Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. november / Családáradás

Családáradás

(Júlia fölvezetés)

                     

Az őszi nagy vadaszatok előtt az egész házban nagytakarítást tartottak, s ez Matinka néni személyes kívánsága volt. Csak azt nem lehetett tudni, miért éppen az őszi vadászatokhoz kötötte az ilyen több napos rendcsinálást, selejtezést – vagy szertartásos búcsúzást inkább? Mindenesetre azokhoz kötötte. A rekviem akkor marad fiatal, ha a vázákban nem tűrünk meg hervadt virágot. Meglehet, ő is úgy volt ezekkel, mint a muslincák a körvadászatokkal, mikor egyszerre lepleződik le élet és halál, rokkant bútor, emléktrófea, vadak utolsó, menekülő igyekvése. Mielőtt úgyis levadásszák őket. Rekviem ősszel – ki tud ennek ellenállni, mikor még vállon a puska, és a trófeáról se kopott le a dátum.

De egyelőre nyár van, tikkasztó. Az unokák, akik a tél beálltáig a bordácsi ősházban élik botrányokkal körülbástyázott életüket (az iskolakötelesek már szeptember elején hazavonulnak) – Kálmánka élvezi legjobban a felfordulásos napokat. Nemcsak szótlan, de fekete-sörtehajú is. Már háromévesen kivívja magának a jogot, hogy a misét az oltárlépcsőn ülhesse végig, tövig nyomva szájába a hüvelykujját, s csak Úrfelmutatáskor hajlandó változtatni a testtartásán. Az első csengetéskor csupa nyál ujját olyan erővel fogja be a másik markába, mintha ki akarná csavarni. Misetörpe! – mondja ilyenkor Júlia, és a zsebkendőjét még szorosabban tekeri a csuklójára. Neki az ősház manzárdján van egy kis szobája külön vécével, külön ülőfürdőkáddal. Ha az ülőkére térdel, a lombok között a közeli plébániakertre lát le, ahol minden pénteken – (pilátusverés, bűnbánat!) – kint száradnak a fehérneműk, ingek, a valószínűtlenül hosszú pertlis alsónadrágok, még télen is. Csontkeményen csillognak a zúzmarától, mint a penitencia. Negyven évvel ezelőtt pápai engedélyért folyamodott, hogy reverzálist adhasson a helybeli tűzoltóparancsnok fiának, s hogy továbbra is részesülhessen szentségekben. A nász végül mégse jött össze, az Isten volt előrelátóbb – és Dus Sámuel, a tekintélyes presbiter édesapa is elégedetten vehette magához az utolsó Úrvacsoráját. Az ifjabb Sámuel – kicsit megkopva már – az Árvai Jurkók református ágába nősült be, a bogárdi Csanak Bíborkát vette el, aki megszülte neki Edinát, Edina Kálmánkát, aki viszont a misét kedvelte jobban – így a kör bezárult pápai rosszallással, s megkésett unokaként Kálmánka is belecsöppenhetett a bordácsi nyarakba.

És amire senki se számított – a manzárdon se változott semmi. Júlia látszólag ugyanaz maradt, aki volt – és ezt az ő esetében szó szerint lehetett érteni. Annyi igaz, hogy egyre erősebb lett benne a felismerés, hogy igazán csak a maga átható gondolatai között érzi magát otthon. Bár gyakran előfordul, hogy éjszakáit minden felülemelkedés ellenére is feldúlják a Kálmánkával kapcsolatos fülledt képzelgések, mégis hű tudott maradni a választékos kielégületlenséghez, amiről szívósan sejtette, hogy fontos. Tudja, mivel van megbízva, s mivel tartozik. Minap például az esett meg, hogy a keselyűsi makadámúton váratlanul rohanni kezdett, szinte magyarázhatatlan rémülettel. A szégyent fokozta, hogy szalaggal lekötött szalmakalapja lecsúszott közben a kontyáról, s hiába nyúlt hátra, nem tudta visszahúzni. Csakugyan úgy festett, mint aki feltartott kezekkel rohan. Az ilyen és hasonló sétáit többnyire igyekezett titokban tartani, mégis híre ment, hogy milyen aggályosan öltözik fel ezekre a sétákra: sose pontosan úgy, ahogy az évszak kívánta, viszont minden eshetőségre készen. Színes szalmakalapjához vízhatlan vászonból varrt puritán borítókat, s ezeket rejtett patentgombokkal lehetett felerősíteni, mikor a napernyő átázott már. Más izgalom volt a tél, a Karácsony – a Pirnitzer-testvéreknél ilyenkor jelentek meg a milánói Dandalo cég divatálló cipői. Ezek közül egy 1927-ben vásárolt fekete, duplatalpú trottőrtől annyira nem tudott megválni, hogy még a legnagyobb kánikulában is azt húzta föl. Féltett kincse egy zöldbe játszó selyemruha, egyik oldalán slamposan hosszabb, a másikon tépetten rövidebb (a húszas évek gyorsan kimúlt leleménye) – s ezt főképp az augusztusi sétákra tartogatta, mikor az idő megbízható.

Vélhette volna titkos rendezésnek is, hogy a rohanásos nap délutánján két napszámos forma férfi ült gyanús véletlenséggel a Paradicsom-pusztai útkaparóháznál. Két megbízatásos szobor a falárnyékban, karjukon lila-bélyegzős szalag, ölükben flóbert, kalapjuk mélyen a szemükbe húzva. Semmi jelét nem mutatták, hogy látnak valamit abból, ami közeledve történik; Júlia meg csak az utolsó pillanatban vette észre őket, annyira lekötötte az erőltetett rohanás. Hiába virágzott a kakukkfű, ezúttal elmaradt a virágfej gyűjtés, zacskóba morzsolgatás – pedig éppen arra készült. Ehelyett a borrévi elágazásnál hirtelen rászakadt a szorongás, hogy távollétében a naplóját veszély fenyegetheti otthon – s ez azonnal el is döntött mindent. Szobakulcsa ugyan a nyakában lógott, s attól se kellett félnie, hogy ravaszul eltorzított gyorsírását valaki is el tudja olvasni (bár sejtelmük azért lehetett a naplóról, mert megesett, hogy ugratták: „Júlia, ezt beleírhatod!” – de ez csak még jobban hajtotta, hogy mielőbb hazaérjen...) – s akkor most ide terem ez a két bálvány paraszt! A nevetséges gyerekpuskájukkal! És azonnal érzi, hogy szó nélkül nem rohanhat tovább, az még a beismerésnél is rosszabb volna. Legszívesebben elátkozná őket, vagy gyanú ébredne benne, hogy nem kimódolt csapdába esett-e...? Liheg, mikor melléjük ér, s hirtelen úgy dönt, hogy udvarias és megtévesztő lesz – és sokkal közvetlenebbül fordul hozzájuk, mint ahogy megszólalni szokott.

– Nem látták a kutyámat? Hiába hívtam... Német vizsla. – Közben többször is nyelnie kellett, de azért a két arcot is figyelte, hogy nem nevetik-e ki, nem szemtelenek-e. Igyekezett a veséjükbe látni, és már a választ is forgatta magában, ha véletlenül olyasmit kérdeznének. Mégsem ez történt; váratlanul ismét ő szólalt meg. – Családi vizsla... – tette hozzá, s ezzel egyszeriben a maradék fölényét is elvesztette; azt a szálkás fölényt, amit még a legnehezebb pillanatokban is meg szokott őrizni – az isten tudja, miért. Talán a szenvedés méltóságával kiszínezett képzelődés miatt. Ez a helyzet azonban tényleg nem hasonlítható – hiszen valóságosat hazudott! Rolfot hazudta le, a ház kedveltjét, primadonnáját, Atya szeme fényét, s nem utolsó sorban annak a rejtelmes bizalmasságnak a letéteményesét, amelybe még ő sem tudott olyan bennfentesen behatolni, ahogy szeretett volna: a vadászatba – úgy mindenestől. Abba a szertartásba és mániába, ami az ősházban töltött hosszú évek alatt szinte látomássá növekedett benne, ő meg egyre ingerültebben vágyott rá, hogy cinkosán értse. Nem mintha valaha is kezébe akart volna venni puskát, képtelen lett volna rá – de képzeletébe mégis annyira beleette magát ez a kedélyes és kegyelem nélküli szabadkőművesség, hogy még a naplójában is leírta egyszer ezt a majdnem erotikusan titokzatoskodó szót. Ha ott ültek a nagy vacsoraasztal körül és bricseszük buggyosodott, tele aprófejű bogánccsal, és vastagon felhőzött a szaguk, az átizzadt és rájuk száradt ingek fojtó, de bosszantó módon mégse kellemetlen szaga – ilyenkor még el is tudott gyengülni a felemás érzéstől, hogy gyűlölje vagy szeresse őket. És mintha csak az ő titkolt sétái – a grábóci makkosban például, amire nemrég kötöttek szerződést a muslincák –,egyedül azok tudták volna igazán helyére tenni az elsumákolt vért, amit úgyse lehet lemosni... Nem véletlen, hogy a felülemelkedés ilyen erdei órái után – mikor már a kádjában ült otthon, nyakig levendulahabban – szinte megdicsőült érzés vett erőt rajta. Kinyomozhatatlan hangulat, amiben keveredett a mirha, és a minden alantastól mentes gótikus érzékiség. Mikor fürdés után a nagy frottírkendővel végigdörgölte magát (azoknak a helyeknek a törölgetésére kis finomabb kendők lógtak a falon, mindegyiknek más) – a tükör előtt egy pillanatra mindig maga elé tartotta a kezét, s jólesően állapította meg (mint a fürdőből kilépő Labazov herceg a Dekabristákban), hogy az ujjbegyei megráncosodtak. Sikerült feddhetetlenül kiáztatnia magát.

Persze, kérdés.

Átható gondolatai sokszor olyan erővel voltak képesek elragadni, mintha egy földalatti folyó sodorta volna – valahol a magasban. Ilyenkor fordult elő, hogy ha a teáját történetesen nem az intarziás kis tálalóra rakták – ő csökönyösen és ingerülten a több éve kiselejtezésre ítélt pohárszéken kereste. (Júlia a legritkább esetben értett egyet Matinka kiselejtezési manővereivel.) Vagy egyszerűen ilyenkor szokta észrevenni, hogy Iddi lábán az ő harisnyája csúszik le, mint egy romlott sarki cédáén. És ebben mindig volt valami rafinált sérelemre ok.

Közben – megkésve – most döbbent rá, hogy a két paraszt nemcsak válaszra nem méltatta, de még a köszönést, a kalappöccintést is megspórolták! Ettől annyira felindult, hogy egy pillanatra muszáj volt lehunynia a szemét s csak utána igazította meg hűvös mozdulattal a haját.

– Nem tetszettek hallani, hogy kérdeztem valamit?

– Dehogynem, kezicsókolom! Árvai Jurkó ügyvéd úr éppen két hete kocsizott erre, de a családi kutya akkor se volt vele, biztos szemlére ment vagy fűárverésre, most pedig már a Hideg-foknál kaszálnak a védtöltésen, estére Lankócon lesznek, ha igaz, ott aztán lesz kutya bőven, azoknak a gépész Osztercsilik fogja a farkát...

Nem annyira a nyakatekert bizalmaskodás érte váratlanul, inkább az, hogy olyan hallgatólagos jólértesültséggel vették tudomásul, hogy ő kicsoda. Igaz, az öregebbik csontra aszalódott arca benne is ébresztett valamilyen emléket, csak éppen nem tudta, hová tegye. Az ősházban mindig nagyobb volt a forgalom, mint amit át lehetett tekinteni. Akik télen bundában érkeztek és kint toporogtak az alsó verandán a telelő virágok, utazókosarak, elsárgult képeslap kötegek között, azokra nem lehetett ráismerni nyáron; valamiről pedig mindig esett szó, amiről Atya halkabban beszélt a látogatóival.

Lehet, hogy ő is belekeveredett most valamibe? Labirintusba tévedt?

Az ősház egyébként nem volt hivalkodóan nagy – inkább a sűrű lombozatú előkert hatott indián dzsungelnek, ahogy az utcától elszigetelte. Két hatalmas hárs és szil, fanyar bogyós zsidófa, piros gesztenye és rengeteg bokor, de még egy kaukázusi fenyő is, kiszáradt matuzsálem – ezt az apja iránti tiszteletből Atya nem engedte kivágni. A kaputól a verandáig zöld sodrony vezetett a lombokon keresztül (indián terepszín, mimikri), s egy rézharang kallantyújára volt rákötve. Vajon ez az útkaparó paraszt ezt a harangot is ismeri, s tudja, hogy bizonyos alkalmakkor Atya rongyot töm bele? Ilyenkor csak a hátsó kert felől lehetett bejutni, előbb leereszkedni egy mély szurdikba, és onnét kapaszkodni föl egy lonc-liánból font hágcsón. De ez Kálmánka és a többi unoka szökési hadi útja volt, – ilyen beavatottságot azonban már ő sem tudott feltételezni. Mindenesetre igyekezett úgy leplezni a tanácstalanságát, hogy leereszkedően elmosolyodott. – Látják, tényleg gondolhattam volna, hogy felismernek... – mondta. Hiszen a nagybátyámat is mindenki ismeri a környéken... – Igen, csak éppen ez a ’nagybátyám’ nem volt igaz. Mire az öreg egy szuszra még bennfentesebb hangot ütött meg.

– Már hogyan ne, kezicsókolom! Bordács kicsi hely, rokon is van benne elég, nagybácsi, nagynéni... Ámbár ha a határt hozzászámítjuk és az ártéri érdekeltséget, amit ugye eltagosítottak a parasztoktól, mikor a vadásztársaság meglett, akkor már csak a dusnoki kocapuskások mernék azt mondani, hogy Bordács kicsi, mert azok tényleg nem tudnak különbséget tenni, hogy mi mekkora, az csak olyan mellékes falu, cinegeszar, már bocsánatot kérek, náluk még a víz se folyik le a tetőről...

Júlia kénytelen volt elvörösödni az alattomos célozgatás miatt. S a képtelen helyzettől, hogy ezek itt ülnek az árnyékban, ő meg áll a napon, benne a pácban – mint aki ingyen kiszolgáltatta magát! Csupán annyira egyoldalú érvelés ez, hogy még Júliában is felébredt valami önkínzó gyanú – hogy az öreg esetleg még olyanabbakat gondol róla magában. Jól ismerte ezt – és hányszor beigazolódott az ilyen gyanúja! Végre is miért merne olyasmiket mondani neki, ami különben az arcára van írva: ’A mamus nagysága’ – mert biztos, hogy így beszélnek róla a háta mögött! – jól befűtött magának, mert itt az útkaparóháznál tényleg nem történik semmi, de amibe most keveri magát... Vagy talán nem beszélik, hogy szenteltvízbe nyomta a csecsemő gyerekét, csak éppen nem fürdetni, és a tragédiáról egyedül Jurkó ügyvéd úr tud csak, más nem...? Mondhatná azt is, hogy a kiszáradt fenyő tövében kellene meggyújtani a halottak napi gyertyát. Mondhatta volna, hogy semmilyen fűárverés nem volt (mert nem volt), és Osztercsiliknek sincs kutyája (mert nincsen), így Atya sem ezekért járhatott errefelé, hanem Iddi zűrzavaros személyi és születési papírjai ügyében utazott el a megyeszékhelyre... Ha már annyira fitogtatja a bennfentességét – mért csak fél füllel hallgatózik Atya irodájában?

Az öreg a kinyitott tenyerét nézte egykedvűen, az ártéren áthallatszott a fácánok kakatolása.

– Valami fuvart kellene megvárni a nagyságosnak, az biztos hazavinné a városba... – mondta a fiatalabb.

– Fuvart, fuvart! Jól mondja! De hát milyen fuvart?

– Milyet, na! – mozdult meg az öreg. – Hát nem úgy volt, hogy azoktól a fránya varjaktól tetszett megijedni, és akkor kezdett el futni?

– Varjaktól?! Nnne... nem értem... – de érzi, hogy motyog, csak nem hallja.

– Valamit látni tetszett biztos... – hiszen erre repültek, láttuk mi is.

– Persze, hogy láttam... de hogy jön ez ide? Elhihetik, nekem a legkínosabb, már rég otthon kellene lennem...

– Ne tessék aggódni, meglesz. Itt úgyse éjszakázhat. Csak ugye, ha kiáltani tetszett volna, az más, amúgy csak az orrunkat ütjük olyasmibe, ami nem a mi osztályrészünk. Tetszik érteni.

Júlia erre már válaszolni se próbál, annyira méltatlannak érzi a kétértelműsködő locsogást. Úristen, Jézus! Ha otthon a fülükbe jut, megint hallgathatja a félhangos megjegyzéseket, és tűrnie kell, hogy Matinka – ez az idegen –, ez a fészekbe tolakodott öregasszony bosszúból elzárja a manzárd melegvíz csapját – Atya meg kedélyesen csipkedni fogja a kertben fellógatott lampionok miatt –, de arra persze nem veszteget szót, hogy Iddi pingpongozás közben kikapcsolja a melltartóját és kihúzza a blúzkivágásánál, mint egy lappadt kisállat bőrét, szemérmetlenül odanyomja Kálmánka kezébe, hogy vigye a fürdőszobába és tegye a sárga köpenye zsebébe; vagy ami még szebb! – mikor zsebkendőbe trombitálva megérkezik Gidai Ármin válóperes ügyvéd, a Muslinca Vadásztársaság alapító tagja, és századszor meséli el a daragói bika történetét: „Hallja Gnädige, ilyesmit hiába keres a Nagy Brehmben, ez a bika szerelmes volt grábóci erdész feleségébe, s ha megjött az asszony vérzése, úgy követte, mint egy apród, mert az az illat, ugye! Mert mi, ugye, igazán nem mondhatjuk, hogy szag, az volt folyton az orrában a betyárnak – micsoda szimat! Koccintson jobb kézzel velem, Gnädige...” – Van hát mit összehasonlítani – ez talán nem közönséges? Atya túlságosan is elnéző. S akaratlanul is sajnálatot kezdett érezni a két útkaparó iránt, míg a szemét járatta rajtuk – mint két durvára formázott tárgyon, két betanított szobron –, hiszen ők is a világhoz tartoznak!

                               

Júliának ezek a belső elkalandozásai a legmagányosabb meztelenséghez hasonlítottak. Egyszer – még kamaszlány korában, mikor egy réten rohant át – az alacsonyan szálló ködkutyák átszelték a derekánál, mint a puha penge, ő meg úgy érezte utána, mintha fele énjét elveszítette, másik felét megtalálta volna. Tény mindenesetre, hogy mikor most kezdett el futni a bekötőútnál, csakugyan egy madár vágott le előtte és eltűnt a vadzabban. Lehet, hogy gyengeségből, mégis leküzdhetetlen izgatottsággal azonnal rá akart akadni a madárra – futkosott, hessentette, de minden eredmény nélkül. Végül az egész futkosása lett annyira baljós, mintha maga Kálmánka ült volna a vadzabban, mint egy kicsi török, és szopná az ujját, másik kezével meg szorítaná a madár nyakát, amelyikben már nem volt élet. Valahogy azért mégsem a képzelgés késztette futásra, sőt, teljesen megcsöndesedve ült a vadzabban, és nagyon pontosan el tudta volna mondani... – csak hát, mit? Van olyan meztelenség, ami már maga a ruha. Amszterdamból hajók indulnak a világ minden tájára, mások meg mindig ugyanarra emlékeznek, egy tengelici kirándulásra, doromlási Duna-kanyarra, ahol a víz uszadék fát sodort, a leveles színben ott trónolt Organitó Jakab, a pártonkívüli forradalmár, akit 1919-ben fölakasztottak a vörösök, és a fehérek is fölakasztották volna, s másnapra a bal arca feketedett meg, a másik meg ugyanolyan pirospozsgás maradt, mint volt. Egy megkésett, kuruc anarchista. Aztán...? – aztán húsz vagy még több évig a gyorsíróskodás Atya irodájában – az ügyek, a bepillantás, a titkok... És később, már a magányos séták idején, az alig észrevehető elcsúszás mindenben – „Júlia, hová nézel?... Júlia, engedd le a kezed...” Úristen, Jézus – hová? Megváltó, rosszindulatú, és mégis ártatlan felülemelkedés a mocskon, az egész tenyészeten az ősházban, ahol mégiscsak ő él öregségére kegyelemkenyéren. S csak ült a vadzabban, a felhőket nézte, és értett mindent. Mindenki a magáét fújta. A muslincák talán nem? Kohut Ábris talán nem? Szegény Ábris... Minden tizedik lépésnél megáll az utcán, fél fenékkel rátámaszkodik a sétabotjára, mint egy itt felejtett gavallér, miközben bizalmasan az ismerős arcába hajol, és mondja – „A választásokon, kérlek, lehúzták a nadrágot róla, érted, csak úgy képletesen, persze, és ez már az idők jele, barátom, rohadás, a felsőházban nincs ellenvélemény, az alsóházban az ellenvélemény is kormányvélemény – na, és ki lövi le a bikát, kérdezem én, kicsoda? Csak az örökös nóta folyton, nem áll másból, mint refrénből, folyékony dadogás, kívül is mellébeszélés, belül is mellébeszélés, nagy pukkanás, fekete tócsa, aztán szépen benne van a kukac, még mielőtt hámozni kezdenéd, de tudod, mit mondok, kérlek? Észre se veszik.” Júlia azonban épp az ilyen fontoskodások fölött volt képes mély szomorúsággal lebegni, s változó hangulatainak ezek voltak a legátfogóbb pillanatai. Szeretet áradt szét benne, elnéző és gyengéd részvét, s szinte gyermekének tudta tekinteni az egész „magához fogadott” családot, rokonságot, atyafiságot, a barátok és ismerősök nyüzsgését – míg azonban egyszerre meg nem billent minden, mint távoli földrengéstől a kép a falon.

Ilyen apró rengés volt a napló. Akkor kezdett el rohanni. Volt egy pillanat, mikor a trottőrjével rátaposott valami puhára – valami tollas rongyra? indián skalpra? zsebből kiesett pisis fiúbugyira?

Távol és nagyon közel a Kálvária-domb rajzolódott az égre, s a távolság úgy lopott hazugságot a képbe, hogy a keresztek majdnem egyforma magasnak látszottak. A napló később majd így írt erről: „Atyának nincs igaza. Atya egy félúton megrekedt képződmény, még ha erős torony is a többiek fölött. Atya egy kivághatatlan tölgyfa, kölöncökből szerkesztett fantaszta, utolsó mohikán, aki képes azzal áltatni magát, hogy a horpadt mellű ügyeskedőket ráncba lehet szedni, az ősöket a vadászmezőkről vissza lehet csalogatni, akiknek a helye olyan kiáltóan üres – s akik még igenis tudták! Az a három kereszt nem egyforma. Az egyik magasabb.”

Aztán egészen halkra fogta a hangját, mintha magát ajándékozná meg ezzel a szordínóval.

– Még szerencse, hogy megláttam magukat – mondta választékosan –, így legalább elidőzhettem a társaságukban.

Az öreg ráfektette tenyerét a csőre.

– Köszönjük szépen, Júlia nagyságos.

Júlia egészen kicsi zsebkendőbe fújta bele az orrát, s érezte, hogy ezzel a nőiesen tartózkodó mozdulattal az egyensúly helyreáll, s a fölénye is újra biztosítva van.

– Ha itt volna Rolf, biztos megmosolyogná a maguk gyerekpuskáját.

– Nekünk megteszi ez, kezicsókolom, ha erre tetszett gondolni. Ugye, a védtöltés védelme, azt nem lehet mellékesen kezelni, annak élete van. Abban olyan élet folyik, hogy arról nincs fogalma a nem illetékesnek. Fúrja a vakondok, ugye, mi meg lelőjük, ha kidugja magát, de rögtön ám... Önként csináljuk mi is, mert ha egyszer betör a víz, csinálnak nekünk is szép munkát az utakon. így aztán megéri. Nincs idő imádkozni.

– Hogyan?! Csak ülnek lesben, és...

– Igen. Épp ilyenkor szoktuk kezdeni, alkonyat előtt. Lassan el is késünk vele, ha meg nem sértjük...

Nem a tájékoztatástól borzong meg, hanem a hirtelen kiélesedő képtől: a földalatti járatokban egy kis lény sétál, s várja, hogy... Nem... ez még a körvadászatnál is megbocsáthatatlanabb – és még stílus sincs benne! De uralkodik magán. Összekulcsolt kézzel néz le a két gubbasztó útkaparóra.

– Tudják, én másképp gondolom ezt. Ne higgyék, hogy jó munkát kívánok maguknak. Isten velük.

Kis biccentéssel indult vissza a városba. A két paraszt megvárta, míg kicsit eltávolodott, csak akkor néztek jelentősen egymásra.

– Hát, van árvacsalán is, az csak magát csípi, igaz?

– Szerintem volt ez már orvosnál is.

– Ha ugyan nem másutt.

– Csak ki eszi a koncát? Ki issza a levét?

– Nem irigylem az ügyvéd urat, az tényvaló.

Nyugodtan ültek tovább a falárnyékban; már rég túl voltak napi vadászporciójukon.

                     

(egy hosszú délelőtt az ősházban)

                       

Másnap – mint mindig – az ősházban is új nap kezdődik.

Gassenguss, gézengúz – reszketett meg a nagyveranda ablaka, és a lombok között átrepült egy rézserpenyő. Matinka néni az ártatlan ragadozók mindig éles pillantásával követi a serpenyő útját, kezében megáll az olló. Előtte nagy halom régi napilag, képes újság, Fliegende Blätter, azokból vág ki figyelemreméltó cikkeket, töredékeket, fotókat és rajzokat, hogy a következő nap beragassza az Idők Könyvébe. Iddi készített neki egy erre a célra alkalmas kemény fedelű mappát, tele nemzetiszínű zsinórral összefűzött miniszterpapírral. Azok elég vastagok, hogy a reszketeg ujjak meg tudják fogni, ne egyszerre többet, és a ragasztó sem üt át rajtuk. Matinka, mint mindenben, ebben is szerette betartani a rítust, a rendet, az áttekinthetőséget, már ahogy ő képzelte az ilyesmit. Tény, hogy az egyik nap vág, a másik nap ragaszt, megbízhatóan, a kleisztert meg maga keveri ki hozzá. A világ meg történik, ahogy szokott, és nem megy vakációra. A csatárláncba ültetett tűzliliomok felét is pontos haditerv szerint metszi le a serpenyő, mielőtt beleúszna a madáritatóba, hogy ott himbálóddzon, mint egy elárvult gálya. A szolgáló rabszolgák már korábban fellázadtak, még nyár elején Timbuktuban, de lehet, hogy Nasi-Vasiban, mikor hajójukat elragadta a tornádó, és kénytelenek voltak megszállni egy tőzegszigeten. Ez annyira megtetszett nekik, hogy nem folytatták az útjukat, berendezkedtek a szigeten. A gálya élve maradt parancsnokába és zsoldosaiba a konyha hurkatöltő pumpájával addig fújták a levegőt, míg ki nem pukkantak. Az egyébként lakatlan szigeten Jóidő közhuszárt választották meg kapitánynak, és bevezették az új alkotmányt. Jóidő Forgó Pirost kapta feleségül, de a többieknek is joguk volt feleséget választani, csak mivel kevés volt a nő, az alkotmány elnézte, hogy osztozzanak, és ki-ki a gödörbe is elvonuljon a választottjával, ha szükségét érezte. A kimentett árbocot a sziget legmagasabb kiszáradt fenyőfájához kötözték hozzá, s ez a kettős árboc egyúttal a Döntés Háza szerepét is betöltötte. Ide, az árbockosárba vonult vissza Jóidő gondolkodni, ha közügyben kellett döntenie; de bárki más is igénybe vehette, ha nem boldogult másképp. Fontos rendelkezése volt az alkotmánynak a Hajtincs Áldozat. A bonyolult feladat végrehajtása abból állt, hogy mindenki hajából levágtak egy darabot nyár elején, ezeket egy Júliától zsákmányolt selyemszalagra csomózták, majd utána a szigeten talált állványos földgömbön tekerték körbe oly módon, hogy az a különböző szélességi fokokat kövesse – s mindezt a tengerek különböző pontjaiba szúrt gombostűk segítségével oldották meg. Így semmilyen tornádó nem fújhatta el a különböző szőke, barna és fekete tincs-támaszpontokat a helyükről. A támaszpontok helyét titkos számítási kulcs határozta meg – de erről csak Jóidő tudhatott, a számítás eredményét ő hozta nyilvánosságra. A számítási kulcs a Legnagyobb Titok, ez biztosította a mindenkire kötelező egyenlőséget, és elejét vette, hogy pártokra szakadjanak. A Kivételes Értékek Gyűjteménye csak nemrég került át a régi kutyaházból a boltíves Nagy Raktárba, egy részben föld alatti, részben föld feletti építménybe – korábban jégverem, a 19-es kommün idején a jajpán kerti bútorok alkalmi tárolója volt. Június óta most növendék szarvasagancs ágaskodik a bejárata fölött, homlokcsontján néhány szálkás luk – láthatólag sokáig heverhetett az erdőn. Az egyikben vezetékes zseblámpakörte van elrejtve, ahonnét az esti takarodó közeledtével fényjeleket lehetett a kertbe küldeni...

Aztán – váratlanul megrándul a terepszínű sodrony, és a rézkongás végigrezeg a házon, mint egy sosem kiszámítható közeledés. Pedig reggel van, göngyölt szőnyegek, vödör, partvis, rumlis reggel. Vendéget senki nem várhat még, Iddiben mégis meghűl a vér – csak nem Soszterin Orsolya? Orsolya kisasszonyt úgy tartják számon, mint aki a legjobb akarattal csönget be mindig a legrosszabbkor, ami bocsánatos, csak legalább azzal hagyna föl, hogy pirosítót maszatoljon a grüberlije fölé. Ez Júlia bon mot-ja, ami kiszivárgott a Városi Kaszinóba is. Iddit csupán idegesíti a hölgy, mint az egyetlen légy a szobában. Legutóbb a Magyar Asszonyok felsővárosi szervezete nevében jelentkezett, hogy a téli szeretetakció támogatására a ház nőtagjait felkérje. Leginkább még Matinka boldogult vele, sőt, arra is ígéretet tett, hogy előkeresi a sublótból a jakszőr fonálból készült téli bugyiját, amiből újat kötni már nem tud, se kesztyűt. „De ez a bugyi nem akármi, úgy becsülje meg, kisasszony! Legalább nyolcvanéves, Deák Ferencet akkor fogadta a király a Felirati Javaslattal...”

Iddi közben az alsó verandán fülelt, de mivel a harang nem kongott újra, és a Döntés Házából se lehetett mozgást észlelni a kapunál – a ház visszazökkenhetett a maga délelőtti rendjébe és nyugalmába. Egyébként gyakran megesett, hogy a szomszédos villában lakó Blazsik urat, a helyi lap szerkesztőjét tévedésből náluk kereste a nyomdai küldönc – ami inkább Júliában tudott nosztalgiákat ébreszteni. A naplójában néhány elvérzett poéma is várta a feltámadást. Persze, álom; hiszen akármilyen kézbe oda sem adná őket.

Csend van tehát és tűzszünet, s Iddi is megnyugodva klaffog tovább a család nevezetes főlépcsőjén az emeleti verandára Matinkához. Mikor hátráló fenekével benyomja az ajtót és bevonul, azt is megjátszhatna, hogy most ő a kényeztetést érdemlő nagy állapotos, ugyanis egy irdatlan méretű nászpárnát szorít magához, tépett hasítékkal a közepén. Csakhogy más humor illenék egy ilyen játékhoz, mint amilyennel ő rendelkezik. Inkább üres grimaszt mutat Matinka felé – azt bárhogy lehet érteni.

– Szent isten, ki hentergett ezen?!

– Jézusunk, ki más! Hát, Rolf, a gyönyörű... – és legszívesebben lecsapná a párnát, de időben észbe kap, a pihék már úgyis kezdenek felhőzni a lukból. Óvatosan leteszi Matinka mellé, leül a kissámlira, s kihúzigált hajtűivel kezdi összefogni a feslést, mely tényleg úgy hat, mint egy pocsékul férceit császármetszés. S még azt is elnézően veszi tudomásul, hogy a sopánkodáson kívül Matinkát nem érdekli Rolf produkciója. A kényeztetett kedvenc ért hozzá, hogy leleményesen táplálja a lappangó házi ellen- és rokonszenveket, ő azonban, miután elmúlt már kilencvenéves, bölcs szórakozottsággal tartózkodott a pitt-patt hullámzásoktól. A múltnál úgyse tudnak jobban hullámozni – annál meg mi lehet tartósabb?

„Hamis tánc az idő, mint a piruett” – mondta egyszer bizalmas elégedettséggel Iddinek. „Teszi, mintha ő aranyozná a napot, akár a nap a holdat – pedig fordítva! Vaksik lennénk a hold régi fénye nélkül...” Iddit elbűvölték az ilyen elszólások; Matinka pótolhatatlan rejtély és nyitott könyv. Mozgalmas elégedettséggel trónol a „gibraltári” támaszpontján, melyet az ablak mellett sajátított ki magának. Itt helyezték el a piros plüss nagyfotelt a lábzsámollyal, és ide került a lánykori asztala is, ahol kedvére nyírhatott, ragaszthatott. Rejtélyes akusztikával még onnét is befutottak ide jelzések, ahová az ablakból nem lehetett kilátni. És az ablak alá szerelt valamilyen csővezetékeket úgy tudta megszólaltatni, hogy oda vitték a hangot, hová ő akarta: tévedhetetlenül azt kocogtatta meg az ollójával, amelyik az éppen kívánt szobát érintette. A legendás olló-morzejeleinek meghökkentően sok árnyalatát tudta létrehozni. Úgy tudott játszani a ritmusváltásokkal, hangerősséggel, hogy a fontosság es sürgősség mértékét is ki lehetett hallani belőle, sőt, a hangulatát és érzelmeit is. Qieto, rabba, oso, celere, forzando, morendo... – emlékfoszlányai a bécsi konzervatóriumban eltöltött másfél évének. Hallgattak, Iddi dühödten varrt.

Matinka helyzetét nem volt könnyű jellemezni az ősházban. Őt úgyszólván örökölte az Árvai Jurkó család, ő volt a Tanú, a tanúk Királynője. A szálak egy része Morvaországba vezettek, a Monarchia távoli ködeibe; de más, kevésbé földeríthető szálakról is szó lehetett. Adatok, bizonyítékok állhattak volna rendelkezésre, csupán az egész maradt volna akkor is áttekinthetetlen. Ő maga talán ezért is törekedett mindig számbavételre. Ahogy korosodott (emlékezete óta vidáman ezt tette), a legelképesztőbb állításokkal, gondolatkapcsolásokkal lepte meg azokat, akik a lábzsámolya mellé leültek. Egy sörgyár például elég makacsul szerepelt ezekben a zaklatott, mégis hömpölygő elbeszélésekben. „Kis tyúkom, figyelj, erről biztos nem esik szó a Philosophus kávéházban, tudod, ahol Signore Gobbi női szeptettje muzsikált – de hogyan is? Az még Pesten volt, hallja oda! Nem is messze a Rókus kórodától – de ugorj csak, nézz ki a kertbe, hallom, megint nyúznak valakit azon az elátkozott tőzegszigeten! Láttál valamit? Nem hazudsz? No gyere, ülj ide vissza. Ha megnézed ezt a képet, elborzadsz, ezt tegnap vágtam ki: itt jósolja a cigányasszony a fiatal császárnak, hogy legyen elkészülve tizenhárom családjabeli természetellenes halálára! Meg ez a gyönyörű lengyel Lezsimirszky-kabát francia frakk fölött, magyar kucsmával! Jaj, inkább ne képzeld el, inkább eldugom... Igen – morva hercegi család, ez a mi elföldelt vízjelünk ... És azok a nemes paripák alig egy kocsifordulóra tőlünk, ott a címeres birtokon! És egészen közel a tartományi tébolyda. Apánk ott halt meg, mikor az anyánkat eltemette – de az hazugság, hogy az anyánk körüli suttogás miatt. Különben is én már öt hónappal előbb megszülettem, mint ahogy a pletyka kiszámolta. Persze, annyi idő... 1843. augusztus hat. És hát, mondhatnám az ellenkezőjét is, hogy dehogy hazugság, sőt, még pikáns is... És az anyám, ó! Nézd, itt a képe, tusrajz, kicsit már besárgult, az ő meleg keze tartotta valamikor. Különben én sose láttam azt a herceget. Hja, az én sorsom, tyúkocskám... Ha Atya nincs – nem számlálok ennyi évet! Most meg Hermina betegeskedik Bogárdon, hallom... – de hát ő nyolcvanéves csak. Bogárának különben is rossz a vize, megrontott víz, úgy dobja le a színiről a rózsaolajat, mint az üveg a sötétet. Kemény. Hanem tudod, mire emlékszem kristályosan? A sörgyár – az volt az elvarázsolt világ! Azok a hordók... milyenek is? Ászokhordók. Apánk úgy járt ott, mint egy király, bőrkötényben, csizmásan, nagy fehér hab volt az egész, még a fickósör is arany – jaj, te, tyúkom, az ifjúság... Hiába hullott le az a sok keserű komlótoboz, attól is csak jobb lett. Te, Emil megint azt az agglegény szivart szívja? Ide is átszivárog. Szurokba fekszik az, nem koporsóba.”

Lassan kilenc óra már, de Iddi még mindig kombinéban, vászon férfikabát a derekára kötve, a lábán bolyhos papucs. Matinka szelíden és ellenségesen néz végig rajta, mint egy helytelen műtárgyon.

– Na jó, most mondd meg. Mondd az igazat. Este mi volt odalent? Mi történt?

– Micsodát?

– Atya új oldalágat akar ásatni a Benedek-völgyi pincéjébe.

– Micsodát?

– Bunkert.

– Az mi a szentelt virág? Még egy pinceluk? A termés nem fér bele a régibe?

– Matinka, ez nem olyan egyszerű... Mi most haladunk az általános végpusztulás felé, a vármegyeházán tegnap titkos tanácsülés volt. Hiszen tudja, Orsolya is gyűjtésről rebeg, azt mondja, bizalmas utasítása van, hogy szükség lesz a készletekre, még vérre is... Hát tudom én?! Inkább azt, hogy Orsolyának egy belevaló férj kellett volna – majd tudná, hogy mit kell gyűjteni, és mikor vért adni...

– És a te urad? Ti mibe gyűjtöttetek micsodát? Könnyű a szó, csibe. Egyszerre hosszúra nyúlt a csönd.

– Ez nem volt jó, Matinka... – mondta Iddi halkan. – Hol van Dezső már, hol van a fuccs? Pedig én beleadtam mindent, csak most más szél fúj már – még Emil bácsi se tudná megmondani, milyen szél... – s halkan dúdolni kezdett, Ha nem vigyázol, befúj a por – eljön a nap, szíved későn válaszol...

Matinkát az irányítható hallás bizonytalanná teszi, hogy mikor hall valamit, de most nincs is szükség rá, egymás néma hangsúlyait is értik. Az ő kapcsolatuk tényleg kivételes – talán éppen azért, mert vérségileg egyikük sem tartozott a családhoz. Persze igaz, hogy Júlia, Emil bácsi és Bondika sem – de megérthetjük, ha az élet másképp csomózza a szálakat, egyszerűen kénytelen regényes rendet teremteni. Például ilyen igazság az, hogy Atya édesapja valóban sokat tett azért, hogy a vadóc és fűszeres morva (?) lány bejusson a bécsi konzervatóriumba, a nobel bálok előkelőségei közé, ismeretségeket kössön nagy hírű zongorahősökkel, szélvész keringőkkel sodortassa magát, otthon legyen a mulatókertekben, a burleszk öltözetek kavargásában, s belekóstoljon a Schlapfe-Promenadokba, ahol a hölgyek mindig egyszer veszítik el, amit végre megtalálnak, miközben a térzene szól, s még zápor esetén is időben érik el a fogadót, ahol a fellógatott lámpákból a vendégek fejére csöpög a repceolaj... Szerelme az idősebb Árvai Jurkóval nem tarthatott soká, vonzalmuk mégse tudott kihűlni. A bécsi életet próbálgató fiatal jogtanácsos néhány év múlva tért vissza az ősházba, mint a család férfitagjainak legtöbbje előtte is, utána is. A dinasztikus ügyvédi iroda, a daragói rétek és csenderesek nemcsak becsületbeli kötelességet róttak rá, de olyan honvágyat is ébren tartottak, amit nem lehetett visszautasítani. Tény mindenesetre, hogy Kossuth Lajos még a síron túlról is képes volt bedobni mindig valamit a mérleg serpenyőjébe – akár előnyös volt a pillanat, akár nem. Így a szép-vadóc Borgis Magdolna – miután a prágai mérnökbálon megkapta a „Nagy Pézsma Mágnes” diploma-titulust – életre szóló vonzás maradt idősebb Árvai Jurkó életében, s eszelős idilljük legendává terebélyesedett, mint valami kárpótló csillag. És az őszi látogatásokra is mindig sor került, bárhonnan kellett is útrakelni a távoli Bordácsra. Közben Borgis Magdolna Pest-Budától Barcelonáig táncolt, énekelt, klavírozott, és a szalonok muzsikai társalkodásain ugyanúgy el tudta ragadni a közönséget, mint az orfeumok színpadán. S még véletlenül se volt rossz perce amiatt, hogy hátat fordított a konzervatóriumnak. Hatvan volt már, mikor először jutott eszébe, hogy hangfogóval simítsa a szoknyáját, és hetven is elmúlt, mikor rászánta magát a kontyra. Aztán még adott magának pár hazárd évet, s végül egy őszi látogatásakor rábólintott a régóta lappangó kívánságra: ott maradt az ősházban, beköltözött az emeleti erkélyes szobába, s a vignettákkal teleragasztott utazóládák egyszer s mindenkorra felkerültek a padlásra.

Iddi éppen tizenhárom éves volt ekkor.

Ha van vibráló különbség két virág között – akkor ők ez a különbség. És Iddi tudta ezt. Az ő gyermekkora fantaszta homály, s mintha sok részletére – a gyámügyi és örökbefogadási eljárás során sem – (talán tapintatból?) igazában sosem derült fény. Nemcsak az apa hiányzott az életéből, de az anyja is olyan emlék maradt, mint egy rejtélyes megbocsáthatatlanság. Különös, de mégse jutott eszébe, hogy ezzel a homállyal kokettáljon, bár – ha nem mutatta is – vonszolta magával. Visszatérő érzése volt, hogy az apja mégse ködkép, csak éppen rámutatni nem lehet, még kevésbé azonosítani. És ez az egész együtt, mint valami állandóan kísértő, megalvadt feltételesség vette körül – konok dacosság mérgezése, bármit csinált, vagy próbált álmodni. Mintha az apja ismerné őt, az életét, mindig tudja, hol van; ha vonaton utazik, ő is ott ül valamelyik kupéban; vagy mikor átsiet éjszaka a templomtéren, és a Mehrwert-ház mellett befordul a Bartinába, az egyik emeleti ablakból ő is kilép, a gesztenyefák lombján lecsusszan a földre, és követi őt. Az ilyesmi ugyanúgy nem mesélhető el, mint a fickósör vagy a hercegi paripák a zöld réten. Kamaszkora óta ugyanakkor testvérként nő fel a vér szerinti Árvai Jurkó gyerekekkel – a most tizennégy éves Eszterrel, az orvos Dáviddal –, s még a házassága két évét is az ősházban töltötte el, és nem jutott eszébe, hogy változtasson, kiröpüljön. A mélyvizeknek is vannak további bugyrai, ahol válogatatlanul úszkálnak a halak, s ahová semmi nem tud leereszkedni, csak a tény.

Mikor nem sok év múlva (Matinka nem él már akkor) váratlanul Atyát mérgezés gyanújával holtan találják az irodájában – az egész megyét megrendítő tragédia nyomozói már az első iratköteghez hozzácsatolják Júlia naplóját. Miután Júlia megtagadta legszemélyesebb sorai kibetűzését, végül az írásszakértő birkózott meg vele. A bírósági iratok többször is idéznek belőle, többek közt ezt: „Mint a nap a holdjaira – Atya is sikerrel fejti ki mérgezően jótékony hatását. Istené azonban a napfogyatkozás – nekünk a hit és a sugallat marad.” Iddi emlékszik rá, hogy hasonló szentenciát neki is mondott Júlia, mikor a válásakor epésen megjegyezte, hogy Gidai Ármin a krisztusi békéltetés megkísérlése nélkül hozott bontó ítéletet, bár Atyára akkor nem történt hivatkozás, csak holdra, hitre és sugallatra.

A kihallgatáson azonban ez elsikkadt.

S hogy azóta? Konszolidált kis hisztériák között sodródik, két keserves abortusz után, de főképp a nem szűnő suttogások célpontjaként, mióta a városi kórházban szervezett műtőstanfolyamra őt is behívták, s ahol éppen Dávidnak is kilátásba helyezték a kinevezését: körülbelül így fest a leltár. Szabadság, igen; de aztán mégis visszahajóznak a maguk őskertjébe, ahol nincs ugyan változás, de legalább ismerős. A mélyvízi leltárról azonban nincs hiteles napló.

Ami tudható – másfajta jegyzőkönyv; mint egy lidérces költemény vízjele.

Iddi édesanyja, név szerint Logomár Magdolna – kamaszlányként szökik el szüleitől egy Csongrád megyei faluból, hónapokig nyomorog Pesten, szállodákban takarít, majd mikor megszüli Iddit, egy inkognitóját megőrző emberbarát biztosítja a különös leányanyának, amire az a legjobban vágyik: a tanulást. Elképesztő szívóssággal veti bele magát a stúdiumokba, külön engedéllyel teszi le az érettségit, s az elsők között van Magyarországon, aki nő létére szerez diplomát fizika-matematikából, filozófiából. Már egyetemistaként kivételes robbantás-szakértőnek tartják. Csak a kislánya szorul rá egy idő múlva a józsefvárosi bérház lakóinak felügyeletére, gondozására – a megszállott anya ugyanis annyit van távol, hogy végül a kerületi gyámhatósághoz is érkeznek bejelentések. A hatéves Iddit végül az anyja önként helyezi el a bordácsi járásban működő, tardosi Boldogasszony Nővérek gyermekotthonában. Nem sokkal később – egy kitörölhetetlen téli délutánon – azzal a váratlan vallomással ejti kétségbe a kislányt, hogy bizonytalan időre szigorú rendbe akar elvonulni, egyszerűen nem tehet mást, szüksége van rá, hogy tisztába jöjjön a lelkiismeretével s megtudja, mit tehet, mit szabad tennie, amit Isten fölismertetett vele, és mit kezdjen az örvénnyel, ahová a stúdiumok elkalauzolták... És mondta, mondta az egészet olyan zavaros pontossággal, mintha csakugyan egy felnőtt bírónak vallana, nem a hatéves Iddinek. A bérház udvarára úgy zuhant le ezen a napon a hó, mint a tisztaság halálos ítélete. Kilencéves, mikor az anyja utoljára látogatja meg az otthonban. Piros almát visz neki ajándékba, máslival a kocsonyán – a világ legkisebb almája. Mire megfonnyadt, olyan lett, mint a ráncos lávakő. Két-három év múlva Atya – mint sok egyéb mellett a tardosi otthon jogtanácsosa – névtelen levelet kap ferdített írással, hogy bizonyos Logomár Magdolna ismeretlen okból öngyilkos lett, de hogy hol, nem derült ki a levélből.

Csak annyi, hogy búcsúsorokat nem hagyott hátra, érdemleges ingósága nem maradt, egyéb apróság is alig – irat és jegyzetek pedig szinte semmi, elfértek egy közepes borítékban; java részüket valószínűleg elégette az öngyilkos – írja az ismeretlen és önkéntes halottkém. A borítékban volt egy gyűrött noteszlap, szaggatott pár sorral: „Álmodok sokat Curie asszonyról, itt Európa hátsószobájában. És félek. Isten nem engedheti meg.”

Logomár Magdolna nyomtalan, vidéki története természetesen szerény kuriózum csak Ettore Majorana professzor jelentős rejtélye mellett; akiről máig nem tudható, hogy öngyilkos lett-e, vagy Itália valamelyik rendházában fejezte be az életét. Eltűnése előtt egyetlen tanulmánya maradt meg véletlenül; vagy talán szándékosan. Ebben írja: „Egy radioaktív atom bomlása arra késztethet egy automatikus számlálót, hogy a jelenségek meglehetősen bonyolult és tetszőleges láncolata jöjjön létre, melyet egyetlen radioaktív atom véletlenszerű bomlása ’vezérel’. Szigorúan tudományos szempontból nincs semmi, ami kizárná a feltételezést, hogy az emberi történések origójában egy hasonlóan egyszerű, láthatatlan és kiszámíthatatlan létjelenség áll. Ha pedig így van, mint magunk is állítjuk, a társadalomtudományok statisztikai törvényei megnövekedett feladattal állnak szemben, mert nem csupán egy ismeretlen ok eredő-irányát kell tapasztalati úton megállapítaniuk, hanem elsősorban a valóságról hivatottak pillanatnyi és konkrét képet adni. Ennek kiértékelése azután sajátos művészetet igényel, a kormányzás művészetének nem utolsó komponensét.” Leonardo Sciascia – gazdag kutatásainak közreadásakor – így ír erről a passzusról: „...a szöveg mélységesen elgondolkodtató, nyugtalanító és félelmet ébresztő. Azon kaptuk magunkat, hogy önkéntelen versbe tegyük, a dikció s a külső forma szerint rendezve el a sorokat... s közben egyre nőtt bennünk a nyugtalanság és félelem. Próbálják meg Önök is: megdöbbentő epigrammával fogják szembetalálni magukat (azzal a válfajával, melybe a rövid és magvas művek tartoznak, vagy talán – ki tudja – a másikkal is, melybe a szatirikus, csúfondáros költemények sorolandók).” Megtudjuk még tőle, hogy Majorana Shakespeare-t és Pirandellót szerette legjobban; és a nővérének többször mondogatta, hogy a fizika tévúton jár.

Amilyen megbocsáthatatlanul kallódott el Logomár Magdolna noteszlapra írt pár sora, és maradt el a küldeményküldő felkutatása, annál elismerésre méltóbb Atya nagyvonalú örökbefogadási gesztusa. Bár Iddi és Atya számára még személyesebben lehetne kínzó a kérdés, hogy végre is mindezek után mi történhet egyáltalán és felelősen, mi hozható létre, amiről kétség nélkül ítélhetünk, s egyúttal teljesnek, egésznek érezhetünk? – azzal a lehengerlő ártatlansággal, ami az ősházban olyan adakozóan otthonos...

Vagy csak ülni lehet a bakon, és a ló farát nézni? Hiszen delelő nyár van – most tervezik az őszi vadászat rendjét a grábóci új bérleményen – Iddi most szeretne teherbe esni a házas Dávidtól – Atyát most választják meg a muslincák örökös tiszteletbeli elnökének, miközben a család árad, és az Árvai Jurkók filantróp hagyományai töretlenek... Mit tegyen egy automatikus számláló – mi egy konkrét pillanat?

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy se a Monarchia széthulló területén, sem itthon az őszirózsás forradalom idején nem akadt rendház és kolostor, ahol felbukkant volna Logomár Magdolna neve – Atya hiába nyomozott utána. A halálhírt megszelídítve közölte később Iddivel, inkább úgy, mint egy fájdalmas feltételezést, de öngyilkosságról nem ejtett szót. Ami annál is ésszerűbb volt, mert a holttest soha nem került elő, csak pár ingóság a lelakatolt józsefvárosi lakásban. Évek múlva Iddi egyszer Atyának is elmesélte visszatérő álmát az édesapjáról, aki a gesztenyefák lombján ereszkedik le az utcára, Atya gordonkás dünnyögéssel húzta oda magához: „Te lidérc – miket nem álmodsz te! Ilyenre csak egy sármánymadár képes!”

És ez pontos. Ha valaki, Atya csakugyan értett hozzá, hogy néhány szóval helyére tegyen olyasmit, ami különben bolyong csak, mint a kívül rekedt szél.

               

               

(részlet a szerző kiadónk gondozásában megjelenés előtt álló könyvéből)