Kis Mészöly-mozaik

Az olvasó Mészöly Miklós szellemiségét követve az író időben legközelebb eső pályaszakaszáról, a nyugalmas hagyatékot egyetlen talányos kézmozdulattal fölnyitó „végleges vázlatokról” beszélvén – Balassa Péter szóhasználatát kölcsönözve – kérdezősködésbe fog: „Mennyi, ami tudható?” A pálya szép és ritka erősségű emelkedettsége, egyúttal a legdúsabb pályalomb, az a néhány, talán tucatnyi prózai dolgozat, ami egy amúgy is termékeny életmű sűrű és titokzatos – mert emberi – homályából előbukkant. Végül történhetett bárhogy is: e prózamintázatokra, végleges vázlatokra varázs szállt – kedvét lelheti benne e gyötrelmes ezredvég lakója.

„Megfoghatatlan, hogy arcunk milyen kúttükörre emlékezik, ahol a rábízott rajzolat először dereng föl” – ez a mondat abból a kései novellából való, amely lassú megjelenítéssel háború végi városképet rajzol Sz.-ről. Egy öngyilkosság háttérkrónikája, de nem külső szemmel, hanem a Fischoff-család közszájon forgó családtörténetéhez kapcsolódva, valamiféle egyéni rekonstrukció szerint. Talán nem merészség azt állítani, hogy Mészöly számára az efféle közelítés felel meg legjobban a történelem alapszövetének kibontásához. Mert aki földrajzi értelemben is oly pontosan jelöli ki világszemléletének határait, mint ő, a visszatekintést nevezheti meg reprezentatív jelölőként.

A „végleges vázlatként” olvasandó Wimbledoni jácint, a komor ötvenes évek hangulatára emlékeztető környezetben játszódik, a társadalom felett állók ivadékainak világában. A krónikás mindvégig őrzi inkognitóját, csupán a szereplők szétszóródásának regisztrálását érzi feladatának, s alkalmi kötelességet teljesít az utólagos jegyzetként illeszkedő epilógusban. Csak azt tudja biztonsággal közölni, amit az életrajzi tények elmondanak, minden más nehezen megközelíthető. Előzményként történet szól azokról, akik elvesztek az alpári lét mocskában, illetőleg a főszereplőről, aki ettől a mélyvilágtól csak az öngyilkosság révén szakadhat el. Közben van egy jelenet vele és az egyik teniszező lánnyal a házibuli burleszkesített végkifejletét követően. A legszebben megírt részlet. Spontán és önfeledt játék, ruhátlanul, gőzölgő testtel. Fölidézi a Nagyítás című film labda nélküli játékát. Ott az anyagtalanságnak van súlya, itt fordítva: az ide-oda röpködő labda életveszélyesen összeköti a két szereplőt. Abban a világban, ahol a természetes kapcsolatokat akváriumi homályba kényszerítette a történelem. Wimbledoni álmok és pasaréti jácintok közé. In memoriam 1949-1989.

Az Oh, che bella notte! témáját az emlékezés növeszti. Az elbeszélés itáliai utazásról szóló beszámoló, mely tömbszerűen ékelődik be a hazai mindennapok szűk horizontú világába. S mint ilyen, önálló jelentésű, kiélezetten elégikus, távoli, s ezért a romantikus érzelgősség martalékává válik. A főszereplő történész belső megéltség nélküli, bénult tevékenységéből a kiszakadást egy nyugati utazás újra élt emléke jelenti, a hóbortos ír lánnyal való találkozás rejtett, de nem titkolt erotikája, együttlétük hol vásári, karneváli harsánysága, hol tehetetlen kiszolgáltatottsága. A férfi nem képes új életviszonyra a világgal, a belefeledkezés romantikája csak megperzseli, de nem égeti el. Az időleges szabadulás tudata megbéklyózza, ahelyett hogy fölszabadítaná. Kielégületlenség gyötri míg Pompejibe nem érnek, a halott városba, itt azonban létezésével egyenértékű állapotra ismer a romváros falai között. Valami véglegesség, valami befejezettség érzése keríti hatalmába, búcsúzásféle, hiszen, amikor hazatér, az lesz megint az övé, amit korábban meghagytak neki: határidők, hivatalos könyvtár, a bezártságot, lehatároltságot önmagában is megjelenítő feketére évődött tűzfal, a lefokozott létezés pecsétjével. „Hát ennyi, stop” – fejezi be Mészöly az elbeszélést, s mivel, tőle meglehetősen szokatlan módon, mint hősének kalandját mutatja be a betéttörténet, távolságot is tart, rálátást is enged az olvasónak, aki ha nem is ítélkezhet, osztoznia kell az újrakezdés lehetetlenségét sugalló rezignált végkicsengés fájdalmas érzésében.

A Wimbledoni jácintban a főszereplő fölszámolja maga körül a világot, nem hagyja, hogy elnyelje az űr, inkább véget vet életének. Az Oh, che bella notte! történésze ellenben megadja magát a sorsnak; nemcsak ernyedt, elzsibbadt mása a kornak, mint tehetetlenségükből kifolyólag a többség, hanem cinkos is, mert történelemhamisító. Iránytalansága nem részvétkeltő mozzanat, sokkal inkább hullatagság, megnyomorodás. Ellentétben azokkal, akiknek kiáltó ártatlanságát Mészöly a szívén viseli. Ők A kitelepítő osztagnál című beszély szereplői. „Mi volt, hogyan volt. Hogyan volt, mi volt. Nem lesz ez megírva soha.” Lemondás helyett öntépő vigasztalanság van az elbeszélő hangjában, aki nem képes felejteni, és riadalommal tölti el, hogy birtokában lehet-e írás közben az akaratuktól megfosztottak megrendültségének. Egyáltalán: van-e kockázatosabb a legázoltak igazságához való megtérésnél – gyűlölet nélkül, megbocsátással. Mészöly újabb írásmódjának minden erényét magába foglalja ez a nyugodt felszínű írás; a csakis rá jellemző hasonlatok tárgyszerű pontosságú, mégis élményszerű, szinte érzéki megalkotásával, a környezet legapróbb részletének, szögletének kirajzolásával, a motívumok rímszerűen ismétlődő kiterjesztésével. A háború utáni életet megszenvedők révült újrakezdésének, egyensúlyvesztésének borzongató valósága sejlik föl az elbeszélésben, de mindenekelőtt a rossz érzésé. „Mi volt, hogyan volt.” Így is megtörténhetett, meg másként is. Kinek-kinek a maga lelkiismeretével kell együtt élnie. A saját múltunk mögöttünk: „Az ember előbb-utóbb elszégyenli magát a tehetetlenségből; s még ugyan utánalő a költöző madárnak, de már nem néz oda, hogy leesik-e, itthon marad-e.”

Mészöly Miklós pályája nem a szabad, a nyitott, az európai aurájú társadalom esélyeivel összhangban, éppen ellenkező módon: diktatórikus körülmények között, a kirekesztettség érzetével indult. Korántsem meglepő, hogy az író sokáig járt kerülőutakon, hiszen elszenvedője volt mindannak, ami független értelmiségit a második világháború utáni Magyarország megszigorított légkörében érhetett. Életműve ezért megidézhető oly módon, hogy a művészet autonómiájáért folytatott küzdelem zajlása történik benne: árulkodó, hogy prózaírását az irodalom fölszabadításáért tett erőfeszítései nemesítették; ezért nála az irodalomtörténet bedeszkázó szemléletére szívfájdító gondolni.

Az ötvenes évek lefokozott lehetőségei között Mészöly először a kisműfajokban próbálta ki erejét. Ekkor írt rövid prózai közül kiemelkedik a : Képek egy utazás történetéből (1953), A stiglic (1954) és a Magasiskola (1956).

1957-ben megjelent második prózakötete, A sötét jelek sem vall még letisztult írásmódra. A témák szembetűnő köznapisága, szándékoltan körülményes írói, irodalmias megragadása szoros összefüggésben áll Mészölynek a Rákosi-korszakot mindenestül elutasító szemléletével. E novellák jelentőségét az adja, hogy a korszak fojtott atmoszféráját érzékletesen tárják föl. Hol közhelyszerű történetet ír meg, hol parabolát szerkeszt, hol egy-egy magatartásforma aprólékos, lassú, már-már a feszült unalom határára kisodort rajzát adja. Mészöly alapélménye ekkor a szabadságtól való brutális megfosztottság, a csonkolt emberi világ.

A hatvanas évtized Mészöly számára az alkotói kibontakozás időszaka: folyamatos munkával tölti idejét porkoláb-völgybeli présházában és városmajori otthonában. A Porkoláb-völgy: sűrített Pannónia. Mészöly a magyar irodalomban talán mindenki másnál természetesebben talál rá „az egyre homályosuló históriai időben” a maga gyúlékony krónikás anyagára, a család- és várostörténetre, Közép-Európa történetére, mely marasztaló szenvedélye lesz. A róla szóló írói tudósítás már-már archaikus kedéllyel születik meg a „táblaképíró kezén”.

Az archiváltan élő történelem egyúttal azt jelenti, hogy sem a táj, sem a táj történelme nem manipulálható.

Mészöly „sűrített Pannóniának” nevezi a Porkoláb-völgyet. A megismerés színterének, ahol egymás mellett megfér kétely, kétség, dilemma, esély.

Színtere a leküzdhetőnek és a leküzdhetetlennek.

Az eszmélkedés terepévé lényegíthető, ugyanakkor a természetközeliséget jelenti.

Élővilága van, megindító egyszerűsége. A létezés valóságos és képletes formája.

Az író ettől a tájtól érintődött meg. A világ érzékelésének metaforája. A fölfedező hajlam mészölyös kedélye ide csatolható.

Részben a Porkoláb-völgyben született meg Az atléta halála (1960–61), a Saulus (1962–66–67) és a Pontos történetek útközben (1970). Mindegyikük jelentékeny alkotás. A Saulus külön fejezet: kevés regény van irodalmunkban, amely oly konkrétan előhívná az olvasóban a magyar történelem valamely rossz természetű korszakának látomását, mint ez a regény.

Ugyanakkor figyelmet érdemlő tény, hogy az író a témaválasztást nem kötötte magyar témához, hanem az Apostolok cselekedeteiből merített, és Saulus életének parabolájába költöztette mondanivalóját. Tanújelét adva ezzel a morális kérdések iránti komolyságának, s e komolyság féltő megőrzésének. Másként hogyan lett volna lehetséges a kétellyel megroppantott hitnek mégcsak a fölvetése is, ha nem a bibliai történet parafrazálásával. Minden más választásnál a provinciális karakter ránehezedne a műre, ami megzavarosítaná, túlterhelné, és sok hazai társához hasonlóan, eleve helyi érdekűvé nyomná le. A Saulussal nem ez történt, mert olyan ambivalens lélekállapotot megjelenítve közelít az emberhez, amely mindenki számára személyes „történelemmé” vált, illetve válhatott. A regény gyökérzete mélyre nyúlik, a mai ember identitásának válságáig, e válság egyik roppant hatású kezdőpontjáig.

Talán a Pontos történetek útközben Mészöly Miklós leglíraibb könyve. Először 1970-ben látott napvilágot, azóta több kiadást megért. Anyagát az író némileg bővítette. A kiegészítések azonban érdemben nem módosítottak a lényegen: egy Erdélyből elszármazott asszony utazásainak epizódjaiból a szétszéledt család meglátogatásából összeálló mozaik, mondhatni: értelmiségi monológ és „terepszemle”. A tompa egyhangúság melankóliája éppúgy eluralkodik a regény légkörén, mint az elbeszélő szorongó szeretete. Az ebből származó feszültség adja a mű páratlan nézőpontját.

A hetvenes évtizedben Mészöly Miklósnak lehetősége nyílott pályájának újbóli átgondolására: nemcsak rövidebb írásait jelentette meg reprezentatív válogatásban Alakulások címmel, hanem nagy regényt is alkotott. A Film (1973–74) mesterfokon megformált mű, higgadt remeklés. Noha mázsás olvasmány, nehezen törölhető ki az emlékezetből.

A Film nagy port vert föl megjelenésekor. A Mészölytől idegenkedők kétségbe vonták eredetiségét, sőt az írót felületesen a francia új regény utánzásával vádolták. Kétségkívül nehéz ismerősére bukkanni a magyar irodalomban, de nem is ez a lényeg: olyanfajta történelmi horizont bontakozik ki benne, amely szempontjaival Krúdy nagy életművére hajaz. A Film előkészületei ott vannak az 1973-as Alakulások című szöveg „foszlott és ragasztott” kéziratában, mint az időben legközelebbi Mészöly-opusban – s ott vannak a XX. század első harmadában írott magyar regények erősen megszenvedett katasztrófista látomásai közt. A Filmet szigorú narrációs és kommunikációs önkorlátozás fegyelme jellemzi. Mintha az író cserepes ajakkal, kiszáradt szájjal beszélne az olvasóhoz. Nyelvünkön úgyszólván példátlan kísérlet a regény legmagasabb retorikus telítettségére. A flaubert-i „rendíthetetlen eltökéltség” bélyegét viseli magán.

Mi parancsol krúdys tekintélyt a Film írójának? Mindenekelőtt az a nyugtalanító türelem, amely az író tollát vezeti az egymásra torlódó magán- és köztörténeti párhuzamok, együttállások és analógiák kibontásakor; ahogy a történelem kikövetkeztetett verziói és ajánlatai közül tényt és rejtélyt sorol, áramoltat, földhözragadt „filmforgatást” szervezve, historikus–mitologikus rámában, vesztőhelyen, a legszorosabb tárgyi megfeleléssel, mégis: önkéntelenül elemelve a Kamerát attól, amit csak a történelmi honismeret működtethet. Régóta jár erre a magyar irodalom kereke: históriai topográfia, a lakhely meghatározása igazi írói feladat, szöveghelyeivel van teletűzdelve Jókaitól a fél magyar próza. Ennek az epikai regiszternek az eredményei nehézség nélkül föllelhetők a Filmben, a mészölyi univerzumon belül pedig a Sutting ezredes tündöklése (1986) a teljes jókaizáló–krúdyzáló fölidézés.

Mészöly írói világa új dimenziót nyert a Film utáni alkotóperiódusban; e szakaszához műhelykommentárt is fűzött: „Azt a meztelenséget, amit a Filmben elértem, meg kellett próbálnom újra felöltöztetni. Múlttal, történelemmel, amennyire lehet, kertelés nélküli jelennel, emberek és tárgyak mesélőbb – elbeszélőbb, a szó öreg értelmében: epikusabb jelenlétével.”

A Film és a Sutting ezredes tündöklése a szerkezeti kötetlenség két ellentétes pólusú formája. Az elsőben a történet elmondhatósága a tét maga; a második jókais–krúdys formahangulatú körülírás, tömörítés helyett a fokozás, a kompresszió prózája.

Ezen időszak lázasan szép alkotása a Magyar novella, amely először 1979 áprilisában látott napvilágot. Mészöly kedves vidéki folyóiratában, a Jelenkorban. Az író életében volt idő, amikor csak ez a lap állt ki érte. A Jelenkor a nyolcvanas évek irodalmi megújulásának legfontosabb színtere; az új magyar prózaírás egyedülálló katalógusát mondhatja magáénak. Műhely és intézmény – az irodalom valódi intézményeket nélkülöző korszakában.

A Magyar novella – az író szeretett nyelvújítás kori szavával – beszély; a hosszabb, testesebb elbeszéléseknek abba a bokrába tartozik, amely át- meg átrendezi a táj kistörténelmét nemzeti és magyar nagytörténelemmé, talányos, az író örökös dilemmáit maguk előtt sodró szövegekben: „Arra lehetünk büszkék, hogy a csillagot mindenünnen látni” – mondja e próza rezervált világképe. Mészöly hihetetlenül képgazdag, érzelemdús, régies szövésű, eltéveszthetetlen prózája az alkotótehetség vérbő, telt megnyilvánulása, szilárd értékrenden nyugvó ajánlat a mai próza horizontján.

Mészöly a maga Pannóniáját szemérmes hódolat fényében állítja az olvasó elé; olyan táj ez neki, amelyben a hagyomány történelemmé rendeződik – személyessé, közösségivé és magyarrá. Mintha nemcsak örökül szállt volna az íróra, hanem a saját választását jelölné vele. Olyan érzékenységgel tartja meg ez a táj, hogy Mészölyből nem felszabadult hontalan, hanem magyar író lett. Közvetlen, a tájhoz fűződő életrajzi tényként veszi ezt számba, óvatos elfogadásként. „Nem követelődző táj, mint annyi más” – mondja; rendkívüli hatású és népségű leíró prózája, amely testes, gyönyörű szavak, testes, megállíthatatlan képsorok sokaságát termetté, a magyar Mediteránneumhoz kapcsolódik: ahogy az ott élő egy tájba, egy varázslatos atmoszférába, ahogy a história egy tájba, egy földrajzi térségbe kerül, úgy mozog Mészöly művészi képzelete. És ez az ő Pannóniája, mintha archiváltan lenne élő. Nála a tájlátás jelen idejéhez szervesen odatartozik a történéses múlt, a valóságos és reális tér, illetőleg az író által „konstruált”, „észrevett” művelődés és tapasztalattörténeti tradíció.

A kilencesztendei vajúdás után 1986-ban megszületett Bolond utazásról mesélte az író munka közben, hogy olyan vonatútról van szó benne, ahol „minden lényeges lejátszódik, a születéstől a halálig”. Ez a hosszú beszély magába foglalja Mészöly öregkori művészetének egyedülálló eseményét: ez nem csekélység olyan életműnél, amely megalkotója előzetes elgondolását nem rögtönzésszerű véletlen folytán valósítja meg. Mészöly legfrissebb pályalombja még ismerőit is meglepi. Nem mintha mindenáron bővítené az eddig festett képet: viszont új kontúrt ad a már ismert–ismeretlennek. Történhet eztán bárhogy is: a prózamintázatokra varázs száll – Mészöly életművében, mint kúttükörben, önmagára lelhet e gyötrelmes Közép-Európa lakója.