Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. május – Kelet–nyugati átjáró / Kijevi emlék

Kijevi emlék

Hizsnyai Zoltán fordítása

Kijevben, a Kijev–Pozsony baráti napok rendezvényén,

mint a művészeti szervezetek delegációjának tagja,

részt vettem Gerusszal, a Szovjetunió Hősével való beszélgetésen.

                             

„Van itt valaki Zsolna környékéről?”,

kérdezte bemelegítésképpen.

                         

„Én ott is születtem véletlenül.”

                     

Ezután többnyire felém fordulva mesélte el,

hogy a háború alatt

az ellenség hátországában vetették be,

és a Hričov környéki hegyekben hadműveleteit

végző egység vezetője volt.

Ebben az egységben küzdött Tamara,

a legendás partizánlány is, aki szintén

a Szovjetunió Hőse lett.

                     

És egy lövöldözés során ez a Tamara olyan

sebesülést szenvedett,

amelyet csak kórházban lehetett kikezelni.

Zsolnán volt a kórház,

és Zsolna a németek kezén.

De az összekötő, akit Zsolnára küldtek,

azzal a hírrel tért vissza,

hogy a sebészeti osztály főorvosa,

dr. Gejza Kauzál,

hajlandó kockáztatni.

                           

Beöltöztek hát

a zsákmányolt német uniformisokba,

Tamarát is átöltöztették,

beültek a németektől zsákmányolt autóba,

és elindultak a hegyekből a városba.

                             

Útközben német járőr ellenőrizte őket,

akiket kénytelenek voltak ártalmatlanná tenni,

így az akció veszélye még meg is nőtt.

Ennek ellenére

minden jól végződött.

dr. Gejza Kauzál

három hétig ápolta Tamarát

a németek szeme előtt,

egy első osztályú kórteremben,

álnév alatt –

csak megszólalnia nem volt szabad –,

és három hét után visszatérhetett a hegyekbe.

                     

Amikor ugyanazzal az autóval érte jöttek,

dr. Gejza Kauzál elsősegélyben részesítette

még Geruszt, a Szovjetunió Hősét is,

akinek akkor egy egészen friss sebesülése volt,

s aki most, előadásának végeztével megmutatta

nekünk ennek a beavatkozásnak a nyomait.

                           

Nem tudtam ellenállni –

szintén feltűrtem ingem ujját.

„ Lám, dr. Gejza Kauzál késének nyomai

rajtam is megtalálhatóak –

persze,

ez már hat évvel a háború után történt,

s nem is a hegyekben, hanem a tornateremben,

hosszanti lóugrás közben,

amikor túlságosan erősen löktem el magam,

egy másik kitüntetett tagomat megóvandó.

Nagyot nevettünk,

de beszélgetés után Gerusz,

a Szovjetunió Hőse, amikor egy pillanatra magunkra

maradtunk a ruhafogasnál, megint elkomorodott,

és azt kérdezte tőlem:

„A sto Kauzál? On posztradal, da?”

„Posztradal.”

„Ja znáju. Jevo szemja proszila menyja, stobi ja napiszal.

Ja napiszal. Tamara tózse piszala. A nyepomoglo, da?”

„Nyepomoglo.”*

                         

Így hát ott, az irodai lármában, a ruhafogasnál,

egy perc csenddel áldoztunk Kauzál doktor emlékének,

csak az ingem ujja nem bírta tovább félárbocon,

és mintha szégyenkezett volna, egyre lejjebb ereszkedett,

mígnem teljesen el nem takarta összeöltözött bal karomat...

                         

                         

* Az orosz nyelvű szövegrész szabad fordításban így hangzik:

„És mi van Kauzállal? Igaz, hogy szenvedett?”

„Szenvedett.”

„Gondoltam. A családja engem kért meg, hogy írjak valamit.

Én megírtam. Tamara szintén írt. Nem segített, igaz?”

„Nem segített.”