Pozsony, a diéták városa

Pozsony, december 11-én 1832

Köpcsényben szekerembe fogott a sváb, s nem a legjobb úton döcögtetett Pozsony felé. Sűrű köd borítá a hólepte vidéket, s homályon keresztűl búsan emelkedék előttünk a királyi vár puszta falaival; s akaratom ellen tolakodott a kérdés lelkembe: ha mindennek, ami az utcai por felett magasan áll, rommá kell-e válnia? Nekem legalább úgy látszik; épület, ami lenn áll és ember, aki lenn mász, meglehetősen virágzik; de a fennemelkedőt sok minden rongálja, de a fennemelkedőre sok minden görbén néz. És nem méltán-e? Hiszen már csak az, hogy reá alulról felfelé nyakmeresztéssel lehet tekinteni, büntetést érdemlő helyezet. Miért nem vonja magát össze? Miért csinál a mindennapi termeteknek alkalmatlanságot?

Ez idvességes gondolatokkal mulatkozám, midőn a dunaparti lombtalan fák mellett szekerem a töltésre felkanyarodék. Kocsisom megállott, s a kárpiton bizonyos szőke fej tolá be magát, s németűl kérdé nevemet. Vélitek talán, hogy megütköztem? Nem, édes barátim! Mikor életemben először magyar ruhát szabattam, németűl alkudtam a szabóval; mikor először magyar versecskét nyomtattam, németűl írt kötelezést íratott alá nyomtatóm; mikor először magyar leányba szerelmes valék, németűl kellett hozzá édes szavakat firkálnom: s mindezek után mi különös van benne, ha a magyar vármegyei követ az országgyűlés küszöbén németűl kérdeztetik ki? És hogyan is volna okunk panaszra, hiszen az emberek mindent tesznek, ami városukat a magyar képviselői testnek kedvessé tegye. Való, hogy a quarterium diaetale céduláján minden nyelv van, csak magyar nincs; való, hogy úton-útfélen arc, termet és hang idegenországi; való, hogy magyarságod Törökországból jött tüneménynek nézetik, s több efféle; de mégsem tagadhatod, hogy sváb forspontosod kék mentéje egészen magyar, s a pozsonyi utcák nevei magyarul is írva vannak; s nem elég haladás-e ez egy századra?

December 12-én 1832

Itt Magyar-utcában, 495. szám alatt; s szobámból, hol egy puszta ágy, egy fenyő-asztal s két szalma-szék vártanak reám, nézem az utcán tolongó sváb népet. Imitt-amott egy-egy követ érkezik s kormoran száll hideg szekeréből a még hidegebb szobába, jégkeblű emberektől fogadtatva, s bár e sok hidegség, melyhez még minden bizonyai több is fog járulni, ártalmas befolyással ne legyen lelkére. Még követtársaim közől nem láték mást, mint Péchy Ferencet Álmosdon, Beőthy Ödönt Pesten, amazt Pest, ezt Bihar megye követét; és még a zempléni párt, Dókus Lászlót és Szirmay Antalt.

Elhagyatva érzem magamat. Mert valljátok meg: ha lehetséges-e a költőnek, ki élete minden napjaiban részvétért, barátságért és szeretetért epekedett; ki lángolva és olvadozva fűzte magát azon kevesekhez, kik őt értették; kinek minden pillanatban ápoló kézre és meleg kebelre vala szüksége, hogy a mindennap keménysége és hideg volta ellen őriztessék; kit lélekború lepett meg, valahányszor idegen szem közelített ahhoz, amit ő szentnek, illethetetlennek hitt, s amiről a sokaság álmodni sem tudott: ha lehetséges-e a költőnek ily messze a nékie kedvesektől, ily messze mindazoktól, kik lelkébe pillantottak, kik lelkét ismerték és értették, szorongás nélkül élnie? Elválásom órájában háznépem a Tiszaparton forró könnyeket sírt érettem; barátim a Dunánál néma fájdalommal nézték távozásomat: s íme kiért másutt szívek dobognak, kinek pillanatait, kinek ajakmozdulatait figyelmes részvétel kísérte, most itt áll, nem ismerve, nem keresve senkitől.

De boldog az, kinek van valakije, bár távolban is, hogy a magány óráiban érte sóhajtson, hogy a messzeségbe hív emlékezettel kísérje! El van ő távozva kedveseitől, de nem elszakadva. Ő, az a lánc, mely lelkeket fűz együvé, csak akkor pattan el, midőn szeretet, barátság és erény elsűlyednek; s ezek tiszta kebelben nem sűlyednek el! Szerencse nektek, ha mondásimat teljes mértékben mind érzitek, mind értitek; s ha nem értitek, fordítsátok el e lapot, mely mindenesetre kevéshez szól.

December 12-én 1832

Még a nádor nincs itt, az egymásután érkező követek téli lakaikat rendelgetik; s én szobámba zárkózva gondolkozom a hazáról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal – küzdeni.

Ím ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú- és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! Ez a haza, melynek dicsőségeért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzem megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastomban egyetlen egy ideála volt az ifjúnak; melynek nevével összeolvadt keblemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem – minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyady hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önkényt, számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte.

S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, ismeretlen pályázó útát ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták?

De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhagy, ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve sűlyedez? Ó, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen!

December 12-én 1832

Tegnap és tegnapelőtt megyém dolgait szedem rendbe, ma pedig, az országgyűlés előre hirdetett határnapján, a törvényes megjelenést kelle véghezvinnem. Egyedül valék, mert a velem egy napon választott követ még otthon létemben lemondott, s az, ki helyette későbben választaték, még eddig nem érkezett meg. Magányosan ültem azért szekérre, s a personálishoz hajtaték. Nem lelem szállásán; s nem lelem a kancellárt sem, kit Bécs felől csak délére vártanak; s így az országháza felé fordúltam, udvarlást tenni a nádornak, kinek ajtaját már egy zajgó sereg állotta el. Sokáig kelle várnom, de nem vártam unalommal. Ismerős arcok tűnének ki a sokaságból és néhány ismeretlen közelített felém részvétel jeleivel, kik az író Kölcsey iránt mutatták figyelmöket. Azonban a várakozás a legkedvezőbb körülmények közt is csak várakozás; s én ott hagyám az előszobát, hogy az addig hazaérkezett personálisnál megbízólevelemet bemutassam. Méreyt másformának lelém, mint képzeltem. Tisztán szólott magyarul, holott azt terjegeté a közhír, mintha a magyar nyelvet nem bírná. Említette, miképen egykor ő is literátori pályát futandó vala, s én a jegyzést tevém, hogy mostani állásában a pályázás helyett a pályázók pártfogolását gyakorolhatja. Igenlé, s egyszersmind hazafiságáról szólott, s kért: nehéz helyzetét venném tekintetbe, s lennék hozzá bizalommal. E mondás, úgy hiszem, egyike azon communis locusoknak, melyek minden országgyűlésen, egy vagy más fordúlattal, ezerszer szoktak ismételtetni. De a bizalom nem locus communis következése. Szívből szívbe ömlik az, lélekről hat lélekre, és sokan, kik a szót ajkaikon hordják, sem nem értik, sem nem érzik azt.

Meghajtám magamat; ő jobbját nyújtó; fogadám s jövék. Előszobájában hagyám az ifjú báró Eötvöst, az alkancellár fiát; s a szeretetreméltó lelkes gyermek viszontlátása tevé, hogy vidám lélekkel mentem újólag, a nádor előszobájában a várás nagy mesterségét gyakorlani.

És higgyétek el, a várás mestersége léleknek és testnek idvességes. Mégis várni tudni, és magától jövő alkalmat megkapni, legritkább két birtok a világon. Ha némely író munkája kiadásait egy kicsinyt halaszthatná; ha némely leányka szívével annyira nem sietne; ha némely spekuláns gazdagodni oly hamar nem akarna; ha némely elméskedő az alkalmas időt megvárhatná, s több effélék: mennyi minden gonosz esetek nem fognának történni! Vagy azt vélitek talán, hogy a várakozás, ha minden másutt kívánatos is, de az előszobákban nem sok hasznot hajt? De hát nem elég haszon-e, ha az ember csendesen várakozván, legalább taszigálást nem szenved. Az 1830-diki országgyűlés elején a nádor előszobája szokás szerint tömve vala. Sokan nem akarának várakozni; nem gondolván a jókorabb jövet rendével, egymást taszigálva befelé tolakodának. Nézé ezt Antunovics Albert, a bácskai kolosszális termetű követ, s urak – szólt hideg nyugalomban – sort várjatok! Mert ha taszigálásra kerül a dolog: én egytől-egyig kitaszigállak, s a legelső ajtónyílás enyém.

Aztán ha későn is, eljön az ideje mindennek. A torontáli pár lépett be, s most, mondák, Szatmáron a rend; és egynéhány minutumok után beléptem a négyablakú terembe, minek közepén huszáröltözetében állott a nádor ősz fürteivel. Beszédem elején nevezém magam, de fejintéssel és szóval jelenté, hogy ismer. Hiszen szeptember 8-án két lépésnyire tőle mondám el a keserű emlékbeszédet Kazinczyról. De akkor hidegen komoly volt ez az arc, mely most előttem mosolygó vonással derűlt fel. Ismét említé, hogy ismer; említé munkáimat; kérdé, mi dolgokat folytat Szatmár vármegye? És én keveset felelvén kijövék; s hasonlítva hozzá, boldognak mondám magamat. Mert vártam ugyan az előszobában, de most sétálva, majd ülve és fecsegve: az 56 évű férjfiú pedig reggel óta állott, s egyik idegen arc után másat várt betolakodni; és keresett szavakat, mik a Bendeguz unokáinak képviselőit szelídítsék.

Minden boldogságom mellett fáradva ülök itthon; és nincs, ki részvéttel kérdje: miért e lankadás? És nincs kinek feleljem: mert kénytelen valék hangokat adni, mikbe érzésemet nem önthettem, szavakat szólani, mikbe értelmet tenni nem akartam, s bezárva tartani keblemet, mit oly örömest mindig nyitva szeretnék láttatni!

December 12-én 1832

Nem, én ceremóniák embere nem vagyok. Hosszú mentét ölteni, és aranyos övet és sárga kardot kötni fel, sarkantyús csizmában lépegetni, kimérve tenni meghajtást, tiszteletről beszélni, s az ég tudja, miről gondolkozni: mind oly dolgok, amiket oly talált fel, kinek szív és fej soha dolgot nem adtak; ki előtt ismeretlen a lélekszükség, mely érzést és gondolatot magányban érlelni és papirosra önteni ellenállhatatlan erővel kényszerít.

Ezekből gondolhatjátok, hogy én ma is látogatásokat űztem; de hogy azokról bővebben szóljak: azt ugyan megnyerni nem fogjátok. Annyi jut eszembe, a főkancellár azt állítá, hogy két Kölcsey van író, s hogy a kettőnek egyike az én apám volt. Szegény apám! Te sokkal boldogabb voltál, mint fiad, mert az írói szerencsétlen talentumot rád a sors nem mérte. A szerető nő több vígasztalást nyújtott neked, mint fiadnak a Helikon minden szűzei; s házi nyugalmad hasonlatlanúl többet ért azon parányi ragyogásnál, mit a fiú álmatlan éjeken vásárolt meg, hogy miatta nyugalmát vessze el.

December 12-én 1832

Omne Regnum in se divisum desolabitur!* Ez üdvösséges intést (mit akinek tetszik, a Mihálytorony oldalán naponként olvashat; s mire egymást, valahányszor jobb gondolat nem száll fejünkbe, híven szoktuk – bár haszon nélkül – emlékeztetni) a mai konferenciáról is bátran mondhatjátok. Mert Nagy Pálék ma is összejöttek; s minekutána szinte két óráig tanakodának, miként segítsék ki a többség győzedelme alól magokat: végre nagy álmélkodással vették észre, hogy egy értelemben nincsenek. Mit lehet mást kezdeni, mint eloszolni, s a dolgot jó szerencsére bízni? Búcsúzánk azért (mert követtársammal együtt, s nem tudni mi okból, a konferenciának hivatalosai valánk), s én és társam az Irgalmasokhoz vevők utunkat.

Wesselényit Prónayval beszélve leltük; s a beszéd egy kis figyelmet érdemel. Tehát hallgassátok!

Erdély és Magyarország egybekapcsolásának tüzesebb óhajtója nincs, mint W... De ő nemcsak óhajtás mellett marada, hanem mindent, mi az óhajtás teljesedését eszközölheti, munkába vett. Ő indítá Szatmár vármegyét, hogy e nagy célra az egész országot szólítsa fel; ő gyűjté össze Erdélyben a diplomatikai adatokat, mikből az előlegesek 2. és 3. pontjai készültek; s midőn az ügy e jelen országgyűlésen folyamatba jött, ő írt az erdélyiekhez felszólító leveleket, hogy megyénként tanácskoznának, s a magyar diétát sürgető leveleikkel keresnék meg. A dolog a bérces hazácskát figyelembe hozta; s annálinkább, mert a Részmegyék a magok gyűléseiben a Magyarországhoz visszamenetelről kezdenének beszélni; s Erdély igen jól látja, hogy jobb egészen általmenni, mint egy nevezetes részt elvesztve, tovább is különmaradni. Aztán melyik hazafi az, ki ne lássa: mennyire nincs az Erdélyt tapodó önkény ellen az anyaországhoz kapcsoltatáson kívül más oltalom? Azon kapcsoltatást eddig is csak olyanok ellenzék, kik hivatalaiknál fogva a különvált állapotban sokkal jobban érzék magokat, mintsem a haza sebei nekik fájdalmat okozhattak volna. Ily helyzetben előre lehetett látni, miképen az erdélyi megyék azt, amit 1790-ben már tettek, ismét tenni fogják; amint négyen közülök leveleket is írának a magyar országgyűléshez, s leveleiket gróf Teleki Domokos által Pozsonyba küldötték, hogy itt Wesselényivel együtt azokat illetőleg általadják.

Itt vala már Teleki, midőn W... több barátaival tanakodni kezdett: mint kelljen a dolgot leghasznosabban kezdeni? A tanakodás következménye e lőn: a leveleket az országgyűlés törvényes elölülőjének, azaz a nádornak kell általadni; de nem előbb, mint a felírások s velök az előlegesek útnak indulnak.

De fogja-e a nádor azokat elfogadni? Úgy hittük, a kilencvenediki példa, midőn hasonló levelek küldettek, e kérdésre jó felelet: azonban W... minden esetre meghatározá magát – jó előre rekognoszcírozni. E rekognoszcírozás reménységet látszott nyújtani; míg végre a mai napon a nádor Wesselényinek magányos hallgatást adott, s vele a dologról nem az előre felvett jó reménységgel egyezőleg beszélgetett. S e beszélgetés már most az, aminek kimeneteléről, az Irgalmasokhoz beléptünkkor, folyt a szó.

Hogy rövid legyek, a nádor a dolog egész folyamatát nem kedveli; a kilencvenediki esetet az akkori rendetlenségeknek tulajdonítá, s meghatározókig nyilatkoztatá ki: miképen az erdélyi leveleket országgyűlési tanácskozás alá ereszteni nem fogja. Az erdélyi megyék követe felelt, hogy ő ily esetben kénytelen lesz leveleit a kerületi előlülőnek adni által (mihelyt t. i. az előlülőség ily bizodalmat megbíró férfiúra száll), s akkor ki fogja a dolgot akadályozhatni? A nádor erre azt javaslá: adatnának neki a levelek, s ő azokat királyi testvérével láttatni fogja, s reményt ád, hogy az ügy ily módon inkább fog előmozdíttatni. (Én csak akkor hajlottam a levelek átadására, miután a nádor ráállott azon conditio sine qua non-ra, miszerint ő a leveleket nem mint király testvére, hanem mint az országgyűlés elölülője veszi által. Wesselényi kézírása rajzónnal.)

Ebben maradt a dolog; s a levelek holnap általadatnak. – És erről most elég; valaha talán, ami még elmaradt, hallani fogjátok.

* Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul. Lukács, 11, 17.

Kölcsey Ferenc válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1951