Szlovákia társadalmi-politikai fejlődésének forgatókönyve

Cseh-Szlovákia szétválásával kétségtelenül bonyolultabbá vált Szlovákia útja egy olyan demokratikus társadalom felé, amely megfelel az Európai Unió civilizációs elvárásainak. A kommunizmus utáni Szlovákia átalakulását főként az nehezíti, hogy kikiáltását követően eltért az eredeti, még a közös államban kitűzött politikai és gazdasági irányvonaltól, és ennek következtében a rendszerváltás folyamata lelassult. Sőt, az új állam körülményei között a szlovák társadalom bizonyos értelemben visszazuhant az átalakulás kezdeti szakaszába, amikor még csak a piacgazdaság és a többpártrendszer egyértelmű elfogadtatása volt a tét. Ebből a szempontból kedvezően hatnak az eddig elért változások, megerősítve annak valószínűségét, hogy az átalakulás folyamata immár visszafordíthatatlan, ám továbbra is nyitva marad a kérdés, milyen lesz ennek az átalakulásnak a további iránya és üteme: mik a valós feltételei egy optimista, demokratikus forgatókönyvnek, és mi az, ami veszélyeztetheti. Hiszen az ok, amiért például Zbigniew Brzezinski sem sorolta Szlovákiát az ígéretesen transzformálódó posztkommunista országok első vonalába, éppen az a tény, hogy Szlovákia még nem jutott el a politikai stabilitás állapotába, s hogy gazdaságának átalakítása és a privatizáció megtorpant. Az ország helyzetét ráadásul annak a kockázata is súlyosbítja, hogy önállóvá válása következtében elvesztheti mindazokat az előnyöket, amelyek Nyugat-Európával való korábbi közvetlen geopolitikai összetartozásából adódtak.

Szlovákia már önálló államiságának kezdetén kedvezőtlen, „mínusz helyzetbe” került: nemcsak hogy, mint minden új államnak, meg kell alapoznia nemzetközi tekintélyét, hanem folyamatosan védekeznie is kell az ellen a fennállása kezdetétől kialakult és elterjedt nézet ellen, miszerint a közép-európai térségben az instabilitás forrása lehet. Annak ellenére, hogy ennek a véleménynek van némi valós alapja, úgy véljük, a belőle levont általánosítás nem áll arányban azoknak a kiváltó okoknak a súlyával, amelyek alapján kialakult. Ez a sztereotípia ugyanis önmagát beteljesítő jóslatként könnyen civilizációs hanyatláshoz vezethet, és Szlovákiát Európa peremvidékére sodorhatja.

Ebben a képlékeny helyzetben, amikor is az alkalmas röppálya megválasztása véletlenszerű, előre nem látható tényezőktől függ, meglehetősen kockázatos jóslatokba bocsátkozni az átalakulás további menetét illetően, ezért szükségesnek tartjuk felhívni a figyelmet arra, hogy nehéz előrejelezni a társadalmi-politikai fejlődés menetét 2005-ig.

Tesszük pedig ezt abból a tényből kiindulva, hogy Szlovákia társadalma voltaképpen még mindig posztkommunista társadalom: gazdasági háttérrendszere még nem eléggé autonóm, és így a gazdasági megújulás alapja a politikai rendszer megújítása.

Véleményünk szerint tehát meghatározó szerepe van a politikai háttérrendszernek, amelyre viszont jelentős hatással van a társadalmi-kulturális háttérrendszer. A lehetséges fejlődésváltozatok megvalósulásának valószínűségét ezenkívül erősen befolyásolják a geopolitikai tényezők is.

A szlovák társadalom felsorolt három háttérrendszere közül a politikai háttérrendszer a leglabilisabb. A kiegyensúlyozott politikai színtér még csak most van kialakulóban, és az új állam még épp hogy csak megkezdte intézményeinek kiépítését, amelyek ebből kifolyólag távolról sem tekinthetők véglegeseknek. Ráadásul a szlovák politikai élet hagyományosan erős, és a kommunizmust követő időszakban még inkább szembeötlő személyközpontúsága tovább növeli az esetlegesség, az előre nem látható mozzanatok szerepét. Mindezekhez képest a politikai és gazdasági történések érték- és normaadó társadalmi-kulturális háttere a legállandóbb és a legkiszámíthatóbb.

A forgatókönyv általános feltételei

A közgazdászok elemzései szerint a derűlátó gazdasági forgatókönyv megvalósulása attól függ, túlsúlyba jut-e benne a liberális megközelítés. A szlovák lakosság körében végzett közvélemény-kutatás adataiból tudjuk, hogy a politikai és gazdasági liberalizmus értékeit a lakosság egy hatoda érzi magához közelállónak, a lakosságnak csaknem háromnegyede viszont sem politikai, sem gazdasági értelmében nem tekinthető liberális beállítottságúnak. Tárgyilagosan fel kell hát tennünk a kérdést: a társadalmi tudatnak ezen a szintjén és a lakosság körében erősen elterjedt utópista gazdasági elképzelések ismeretében mekkora az esélye az átalakulásnak? Mivel közismert tény, hogy a posztkommunista társadalomban a gazdasági szerkezetváltás a reformista elit feladata, meggyőződésünk szerint döntő fontossága van annak, milyen mértékben vesz részt ez a kis számú liberális politikus a gazdasági és a politikai élet irányításában a kormányzásban.

A jelenlegi kormányzó elit képviselőinek értékrendje és politikai orientációja, csakúgy, mint híveiké a lakosság körében, nem nyújt elegendő biztosítékot a következetesen átalakuláspárti gazdaságpolitika keresztülviteléhez. Az 1992-es választások után megtorpant átalakulást szorgalmazó irányvonal érvényesüléséhez elengedhetetlen, hogy mihamarabb véget vessünk „a két rendszer közti lebegésnek”. A jelenlegi állapot ugyanis, amikor a régi már nem működik, csökevényei viszont gátolják az új kialakulását, fokozza annak valószínűségét, hogy a szlovák társadalom megreked az átalakulás átmeneti időszakában, képtelen lesz megbirkózni az elhúzódó gazdasági válsággal és a politikai rendszer felerősödő tekintélyuralmi törekvéseivel.

Kedvezőtlen gazdasági helyzetben a demokrácia csak lemondással, a lakosság politikai lefegyverzésével és a kormányzó elit egységének megőrzésével tartható fenn. Feltéve persze, hogy demokratikus elkötelezettségű elitről van szó, mert autokratikus törekvések esetén a lakosság társadalmi közönye tekintélyelvű rendszert juttatna hatalomra. Szlovákiában, ahol hagyományosan mérsékeltek a szociális tiltakozás formái, az első feltétel létrejötte valószínűbb, mint a másodiké. A jelenlegi kormány – amely nem hajlandó felhagyni konfrontáló stílusával, képtelen együttműködni más parlamenti tényezőkkel, és hajlamos a végrehajtó hatalmat a parlament fölé rendelni – nem dicsekedhet túlzottan demokratikus politikai kultúrával. Az ellenzék viszont annyira megosztott, pártjai között akkora az ellentét, hogy alkalmatlan stabil, demokratikus koalíció megalakítására. Ráadásul nincs soraiban egyetlen olyan karizmatikus politikai személyiség sem, aki elnyerhetné a lakosság kellő bizalmát és támogatását.

A tiltakozások mikéntje 1992-től rendkívül kulturált és mértéktartó, főként azért, mert az 1992-es választások után módszereit tekintve mérsékelt, kulturált polgári és politikai ellenzék jött létre, és mérsékeltek lettek az új szakszervezetek is. Ez utóbbiak ugyan bírálják a kormánypolitikát, de egyelőre nem ösztönzik a lakosságot olyan megmozdulásokra, amelyek megzavarnák a társadalmi békét; a jelenlegi ellenzék pedig – mind a parlamenti, mind a parlamenten kívüli – tiszteletben tartja a jogállam és a parlamentáris demokrácia alapelveit. Ez jelentős elmozdulás a választások előtti, lojálisnak egyáltalán nem mondható ellenzék magatartásához viszonyítva.

Valamennyi politikai tényező – még a föderáció megszűnését ellenzők is – tiszteletben tartja a szlovák állam létét. Noha jó néhányan nem helyeselték Cseh-Szlovákia szétválását, minthogy arról nem népszavazás döntött, egyikük sem tűzte zászlajára programként a két állam újraegyesítését. Annak ellenére, hogy a szétválás tényével 1993 márciusában Szlovákia lakosságának alig egyharmada értett egyet, az ellenzék általában reálisan ítéli meg azoknak a megmozdulásoknak várható esélyeit és esetleges nem várt következményeit, melyek kétségbe vonják a Szlovák Köztársaság létjogosultságát. Napjainkban e politikai tényezők és állampolgári kezdeményezések legfőbb törekvése az, hogy Cseh-Szlovákia felbomlása ne vonja szükségszerűen maga után a születő demokrácia megsemmisülését. Ezért az ellenzék e csoportjának bírálata már nem az új állam léte ellen irányul – tagjai a demokrácia érvényesülését, a gazdaság átalakításának menetét, az emberi jogok betartását vigyázzák árgus tekintettel. A választások után kialakult új hatalmi viszonyok bizonyos értelemben hozzájárultak azoknak a szélsőséges csoportosulásoknak a marginalizációjához, sőt megszűnéséhez, amelyek az önálló szlovák állam kikiáltását követelték.

Az optimista forgatókönyvre leselkedő veszélyek

A további fejlődés kockázati tényezői: az újonnan kivívott önálló államiság tényének túllihegése, a politikai vezetés konfliktusgerjesztő stílusa és a kormányzó elit hatalomvágya, amely együtt jár a lakosságot és az általa választott kormányt egyként jellemző széles körű paternalista elvárásokkal, a kollektivizmusra és egyenlősdire épülő elképzelésekkel, a gazdasági összefüggések valóságtól elrugaszkodott értelmezésével. Mindezt tetézi, hogy a kormányzó DSZM (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – HZDS) mellett a többi befolyásos párt alternatív elképzeléseinek szegényes a kínálata, és az ellenzék túlságosan megosztott, vagyis valószínűsíthető, hogy a közeljövőben Szlovákiában csakis államilag támogatott átalakítási kísérletek várhatók. Ez nem okvetlenül kedvezőtlen perspektíva, hiszen kezdetben, amikor a piacot „felülről” kell létrehozni, és a polgári társadalom még csak formálódóban van, nagyobb kockázattal járna a „gyenge állam + gyenge polgári társadalom”. A Szlovákiához hasonló országokban, ahol a szabadpiaci mechanizmusoknak nincs hagyományuk, és hiányzik a fejlett társadalmi tőke, éppen hogy kívánatos a hathatós állami irányítás és az államhatalom eszközeinek programszerű alkalmazása a piaci mechanizmusok számára kedvező rendszerváltozás megvalósítása érdekében. Ezt a sikeresen fejlődő kelet-ázsiai országok tapasztalataira támaszkodó rendszert támogatja pl. Zbigniew Brzezinski is (The Great Transformation, 1993), csak épp arról nem beszél senki, hogy ennek a stratégiának alapvető feltétele az egyértelműen átalakításpárti politikai-gazdasági vezetés és kormány. E feltételnek pedig a jelenlegi szlovák kormány nem felel meg.

A politikai stabilitás feltételei

Az átalakulási folyamatok természetüknél fogva eleve fokozzák a destabilizáció kockázatát. A rendszerváltozás feltétele, hogy a társadalom csak bizonyos fokú destabilizáció árán jut el a stabilitáshoz.

E tekintetben kulcsfontosságú a változást igénylő szándék és a reformok megvalósításának üteme. A posztkommunista államok tapasztalatai azt mutatják, hogy a piacgazdaság bevezetésére tett következetlen és elhúzódó – szépítve fokozatosan bevezetett – hevenyészett kísérletek a gazdasági és társadalmi válság elmélyüléséhez, sőt végső fokon tartós gazdasági és politikai destabilizációhoz vezetnek, aminek következtében működőképtelenné válnak a létfontosságú állami és társadalmi intézmények, összeomlik az igazságszolgáltatás, az egészségügy és az iskolaügy, kezelhetetlen lesz a korrupció, és eluralkodnak a kormányzás törvénytelen módszerei. Ez pedig fokozza annak eshetőségét, hogy a fejlődés az ún. „muddling through”, a hosszan tartó „téblábolás” forgatókönyve szerint folytatódik.

Szlovákia átalakulásának üteme

Az erősen hagyománytisztelő szlovák társadalomban a gondolkodásmód megváltozása hosszabb időt igényel, és mindenekelőtt személyes tapasztalatokat a szorgalmazott változások megvalósítását illetően; a mindennapoktól távol álló elvek elvont népszerűsítése Szlovákiában hatástalanabb, mint a Cseh Köztársaságban. Az eredetileg mezőgazdasági jellegű Szlovákia modernizációja a kommunista iparosítás címén ment végbe, túlontúl gyorsan, mindennemű összhang nélkül és inkább külső nyomásra, mintsem szerves belső fejlődés eredményeként. Hasonlóképpen Szlovákia urbanizációja is megkésett urbanizáció volt, s így, a szakértők megállapítása szerint az ország népessége is gyorsított fáziseltolással fejlődött: a cseh lakossághoz képest sokkal inkább megtartotta hagyományos életmódját, megszokott magatartásformáit (az iparosítás és az urbanizáció rövidebb időtartamának köszönhetően is), jobban megőrizte családi kötelékeit.

Úgyszólván egyetemes érvényűnek hat a megállapítás, miszerint Szlovákia valamennyi történelmi léptékű modernizációs kísérletének „kívülről” diktált irama túlontúl gyorsnak találtatott, noha a valóságban minden ilyen kísérlet serkentőleg hatott az ország fejlődésére. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az „erőltetett iramot” a lakosság csupán azért fogadta el, mert a változásokat a mindenkori erős központi hatalom parancsuralmi módszerekkel kényszerítette ki. Például Lengyelországhoz viszonyítva, ahol nem valósult meg a modernizáció kapitalista modellje, de a kommunista korszerűsítési kísérlet is csődöt mondott, Szlovákiában az utóbbi „szocialista indusztrializáció” és „kollektivizáció” címén valóra vált, és minden torz következménye ellenére a hagyományosan paraszti társadalom felbomlását és gyökeres átalakulását eredményezte. A lakosság 56 százaléka urbanizálódott, ami már indokolttá teszi, hogy a szlovák társadalmat közepesen városiasodott lakosságú és ennél kevésbé városias településkörnyezetű ipari társadalomként jellemezzük. Településhez kötött társadalom ez. A lakáshiány és a lakóhelyhez való erős ragaszkodás behatárolja a lakosság térbeli mobilitását, és ezáltal a munkaerőpiac változásaihoz való alkalmazkodóképességét is.

Szlovákiában az átalakulás társadalmi és politikai megvalósíthatóságának kulcsfontosságú tényezője a reformok megfelelő időzítése és bevezetésük megfelelő módja – a reformok retorikájának és a tényleges lépéseknek alkalmas kombinációja.

A szlovák kormány eddig megtett felemás, kapkodó lépései és a prioritások, az irányvonal és az alapelvek meghatározásában tanúsított bizonytalansága nem hozhatnak olyan rendszerváltozást, amely előfeltétele lehetne az ígéretes gazdasági átalakulásnak. A sikeres transzformáció feltétele az ilyen irányú egyértelműen kifejezésre juttatott és nem csak hangoztatott politikai szándék, amelyet a lakosság jelentős része is támogat. Ez a szándék Szlovákiában nehezen, csupán külső nyomásra születik meg, és csak a politikai vezetés szintjén, a lakosság körében tapasztalható rohamos lanyhulása – mint a beteljesületlen várakozások kiváltotta kiábrándultság óhatatlan velejárója – viszont megállt. A közvélemény-kutatás alapján várható, hogy a lakosság egyharmada támogatja az átalakulást, és bízik benne, ami a politikai vezetés már említett optimálisan átalakulásbarát politikája esetén elegendő társadalmi támogatást biztosíthatna, nem kisebbet, mint pl. Lengyelországban vagy Magyarországon, még ha lényegesen kisebbet is, mint Csehországban. Ám az, hogy az 1992-es választások után a gazdasági reformok ütemének visszafogása következtében elhúzódhat a gazdaság válsága, Szlovákia politikai stabilitásának súlyos teherpróbája lehet. A legproblematikusabb a privatizáció, amely csaknem teljes befagyasztása után nehezen lendül újra mozgásba, és ez a társadalmi szerkezetváltásnak is kerékkötőjévé válhat. A közös államban elindított gazdasági reformok folytatása ma egyet jelentene egy sor népszerűtlen intézkedéssel, s úgy tűnik, a jelenlegi kormány és a DSZM alapjában véve kimerítette bizalomtartalékait, dilettantizmusával és konfliktusgerjesztő politikájával eljátszotta a lakosság mozgósíthatóságának lehetőségét, és megközelítette a kezdetben birtokolt bizalom határát. E határ áthágását pedig megfontolandóvá teszi azoknak a megszorító intézkedéseknek a jóváhagyása, amelyeket már ez a kormány is kénytelen volt beterjeszteni. Nemcsak az átalakulásnak és az egységes csehszlovák gazdaság szétválasztásának tényleges szociális következményei, hanem a DSZM és az SZNP (Szlovák Nemzeti Párt – SNS) választóinak délibábos elvárásai is fokozták a szociális frusztrációt. Ebből a szempontból döntő fontosságú lesz, hogy sikerül-e valakinek ezt a frusztrációt csökkentenie, s nem válik-e valamely politikai tényező hatalomvágyának eszközévé. Nem valószínű, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok közül bármelyik is polgári engedetlenségre mozgósítaná az elégedetlen tömeget. S ez érvényes a szakszervezetekre is, amelyek ugyan keményen bírálják a kormány gazdaság- és szociálpolitikáját, de előnyben részesítik a kormánnyal folytatott párbeszédet, és esetleges tiltakozásuknak egyelőre csak visszafogott formában adnak kifejezést. Erősödik viszont a kialakulóban levő vállalkozói réteg kritikus hozzáállása, csalódásának egyre világosabban és keményebben ad hangot a Vállalkozók Egyesülete. A lakosság elégedetlenségének növekedése esetén várható a DBP (Demokratikus Baloldal Pártja – SDĽ) tevékenységének fokozódása is, a párt bizonyára igyekszik majd a lakosság elégedetlen rétegeinek szócsövévé válni.

E tekintetben Szlovákiában a fejlődés legoptimálisabb változata mind rövid távon, mind az elkövetkező tíz-tizenöt év távlatában egy hiteles „reformkoalíció” lenne, amely a liberális demokrata kapitalizmus elveit valósítaná meg, és ugyanakkor megfelelő retorikával képes lenne a társadalompróbáló átalakításokhoz is kellő legitimációra szert tenni.

A politikai stabilizáció feltételei

A klasszikus európai felállást (kereszténydemokrata, szociáldemokrata és liberális orientáció) megközelítő kiegyensúlyozott politikai légkör megteremtésének feltétele, hogy megszűnjék a politikai tényezők szétaprózottsága, és létrejöjjön egy stabil demokratikus koalíció, kialakuljon a konszolidált politikai pártok állandó arculata, és e pártok jelen legyenek a nemzetközi szervezetekben is. A profiltisztítást, a szervezeti felépítést és az aránylag biztos választói hátteret illetően a DBP és a KDM (Keresztény Demokrata Mozgalom – KDH) jutott a legmesszebbre, a jövőben e két párt képviselhetné a politikai élet klasszikus hármas tagolódásának két pólusát. E hármas eddig leggyengébb része a liberális orientáció, noha több politikai tényező is a magáénak vallja. Csírájában már megvan, csak nyilván hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy kiépítse működőképes szervezeteit és biztosítsa szavazóbázisát, mert az még ma is ingadozó. A szétaprózódás folyamata érezhetően lelassult, és a közeljövőben nem valószínű egy olyan merőben új politikai párt megalakulása, amely a politikai küzdőtéren számottevő szerephez juthatna.

A legközelebbi években a modern többpártrendszer kialakulásában minden bizonnyal jelentős szerepe lehet a Nyugatnak, és a pártok nemzetközi szervezeteinek (EDU, SZI, LI). E szövetségek egyikének (EDU) egyelőre csupán egy parlamenti párt, a KDM állandó tagja, az MKDM (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom – MKDH) megfigyelőként van jelen. Más pártok előtt szintén ez a cél lebeg, és meg is van a választott irányvonaluk – a DBP az SZI-be, az SZNP az EDU-ba törekszik. Csak a széles spektrumú kormányzó párt, a DSZM nem talál olyan szervezetre, amely befogadná, s ez természetesen nem segíti elő Szlovákia érdekeinek hatékony érvényesítését a nemzetközi fórumokon. Az a tény, hogy több szlovák politikai párt és mozgalom is szeretne megjelenni a nemzetközi színtéren, lehetővé teszi, hogy ezek a nemzetközi szervezetek kulturáltabbá tegyék a szlovák politikai életet. A tagság iránt érdeklődő pártoktól ugyanis meg kell követelniük a mai modern társadalom általános (lényegében liberális és demokratikus) alapelveinek feltétlen betartását, és ügyelniük kell rá, hogy a szlovák politikai tényezők felhagyjanak a múlt praktikáival, és megszabaduljanak a múlt rendszer ideológiai csökevényeitől.

Az átalakulást szorgalmazó demokratikus elit, amely nélkül elképzelhetetlen a hatalom pozíciójából, az államhatalom tevőleges támogatásával „levezényelt” gazdasági szerkezetváltás, Szlovákiában csak hosszas vajúdás után születhet meg. Ha eltekintünk attól, hogy az új, nem kommunista elit formálódása későn kezdődött, Szlovákia fejlődése az 1989 novemberétől eltelt időszakban nem torpant meg, és többé nem fordítható vissza, de a visegrádi csoport többi államához viszonyítva ez a fejlődés megkésett, és Cseh-Szlovákia szétválásával súlyosbított. A novemberi forradalom vezéregyéniségei, az étosz politikájának hívei tapasztalatlanságuk és a gyakorlati politikára való felkészületlenségük ellenére a demokratikus értékrend elfogadtatását célzó politikai nevelőmunka élharcosai voltak. A választásokat követő elitcsere és a hatalmi viszonyok megváltozása e tekintetben visszalépés volt – veszélyeztette a társadalom demokratikus átalakulását, mégis döntő fontosságú, hogy hosszú távon lehetőség nyílt az átalakulást szorgalmazó erők megszerveződésére, mivel ezek az erők már saját életkilátásaik szintjén is tisztában vannak vele: Szlovákia számára létkérdés a Nyugat-Európához való csatlakozás.

Az átalakulási folyamatok elősegítését célzó általános javaslataink az alábbi tényekből indulnak ki:

1. Szlovákia Közép-Kelet-Európa legkisebb és legfiatalabb állama. Mint történelme folyamán mindig, belső fejlődése most is a térség politikai viszonyaitól függ, és attól, miként illeszkedik be a kialakuló európai érdekszférákba. Ha kívül maradna a visegrádi csoporton, ha lemondana a nyugat-európai gazdasági rendszerhez való csatlakozás lehetőségéről, csakhamar a keleti érdekszférában találná magát, ahol továbbra is Oroszországé lesz a döntő szó, de a Romániával való szövetség sem elképzelhetetlen mintegy a kisantant hagyományainak felújításaként. A közép-európai államok csoportjától való ilyetén elszigetelődésének az lenne a legsúlyosabb következménye, hogy a CSSZSZK szétválását már amúgy is megsínylett szlovák–cseh kapcsolatok még inkább meglazulnának, Szlovákia még inkább kimaradna a számára létfontosságú gazdasági, kulturális és társadalmi együttműködésből. Ugyanakkor Szlovákia szorosabb kötődése a mind gazdaságilag, mind politikailag instabil Ukrajnához a szomszédos országok számára is kockázatot jelentene, hiszen Szlovákia földrajzi beékelődése Magyarország és Lengyelország közé közelebb hozná a veszély forrását Európa szívéhez. Ezért ezeknek az országoknak is érdekük, hogy Szlovákia laza csoportosulásuk tagja maradjon. Ez a nagyon is valós veszély már a jelenlegi kormányzó elit képviselőinek körében is nyugtalanságot keltett, pedig nem is olyan régen a gazdasági problémák megoldását még a volt Szovjetunió piacainak visszaszerzésében látták. S mivel a külföld pénzügyi támogatása egyértelműen a piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia megvalósításának függvénye, mára a „harmadik út” buzgó keresői is oda jutottak, hogy kénytelenek megcáfolni egykori sajtónyilatkozataikat. Az a tény, hogy szükségünk van a külföldi tőkebefektetésekre és a Nemzetközi Valutaalap hiteleire, hatásos eszköze lehet az átalakulást szorgalmazó politika áttörésének, már a jelenlegi elit kormányzásának idején is. A külső nyomás bevált módszere annak, hogy a régi elit képviselői is elsajátítsák az új politikai kultúrát.
2. Nem elhanyagolandó a szubjektív tényező sem, nevezetesen a jelenlegi kormányzó elit azon ambíciója, hogy külföldön tisztes nevet vívjon ki magának, s hogy az új szlovák államot kedvező színben „láttassa” a világgal. Mivel ennek a kormánynak nem volt semminemű elképzelése sem az új állam szervezeti felépítéséről, sem leendő külpolitikájáról, ténykedése inkább a kísérletezve tanulás és a hibákból való okulás folyamata. Külföldi tárgyalásainak egyetlen haszna, hogy a belső gazdasági problémák és a külföldi partnerek egyértelmű állásfoglalásának nyomására miniszterelnökével együtt immár belátja: Szlovákia nem térhet le a piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia felé vezető útról, nem tehet mást, mint hogy csatlakozik Európához.

A felsorolt objektív és szubjektív feltételeket figyelembe véve jó lenne, ha az érdekelt intézmények – az Európai Unió, az Európa Tanács, a Nemzetközi Valutaalap – képviselőit a jelenlegi elittel folytatott tárgyalások körülményessége sem riasztaná el a további megbeszélésektől. Ellenkező esetben Szlovákia elszigetelődne, és visszakerülne az orosz érdekszférába. Ugyanebből a meggondolásból az említett szervezeteknek nem kellene érdeklődésüket csak a kormányzó elitre korlátozniuk. Ez az elit nem marad sokáig kormányon, ezért fel kellene venniük a kapcsolatot a jelenlegi ellenzék képviselőivel is.

A kormányzó elit leváltása az optimista forgatókönyv elengedhetetlen feltétele. Az előrehozott választások – a jelenlegi politikai erőviszonyokat és a várható választói magatartást figyelembe véve – nem okvetlen oldják meg a válságot, mégis ez lenne az első lépés a jelenlegi patthelyzet felszámolására, amikor is kisebbségi kormányzás folyik, ugyanakkor a megosztott ellenzék nem képes hatékony együttműködésre, sem arra, hogy megvonja a kormánytól a bizalmat. Ez ugyanis óhatatlanul azzal járna, hogy átvegye a felelősséget nemcsak a jelenlegi válsághelyzetért, hanem a még mindig legnépszerűbb politikus, Vladimír Mečiar másodszori félreállításáért is. Márpedig ügy tűnik, a szlovák politika nem heverte ki a miniszterelnök első, 1991-es visszahívását sem. 1992 tavaszán a lakosság 41 százaléka a vegyes, piaci és szociális elemeket is tartalmazó gazdaságot részesítette előnyben, 35 százaléka viszont a piacgazdaság megvalósítását választotta a „harmadikutas” megoldásokkal szemben. Ennek ellenére az ezzel a gazdasági programmal induló pártok 1992-ben még a parlamentbe sem jutottak be. Az 1993-as választásokon a szlovákok többsége (48%) a hathatós állami közreműködéssel megvalósítandó szociális piacgazdaságra szavazott.

1993 elején a lakosság csaknem két harmada (70%) többé-kevésbé negatívan értékelte az ország gazdasági helyzetét, amint azt a jelenlegi kormány gazdaságpolitikája iránt tanúsított bizalmatlansága is tanúsítja. A kritikus magatartás ellenére azonban túlsúlyban van az erős állam, hathatós szociálpolitika igénye, azzal együtt, hogy a legtöbben a békét és a stabilitást többre értékelik a szabadságnál.

A politikai támogatottságot illetően a DBP áll az első helyen, s minthogy a lakosság körében a liberális-konzervatív gondolkodásúak száma elenyésző – a népesség alig egy hatoda –, nem meglepő, hogy az ilyen beállítottságú és jelenleg ellenzéki pártok hívei Szlovákiában kisebbségben vannak. Ez az irányzat a következő parlamentben csak akkor remélhet nagyobb képviseletet, ha nem osztja meg leendő választóit a felekezeti és a polgári arculatú pártok sokasága. Ugyanakkor az a tény, hogy a lakosságnak csaknem egyötöde indokolatlanul derűlátóan ítéli meg Szlovákia gazdasági kilátásait és a kormány politikáját, még mindig ad bizonyos esélyt a jelenleg kormányzó DSZM-nek, még ha az előrehozott választásokon már nem számíthat is győzelemre.

Ami az egyes pártok által képviselt alapértékeket és az általuk hangoztatott nézeteket illeti, Szlovákiában jelenleg a magukat szociáldemokrata beállítottságúnak valló politikai csoportosulások számíthatnak a legtöbb szavazatra. Az eredményes megmérettetéshez azonban megalapozottabb választói megítélésre és egységesebb választói magatartásra lenne szükségük, hogy szavazóik döntésében ne csak egy-egy kiragadott értelmezés vagy valamely népszerű politikus karizmájának varázsa játsszon szerepet, hanem az adott párt gazdasági programja és programjának megvalósíthatósága is. A legnagyobb esélye e két lehetőség kombinációjának lenne. Csakhogy napjainkban, amikor sokan egyetlen politikusban sem bíznak (38%), ennek vajmi kevés a valószínűsége.

A társadalmi szerkezetváltás

Az új politikai színtér stabilizációjának és kikristályosodásának legfontosabb tényezője a társadalmi szerkezet átalakulása. A nyugati országok évtizedekig tartó lassú átalakulási folyamatában a politika módosulása a társadalmi szerkezetváltás függvénye volt. A posztkommunista társadalom átalakulásában a politikai reformok üteme határozza meg mind a társadalmi szerkezet, mind a gazdaság átalakulását.

A népességi mutatók elemzéséből arra lehet következtetni, hogy a Szlovák Köztársaságban bizonyos feltételek (elsősorban a fiatalok növekvő száma) lehetővé teszik a társadalmi szerkezetváltás meggyorsítását. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a sokasodó vállalkozói befektetésekkel összhangban a költségvetés is mind nagyobb összegeket szánjon az oktatás és az infrastruktúra fejlesztésére. Hiszen a konzervatív gazdaságpolitika, a nagymérvű megtakarítások és beruházások mellett az ázsiai „kis tigrisek” sikeres átalakulásának is az volt a legfőbb titka, hogy idejében felismerték az oktatás fontosságát.

Szlovákiában azonban – ismerve a költségvetés hiányát, s annak is az iskolaügyet sújtó kedvezőtlen kihatását – inkább a jelenlegi oktatási rendszer helyzetének további rosszabbodása fenyeget. Ha nem áll meg a gazdaság hanyatlása, alighanem előtérbe kerül a konzerválás stratégiája: az állam hosszú távon befagyasztja a béreket, fenntartja a magas ingatlanárakat, a szociálpolitika terén támogatásokra rendezkedik be, csökkenti az oktatás és az infrastruktúra fejlesztésére szánt kiadásokat, vagyis feléli a múltban felhalmozott tőkét, és kihasználja a pillanatnyi társadalmi-gazdasági helyzet adottságait. Ezzel pedig Szlovákia elveszítené meglevő csekély számú előnyeinek egyikét – viszonylag fejlett oktatási rendszerét és képzett munkaerejét.

A társadalmi szerkezet átalakításának legnagyobb kockázati tényezője az elhúzódó gazdasági válság, amelynek súlyos velejárója a munkanélküliség ugrásszerű növekedése, a vágtató infláció stb. Az átalakítás jellegéből következő kockázati tényező a társadalmi szerkezet polarizációjának veszélye: hosszú időre megszűnik a társadalmi mozgás, és ez előrevetíti a „latin-amerikai” típusú társadalmi szerkezet kialakulásának veszélyét.

Már ma körvonalazódik egy olyan csoport, amelynek jövedelme akár százszorosan is meghaladhatja az egyhavi átlagkereset törvény biztosította legalacsonyabb szintjét. Ha ez a csoport politikai befolyáshoz jutna, oligarchikus társadalmi berendezkedés jöhetne létre. A magánosítás kínálta kedvező lehetőségek kiaknázásáért folyó ádáz küzdelem, amely vajmi kevéssé jellemző a társadalmi szerkezetváltásra, csak fokozza a fent említett kockázat valószínűségét.

A kölcsönösen összefonódó társadalmi szerkezetváltás és gazdasági átalakulás az infrastruktúra változásaitól is függ, nevezetesen attól, milyen mértékben és milyen gyorsan sikerül elhárítani a vállalkozást gátló akadályokat. Ennek függvénye az is, nő-e a foglalkoztatottak száma az államtól független magánszektorban.

A vállalkozás alapvető akadálya az, hogy a gazdaság átalakítása jelenleg csak akkor jöhet számításba, ha a gazdaság minden ágazatában biztosítható az állam lehető legnagyobb befolyása és részesedése. Ezt tükrözi a törvényalkotás és a gazdaságpolitika megvalósításának módja is. A privatizációval kapcsolatos elvi elképzelésekről folyó vég nélküli vita miatt késik az átalakulás konkrét lépéseinek kidolgozása és végrehajtása.

A vállalkozási kedv élénkülése az alábbi feltételek függvénye:

A gazdasági szerkezetváltás alapvető feltétele, hogy a reformok megvalósításában ne álljunk meg félúton, ne tulajdonítsunk túlzott fontosságot a kisprivatizációnak. A kisprivatizáció csupán a nagyprivatizáció része.

A kis- és középvállalkozások támogatására és fejlesztésére kormánykoncepciót kell kidolgozni a célok és az eszközök pontos meghatározásával, de legfőképpen széles körű kedvezmények, elsősorban anyagi eszközök biztosításával meg kell szüntetni a magánvállalkozók hátrányos helyzetét a többi, már működő vállalkozási formával szemben.

Vállalkozásbarát légkört kell teremteni; eloszlatni azt a múlt rendszerben gyökerező hamis általánosítást, miszerint minden vállalkozó csakis szélhámos vagy másokat kizsákmányoló kapitalista lehet, épp olyan fontos, mint gazdasági értelemben is kedvező vállalkozói környezetet biztosítani. Hiszen a vállalkozói szféra teremti a legtöbb új munkahelyet, vagyis a vállalkozási kedv serkentése a foglalkoztatáspolitikának is fontos része. Ugyanakkor arra is törekedni kell, hogy társadalmi nyomásra „csiszolódjon” a nálunk még gyermekcipőben járó és gyakran a „lumpenburzsoázia” szintjén álló vállalkozói etika.

Támogatni kell a tanácsadó-tájékoztató központok létrehozását és a különféle oktatóprogramok kidolgozását, különös tekintettel a vállalkozói tervre, a marketingre, kapcsolatteremtésre, reklámra, vállalkozási kultúrára és vállalkozói etikára. Ebben a vonatkozásban megoldásra vár a hitelnyújtás és az Európai Unió minőségbiztosítási rendszeréhez való csatlakozás kérdése is.

A zárt, kommunista típusú társadalom örökségétől – xenofóbia, nacionalizmus, provinciális gondolkodásmód, a külföldi tőke beáramlásának elutasítása – a posztkommunista államok csak akkor szabadulhatnak meg, ha az európai gazdasági rendszerbe való beilleszkedésük során kedvező tapasztalatokra tehetnek szert. Ezért az átalakulás időszakában Nyugat-Európa államaiban az együttműködési szándéknak erősebbnek kellene lennie a konkurenciától való félelemnél.

Az átalakulás alkotmányos biztosítékai és törvény adta keretei

Egyedül a jogállam kiépítése, a parlamentáris demokrácia zavartalan és hatékony működése, a parlamentarizmus megszilárdítása óvhat meg attól, hogy reménytelenül megrekedjünk az átalakulás állapotában; ez biztosítja az alkotmányosságot, és erősíti annak szándékát, hogy a konfliktusok, illetve a válsághelyzetek törvényes, alkotmányos megoldására törekedjünk.

A jelenlegi szlovák jogrendszer jellemzői:

a) A politikai életben még nem honosodtak meg a parlamentarizmus deklarált szabályai. Az alkotmányból következő ellentmondásokkal együtt ez is hozzájárul a parlament és a kormány között állandósult „puskaporos légkör” kialakulásához. Ezenfelül tapasztalhatók annak jelei is, hogy a kormány szeretné magát a parlament fölé rendelni.

Az alkotmány ellentmondásossága részben áthidalható az alkotmánybíróság értelmezéseivel, bizonyos esetekben azonban csak alkotmánymódosítással lehetne kiküszöbölni az ellentmondásait.

b)   A demokratikus intézmények kialakításának a hatalommegosztás és ellenőrzés biztosításának alapvető feltétele az alkotmánybíróság tevékenysége. Minthogy azonban e bíróság élén a november előtti kommunista kormány volt igazságügy-minisztere áll, és tagjai között nincs egyetlen alkotmányjogász sem, rövid idejű tevékenységének mérlegét korai lenne megvonni.

c)    A sajtó jelenlegi jogi helyzete még nem elegendő bizonyítéka a rendszer demokratikus voltának. A cenzúra eltörlése és a sajtószabadság deklarálása ellenére a személyiségi jogok védelmének érvényesítéséért folyó bírósági perekben nem változott a régi gyakorlat: az eljárás során továbbra is kizárólag a sajtót terheli a bizonyítás kötelessége, vagyis tartania kell a szabad hírközlés következményeitől.

d) Az új állam intézményeinek kiépítésekor az államigazgatás és az igazságügy fenyegető összeomlásának elhárítását elsődleges feladatnak kellett volna tekinteni, mivel zavartalan működésük a demokratikus jogállam elengedhetetlen feltétele.

A hatalommegosztás elvének következetes betartása egyre inkább írott malaszt csupán: a végrehajtói, törvényhozói, bírói és ellenőrző hatalom valamennyi kulcspozíciója a kormányzó mozgalom kezében összpontosul, ezért elengedhetetlen, hogy az ellenzék, főként a parlamentben, igénybe vegyen minden alkotmányos eszközt e mozgalom tevékenységének ellenőrzésére. Annál is inkább, mert a DSZM – elismertségének csökkenéséből következő – egyeduralmi törekvései erősítik a kormány tekintélyelvű megnyilvánulásait és a végrehajtó hatalom abbéli igyekezetét, hogy érdekeit a többi államhatalmi ág rovására érvényesítse. Szlovákia számára – mint többnemzetiségű s ráadásul olyan ország számára, ahol mindig is eltérő volt az alapértékek megítélése – égetően fontos a társadalmi, politikai és nemzetiségi feszültségeket enyhítő, konfliktuskezelő mechanizmusok kialakítása. Ezért egyedül a konszociális demokrácia és a kulturális sokszínűség megőrzése akadályozhatja meg a konfliktusok kiéleződését, főként azokét, amelyek immár hagyományosan megosztják a szlovák társadalmat (a háborús szlovák állam és a szlovák nemzeti felkelés megítélése, Cseh-Szlovákia szétválása...).

A magyar kisebbséggel fennálló ellentétek békés megoldásának feltételei:

– a politikai elit elsajátítja a konfrontációt kerülő tárgyalási stílust

– szakít azzal az alapállással, miszerint a másik felet eleve csakis rosszindulat vezérelheti

– sem a szlovákiai magyar pártokban, sem a Magyar Köztársaság politikájában nem jutnak érvényre szélsőséges megnyilatkozások, személyiségek és politikai tényezők

– ahelyett, hogy csak és kizárólag a „másikat” hibáztatná, ki-ki megpróbálja „a maga szemében is meglelni a szálkát”.

Szlovákia politikai életének békés menetét veszélyezteti a szlovák kormány néhány tagjának, egyes parlamenti képviselőknek és az őket támogató médiumoknak ideológiai-nemzeti túlfűtöttsége, elfogultsága. Mivel a kormányzó elit nem hajlandó tárgyalni a magyar kisebbség ama követeléseiről, amelyek e kisebbség identitásának megőrzését célozzák, Dél-Szlovákiában valamennyi magyar párt összefog. Ennek következménye, hogy az MPP (Magyar Polgári Párt – MOS) ma már nem az egyén állampolgári jogainak védelmét tekinti elsődlegesnek, hanem az Együttélés álláspontjához csatlakozva, a kisebbségek kollektív jogainak védelmét szorgalmazza. Ha pedig ebben a kisebbségi enklávéban győz a kollektivizmus, tovább erősödhet a politikai kollektivizmus szelleme, és közvetve a többségi társadalom nacionalizmusa is.

A politikai stabilitás szorosan összefügg az ország közbiztonságával, s mivel Szlovákia egyre inkább kedvelt „vadászterülete"”lesz a Balkánról és a volt Szovjetunióból terjedő szervezett bűnözésnek, a maffia tőkéjének beáramlása, a reformtörekvések megtorpanásából következő gazdasági nehézségekkel súlyosbítva, fokozza annak kockázatát, hogy az alvilág az ország politikai életében is szerephez jut.

A közép-európai térség stabilitásának geopolitikai tényezője

A közép-európai országok kapcsolatait erősen befolyásoló stabilizáló tényező, hogy valamennyiük érdeke az Európai Unióhoz vagy a NATO-hoz való csatlakozás. Ez mindegyiküket arra ösztönzi, hogy vitás kérdéseiket párbeszéd útján és az Európában érvényes nemzetközi jogi normák szerint rendezzék.

A Független Államok Szövetségének területén, de főként az Oroszországban zajló események Szlovákia társadalmi stabilitásának szempontjából azért rendkívül fontosak, mert

– Szlovákiát létfontosságú gazdasági kötelékek fűzik Oroszországhoz (pl. energiaszolgáltatás Ukrajna területén át),

– fennáll annak a lehetősége, hogy egy esetleges moszkvai visszarendeződés, az egykori hódító törekvések feléledése és Ukrajna ismételt bekebelezése következtében Szlovákia újra a nagyhatalmi politika eszközévé válik.

Szlovákia számára mindenképpen rendkívül fontos, hogy biztonságát a Nyugat-európai Védelmi Szövetséggel kialakított minél szorosabb kapcsolata szavatolja.

A politikai színtér alakulásának forgatókönyve

A jelenleg kormányzó DSZM a parlament egyetlen olyan tényezője, amely mint széles spektrumú, meglehetősen zavaros orientációjú politikai mozgalom még mindig csak természetes differenciálódásának kezdetén áll, és máig sincs világosan körvonalazható arculata. E mozgalom fejlődése jelentős mértékben meghatározza, mennyire lesz az elkövetkezőkben kiegyensúlyozott Szlovákia politikai élete, és mennyiben feltételezhető, hogy kialakul a demokratikus alapelveken nyugvó társadalmi stabilitás. A DSZM – eddig mesterségesen késleltetett – belső differenciálódása és azt követő széthullása esetén feltételezhető, hogy megváltoznak a politikai erőviszonyok. A DSZM fejlődésének ilyetén alakulását erősen valószínűsítik az alábbi tények:

– a kormányzó mozgalom a kisebbségi kormányzás és legitimációjának fokozatos elvesztése következtében mozgalmon belüli mozgalommá válik;

– a széles spektrumú mozgalom meghatározó arculat híján nem válhat egyetlen nemzetközi párttömörülés tagjává sem;

– a DSZM némely mérsékeltebb és inkább szociáldemokrata beállítottságú politikusa mind kevésbé ért egyet a mozgalom elnökének politizálási stílusával, s ezért kénytelen más alternatívát keresni.

Az eredeti DSZM-ből kiváló frakciók valószínűleg egyesülnek a már meglevő, a kormányzó mozgalomnál egyelőre még gyengébb politikai csoportosulásokkal. A legerősebb frakció beállítottságától függ majd, hogy a lehetséges változatok közül melyik válik valóra

A józanul optimista forgatókönyv

A jelenlegi politikai törekvéseket és a vezető politikusok népszerűségét tekintve a legközelebbi – vagy a megfelelő időben, 1996-ban megtartott, vagy az egyre valószínűbb előrehozott – választások után joggal feltételezhető, hogy a DBP kormányzópárt lesz. E párt vezető politikusainak pragmatizmusa lehetővé tenné egy olyan szakértői kormány megalakítását, amely az átalakulást támogató politikai pártok és a vezető szerepet betöltő DBP koalíciójára támaszkodna. A valós helyzet és a gazdasági nyomás a DBP vezetését minden bizonnyal rákényszerítené, hogy választási ígéretei ellenére – melyek valamiféle „puhább”, társadalmilag elfogadható és a szociális biztonságot előnyben részesítő reformmal kecsegtettek –, ne zárkózzon el a középtől jobbra álló, „átalakulásbarát” pártokkal való együttműködéstől sem, és rendkívül gyakorlatiasan hozzálátna a gazdasági szerkezetváltás programjának következetes keresztülviteléhez. Ez a változat emlékeztetne a spanyol Szocialista Párt magatartására a spanyol gazdasági átalakulás idején.

Sikerének fontos feltétele, hogy a demokratikus politikai palettáról nem hiányzik a mérleg nyelvének szerepét betöltő jobboldal. A „reformkoalíció” forgatókönyvének része a jobb- és baloldal célirányos szövetsége is, vagy nagykoalíció formájában, vagy a szakértői kormány támogatásaként. Bizonyos kedvező körülmények fennállása esetén elképzelhető egy átalakulást szorgalmazó, demokratikus „reformkoalíció” is, melyet a KDM, az SZNP megreformált levált pragmatikus szárnya és a Szlovák Köztársaság Demokratáinak Szövetsége alkotna, esetleg a darabjaira hullott DSZM egy pragmatikus beállítottságú „szilánkjával” megerősítve. Ha a magyar kisebbség kérdése rendeződne – a magyar politikai tényezők és a SZNP levált, nemzeti-liberális szárnya által képviselt álláspontok pragmatikus és célirányos egyeztetése esetén –, ezzel a „demokratikus reformkoalícióval” a magyar pártok aktív együttműködése is lehetséges lenne. Az ellenzéki parlamenti pártokban, főként a KDM-ben és a DBP-ben pozitív irányú belső kristályosodási folyamat, profiltisztítás zajlik a provincionalizmustól, ortodoxiától a modern európai orientáció felé. Már a KDM vezetőségében is jelentős képviseletük van a fiatalabb, pragmatikus beállítottságú politikusoknak, akiknek saját jól felfogott érdekük, hogy egymással szemben kölcsönösen felhagyjanak a konfrontáció politikájával, és együttes erővel munkálkodjanak közös céljuk – a demokrácia megőrzésén.

Mi veszélyeztetheti a demokratikus forgatókönyvet?

1. A DSZM alkotmánysértő parancsuralmi módszerekkel és Vladimír Mečiar személyes hatalmának megerősítésével is megtarthatja hatalmi pozícióját. Sőt célirányos, rövid életű koalíciókkal is, vagy a közös kommunista múlt mentén – a DBP egy részével, esetleg az SZNP-vel is, vagy a nacionalista orientáció vonalán – a SZNP és a KSZU (Keresztény Szociális Unió – KSU) radikálisan nacionalista szárnyával. Ha a demokratikus játékszabályok betartása helyett a politikai élet bal–jobb polarizációja jut túlsúlyba, a nacionalista-populista erők kerülhetnek hatalomra, beleértve még a társadalmat fasizáló elemeket is, annak ellenére, hogy ezek az elemek egyelőre csak marginális, bár fölöttébb agresszív csoportosulást alkotnak.

A „bejáratott” demokráciákkal ellentétben ez esetben nem hanyagolható el az a tény, hogy a szlovák politikai élet átlagon felül személyekhez kötött, „perszonifikált”. Ez fokozza a politikai tényezők orientációját meghatározó alapvető döntések esetlegességét, vagyis kiszámíthatatlanságát, különösen, ha a politikai küzdelem szabályai is menet közben változnak. Ha a DSZM első embere, Vladimír Mečiar továbbra is sikerrel osztja meg a többséget alkotó politikai ellenzéket, sikerül a parlamentben keresztülvinnie a választási törvény módosítását, s ezzel fokozhatja eredményes szereplésének esélyét akár az előrehozott választásokon is.

2. A DBP visszautasítja a demokratikus jobboldal pártjaival kötendő „reformkoalíciót”, és a DSZM-mel, vagy e mozgalom magát szociáldemokratának valló szárnyával alakít kormányt.

A „téblábolás” – a „muddling through” forgatókönyve

Megvalósulása akkor várható, ha nem lesz kellő szándék az átalakítás keresztülviteléhez, ha a kormány nem lesz kompetens, vagy ha gyenge lesz a gazdasági és politikai vezetés. Ha hiányzik az elszántság, határozottság és bátorság a népszerűtlen reformok rövid távú bevezetéséhez, akár a lakosság egy részének akarata ellenére is, elkerülhetetlen a gazdasági és társadalmi káosz, amint azt Gorbacsov peresztrojkája vagy a következetlen brazíliai reformok is bizonyítják. A „téblábolás” akkor következne be, ha a szlovák politikai életben ma különböző politikai csoportosulásokban tevékenykedő és az állami menedzsment gazdasági hatalmára támaszkodó volt kommunisták képesek lennének ezeket a csoportosulásokat nemcsak baloldali, hanem akár „centrista”, „jobboldali” és „liberális” pártokként is a maguk képére „átgyúrni”. Ez a kiegyensúlyozatlan posztkommunista politikai színtér tipikus példája lenne. Az ilyen irányú politikai fejlődés a felemás, következetlen gazdasági reformok útja, amely „keleti típusú vad kapitalizmushoz” vezet.

A nacionalista-populista forgatókönyv

A szétesőben levő DSZM másik, erősen nemzeti beállítottságú része egyesül az SZNP „nemzeti-romantikus” szárnyával, esetleg a KSZU-val is, és megszerzi a hatalmat. Ez a csoportosulás erősen populista és nacionalista arculata miatt nem tehetne szert nemzetközi elismertségre.

A fentebb vázolt legpesszimistább változat akkor következne be, ha teljességgel csődöt mondana a demokratikus erők együttműködésen és párbeszéden alapuló politikája. Ez esetben a populista és nacionalista csoportosulások kerülhetnének túlsúlyba (a KSZU, az SZNP és a DSZM nacionalistái, esetleg a felsoroltak koalíciója), amelyek a tekintélyelvű módszereket és az állam túlideologizálását részesítenék előnyben, visszanyúlva akár az első, háborús szlovák állam hagyományaihoz is. Ez a november utáni demokratizáció teljes kudarcát jelentené: megszakadna a jogállam kiépítésének folyamata, állandósulnának a társadalmi feszültségek és a nemzetiségi súrlódások, fokozódna Szlovákia külpolitikai elszigetelődésének veszélye és annak kockázata, hogy délkeleti szomszédaival konfliktusba kerül.

Nem titok, hogy némely nyugati szakértő Kelet-Európában nagyon is valószínűnek tartja az efféle forgatókönyvet, főként akkor, ha a gazdasági átalakulás holtpontra jut, vagy ha sem társadalmi, sem politikai szempontból nem bizonyul kifizetődőnek, annak ellenére, hogy maga a szerkezetváltás folyamata ígéretesen alakul. A gazdasági reformok érzékelhető társadalmi haszna a társadalmi ráfordításhoz képest csak fáziseltolódással jelentkezik, és éppen ez a kritikus pontja az átalakulás társadalmi-politikai keresztülvihetőségének. A liberalizmustól még idegenkedő neokonzervatív gondolkodású társadalomban a legnagyobb ennek a forgatókönyvnek a kockázata, „erős kezű” nacionalista-populista pártvezérek közreműködésével ilyen közegben könnyen bevezethető a „szükségszocializmus” valamely formája. Szlovákia esetében fokozza ennek veszélyét a hasonló, fasisztoid elemektől sem mentes csoportosulások esetleges nemzetközi összefogása.

Befejezésül

Mindent összevetve végső soron megállapítható: Szlovákia még mindig annak terhét nyögi, hogy Magyarországhoz és Lengyelországhoz képest megkésettek a reformjai, illetve hogy a Cseh Köztársasághoz képest megkésett és torz a modernizációja. A kommunista rendszer összeomlását megelőző fejlődésének eltérő jellegéből következik, hogy Szlovákiában az átalakulási folyamatok valamiképpen összetorlódnak; Lengyelországban és Magyarországon mindez hosszabb ideig tartott, és így az állampolgárnak több ideje volt az alkalmazkodásra. A lakosság és politikai képviselete, bár felemás kísérletek és tévedések árán, egyre inkább megismeri és elfogadja a parlamenti demokrácia és a többpártrendszer új értékrendjét. Az 1992-es választásokat követő politikai fejlődés és a CSSZSZK szétválása a tanulásnak ezt a folyamatát és magát a rendszerváltást is bonyolultabbá tette, de nem állította meg.