Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. november / Illumináció

Illumináció

Ha nem megy, hát nem megy – gondolta, fájdalmasan sóhajtott, a füzet oldalainak hajlatába helyezte a tollat, és behajtotta a fedőlapot. Úgy érezte, valami végképp lezárult. Máskor is rátámadt már az érzés, hogy nincs tovább, mert nincs értelme tovább, hogy kuszaságokat rögzítsen a papíron, ha egyáltalán eljutott odáig, hogy leírja a lázas agyában fogantakat, de ennyire tisztán még nem körvonalazódott elméjében a megoldás, hogy kész, vége, csak ki kell tennie az utolsó pontot.

Felállt, nyújtózott, ismét sóhajtott, és kiment a konyhába. Folyatta egy ideig a csapot, de az egész napos hőség miatt – a legmelegebb július volt ez évek óta – még éjszakára se hűltek le a vezetékek. Ajkához emelte a poharat, belekortyolt, majd miután a langyos víz mit sem enyhített szomján, a lefolyóba öntötte, és a spájz felé indult. Végtére is ünnep van – nyugtatta magát, miközben a félszáraz orosz pezsgőt a hűtőszekrény fagyasztórekeszébe csúsztatta. Aztán megállt egy pillanatra, hiányzott egy láncszem a gondolatmenetéből. Mit csinál addig, míg áthűl az ital? Ismét kinyitotta a frizsider ajtaját, végigpásztázta a polcokat, lehajolt, majd, mint ahogy a sas csap le szunnyadó áldozatára, megragadta a legalsó polcon elfekvő, hetekkel azelőtt vásárolt és elfeledett üveg sört. Kellemes elégtétel – gondolt már kortyolgatva az eljövendő estékre, amikor tudatosan rákészül a bódulatra, hagyja magát birtokba venni, s nem igyekszik a fáradtság állandósult ködfüggönye mögül görcsösen az éles és rögzíthető képek birodalmába, abba a nyugalmas állapotba, amiben fel tudja idézni az előző esti lelkiállapot hőfokát, s magát úgy fel tudja hevíteni, hogy az előtte dermedten heverő szöveg is felolvadjon, formálható legyen, hogy újra együtt próbáljanak létezni, kiegészítve egymást. Nem, nincs tovább önkínzás, agyő irodalom!

Kortyolgatta a sört, és a lemezek között válogatott. Fontolgatta egy ideig, hogy meghallgatja Schubert Téli utazását, vagy Mozart zongoraszonátáit – tulajdonképpeni kedvenceit –, de érthetetlen módon nem tudott eljutni a lemezjátszóig, nem tudta rávenni magát, hogy a korongra helyezze bármelyik feketén fénylő bakelitlemezt, nem kívánta igazán, hogy felcsendüljenek a jólismert dallamok, sőt úgy érezte, zavarná a zene, jobb most a csend.

Elmúlik.

El fog majd múlni ez is – szuggerálta magát –, elmúlik ez a különös hangulatingadozás, ha lemezt akar hallgatni, hát kiválasztja és meghallgatja, nem visszakozik zavarodottan rövid tétovázás után.

Már jobb is – gondolta. Különösebb izgalom nélkül képes tudomásul venni, hogy most éppen nem kívánja a zenét, később majd igen, akkor bizonyosan fogja majd. Ajkaihoz emelte az üveget, és hosszú, komótos kortyokban nyelte a hideg sört. Éhes leszek – szinte maga előtt látta, amint üres gyomra falát marják az ital lebomló részecskéi. Persze, még nem is vacsoráztam – jutott eszébe, de nem ettől komorult el, hanem a jólismert, s már őt magát is nyomasztó önanalizálás újabb dokumentumától, a pillanatonkénti önreflexiótól, tudat- és idegállapota állandóan visszatérő önvizsgálatától. Majd hirtelen átvillant emlékezetén az Öreg Mester képe, amint lelkesen beavatja őt műhelytitkaiba, kéjesen meséli, hogy sosem vesz magához enni és innivalót alkotás – igen, ezt a képtelen szót használta önmagával kapcsolatban –, előtt és alatt, s ez már akkor is hiteltelen volt, de elnéző mosollyal fogadta, nem akarván kétségeivel megsérteni az Öreg Mestert, pedig tudta, hogy az most élőszóban is az őt körüllengő mítoszt igyekszik lebegtetni. Az emlék elkedvetlenítette. Hamis póz, színjáték, egyszerű hazugság, s mint ilyet, meg kell vetni, le kell leplezni, nem joviálisán bólogatni rá, ha nem rosszindulatú félrevezetés, akkor is. Nevetséges. Ezért is jó, hogy vége, hogy felhagy a foglalatossággal, ami ide vezethet, eltorzítja az embert, deformálja értékítéletét, és hazug, arcára kövülő álarcot mázol rá. Vége tehát, és jól van így.

Ahogy jólesően újra húzott volna az italból, a telt, bizsergető korty helyett leheletének és a gyöngyözően hűvös párának langyos elegye érkezett csak szájába, s bár e keverék nem volt kellemetlen, ismét frusztrálta őt a hiábavaló mozdulat. Kiürült az üveg. Abnormális – kommentálta ismét önmagát. Pontosan tudom, hogy az, mégis átélem – csóválta a fejét, de amint az előszoba ablaktalan fülledtségében ujjai a mélyhűtőbe érlelt pezsgő jéghideg üvegéhez értek, ismét felvillanyozódott. Úgy foglalatoskodott a fólia lebontásával és a dugó eltávolításával, hogy minden mozdulatát kiélvezze, mintha a létezés egyik ritkán adódó, különleges dimenziója tárulkozott volna fel előtte abban a percben. Visszatérés a való világba, az igazi, a keze nyomán változó dolgok birodalmába. Ez az élet, nem kitalált történetekbe bújni, és sorsokat kreálni, de élni a megélhetőt.

Meg kéne nősülni, és utódot nemzeni.

Az ötlet – mert úgy lepte meg, mintha előtte soha, senki nem szolgáltatott volna a dologra példát – ünnepélyessé tette a pillanatot. Egészen belemelegedett. A dugó szolidan lőtt ki, és a sziszegve pezsgő pohár itallal méltóságteljesen járta körbe szoba-hallos életterét, mintha jövendő családja otthonát térképezné fel. Egyszerűen él majd, mint más, egy nővel, akivel koccinthat ilyen estéken, s nemcsak magában beszél, ami egy harmincéves férfinél mégiscsak beteges, hanem állandó partnerével, aki nem afféle alkalmi ágyrajáró lesz, mint az eddigi nők, nemcsak kipróbálandó életszelet, de társ, aki gyereket szül neki, gyereket, akit taníthat, akinek idejekorán átadhatja mindazt, ami fontos, akinek előnye lesz vele szemben, mert készen kapja könyvtárát, tapasztalatát, segítő irányítását bírhatja, hogy kikerülhesse mindazt, amit ő maga nem tudott.

Mert írni, azt nem!

Nem írhat – szögezte le magában, és ujjai megfeszültek a poháron. Elég az ő kínlódása. Gondolatban máris vitatkozott, és veszített. Hogy is tilthatná meg? S tulajdonképpen, hátha neki sikerül. De a keserű tapasztalatokat előre kell bocsátani, ne érje felesleges kudarc, csak ami kikerülhetetlen. Hogy tudja, mibe kezd.

Megint csak az őrült képzelgés a nemlétezőről. Hónapok kellenek talán, míg helyreáll a lelki békéje – bólogatott, lehunyt szemmel sulykolva magába a mértékletes reményt, de közben – mivel már az üvegből itta a pezsgőt – az oda nem illő mozdulatra az ital felhabzott, és kicsordult szájából.

A hirtelen nyelt levegő nyomta a gyomrát, böfögött, szemmagasságba emelve méricskélte a maradékot az üveg alján, és arra gondolt, hogy nem is szereti a pezsgőt, csak elhatározása ünnepélyessége miatt bontotta ki. Ahogy felállt, kellemes szédülés vett rajta erőt. Határozott mozdulattal tárta ki az apró bárszekrény ajtaját. A konyakosüveg hol az alsó, hol a felső szegélylécbe akadt bele, de néhány dühös kísérlet után sikerült oldalt buktatva kiemelni. A vendégváró ital jószerivel érintetlen volt, s ő mindenre elszántan csavarta le a kupakját. Úgy kortyolt bele, mint az épp felfedezett örök élet vizébe. Szabadulni akart, egyre csak nyelte az égető nedűt. Imbolygóra sikeredett léptekkel a tévéhez ment és bekapcsolta. Ritkán fordult elő, hogy igénybe vette a készüléket; e tevékenységet időpocsékolásnak tartotta. (Az olvasáson és az íráson kívül, lényegében mindent időpocsékolásnak tekintett.) Most kényelmesen elnyúlt a heverőn, párnáknak vetette hátát, fejét, és feszülten figyelte a képernyőt. Oldalt tapogatózva az éjjeliszekrény fiókjából cigarettát, öngyújtót vett elő, majd sután rágyújtott. Mindeddig kizárólag társasági alkalmakkor élt e jóleső mozdulatokkal, de most a helyzet diktálta a hamis rutint.

Bágyadt volt, forgott vele a világ, de annyira még nem érezte rosszul magát, hogy ne tudatosodjon benne: halálosan unja, ami a képernyőn zajlik. Ehhez képest az elméjét újra meg újra kilúgozó impotens munkaórák néhány soros végterméke is eredmény.

Belecsinál a világba.

Mosolygott a nyelv játékán. Hiszen tényleg, valamit csinál, ami része lesz a létezőnek, és mégis, mit mond róla a nyelv? Végtermék lesz, exkrementum.

Lehet, hogy míg készül, addig az igazi. Egykapura játszott szenvedésjáték, mindaddig, amíg ki nem szakad belőle a hosszú vemhesség után, egy még hosszabb, kínlódóbb szülés során. Hát most vége, nincs tovább. Nincs tovább nyomasztó felelősség, hogy a hófehér papír szédítő szakadékába (önmagába) milyen szóhágcsón ereszkedjen le. Nincs tovább saccolgatás, elég erős-e az általa font kötél, hogy más is ugyanazt az utat járhassa be.

Fektében döntötte magába a konyakot. Szája sarkából borostájára csorgott két elszabadult érben az ital, le a nyakán, a párnára, s a hőségben csak párolgott a szesz, majd megült a szag, és szinte gőzölgött a zárt térben. Le akarta tenni a palackot, de az irdatlan súllyal pecsételődött ajkaira, jóllehet az ital nagy részét megitta, a maradék meg ragacsossá itatta az ágyneműt és felsőtestére tapadt inge nyakát. Fulladt. Képtelen volt nyitott ablaknál dolgozni, irtózott a zavaró zajoktól, s így most sem áramolhatott be az éjszakára lehűlő levegő, mert az ablakok korábban – munkájának törékeny nyugalmát óva – zárva maradtak. Mintha az üvegből próbált volna levegőt venni, csak szívta be a semmit, mindhiába. Keze végül maga mellé hanyatlott, ólomnehéz, bizsergő nyelve kiszáradt szájpadlásához tapadt.

Ahogy megpillantotta a képernyőn a tüzet, a fejében érzett végtelen sötét űrben is felvillant valami magnéziumos fény, fehéren, vakítón, s már tudta, mit kell tennie, hogy véget vessen szenvedéseinek. Nem elég, hogy a jövőjéről döntött, hogy széttépi kötődéseit, kidönti eddigi élete tartóoszlopait, meg kell szüntetnie mindazt, ami rá emlékezteti, fel kell égetnie a visszavonulás lehetséges útvonalait, hogy soha többé ne juthasson a mögött hagyott túlsó partra, életének ama mocsaras terepére; elhatározása csak úgy teljes, ha kiirtja múltját, nyoma se maradjon, hogy majd így törlődjön ki egykor saját emlékezetéből is.

Szédelegve, bútornak, falnak támaszkodva, minduntalan rátörő hányingerrel küszködve támolygott az ablak felé fordított íróasztaláig, remegő kézzel rángatta ki fiókjait, hogy a rendszerezett kéziratok, füzetek, gépelt szövegek egyike se élhesse túl a purgatóriumot, a jövőjének szentelt tűzáldozatot, íróasztalára hányta az összes dossziét és papírt, majd, mivel nem találta az öngyújtót, gyufa után kezdett kutatni. A spájzig kellett elvánszorognia. Ideges mozdulatai nyomán a polcokról sorra hullottak alá a konzervek, üvegek, míg rá nem lelt egy gyufásdobozra, s a romokon tapodva ki nem hátrált. Egész teste remegett az izgalomtól és a fáradtságtól, amint megállt az íróasztalával s az ablakkal szemközt, és vadul a gyufásdobozba túrt. Sorra kidobálta a használt szálakat, aztán kapkodva el is tört néhányat, míg végül egy ép szál fölsercent és meggyulladt. Mint máglya előtt az inkvizítor, magasra emelte a pislákoló gyufaszálat – minden mozdulata az ablaküvegen tükröződött –, és átszellemült arccal ejtette az irathalom oldalába. V alakban indult el a láng, komótosan harapott a papírlapok szélébe, majd a vastagabb részbe, lassan emésztve a rágépelt sorokat. A hőtől kipirultan állt, lenyűgözve a pusztítás kéjétől. Kísértetiesen nevetett, de félt is, nem értette, hogy lehet, hogy egyszerre éli és látja maga előtt a pillanatot.

Hirtelen ocsúdott fel, és kétségbeesetten. Vad mozdulatokkal próbálta széthányni a tüzet. Váratlanul fogta el a pánik, mint egy örvény, s mintha általa jutott volna a felszínről tettének mélyrétegéig, a visszavonhatatlan következmények tudatáig.

Azt már nem! Ami ott ég, az az élete, annak az időnek hű lenyomata, amikor öntudata kényszeresen csak a rögzíthető dolgok viszonylatában érezte relevánsnak létét. Ha volt valami, hát ez kötötte a világhoz. Mégsem teheti meg, hogy ne maradjon valami, ami már csak önmaga előtt is dokumentálja, hogy nem telt hiábavalóan eddigi ideje.

Kapkodva lökdöste szét az irathalmot, húzkodta a még ép darabokat, a tűzhöz egészen közel hajolva igyekezett felismerni korábban féltett szövegeit, de a lángok minduntalan az arca felé kapkodtak, a hőség elviselhetetlenné fokozódott. Tehetetlennek érezte magát, ahogy a nála hajlékonyabb és fürgébb lángnyelvekkel versengett. Már szinte érezte, de lelki szemei előtt legalábbis látta, hogy ő is ég, az ellobbanó kéziratokkal mintha ő maga is fokozatosan megsemmisülne. Félelmében nyüszítő hangokat adott, ezerszeresen bűnhődött megbánt döntéséért, de a feloldó sírás nem lelt kiutat pattanásig feszült idegeinek labirintusából.

Végső tehetetlenségében a tűz felé lépett. Nem vett levegőt, sűrű, szürke gomolygás őrizte a félig égett papírhalmot. Egyik karját óvón arca elé emelte, a másikkal vadul csapkodott, hogy oszlassa a füstöt és a hőséget, közelített az íróasztalhoz, hogy az aláhulló írásoknak legalább némelyike túlélje e holocaustot. Köhögött, s görnyedten kapkodta a levegőt. Megszédült, nem tudta merre szabadulhat. Már ő volt a tűz centrumában, körülötte lobogott, lopakodott a semmi felé elmúlt tíz éve. Saját tengelye körül forgott, és a menekülés szánalmas ösztönével csépelt a karjaival. Üvöltött volna segítségért, de ismét megmarkolta torkát a köhögés.

Arra eszmélt, hogy füstöl a takaró, s a hőség kibírhatatlan. Mákosan sistergett a tévéképernyő, rég nem volt már adás. Még idejében ébredt, hogy az elejtett csikk nyomán keletkezett tüzet eloltsa. Felnyalábolta a takarót, s a pániktól tisztuló fejjel a fürdőszobába rontott. A kádba csapódó vízsugártól sziszegve hunyt ki az égő anyag.

Fordultában a tükörbe pillantott, és döbbenten fedezte fel meggyötört arcát. Ahogy a szemét nézte, felvillant előtte a lángoló kézirathalom. A szobába sietett. A hőségtől s a füsttől fojtott volt a levegő. Kéziratégetésnek nyoma sem volt. Homlokát csak most verte ki a veríték, pedig megkönnyebbült. Feltépte az ablakot, és beleszívott a sötétségbe. A hűvöskés levegő késként repesztett utat tompa tudatában, s bár iszonyú fejfájása volt az összekevert italoktól, már nem volt részeg. Ahogy kipirult arcát az éjszaka s a hajnal hasadékába mártotta, és enyhült a légszomja, már pontosan tudta, ami történt: jel. – Nem – mondta, de az idegenül csengő hangtól összerezzent, s csak magában folytatta. Nincs grandiózus vég, nincs családnak álcázott egérút, csak a kisszerű, mégis egyedül neki rendeltetett küzdelem.

Visszaült íróasztalához, hogy tollába kapaszkodjon, s hogy lassan csorgatva idejét, ismét birtokbavegye az otthonos félelem a következő sortól, s hogy újra átcsapjon rajta a mindent kitöltő szent szenvedés.