Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. november / Az utolsó felvonás

Az utolsó felvonás

Március 4. Lentről hangosan szólt a rádió egy házból. Ez és az éjjel elfogyasztott alkohol felverte vérnyomásom ébresztett, hogy az iszonytató beteljesületlenséget ne is említsem: a lassanként minden éjjel visszatérő lidércnyomás kiszámított, de soha be nem teljesülő képeit, a nem remélt végső tapasztalást, hogy kiröppenve az űrbe, mielőtt szemgolyóim üregükből kiloccsannának, megfulladok. Azt álmodtam már hét napja, hogy egy elátkozott toronyház liftjében utazom, a liftszekrény hirtelen felgyorsul és a ház tetején áttörve felsüvít a sztratoszférába, onnan az űrbe, ahol a vákuum széttépné a testemet. De ez álmaimban még soha nem következett be, odáig jutottam csak, hogy láttam a talpam alatt elparányodó földgolyóbist. Mindig volt, mi időben, a vég előtt fölriasszon.

A rádióban gyilkossági híreket olvastak és a biometeorológus egy különösen heves napfoltkitörés élettani hatásairól prédikált. Lefőztem a kávét a konyhában, majd kezemben a csészével leültem az ágy szélére. Pár centire visszeres lábamtól feküdt hason a csitri, akit este vásároltam valami habókos és különösen jóindulatú stricitől az Irányi utcában. Az a csitri lány annyira fiatal volt, hogy még horkolni sem tanult meg igazán. Hátáról lehúztam a lepedőt, bőrén a véres csíkok hálózata akkortájt váltott baracklekvár színűre.

Megszólalt a személyhívó ketyerém. Elővigyázatosságból a korbácsot behajítottam a szekrénybe, magamra kapkodtam a ruháimat, és mentem a dolgom után. A csitrit, akit stricije Vércsének becézett, bezártam a lakásomba. Arra sem ébredt fel, hogy még félájultan bekulcsolom magam mögött az ajtót.

Nem várt senki a lépcsőházban.

                     

*

                           

A szemlebizottság jó egy napja elvégezte a dolgát: csak most döbbentek rá, hogy hiányzom, én, a kivénhedt, tapasztalt szakértő, a régi harcos, az öreg bútordarab. Az elmúlt hónapokban már csak akkor fordultak hozzám, ha az első két nap után csődöt mondtak. Mi tagadás, az utóbbi időben egyre több a munkám.

Az Alosztályvezető hívatott fel a ketyerén: menjek sürgősen, gáz van, eltűnt egy hulla.

A harmincas években épült hétemeletes Bláthy-ház isten egyik elfeledett rémálma a külvárosra heveredő füstködben. Az Alosztályvezető a fotocellás főkapu előtt várt, megkérdezte, akarom-e látni a helyszínt. Nemet intettem a fejemmel, azt se kellett mondanom, térjünk a tárgyra; szelíden átkísért a sarki talponállóba, ahol belém diktált két konyakot. Csak azután ismertette a tényállást.

Egy híres természetgyógyász, bizonyos Koppány Adél a Gropius-féle elvek szerint épített Bláthy-ház negyedik emeletén belépett a liftbe, de onnan senki nem látta kilépni. A liftben jelentékeny kiterjedésű vérfröccsenéseket találtak a padlón és a mennyezeten, nyilván elvágták a torkát. Percről percre rekonstruálni lehet a történteket, a tanúvallomások kétségbevonhatatlanok. Koppány Adél vércsoportja megegyezik a liftben talált vérnyomokéval. A belépőkártya leadása nélkül semmiképpen nem hagyhatta el a házat; a biztonsági őrök minden gyanú fölött állnak. Az egy évvel ezelőtti épületrekonstrukciónak köszönhetően a lehetséges másik kijáratot, a vész esetére fenntartott ajtót egy cementbe fagyott talicska torlaszolja el.

– Ezt a nőt megölték a liftben – mondta az Alosztályvezető és átadta Koppány Adél fényképét. – Tiéd a pálya: keresd meg a hulláját.

                       

Március 5. Kezdenek alakulni a dolgok. Adél valami vietnami majomszarhoz hasonló, orra kenhető zselét fedezett fel a férjével közösen: ez a kenőcs állítólag bizonyos intuitív és jövőbelátó képességek serkentésére szolgál. Mellékesen elmulasztja a náthát és csillapítja az aranyérviszketést. Az üzlet már éppen beindult volna, amikor Adél és férje összerúgták a port, megindult a válóper. A gyilkosság napján arról tárgyaltak, hogy a találmány jogdíjait miképpen osztják fel egymás között. Mondani sem kell talán, a férj, dr. Langvinusz irodája a Bláthy-ház negyedik emeletén található. Adél ebből a szobából lépett a liftbe, ahonnan aznap nem kevés vért fröccsentve a torkából a sehollétbe távozott.

Négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre ismét átvizsgáltattam dr. Langvinusz lélekvándorlás- és telekinézis-ügyi hivatalát. A közel nyolcórás házkutatás után négyszemközt a céklavörösen ordító dr. Langvinusz arcába vághattam: szarom le, ki mindenkire hivatkozik, még az sem érdekel, hogy újmódi hókuszpókuszaival miféle, úgynevezett társszervek mélyen illegális tevékenységét leplezi.

Otthon a kis csitri éjszakára már tízezret követelt. Megfizettem hát azért is, hogy beszélgessek vele. Jambikusan lüktető gügyögései közt Vércse kinyilatkoztatta: „annak a nőnek gömbvillám költözött a mellébe és elvitte a Holdra.”

                           

Március 6. Talán nem lett volna szabad így beszélnem dr. Langvinusszal – bár nem volt más lehetőségem. Rövid úton el akarták venni tőlem az ügyet. Az Alosztályvezető tudomására jutott ugyanis, hogy Koppány Adél két hónapja megbízást adott egy magánnyomozónak, akinek azt a feladatot adta, hogy tudjon meg mindent a gyilkossági csoport egyik szaktanácsadójáról. Ezt a szaktanácsadót úgy hívják, hogy Ezüst Béla. A régi harcos.

Csak a Vércse nevű szado-mazochista csitri nem tudta még, hogy Ezüst Béla az én becsületes polgári nevem.

                             

Március 7. Idáig érne dr. Langvinusz keze?

Csakis ő lehet az első számú gyanúsított. Volt alkalma és indítéka, hogy eltegye láb alól a feleségét. Az anyagi érdek, az áhított jogdíjhagyaték haszonélvezeti joga... Talán kiszagolta, hogy rá gondolok, ezért eszelte ki azt a dajkamesét, hogy a volt felesége figyeltetett.

Ha harc, legyen harc. Három megbízható kollégámmal svarcban megházkutattam néhai Koppány Adél városmajori háromszáz négyzetméteres lakását. Biztos voltam abban, hogy a magánszorgalomból elvégzendő „pajzán” vizsgálódásom negatív eredménnyel zárul, és így elég méltányolható okot hozhatok fel magam előtt, hogy dr. Langvinuszt egy esős, szomorú tavaszi délutánon orrba vágjam.

Mint kiderült, nem voltak méltányolható okaim. Esélyem se.

Este tízre értem haza, Vércse vajaskenyér-vacsorával, megvetett ággyal várt.

Bevallom, visszaéltem a helyzetével. Nem sírt soká, az árva gyerekek nem sírnak sokáig; jól tudom, magam is afféle janicsár fakabát lennék. Kevéssel később egymás után gyújtotta nekem a cigarettákat és italból sem szenvedtem hiányt. Mégsem tudtam berúgni, nem; elmondtam hát neki mindent, aztán gyorsan levelet körmöltem, ötezer forintot mellékeltem hozzá: könyörögtem Vércsének, vigye el a levelet, minél gyorsabban.

Az éj hátralévő óráiban a fürdőszoba faláról letépett tükör baljóslatú kölcsön-világában gyönyörködtem. Azért imádkoztam, hogy ne tűnjön el a tükörképem.

                           

Március 8. Nem kellett csalódnom benne, jött az első hívó szóra. Bekísértem az átdohányzott éjszaka bűzébe, hellyel kínáltam. Látta, érzékelte, hogy mennyire hülyén viselkedem; ismert, mint a rossz pénzt, hiszen azelőtt Lőrinc a legjobb barátom és kollégám volt a Cégnél. Odáig jutottunk, hogy most már megvetett. Kevés hiányzott ahhoz, hogy leköpjön.

Szép munka volt, mondta Lőrinc. Honnan jöttél rá?

Bementünk a Koppány-lakásba, válaszoltam. Megtaláltam a névjegyedet, rögtön tudtam, csak te lehetsz, akit rám állítottak.

Lőrinc felnevetett. Összetévesztesz valakivel, mondta, a Koppány-nő ugyanúgy a saját kasszájára dolgozott, mint én. Helytelen tehát a többes szám használata. Jól fizetett. Sajnálom, hogy meghalt.

Találtunk még mást is a lakásban, mondtam. Itt van ez a fénykép. Egy kisfiú honvéd csákóban, játékkarddal és egy kislány szalmakalapban, szalaggal.

Lőrinc megnézte a sárgult, töredezett fényképet. Mi bajod?, kérdezte.

Ez a kisfiú nagyon emlékeztet valakire, mondtam, mintha ismerném.

Bólintott; attól kezdve nem nézett a szemembe. Félmillióért megkapod az egész dossziét, mondta. Potom ár, és neked roppant érdekes lenne. Még a végén meggyanúsítanak, hogy te ölted meg a vietnami majomszarkeverő nőt.

Mi ez a fénykép?, kérdeztem, aztán a kérdést még elismételtem háromszor.

Ugyebár te is árva gyerek vagy, mondta, mint ahogy a Koppány-nő is az volt. Nos, a fénykép kettőtökről készült, Béluska és Adélka háromévesen. A Koppány-nő az ikertestvéred. Illetve csak volt. Tudd meg: anyátok egy dachaui gázkamrában végezte. A történelem fintora, hogy anyátok elgázosításában az apátok is fontos szerepet játszott. Sajnos, ez a helyzet. 1944. december végén látták utoljára Pesten, akkor már SS-egyenruhát viselt. Azóta senki nem látta, dr. Franz Lux, az egykori német építész egész egyszerűen felszívódott. Mígnem egy éve ismét felbukkant a Koppány-nő életében. Legalábbis az asszonyka valami ilyesmiről hadovált. Magam sem értettem minden szavát.

Hogyhogy felbukkant?, kérdeztem. Mi az istent hordasz itt nekem össze?

Nem nagyon érdekelnek az Istennel kapcsolatos részletek, mondta. Az volt a feladatom, hogy megkeressem a Koppány-nő ikertestvérét. Megtaláltalak. Kínos egybeesés. A nő azt mondta, hogy az apjától egy éve valamiféle jelet kapott, a jelből tudta meg, hogy létezik egy ikertestvére. Vagy az is meglehet, apátok halott, mert a nő arra is célzott, hogy a közeljövőben megnyílik egy bizonyos örökség.

Ezt mióta tudod?, kérdeztem. A nő miért nem keresett meg eddig?

Azt csináltam, amit mondott, válaszolta Lőrinc. Minél többet meg kellett tudnom rólad. Lőrinc kényszeredetten, kissé undorodva elmosolyodott. Nem nagyon örült ennek a csibének, mondta.

Vércse akkor tért nyugovóra. Öreg hajnal volt, majdnem reggel. Aznap Lőrinccel már nem beszéltünk pénzről.

                           

Március 14. Rövid ideig békén hagytak, a kisfőnökeim abba is belementek, hogy szabadságot vegyek ki. Vércsével eltűntem a városból. Pompázatos örömünnepeit ültük a mámornak, éjszakánként még a liftes lidércnyomásaim is elhagytak.

Az idill nem tartott soká. Egy felhőhártyás, sárga délelőttön a szobapincér helyett az Alosztályvezető szolgálta fel a reggelinket a vidéki kastélyszállóban. Letartóztatásra számítottam, ehelyett csak az étvágyamat akarta elrontani.

Nem volt szép, hogy átvertél, mondta. Jómagam is azt hittem, hogy a Koppány-kapcsolat mindössze Langvinusz egyik hatásos trükkje. Mégsem blöffölt. Kezdetektől tudtad, hogy a hulla a testvéred.

Csak egy hete tudom, válaszoltam. Megtaláltam Adél magánnyomozóját, ő mondta el. Eddig én is úgy képzeltem, hogy a Cég janicsárja vagyok. Ehhez képest kiderült, hogy az apám, bizonyos dr. Franz Lux, egy rohadt náci volt, az anyámat pedig Dachauban égették el. Nem emlékszem senkire és semmire. Nincsenek emlékeim. Elhiszed? Adél egy éve kutatott utánam. Megölték, mielőtt találkozhattunk volna. Torkig vagyok.

Magas beosztású pártfogóid másképp értékelik a kialakult helyzetet, mondta. Kitalálták, hogy mégis folytatnod kell az ügyet. Pontosabban a hullát neked kell megkeresned, hogy aztán illőn eltemethesd. Vedd úgy, hogy szívességet tesznek neked.

Megőrültek?

Ez van; a legmagasabb helyről kaptam az utasítást, mondta az Alosztályvezető. Meg aztán van itt más is, folytatta. Egy papírcsomót nyomott a kezembe. Tegnap valaki telefonon keresett odabenn, mondta. Nem talált, majd a központi ügyeleten üzenetet hagyott. Ez a rögzített üzenet írásos változata, Pesten a szalagot is végighallgathatod. A hang azt bizonygatta, hogy fontos információja van a holttest hollétéről, de az információt csak veled közölheti. Ma este vagy holnap újra felhív. Lehet, hogy másodszorra se fog bemutatkozni. Szedelőzködj, indulnunk kell.

Ez a telefonhívás csak ürügy, így van?, kérdeztem, miután beszálltam az autójába. Az Alosztályvezető megvonta a vállát.

Vércse még hosszan integetett utánunk. Az Alosztályvezető végig ingerülten, szitkozódva vezetett, az egyik benzinkútnál fél marék tablettát öntött magába. Megkérdeztem, mi baja. Nem olvasol újságot?, volt a válasz. Ez a napfoltkitörés; ötven éve nem tapasztaltak ilyen erősségűt.

Nem voltam hülye, hogy a Napba nézzek.

                     

Március 15. Éjjel egyig benn maradtam a kapitányságon, de a telefon csak nem akart megcsördülni. Elővettem a Bláthy-ház eredeti tervrajzait, tulajdoni szemléjét – haszontalan időtöltés volt; Vércsére gondoltam, aki mihamarabb várt vissza a kastélyszállóba.

Mehettem haza a büdös lakásba. Alig nyitottam ki az első sört, megszólalt a telefon. Lőrinc volt az, sürgősen a lakására hívott. Amióta nálad jártam, mondta, kezdenek rosszul alakulni a dolgaim. Rájöttem néhány összefüggésre, meg kéne beszélnünk. Nem lenne célszerű most kilépnem az utcára.

Holtfáradt vagyok, válaszoltam egykedvűen. Erre üvöltözni kezdett a telefonba – ennyire még soha nem hallottam izgatottnak a hangját. Az apádról kell elmesélnem néhány dolgot, mondta. SS-korszaka előtt építészként dolgozott Magyarországon. Tervezett néhány épületet a külvárosban, főleg irodaházakat. Az ő agyszüleménye például a Bláthy-ház is, az az épület, ahol megölték a nővérkédet.

Kínos, mondtam, mégis azt hiszem, kissé túlpörgetted magad, Lőrinc. Kattogást hallottam a kagylóból. A házat egy éve újították fel, hadarta, kicserélték a liftet, roppant érdekesnek találom, hogy melyik cég végezte... – Ebben a pillanatban megszakadt a vonal.

Lőrinc mégis régi cimbora, gondoltam, és két doboz sörrel a zsebemben a holdsütötte utcán leintettem egy taxit. De már csak késve érkeztem Lőrinc zugligeti garzonjába. Őt is elérte a holtfáradtság. A garzon teraszán találtam rá, üveges tekintettel nézett föl a csillagvilágba, leste a tér és az erő láthatatlan viharát. Gyilkosai levágott ágyéki testrészét nyomták a szájába, de aligha a fulladás okozta a halálát. Kitűzött kokárdáján a vér lucskos vöröse uralgott. Magamhoz vettem a Franz Lux-ügy Lőrinc által összeállított dossziéját, majd lábujjhegyen távoztam a lakásból.

Szerencsére csak három kocsmát kellett végigjárnom, hogy megtaláljam az emberemet, aki fontos beosztására tekintettel csakis tizenkét évnél idősebb whisky-hamisítványokkal volt hajlandó fertőtleníteni a beleit; nap mint nap kipállott a segge a fedett objektumban való üldögéléstől. Tőle tudtam meg, hogy az egyik „társszerv” súlyos alkotmánysértéssel gyanúsítja Lőrincet, folyik ellene a zárt nyomozás. Természetesen a telefonját is hallgatják.

Érdeklődéssel vártam a reggelt. Pár órát ha aludtam, arra emlékszem, hogy álmomban a liftszekrénnyel 200 kilométer magasan orbitális pályára álltam a Föld körül.

                 

Március örökké. Mi a pálya?, kérdezte az Alosztályvezető reggel a kapitányság folyosóján, és amikor azt válaszoltam, minden negatív, csak legyintett. Szobámba érve rögvest megcsördült a telefon. A magamkorabeli nők selymes hangján szólt hozzám valaki.

Szervusz, öcskös, remélem, már vártad a hívásomat. A Béluska Adélkája vagyok, mutatkozott be a hang. Keress meg, mondta, gyere el a Házba. Ügyes fiú vagy, ismerem a véredet, az észjárásodat. És ne zavartasd magad másokkal, gyere egyedül. Az a magándetektív is hogy’ telebeszélte a fejedet. Ma már köpni, nyelni sem tud. Okos dolog volt, hogy nem szóltál róla a főnökeidnek.

Ezt akárki mondhatja, válaszoltam.

Hős kis katona vagy, mondta a hang, mint azon a fényképen. Emlékszel? A mama vitt el Kostrowiczky bácsihoz fényképezkedni.

Nem emlékszem semmire, mondtam. Munkaszüneti napokon különösen rühellem, ha hülyének néznek. Kopjál le. Menjél az anyád picsájába.

Tízkor ott lesz Vércse is, mondta a hang. Azt akarod, hogy gömbvillám költözzön az ő gyönge mellecskéjébe?

Eddig tartott a beszélgetés. Nem kellett magamra erőltetni azt a komolyságot, amellyel egy akcióosztagot kértem az Alosztályvezetőtől – viszonylag simán ment minden. Tíz perc múlva a Bláthy-házat körülvettük, de csak egyedül mentem a bejárathoz.

A fotocellás ajtó hétköznapos szolgálatkészséggel húzta szét szárnyait előttem, a biztonsági őröknek nyomát sem láttam. Szemben nyitva volt a liftajtó, a felvonóban szokásos kiskurva-ruhájában a kisírt szemű Vércse tátogott, mintha üvöltene, de egy nyikkanás se hagyta el a torkát. Közelebb léptem, akkor az ajtók összezárultak, és a lift elindult felfelé, majd a negyedik emeleten megállt. Kiszaladtam az utcára, intettem az osztagparancsnoknak, hogy maradjanak veszteg. A Browningomat tűzkészen magam elé tartva visszatértem a liftajtóhoz, megérintettem a hívógombot. Pár pillanat múlva az ajtók széthúzódtak.

Beléptem a liftszekrénybe, hüvelykujjammal végigsimítottam a 4-es gombon. A dióda kigyulladt, és kevés várakozás után az ajtószárnyak összezárultak. Mintha csak lendületet akarna venni, a felvonó nagyot zökkenve elindult fölfelé, a negyedik emeletre, dr. Langvinusz lélekkivándorlásügyi hivatalához.

Hiába kerestem vérnyomokat a liftszekrényben, a falon vagy a tükrön; a takarítók jó munkát végeztek, talán még a padlószőnyeget is kicserélték. A tükörből egy szarkasztikusan somolygó Ezüst Béla nézett vissza rám.

A harmadik és negyedik emelet között éles kattanással megállt a lift. Tenyérrel a nyomásérzékelő panelre csaptam, de egyetlenegy dióda sem gyulladt ki. Lekattintottam a vészjelző kapcsolóját – mindhiába. Eszembe jutott, a vészcsengőt amúgy sem hallaná senki.

Az ajtó feszegetésének nem láttam értelmét, maradt a liftszekrény teteje, amelyet viszonylag kis erőfeszítéssel el tudtam mozdítani a helyéről; pár centiméter kerületű, vékony rés keletkezett. A rés tágítása már erősen megverejtékeztetett, amikor hirtelen valami súlyosabb tömeg rácsapódott a mennyezeti préslemez elmozdított részére, majd súrlódó hangok kíséretében fölülről egy disznófehér, fölékszerezett és enyhén májfoltos kéz lendült a liftszekrény terébe.

A nő keze volt. Immár több célját is láttam, hogy arrébb húzzam a tetőlemez darabját: a tetőn kijutni a felvonóból és megbizonyosodni, hogy tényleg a napok óta keresett hullát találtam meg. Mindez megsokszorozta az erőmet. Izzadságos küzdelem után lehúztam nővérkém hulláját; nem ügyeltem igazán arra, hogy csökkentsem a zuhanás erejét.

Kicsavart végtagokkal a lábam előtt feküdt ikertestvérem, Koppány Adél hullája – még az Alosztályvezetőtől kapott fényképet sem kellett elővennem, hogy azonosítsam. Ő volt az, nem lehetett más, csak ő.

Beleásítottam a tükörbe. Pofonegyszerű volt a megoldás, a gyilkos a lift tetején rejtette el az elvágott nyakú nő hulláját. Ugyan ki keresne ott bármit is? Ki nézne be a liftaknába egy brutálisan meggyilkolt nő holtteste után kutatva? El kellett ismernem: zseniális ötlet.

A magam részéről tehát teljesítettem a feladatot. Örök dicsőségemre.

Örök dicsőségemre, ezt kell mondanom. Immáron örökkön-örökké hirdethe-tem önnön örök dicsőségemet.

Amikor a bomlásgázok, új helyzetének megfelelően, megmozdították a hulla törzsét és én a kimászás megkezdése végett felkapaszkodhattam volna a liftszekrény falának felső peremére – nos, akkor a szekrény megmozdult, majd iszonyatos gyorsulással elindult fölfelé. Ráestem nővérkém bűzlő testére; először csak a sziszegést hallottam, aztán láttam is, hogy a beáramló gőzfelhők fölött az általam elmozdított préslemez visszailleszkedik eredeti helyére.

A liftszekrény fölfelé irányuló gyorsulása egyre fokozódott, és már-már több mázsás súllyal préselődtem nővérkém testébe, szájam pedig kénytelen-kelletlen az övéhez nyomódott.

Hullagyalázás és vérfertőzés, jutott eszembe a bűzös csók hosszú perceiben – soha nem feledem a recsegést és a ropogást, amely nem feltétlenül csak Adél hasából hallatszott: arra kellett következtetnem, hogy a felvonó szétrobbantva a Bláthy-ház tetején fölrepült az örök március egébe, a vizeletsárga felhőhártya szférájába.

Órám tanúsága szerint jó tíz perc múlva csökkent a gyorsulás. Lett elég erőm, hogy a liftszekrény másik falához gördüljek. A vezérlőtáblán égett az összes kijelző dióda, holott a tervrajzok szerint az egy éve felújított lift tápegysége a Bláthy-ház tetején található. Talán a diódákat működtető titokzatos erő hatott Adélra is, amikor megmozdult a feje, rám nézett a padlón fekve, sőt még mosolygott is.

Olyannyira visszataszítónak találtam a látványt, hogy pisztolyom csövét belenyomtam a szájába és meghúztam az elsütő billentyűt. Frissnek tűnő vér fröccsent a falra. Utoljára az utazás huszadik percében néztem az órámra. Hevenyészett égimechanikai ismereteim szerint ekkor már az űrben kellett járnunk, bár ennek semmi jelét nem tapasztaltam. Az órám megszűnt működni, az idő folyásáról mindössze az árulkodott, hogy lélegzem, élek, és hogy a változások immár mérhetetlen tartama szerint Adél végigszenvedte azt a kényes, némely részletében kifejezetten undorító procedúrát, mit az odahagyott Földön feltámadásnak neveznek.

Nem pazaroltam rá több töltényt, talán nekem is többször kell majd főbe lőnöm magamat, gondoltam. Már az első kísérlettel kudarcot vallottam: a revolver szétporladt a kezemben. Adél a sarokban guggolt. Kapkodta a levegőt, kilélegzés közben kénhidrogénes felhők távoztak a szájából. Az utolsó felvonó tökéletes légkondicionálásának köszönhetően a záptojásszagú párák azon nyomban eloszlottak.

Aztán emelkedett a szekrény hőmérséklete, Adél rövidesen megszabadult a ruháitól – semmi nem indokolta, hogy ne kövessem a példáját; nincs mit szégyellni, elvégre a testvérem, a családban marad.

Felfigyeltem, hogy nincs köldöke, ahogy az enyém is felszívódott a hasamban. Már elviselhetetlen volt a hőség, a falakból áradó differenciálatlan izzás elvakított – ha egyáltalán léteztek még azok a falak.

Adél hangját hallottam: „Eljön a Nap. Apu vár minket.”