A multikulturalizmus

A 19. században a háromnyelvű kultúrával rendelkező Svájc és a különböző vallási felekezetek békés egymás mellett élését lehetővé tevő Egyesült Államok a multikulturalizmus előfutárai voltak a demokratikus világban. Ez a két állam – amelyeket a multikulturális berendezkedés megtestesítőiként tarthatunk számon – kivételnek számított a második világháború végéig létező demokrácia-modellek között. Ahol egyáltalán demokrácia volt, ott is az „ancien régime”-re adott válaszként, a maga sajátos módosulataival jött létre. A demokrácia egyet jelentett a fennálló intézmények alapvetően szabad választásával, a nagymértékben korlátozott, majd fokozatosan kiterjesztett választójoggal, amelyet esetenként kiegészített a polgárok közvetlen részvétele a politikai folyamatok irányításában, továbbá a többségi elvvel, ami néhol a politikai, etnikai és az ún. deviáns szexuális magatartást tanúsító kisebbségekkel szembeni diktatórikus hegemóniával volt határos, végül azonosságot jelentett a démosz és az ethnosz között.

Ez utóbbi aspektus – a görög örökség – rendkívül fontos volt a 19. századi demokráciák identitásában, mivel az adott korban a modern demokrácia és a nemzetállam megjelenését szinte ugyanazon tényezőként kezelték. A nemzetállamnak mint az uralkodói szuverenitásból eredő alakulatnak a felbukkanása azonban nem képzelhető el a tömegek bizonyos fokú mozgósítása nélkül; a demokrácia nem fogható fel csupán az adott ethnosz politikai berendezkedéseként. Ugyanakkor a görög örökség a „barbárság” rokoneszméjét is magával hozza. A demokrácia európai felfogása szerint az idegen, kivéve talán a politikai menekültekként számon tartott személyeket, azonos volt a barbárral; ez magyarázza a menekültekkel való első világháború utáni bánásmódot (Hannah Arendt világosan elemezte ezt a problémát), majd néhány évtizeddel később a tömeges kitelepítéseket és embermilliók internáló táborokba kényszerítését. Tehát a demokrácia – amelyben az ókori eszméket a keresztényi megújulás gondolatával egészítették ki (az előbbiből ugyanis hiányzott a szolidaritás) – nem egyéb, mint az asszimiláció eszméje és gyakorlata. Az asszimiláció a megkeresztelésnek a jelenkor körülményeihez igazított változata. A keresztség által (potenciálisan) megváltott keresztény ember a BILDUNG hosszú folyamatában „meghonosított”, kulturálisan megújult, asszimilált idegennek a modern változata. A német- és a magyarországi zsidók, valamint az Amerikában élő japán közösségek története meggyőzően bizonyítja, hogy az asszimiláció, legyen az bármilyen fájdalmas és nyomasztó az érintett személyek számára, sokszor nem jelent végleges és visszafordíthatatlan beolvadást. A nemzetgyalázás és a felkorbácsolt politikai indulatok pillanataiban az uralkodó ethnosz akármikor visszafordíthatja ezt a folyamatot, és a már régóta asszimiláltnak tekintett kisebbségeket rejtett és potenciálisan veszélyes idegeneknek tekinti és ennek megfelelő bánásmódban részesíti őket.

A démosz és az ethnosz azonosítását a demokráciában négy történelmi irányzat felvázolásán keresztül szeretném bemutatni: először is itt van a hitleri-sztálini kísérlet, vagyis a totalitarianizmus hosszú árnyéka; továbbá a gyarmati birodalmak összeomlása és a nyugati országok növekvő felelőssége a volt gyarmataik iránt; a modern politikai-társadalmi rendszer világszerte tapasztalható másolása, amely azonban gyakran a modern kor dinamikájának és szellemiségének az átvétele nélkül megy végbe: végül az egyetemes humanista filozófiai eszmerendszerek válsága. Az elsőként említett tényező, a totalitarianizmus többé nem tekinthető csupán a „demokrácia ellenpólusának”, mivel csírája a demokráciában alkalmazott módszerekben – nevezetesen a kisebbségekkel és az idegenekkel való bánásmódban – is fellelhető. A második tényező egyenes következményeként a nyugati demokratáktól megkívántatik a fennálló viszonyok megváltoztatása, ezen belül főleg országhatáraik megnyitása volt gyarmataik bennszülött lakosainak nagyobb csoportjai előtt. Ezeknek az embereknek a jelenléte aztán „más kultúra”-ként jelentkezik az egyes országok életében. A harmadik tényező lehetővé teszi számos, a modern kor feltételrendszerét csupán felemásan elfogadó népcsoport számára, hogy követeléseit – túlnyomórészt a modernizmus eszköztárának segítségével – a demokratikus jogok nyelvén fogalmazza meg. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó, hogy az elmúlt időszakban a negyedik irányzat képviselői egyre szenvedélyesebben mutattak rá az univerzalizmus „elnyomó”, erőszakosan egységesítő törekvéseire és álszent voltára, miközben a „jogok nyelve” éppen ezen az egyetemességen alapul. Mindezen tényezők együttesen a modern politika új irányzatainak megjelenéséhez vezettek, amelyek azonban jelenleg még csak fejlődésük kísérleti stádiumában vannak. Ezek lényegét a „tiszta demokrácia” és az emberi jogok politikájának alkalmazása képezi, s csupán erről az alapról kiindulva kérdőjelezhető meg a démosz és az ethnosz abszolút azonosítása, s fogalmazható meg a multikulturalizmus mint alapvető követelmény.

A nacionalizmus egymást követő hullámai, a nemzetállamok kialakulása és az Európában létrejött geopolitikai viszonyok csupán az ezt megelőző univerzalisztikus vagy ilyen jellegű rendszerek létrehozására irányuló törekvések fényében érthetők meg. Az első hullám a protestantizmus kibontakozásával párhuzamosan került felszínre, s ez egyben a katolikus ordo sacra et universalis végét is jelentette. Luther vallási forradalmának Sickingen általi – közvetlen, fölöttébb nacionalista – olvasata, s a politikai szövetség, amelyet Luthernek felajánlott, mind emellett szólnak. Megállapíthatjuk, igaza volt Dilthey-nek, mikor azt hangsúlyozta, hogy míg a protestantizmus az ellenreformáció, vagyis a katolicizmusnak az univerzalisztikus rend visszaállítására tett kísérlete ellen küzdött, maga az üldözött, a „protestáns tábor”, kozmopolita seregeire támaszkodva, az univerzalisztikus rend ellenkezőjének a kibontakozását kezdeményezte. Egyszer azonban a vallásháborúknak is végük szakadt, és immár nyilvánvalóvá vált a protestantizmusnak a nemzeti különállásra irányuló törekvése.

Az univerzalizmus második hullámának – amely rövid ideig tartott, s a nagy francia forradalom idején tetőzött – legfontosabb célja a felvilágosodás örökségének az egyetemessé tétele volt. Amikor azonban a forradalmat kísérő háborúk célja egy új befolyási övezet megteremtése lett, s Napóleon „új európai rend”-je nyilvánvalóan az európai hegemónia létrehozását célzó hagyományos francia stratégia új kiadását jelentette, a vezető európai hatalmak politikai elitje pedig elfogadta a napóleoni forgatókönyv konzervatív változatát és a Szent Szövetség fedőneve alatt folytatta ezt a hegemonisztikus politikát, a Talleyrand ajánlásaiból kiinduló Bécsi Kongresszus megnyitotta (az uralkodói szuverenitás képviseletében) a nemzeti önrendelkezés évszázadát. A harmadik hullám, vagyis az új politikai univerzalizmust hirdető kommunizmus, amely az osztályegyenlőség és a teljes társadalmi homogenizáció ígéretein és utópiáin alapult, s végül a működésképtelen Orosz Birodalom helyreállításába torkollott, „proletár világköztársaság” helyett csak a birodalom centrumának teljesen alárendelt széles „holdudvart” hozott létre a határok körül. Ez a hullám a szemünk láttára omlott össze. A feléledő nacionalizmus igencsak nemkívánatos fejleménye lenne a jelenlegi nagy esélynek, az események azonban mindenkor a történelemben bevált sablonokat követik.

A „nemzeti szellem” eszméjének újbóli megjelenéséből – amely a megelőző univerzalisztikus rend, illetve a létrehozására tett kísérlet bukásának a reakciójaként kapott erőre – arra következtethetünk, hogy a hatalom jellegének nagymértékű átalakulása (univerzalisztikusból partikularisztikussá) és a politikai rendszer ezzel járó részleges racionalizálása (hogy csupán egyetlen példát említsünk: átmenet az uralkodói vagy személyi szuverenitásból a népszuverenitásba) csak a legritkább esetben tudná biztosítani egy emberi közösség belső kohézióját. Az ethnosz és a démosz tökéletes elválasztása eddig azokban a közösségekben sem következett be, amelyek folyamatos és épségben megőrzött emlékezettel és identitástudattal rendelkeznek. Ehelyett inkább egy ezzel homlokegyenest ellenkező fejlődésnek vagyunk tanúi: mesterségesen bevezetik az „etnicitás” elvét ott, ahol azelőtt kizárólagosan a démosz volt jelen. Ez a törekvés csupán részleges sikerrel jár, és a „nemzetalkotók” szüntelenül a hazafiság hiányát panaszolják. A tényleges problémát az okozza, hogy a magukat nemzetnek tartó partikuláris-univerzális alakzatok egyetemes alaptól való elszakadása (ami Luhman szerint az önrendelkezés szabályos folyamatát jelenti) a régi, keresztény szubsztanciának újjal való felváltására irányult.

A felvázolt dilemma nem mesterséges, hanem valódi. Hegelnek igaza van, amikor azt mondja, hogy az új (keresztény) kor az emberi létnek a keresztény szellemiségben kifejeződő bensőségét teremtette meg, amelynek lényege az, hogy az üres teret olyan szubsztrátummal kell betölteni, amely emlékezetében megőrizné a szubsztanciát. Az egyetemes kereszténység ezer esztendőn keresztül csodálatos sikerrel oldotta meg ezt a problémát. A szubsztancia elsősorban „szellemi” volt, ellentétben a „természeti” dolgokkal. A keresztények így kerültek szembe a vérségi és a földi kötelékekkel; ez utóbbit később az ateista Heidegger igen helyesen ERDÉ-nek nevezte el. Ennek következtében a keresztények, mint az „igazság” és a „rosszal” dacoló „szent” szubsztancia egyedüli birtokosai, összeütközésbe kerültek a többi felekezet híveivel is, ami nagyban hozzájárult a keresztények elkülönüléséhez. Az új eszmeiség végül olyan egyszerű és hatásos szabályokat és szimbólumokat adott a követőinek, amelyekkel mind a rokonok, mind az idegenek azonosulhattak, ráadásul rendkívül megkönnyítette a nyelvi akadályok leküzdését is.

Miféle szubsztanciát kínál azonban a nemzet eszméje? A „nemzet” fogalomban születésének pillanatától benne rejlett a máig is meglevő, aggasztó kettősség. Egyrészt „nemzet” alatt tisztán politikai rendszert értünk, a hozzá kapcsolódó jogokkal és kötelességekkel, ami egyben a hatalom új típusának megjelenését is jelzi. Ebben a vonatkozásban a „nemzet” fogalom nem mélyíthető szubsztanciává, mivel nem egy adott csoport kizárólagos birtoka, s ez elvből is lehetetlen, mert ilyen összefüggésben a fogalom általánosítható és egyetemessé tehető. Másfelől a nemzet mint a közös területen lakó, közös ősökkel rendelkező személyek realitását kifejező fogalom, sokkal inkább megfelel az új szubsztanciához fűződő elvárásoknak, amit minden modern nemzetmitológia állandóan hangsúlyoz. Az embernek szentként kell tisztelnie szülőföldjét, ugyanakkor céltudatos tevékenységgel annak átalakításán és nemesítésén is kell fáradoznia, hiszen az az apa teste vagy az anya méhe is volt. Az utóbbiakra mint „paradigmatikus elődökre” való emlékezés tehát végső soron metahumán alakok formáját öltötte magára. Az a figyelmeztetés, miszerint az embernek nem szabad állandóan elszakadni az apai vagy az anyai testtől, a „la patria” talajától, valamint az ehhez kapcsolódó intés, miszerint az embernek nem szabad beszennyeznie elődeinek a saját ereiben is csörgedező vérét, annak a törekvésnek a jelei, amely a fokozódó elvilágiasodással párhuzamosan a nemzeti szubsztancia eszméjével kívánja betölteni a keresztény eszmeiség térvesztése nyomán keletkező űrt.

Mindazonáltal a „nemzet” ezen utóbbi értelmezése sohasem fejlődhetett folyamatosan új szubsztanciává bizonyos veszélyek nélkül, amelyeket pedig a nacionalizmus szülőatyjai mindig is el akartak kerülni. A nacionalizmus politikai, racionalizációs és szekularizációs szempontjai mindenkor olyan erős áramlatot képeztek, amely határozottan szemben állt a föld és az elődök mitikus szubsztanciájával. Sőt, a nacionalizmus eredeti törekvése éppen a régi patriarchális rend visszaállítása volt: a nemzet eszméje a családi, a területi és a vérségi kötelékek fölé helyeződött. Mindez annak érdekében történik, hogy az ember érezze a szent és rejtélyes szubsztanciát, az új Grál-kelyhet mint saját új szubsztanciáját, és ugyanakkor képes legyen behatárolt, a törvényben foglalt magyarázatot adni róla – veszélyeztetve ezáltal a nemzet alapmeghatározásának az egységét. Ráadásul a feltörekvő funkcionalizmus, tehát a modern globális piacgazdaság korában nemcsak egy jogi-politikai és a „közös földet” alapul vevő, hanem egy mechanisztikus „nemzet” fogalom is a rendelkezésünkre áll. Ezenkívül a marxisták, egyes liberálisok és Max Weber követői a nemzetet gazdasági fogalmakkal is definiálták és a „vállalkozási készség optimális mértékét” látták benne. Ezen a helyen elég, ha csupán Naumannak a közép-európai elrendezés szükségességéről szóló elemzésére mutatunk rá, a „nemzeti vállalkozás” magasztos eszméjére, amely főleg az amerikai konkurenciát és a világpiac realitását figyelembe véve válik idejétmúlttá.

Az egymással versengő alapvető – formális és mechanisztikus – nemzetfogalmak terén tovább folytatódott a megfelelő elnevezés keresése, azzal a céllal, hogy a fogalom elég erős maradjon és csupán a „kultúra” nehezen meghatározható fogalmának új szubsztanciává válásában találjon elégtételt. Mindenesetre a kultúra vagy a BILDUNG koncepciójának kialakítói szinte kivétel nélkül a kozmopolita elithez tartoztak: Kant például a Weltbürgertum fogalomkörében gondolkodott, Goethe a Weltliteraturnak mint a nemzeti irodalmak fejlődését egyedül biztosító keret létezésének a fontosságát hangsúlyozta. Ismerjük az eredetileg kozmopolita koncepció fokozatos átalakulásának történetét, amely Meinecke képzeletbeli nemzeti művelédéskoncepciójában öltött testet. Németország példája csupán egy elképzelt paradigmatikus helyzetet fejez ki, amelyben a „német” kultúra és a „német” állam, mint mesterséges képződmények, egy nyilvánosan megvitatott és filozófiai dimenzióval felruházott terv alapján, párhuzamosan jöttek volna létre.

A nemzet és a nemzeti önrendelkezés alapvető feltételét jelentő kultúra számos olyan szempontot foglal magába, amely – úgy tűnik –, mind egyformán jól megfelel ennek a célnak. A kultúra, a nemzet létalapja, tartalmazza a mesterséges önmegvalósítás eszméjét, szemben a „természetes” keletkezéssel, amely összhangban áll a nacionalizmus humanisztikus-racionalisztikus felfogásával. Ha egy adott kultúra képezi nemzetünk létalapját, ez azt jelenti, hogy többé már nem kötődünk misztikus őseinkhez, a BLUT UND BODEN-hez, s figyelmünket művészi alkotásainkra, szokásainkra, megnyilatkozásainkra és jelképeinkre fordíthatjuk, amelyek képzeletünket, mindennapi cselekedeteinket és általában egész lényünket foglalkoztatják. Ugyanakkor a kultúra „második természetté” válik, s pontosan ebben az értelemben szubsztancia is. Az az egyén, aki mások nemzeti hovatartozásának a „természetes” jeleit tanulmányozza, felfedezi embertársai „szubsztanciáját”. A kultúra, amely mások által kisajátítható és ugyanakkor „ösztönösen” létezik bennünk, egyszerre mesterkélt és természetes, s összhangban van a Janus-arcú nacionalizmussal. A „kultúra” és a „civilizáció” fogalma közé egyenlőségjelet szoktunk tenni, pedig az utóbbi az előbbinek az univerzalisztikus ellenpólusa. A civilizáció elsődlegesen a tárgyakban és a szabályokban gyökerezik, a kultúra alapját pedig mindenekelőtt a nyelvben kereshetjük, amelynek kisajátítása az említett médiumnak a „természetes” használatához vezet, miközben a nyelv ugyanabban a vonatkozásban tulajdonság (szubsztancia) és képesség (funkció) is. Mivel a tárgyakkal való bánás és a szabályok betartása – legalábbis elvben – univerzális jártasságként sajátítható el, a nyelv tökéletes bírása és az „életében” való részvétel mindig egy szűk körű csoportra korlátozódik. Ennek következtében a nyelvi asszimiláció elválaszthatatlan a nacionalizmustól. A kultúra tehát egyenértékű a kollektív emlékezettel. A historizmus (amely élteti ezt az emlékezetet) és a nacionalizmus nem tartoznak csupán a mostani jelenségek közé, amelyek belső lényegükből fakadóan kötődnek egymáshoz. Az emlékezet, meghatározásából kifolyólag, nem kötetlen, hanem mind térben (nem lehetünk még csak gondolatban sem egyszerre mindenütt, hogy fölidézzük, mi történt „amott”), mind pedig időben korlátok közé szorul; mindemellett a kollektív emlékezet szándékosan korlátozott feltételek között létezik. Az embernek az a feladata, hogy felidézze azokat a kollektív eseményeket a saját, nem pedig egy másik „közösségnek” az életéből, amelyek végső soron a nemzeti emlékezet megfontolt egocentrizmusát eredményezik. Az emlékezet azonban „alapvető” tényező – számos elmélet szerint lényegében nem más, mint az emlékezés képessége –, amely létrehozza és életben tartja az Ego-t. A kollektív emlékezet tehát a honalapító nemzeti egyesítésnek az alkotórésze. Abban az esetben, ha nem tudunk felidézni más történelmet, mint a saját kollektív történetünket, kötődésünk az egyetlen létező múlthoz, amelynek egy adott közösség tagjaként a birtokában vagyunk, annyira elválaszthatatlan lesz tőlünk, mint ragaszkodásunk a személyes múltunkhoz az emlékezetünkön keresztül. A kollektív szubsztancia – rejtve vagy nyíltan – minden, a nemzethez kapcsolódó elméletben és történetben erkölcsi fogalmak segítségével is megfogalmazódik. A „nemzeti jelleg”-ről szóló elmélet, a 19. századnak ez a merész vállalkozása egyenes úton fejlődött ki a nemzeti szubsztancia etikai koncepciójából.

A kultúrának mint nemzeti szubsztanciának minden szempontból lényeges vonása az „egy nemzet, egy kultúra” képlet; ez az elkerülhetetlen azonosítás a „kultúrának” mint az új kollektív identitás szolgálatában álló szubsztanciának a fő feladatához kötődik. Ha az adott kultúra egyes szerepkörei ugyanazon vonatkozásban egy népcsoport elsajátítható és veleszületett szubsztanciái, akkor az eltérő kultúrák egy felemás közösség kialakulásához vezetnek, amely egyértelmű identitás nélkül, összezavarodott kollektív emlékezettel és szétforgácsolódott jelleggel fog bírni. Az idegen megszállót és fennhatóságot, függetlenül attól, mennyire tapintatosan bánik a leigázottakkal, ez utóbbiak, éppen az említett oknál fogva, mindig a saját kollektív szubsztanciájuk elleni erőszakként élik meg. Ez egyben arra a problémára is magyarázatul szolgál, miért voltak a kulturális törekvések, gyakran szándékosan elhanyagolva a belőlük adódó politikai konzekvenciákat, mindig a nemzeti fölemelkedés hatásos eszközei.

A kultúra és a nemzet fogalma közé egyenlőségjelet tevő, az előbbit az utóbbi szubsztanciájaként feltüntető, mélyen gyökerező hagyomány ellen lépnek fel mostanában azok a mozgalmak, amelyek „multikulturalizmust” követelnek maguknak az adott nemzeti közösségen belül. Ezek a törekvések különböző irányokból érkeznek és meglehetősen sokféle aspirációval jelentkeznek. A jogkövetelők hosszú sorában elöl állnak mind a belső gyarmatosítás áldozatai, mind a külső gyarmatosítás örökösei, továbbá a szabadelvű civilizáció kárvallottjai (az észak- és dél-amerikai bennszülött indiánok, a négerek, a volt rabszolgák és az egykori gyarmatokról az USÁ-ba, Franciaországba és Nagy-Britanniába áttelepült bennszülött lakosság). A legtöbb és egyben legitim vád a fehérek nemzetállamát és kultúráját éri, amely tönkretette az őslakosság kollektív szubsztanciáját, miközben mind az adott, mind pedig más esetekben a volt elnyomók érvrendszerének az átvételét figyelhetjük meg. Ezek az eddig hátrányos helyzetben levő közösségek a saját kollektív emlékezetük megalkotásának az útjára léptek, s ennek az emlékezetnek nem kell szükségképpen több mitológiát tartalmazni, mint az európai nemzetek mítoszainak – két kikötéssel. Először is: ők nem vállalnak felelősséget a kollektív memóriájukban előforduló hézagokért, nekik még a részleges felelősségvállalás is túl nehéz feladatot jelentene. Ezekre a csoportokra sokkal kevésbé jellemző a kollektív múltat kutató európai régészek tényfeltáró buzgalma, inkább az eredetükre vonatkozó általános ideológiai állításokat szajkózzák. Másodszor: a jogaikat követelő csoportok előtt álló politikai perspektívák (amelyek magukba foglalják az elkülönülés vagy az adott közösségen belüli sokrétűség közötti választás lehetőségét) napjainkban sokkal homályosabbak, mint annak idején a nemzeti megújhódás hívei számára voltak. Ehhez kapcsolódik a „területhez való történelmi jog” bonyolult kérdése. A szóban forgó közösségek egy része „az idők kezdetétől” él az adott területen, másokat pedig „akaratuk ellenére” telepítettek át az egyik területről a másikra, és ez utóbbit már elég hosszú ideje lakják ahhoz, hogy ők is maguknak követelhessenek egy részt abból az „örökség”-ből, amely az adott területhez kapcsolódik. A romák alapvetően az utóbbi csoporthoz tartoznak, és napjainkban szintén előállnak a mássághoz való jog követelésével. Az ő problémájukat egyebek közt az is súlyosbítja, hogy sohasem törekedtek kollektív emlékezetük rekonstrukciójára, mindenkor beérték eredetük egyszerű és tiszta mítoszaival. Ebben az értelemben mind az észak- és dél amerikai indiánok, mind a négerek esetében egyedülálló a modernizmus eszköztárának használata.

Külön csoportot képeznek az ortodox zsidó közösségek. Az ő esetük közvetlenül ráirányítja a figyelmünket arra a körülményre, hogy a vallási türelem érvényesülése nem azonos feltétlenül a multikulturalizmussal. (Ezért Svájc alkalmasabb például szolgál ennek a 19. században visszanyúló problémának az „ideális megoldására”, mint az Egyesült Államok). A zsidók abban a stádiumban vívták ki maguknak a szabad vallásgyakorlás jogát a különböző országokban, amikor még távol álltak attól, hogy kulturális másságuk miatt egy külön felekezetet hordozó ethnoszként ismerjék el őket. Másfelől bizonyos problémák, amelyek lényegileg kapcsolódnak a követelők első csoportjához, nem vetődnek fel a „zsidó másság” kérdésével kapcsolatban. A zsidók ugyanis azon kétezer év alatt, amíg diaszpórában éltek, állandóan egy szilárd és részletekbe menő vallási-történeti eredettel rendelkeztek, amelynek köszönhetően megőrizték kollektív emlékezetüket és így az identitásukat is. A zsidók diaszpórában zajló élete bizonyos értelemben nem jelentett semmi egyebet, mint a túlélést, s ha ezt továbbgondoljuk, akkor a kontinuitás megőrzését is. Ebből a szempontból tehát a zsidók a holocaust után, amelynek során a nemzetközi diszkrimináció éle ellenük fordult, s ezért nagyon nagy árat kellett fizetniük, nem támasztottak semmiféle egyenes követelést az állammal szemben, és nem akartak a társadalomtól egyebet, mint azt, hogy ismerje el a „nyugati kultúra alkotóelemeként” a történelmüket. (Éppen ez történik az utóbbi időben a „zsidó-keresztény kultúrá”-hoz kapcsolódó utalások növekvő számával kapcsolatban.) A zsidók csaknem tizenkilenc évszázadon át alig gondoltak arra, hogy egyszer újra benépesíthetik ősi földjüket; s akkor, amikor ez a gondolat komolyan kezdte foglalkoztatni őket, álmaik és terveik meghaladták a nyugati világ elképzeléseit, ahol a multikulturalizmus problémája első ízben vetődött fel.

A harmadik követelés, amely esetünkben kizárólag a vén Európában fogalmazódik meg, abból a tényből indul ki, hogy a különböző népek (bajorok, katalánok, walesiek, skótok, baszkok, longobárdok, bretonok stb.) annak az erőszakos központosításnak váltak az áldozataivá, amelyet régebben az abszolutisztikus, majd később a nemzetállam hajtott végre. A történelmi távlatok veszélyes leszűkítését jelentette az a szemlélet, amely a nemzetállam (vagy az uralkodói, az oroszok esetében a birodalmi) egységet és homogenitást Istentől származó realitásnak tekintette. A valóságban a nemzeti egységnek, ha ilyen egyáltalán létezik, meglehetősen rövid múltja van, és az efféle egységnek a megteremtésére irányuló brutális kísérletek rögzültek az érintett népek kollektív emlékezetében. A kárvallott közösségeknek a saját kultúrájuk elismerését célzó törekvései egyszeriben lázba hozzák az érintetteket, és ez több problémát okoz, mint a múltban. A nyugtalanságot főleg az okozza, hogy a szóban forgó csoportok többsége a saját történelmén kívül külön nyelvvel és mélyen gyökerező kollektív emlékezettel rendelkezik, s nincs szüksége sem az állam, sem a társadalom segítségére ennek rekonstruálásához. Sőt – ezek a kulturális mozgalmak megkérdőjelezik a nemzetállam „szent és sérthetetlen” rendjét is, amely – úgymond – örök időktől fogva létezik és mindörökké fenn fog maradni.

Külön problémát jelentenek a megszűnt oszmán birodalom területén létrejött mohamedán enklávék a Balkán-félszigeten és a közép-ázsiai iszlám dinasztiák a volt Szovjetunió területén. Ide sorolhatjuk még a kelet-indiai, a japán és a kínai eredetű közösségeket, amelyek diaszpórában élnek szerte a nyugati világban. Nyilvánvaló a felsorolt közösségek kellemetlen helyzete. Az ő esetükben ugyanis a vallási tolerancia elfogadása sokkal bonyolultabb folyamat eredményeként következett be, mint számos keresztény felekezetnél vagy a zsidóknál, annál is inkább, mivel az utóbbiak a történelmi bűnbak szerepét töltötték be, s úgy látszik, a keresztény kultúrával párhuzamosan, annak mintegy ellenpólusaként vagy „fenyegető árnyékaként” léteztek. Ezenkívül a szóban forgó, nem európai eredetű csoportok szokásai, viselkedése, társadalmi normái eltérnek a nyugati kultúrában megszokottaktól. Ráadásul ezeknek a csoportoknak a tagjai mintegy testükbe vésve hordozzák a másságukat.

Vegyük végül sorra az átmeneti vagy állandó jelleggel „letelepedetteket”. Az ő esetükben a „kulturális különbözőség”, valamint az a szándékuk, hogy ezt kifejezésre is juttassák – ami általában egy életre vagy egy nemzedék életére szóló feladat –, annyira nyilvánvaló, hogy nem kell hozzá bővebb magyarázatot fűzni.

Az elmondottak alapján szinte a csodával határos, hogy azok a nyugati polgárok, akik tegnap még azt hirdették, az ő világuk a jónak a megtestesülése, nagy megdöbbenéssel fogadják a „Völkerwanderung intra muros”-nak nevezhető jelenséget. Azok a kritikus szemlélettel bíró megfigyelők, akik eddig egyoldalúan, közgazdasági fogalmakkal közelítették meg a történelmi kérdéseket, ezt az aggodalmat teljesen jogtalanul úgy magyarázzák, hogy „az európaiak féltik a munkahelyeiket”. Ebben az esetben azonban a probléma sokkal bonyolultabb: ha a nemzeti összetartozásnak a kultúrán keresztül megnyilvánuló ERSATZ szubsztanciájának fent említett analízise helyes, akkor az emberek a multikulturalizmus elfogadása és az egyetlen uralkodó nyelv feladása esetén ki vannak téve – vagy legalábbis azt hiszik –, azonosságtudatuk elvesztésének. Ők azok, akiknek rémálmaikban barbárok tömegei özönlenek át a falon.

Nem hiszem, hogy érdemes lenne kereken elutasítani ezeket az aggodalmakat. A barbarizmus, amint ezt Schillertől tudjuk, nem a primitivizmusnak, hanem a túlpallérozottságnak a kórtana. A nyugati polgároknak ezt nem kell külön magyarázni, mivel végső soron a totalitarianizmus szülőatyjai közé tartoznak. Ha valaki szemtanúja lesz a legjobb amerikai egyetemeken lezajló diáktüntetéseknek, amelyeknek résztvevői túlnyomórészt a majdani értelmiségi elithez tartoznak, s látja, hogy a jelszavak között a „vesszen a nyugati kultúra” is felbukkan, az kézzelfogható bizonyítékot kap az aggodalmára. Vagy idézzük csak fel ezt a New York Times-ben megjelent kritikát: „A műben felbukkan az, amit a zeneszerző (egy fölöttébb kifogástalan kanadai – Fehér F. megj.) „plágium”-nak nevezett: ez a tény legalább annyira leleplezi a kompozíciót, mint amennyire a cím nyomdailag leleplezi a szerző nevét. Az adott esetben a szerzemény javát Beethoven Op. 130-as vonósnégyeséből lopták. Csupán részletek hangzottak el – néha nem több, mint egyetlen akkord –, s aztán az előadás félbeszakadt, amikor a zenészek, gusztustalan pózokban, szanaszét dobálták a partitúra különböző részeit. Az egyre fokozódó zűrzavart a közönség hangos nevetése kísérte.” (Hétfő, 1993. február 17., C13. oldal)

Vajon melyek azok az esetek, amikor a nyugati hírmagyarázók joggal mutatnak rá a barbárok erőszakosságára a multikulturalizmus egyes védelmezőivel szemben? Elsősorban akkor, ha az adott követelés lerombolja a kultúrát, s helyette csupán zűrzavart hoz létre (amint arra a New York Times kritikusa helyesen rámutatott), függetlenül attól, mennyire „agyafúrt” vagy „politikailag helytálló” is a gesztus mögött megbúvó szándék. Mivel Rousseau caveat-ja (óvakodj) a benne rejlő erkölcsi érték ellenére is érinti a kultúrát, ez az egyetlen médium, amelyben megmaradhat az emberi méltóság tiszteletének minimális követelménye. (És ha elfogadnánk a filozófia bohócainak azt a tételét, miszerint Auschwitz a valóságban Hitler „maradék-humanizmusát” bizonyítja, ha a minima humaniora álláspontját ilyen módon gúnyolják ki és alázzák meg, akkor becsukhatnánk a boltot és berekeszthetnénk észérveken alapuló vitánkat.) Másodszor: minden olyan mozgalom, amely a másságba rasszista elemet igyekszik vinni, s ellentétben áll a nyugati kultúra alapelveivel, és mostanában egyre inkább tért hódít az ún. biopolitikán belül, barbarizmussal gyanúsítható. Harmadszor és utoljára: barbárnak tekintendő a kettős mérce alkalmazásán nyugvó tipikus nyitócsel: ennek lényege a modern kor előtti brutalitás és intolerancia védelmezése, rámutatva a „másság” posztmodern kultuszára. Azok, akik védelmükbe veszik az amerikai kisvárosban élő palesztin apát, aki „hiányos erkölcsei” miatt megölte a saját lányát, s közben idézik a „másságot” legitimizáló iszlám törvényeket; valamint azok, akik Nyugaton egyetértenek a Rushdie elleni kampánnyal, mind a fent említett csoportba tartoznak. Minden olyan esetben, amikor a monolitikus nemzeti kultúra nem száll szembe akár a kulturális barbarizmussal, akár a kegyetlenség és a nemtörődömség támadásával – a kulturális egyöntetűségről és a kulturális asszimiláció vele rokon gyakorlatáról le kell mondani az emberi jogok politikájának alkalmazása javára.

Bár a fentebb vázolt vállalkozással kapcsolatos aggodalmak nem teljesen megalapozatlanok, tény, s ígéretes távlat is egyben, hogy a nyugati asszimilációpártiaknak most már el kell gondolkodniuk saját koncepciójuk helyességén. Ugyanakkor igaz az is, hogy a nyugati országok nemzeti kultúráinak monolitikus jellege az idők során valamennyire fellazult. Ezzel kapcsolatban Zygmunt Bauman helyesen mutat rá arra a körülményre, hogy a posztmodern kor a valaha egyetemes, humanista és racionalista keretek közt folytatott értelmiségi vitát mára tömérdek mini-vitává aprózta szét. Függetlenül attól, hogy ez jó-e vagy sem, minden „másságnak” (politikai, kulturális, nemi és faji) egyre fokozódó mértékben alakul ki a maga mini-vitafóruma. A „hermeneutika kora” fogalom jórészt egyenértékű azzal a megkülönböztető vonással, melynek értelmében kulturális energiáinkat többnyire a „mini-viták” lebonyolításába és magyarázatába fektetjük. Ez a gyakorlat igencsak komoly problémákat eredményez. Az, amit a Nyugat hagyományosan „kultúrának” nevezett, annak a vitának az egyetemes jellegéből merített újabb és újabb erőket, amely a múltnál is nagyobb mértékben hozta létre a maga kánonjait, szabályait és egyetemes értékeit. Most, hogy ez a kulturális egyetemesség megszűnt és eltűnt a különbség a „magas” és az „alacsony” rendű kultúra, a tömegkultúra és a kanonizált elit, a kulturális küldetés és a többi szórakozás között, a kibontakozó változásban rejlő veszélyek óriásiak. Ugyanakkor az új helyzet tömérdek emancipációs lehetőséget is hordoz magában. A „Vita a humanizmusról” – párhuzamosan az ezt kísérő reakciós képtelenségekkel – legkiemelkedőbb eredménye az, ami a „francia ideológia”, tehát Sartre, Foucault és Derrida műveiben fejeződik ki, amelyekben Sarastro, ez az egyetemes apafigura és tanítómester, humanista és a világosság forrása – komoly szaktekintély. Ő nemcsak jobban tudja tanítványainál, hogy mi a „jó” az oktatás „objektuma” számára, hanem ráadásul még a felvilágosodás legfőbb előítéletét is magáénak vallja (ez leginkább Kantnál bontakozik ki, aki szerint a zsidóknak emancipálódniuk kell, ám ugyanakkor cserébe meg kell válniuk vallási kultuszuk „primitív” módjától), amelynek értelmében minden kulturális különbséget el kell törölni. Sarastro kora mára a múlté lett és eljött az az idő, amikor a kulturális és az egyéni másságok megmutathatják sokáig rejtegetett arcukat, és felszínre hozhatják időtlen időkön át elhallgattatott értékeiket.

A posztmodern korban lehetőség nyílik egy új, globális vita elindítására, amelynek keretében mindenfajta másság megtalálja a maga ellenpólusát s egy rokon lelket egy másik, meglehet földrajzilag távol lebonyolódó vitában. Azoknak a helyi különbözőségeknek a globalizációja, amelyek valaha szinte leküzdhetetlen provincializmusra voltak ítélve minden, ezen belül a kulturális szempontból élen járó országokban is, s az egyetemes haszon, ami ezzel a folyamattal jár, nagyon jól megmutatkozik a mozi befolyásán, amely messze meghaladja a helyi nézőközönség igényeit.

Egy más, a témához kapcsolódó hasonlatot a regények világából vehetünk, mivel ez a műfaj szerkezeti átalakulása és globalizációja során de facto multikulturálissá vált. A 19. században a regény szinte kizárólag európai műfajnak számított. Művelt kelet-indiai és ibero-amerikaiak Balzacot, Flaubert-t, Dickenset és Tolsztojt olvastak; egész világuk Párizs, London, Szent Pétervár varázsához és azoknak az angliai vagy franciaországi kisvárosoknak a coleur locale-jához kötődött, ahol soha életükben nem jártak, illetve nem kötötte őket ezekhez a helyekhez semmiféle személyes élmény. A nagy áttörést valószínűleg azok a kelet-indiai írók jelentették, akik a brit rádzsákkal szemben saját honfitársaik ábrázolását tűzték ki célul; ez az irányzat aztán tovább erősödött azoknak az észak-amerikai négeríróknak a megjelenésével, akik regényeikben a legközelebbi hozzátartozóik és a fehérek világa közti kommunikációs nehézségekre összpontosították a figyelmüket. A „multikulturalizmus” teljesen magától értetődő vonása Singer nagy regényeinek, amelyekben zsidók, lengyelek és amerikaiak egy szakadatlan „kulturális vita” keretében kölcsönösen határozzák meg egymás létének lényegét. Az idegen szerepeltetése a regényben többé nem jelenti csupán a „szubjektív” témaválasztás új elemét, hanem esztétikai szempontból döntően új minőség keletkezéséhez vezet. Ennek eredményeként, összhangban az új filozófiai irányzattal, a szubjektumnak fel kellene szívódnia és ezt követően eltűnni az általános vitában – a „szöveg”-ben. A valóságban megnyílt tehát az az út, amely az idegen ábrázolásán, a multikulturális regény eme természetes eszközén át, új távlatokhoz vezetett.

A nyugati típusú modernség válaszúthoz érkezett. Az a feladat vár rá, hogy újragondolja eddigi megoldásai nagy részét, amelyek közül a szabad társadalom intézményein, az egyöntetűségen és az egyközpontúságon alapuló identitásnak és nemzeti kultúrának az elvesztése meglehetősen keserves folyamatnak ígérkezik. Ennek ellenére mérsékelt, ám mégis megalapozott reményeket táplálhatunk ezzel a nyitási folyamattal szemben. Fennáll persze az invázió és az erózió veszélye is. Ez nem egy szavatolt világ.