Kijevi emlék
Hizsnyai Zoltán fordítása
Kijevben, a Kijev–Pozsony baráti napok rendezvényén,
mint a művészeti szervezetek delegációjának tagja,
részt vettem Gerusszal, a Szovjetunió Hősével való beszélgetésen.
„Van itt valaki Zsolna környékéről?”,
kérdezte bemelegítésképpen.
„Én ott is születtem véletlenül.”
Ezután többnyire felém fordulva mesélte el,
hogy a háború alatt
az ellenség hátországában vetették be,
és a Hričov környéki hegyekben hadműveleteit
végző egység vezetője volt.
Ebben az egységben küzdött Tamara,
a legendás partizánlány is, aki szintén
a Szovjetunió Hőse lett.
És egy lövöldözés során ez a Tamara olyan
sebesülést szenvedett,
amelyet csak kórházban lehetett kikezelni.
Zsolnán volt a kórház,
és Zsolna a németek kezén.
De az összekötő, akit Zsolnára küldtek,
azzal a hírrel tért vissza,
hogy a sebészeti osztály főorvosa,
dr. Gejza Kauzál,
hajlandó kockáztatni.
Beöltöztek hát
a zsákmányolt német uniformisokba,
Tamarát is átöltöztették,
beültek a németektől zsákmányolt autóba,
és elindultak a hegyekből a városba.
Útközben német járőr ellenőrizte őket,
akiket kénytelenek voltak ártalmatlanná tenni,
így az akció veszélye még meg is nőtt.
Ennek ellenére
minden jól végződött.
dr. Gejza Kauzál
három hétig ápolta Tamarát
a németek szeme előtt,
egy első osztályú kórteremben,
álnév alatt –
csak megszólalnia nem volt szabad –,
és három hét után visszatérhetett a hegyekbe.
Amikor ugyanazzal az autóval érte jöttek,
dr. Gejza Kauzál elsősegélyben részesítette
még Geruszt, a Szovjetunió Hősét is,
akinek akkor egy egészen friss sebesülése volt,
s aki most, előadásának végeztével megmutatta
nekünk ennek a beavatkozásnak a nyomait.
Nem tudtam ellenállni –
szintén feltűrtem ingem ujját.
„ Lám, dr. Gejza Kauzál késének nyomai
rajtam is megtalálhatóak –
persze,
ez már hat évvel a háború után történt,
s nem is a hegyekben, hanem a tornateremben,
hosszanti lóugrás közben,
amikor túlságosan erősen löktem el magam,
egy másik kitüntetett tagomat megóvandó.
Nagyot nevettünk,
de beszélgetés után Gerusz,
a Szovjetunió Hőse, amikor egy pillanatra magunkra
maradtunk a ruhafogasnál, megint elkomorodott,
és azt kérdezte tőlem:
„A sto Kauzál? On posztradal, da?”
„Posztradal.”
„Ja znáju. Jevo szemja proszila menyja, stobi ja napiszal.
Ja napiszal. Tamara tózse piszala. A nyepomoglo, da?”
„Nyepomoglo.”*
Így hát ott, az irodai lármában, a ruhafogasnál,
egy perc csenddel áldoztunk Kauzál doktor emlékének,
csak az ingem ujja nem bírta tovább félárbocon,
és mintha szégyenkezett volna, egyre lejjebb ereszkedett,
mígnem teljesen el nem takarta összeöltözött bal karomat...
* Az orosz nyelvű szövegrész szabad fordításban így hangzik:
„És mi van Kauzállal? Igaz, hogy szenvedett?”
„Szenvedett.”
„Gondoltam. A családja engem kért meg, hogy írjak valamit.
Én megírtam. Tamara szintén írt. Nem segített, igaz?”
„Nem segített.”