Ohridi naplók (és hazafelé) 1992 és 1993 nyarán

A macedón nyelv egy archaikus keverék-csoda. Az egyetlen szláv nyelv, amelyből hiányoznak az esetek, mindent nominatívuszban mondanak, különböző elöljárószókkal tarkítva. No meg az a sok jövevényszó: török, görög, szerb, bolgár, albán. Nyelvtani szerkezetében inkább a bolgárhoz hasonlít, szókincsében a szerbbel mutat sok közös elemet. A macedón írók feje fölött ott lebeg kisszámú elődjük átka: a hazától és a nyelvtől való megfosztottság. Első irodalmi emlékeik a 19. századra datálhatok, rövid történelmük során hol egyik, hol másik szomszédos nép vallotta magáénak népdalaikat, szentjeiket, színészeiket. Mostanában a görögök (csupáncsak) nevükre, a szerbek néhány kolostorukra, no meg Cirillre és Metódra, a szláv írásbeliség megalapítóira tartanak igényt. Riadtan szemlélem az Európa-szerte igencsak elterjedt jelenséget és erősen szurkolok a macedónoknak: mostanában különösen riaszt a tolerancia hiánya, a kizárólagosság, az általánosítás. Darabjaira hullott hazámban éppen most tombolnak ennek következményei.

A macedónoknak, ha Európa ténylegesen is elismeri őket, először lesz önálló országa. 1945-ben deklarálták nyelvüket és alkotmányukat – egyike lettek a hét jugoszláv köztársaságnak. Most ők az egyetlenek, akik harcok nélkül úszták meg az ország széthullását. Gyorsan kivonult területükről a Jugoszláv Néphadsereg, fiaikat nem engedték más köztársaságba sorkatonai szolgálatra: nekiláthattak az államalkotásnak. Iparuk olyan amilyen, mezőgazdaságuk mégcsak eltengődne valahogy, de a nyáron rájuk rohadt a zöldség és a gyümölcs, mert a Szerbia elleni blokád miatt csak töredékét tudták kiszállítani: Görögországgal rosszak a kapcsolatok a görögök Európai Közösség-beli tevékenysége miatt; Bulgáriával nincsen vasúti összeköttetés; az Európába irányuló kamionforgalom pedig a bolgár és a román úttalan utakon bizonytalan; a repülőút drága is, nincs is (a MALÉV-ban például nem tudják, hogy Ohridnak nemzetközi repülőtere van); Albániára meg, akinek van kijárata a tengerre, tán csak nem fognak támaszkodni, úgyis elég bajuk van a nagyszámú albán kisebbséggel.

Szóval, kutyául vannak, ennek megfelelően ápolgatják is a(z egyesekben vadonatúj érzésként fölbukkant) nemzeti öntudatot, az ilyenkor megjelenő összes pozitívumával és negatívumával egyetemben.

A nyári egyetemen, amelynek hallgatói voltunk, mindez szépen látszott. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az előadók akadémikusok, de legalább egyetemi tanárok legyenek – más fontos kritériumot nem tapasztaltam –, akik szinte kivétel nélkül fölolvasást tartottak az előadás helyett, akadt olyan is, aki a tavaly elhangzott előadások kinyomtatott gyűjteményéből olvasta föl tanulmányát. Azok közül is sokan elragadtatták magukat, akik vállalták a tényleges kommunikációt hallgatóságukkal, és olyan hangnemben beszéltek Macedónia el nem ismerésének problémájáról a nyelvet alig értő külföldieknek, hogy azok csak pislogtak a történelminek mondott történelmietlen tények, a melldöngető nemzetieskedés, az előre megtervezettnek tűnő könnycseppek és elcsukló hang láttán-hallatán. A fiatalokat alig engedték katedraközeibe: ugyanezzel a generációs féltékenységgel találkozom majd irodalmi berkekben, már Szkopjéban, amikor megismerkedek néhány fiatalabb íróval, kritikussal.

Mindenki mindent félvállról vesz, vagy inkább lazán. A kezdések csúsznak, az előadások közt kávészünetnek nevezett hosszú semmittevés, ha netalán mégis érdekel valami a meghirdetett műsorból, minimum fél órába telik megtudni a helyszínt, a helybéliek a strandon súrolják a szőnyeget, a zsák krumplit, a tehenet, és (szappannal) magukat, este hat óra körül pedig, amikor a (tapasztalt) többség már eltűnt a partról, szó szerint, a maga folyékony valóságában a nyakunkba engedik a város szennyvizét. Ezzel szemben határtalan a vendégszeretet, szorgalmasan végig is kóstoljuk a helyi specialitásokat, reggelente a szezámmagos péksüteményt, a gyevreket, esténként pedig – a testes vörösbor, a Kratosija mellett – a padlizsánvariációkat: sütve, töltve, salátában, vagy csak úgy harapnivalóként, „za meze”.

Ohrid gyönyörű. Először járok itt, ahová anyámék kereken harminc éve nászutasokként érkeztek. Naphosszat az ő nyomukat kutatom fényképezőgépemmel: ki tudja, mikor vetődök ismét erre? (R. is először járt Szarajevóban két éve, novemberben, onnan próbált repülővel kijutni az országból, mert a határokat közben lezárták, aztán meg, már Pesten, rezignáltan mutatott egy szétlőtt, romokban álló épületet ábrázoló fotót valamelyik újságban: Erről a postáról hívtalak.) Fölbukkannak szemem előtt a családi album hullámos szélű, kisméretű fekete-fehér képei, anyám karcsú derekán fürdőruha-fodor, a háttérben a sok kis szentély egyike. Tizennegyedik századi pravoszláv templomocskákra akadok minden sarkon, bennük szépen megőrzött freskók. A Szent Szűzanya kórháztemplomában a tizenkilencedik századiakat szépen „lehámozták” a régebbiekről és az előtérben azokat is kiállították. És furcsamód – máshol ilyet nem láttam – a felnőtt Krisztust majd’ mindenhol Szűz Máriával együtt ábrázolják, Mária és Keresztelő Szent János az Utolsó vacsorán is ott van. Aztán a jellegzetes beosztású, csardakos lakóházak, a hangulatos sikátorok, a macskaköves utcák, a ciprusok, a kabócák, a kéklő tó, a hajnalban rózsaszín, alkonyatkor narancsvörös albán hegyek – hamisítatlan romantika, a Mediterrán kicsiben.

Pontosan szeptember elsején, szinte egyik óráról a másikra, hűvösre fordul az idő, a fények megtörnek, a színek tompábbak lesznek. Az iskolaév pedagógussztrájkkal kezdődik – hullámai még a hirtelen jött benzinhiányt is félresöprik az érdeklődés középpontjából –, bérköveteléseiket három napon belül teljesítik, addigra a benzin feketepiaci ára öt német márkára kúszik.

A nyári egyetem fura figurái Jesse és Daniel, amerikai orosztanárok, akik életükben először járnak Európában, oroszul is Észak-Karolinában tanultak meg. Hogy miért kezdtek bele a macedónba? A vállukat vonogatják. Viszont akarnak tanulni, nyögve, izzadva, szavakat keresgélve, az orosszal keverve, de szinte kizárólag macedónul beszélnek, még egymás között is. Van úgy, hogy mi veszítjük el a türelmünket, és – kegyelemdöfésként – bemondjuk a megfelelő angol szót. Azt viszont hiába magyarázom nekik, hogy én jugoszláviai magyar vagyok. Egyszer, már csak gonoszságból, leültetem Jesse-t egy macedóniai albán néprajzossal, aki – számára is elég szavahihetően – arról beszél neki, hogy az albán kisebbséggel ugyanúgy bánnak a macedónok, mint ahogyan velük Európa, vagy a görögök. Jesse bólogat, de nem igazán érti ezeket a balkáni traumákat.

Az ír származású Keith Brown informáltabb, kultúrantropológiát tanul. Egyszer Görögországban nyaralt, hallott a macedón problémáról, de úgy tűnt neki, a görögök egyoldalúan mesélik el a dolgokat, hát eltökélte, hogy ennek a végére jár. Egy éve a szkopjei egyetem ösztöndíjasa, az önállóságra törekvő, el nem ismert nép identitásproblémáival foglalkozik. Nem, sajnos nem beszél írül.

Szkopje kísértetváros. Az 1965-ös földrengés nagy részét romba döntötte, nemzetközi összefogással épült újra, a japán Kenzo Tange tervei alapján, amivel a szkopjeiak nem tudtak mit kezdeni. Hatalmas betonkolosszusok épültek, a színház, a könyvtár, a vasútállomás. Ha magukat az épületeket nézem, van bennük fantázia, de a köztük lévő hatalmas tereket, ahová a japán nyilván parkokat tervezett, elborítja a gaz és a szemét, a helyükből egyszer kifordult járdalapokat senki nem rakja a helyére, a betonkorlátok már szétmállottak, a sűrűbb bozótban hulladék bádogból és kartonpapírból összetákolt kunyhókban emberek laknak. A megmenekült régi városrészben, a Bitpazaron, virágzik a vendéglátóipar, az új, csillogó bárok tövében öreg mesterek műhelyei lapulnak, a harmincféle teát kínáló bár teraszán ülve a szomszéd ház tűzfalára látok, patkányok futkosnak rajta. Kultúrák találkozása, otthon érzem magam.

Hazafelé tartva leszállok Nišben. Régóta tervezem ezt, itt él egy barátom, annak idején sokat jelentett nekem, de már vagy öt éve nem láttam, amióta pedig Jugoszláviában kitört a háború, nem is mertem megkeresni, ez volt az egyik legfélelmetesebb élményem ebben az eszement helyzetben: megtörténhet, hisz minden esélye megvan rá ott, Szerbia közepén, hogy ő is bedőlt a propagandának és úgy gondolkodik, mint azok, akik jóváhagyják ezt az őrületet. Négy órát töltöttem náluk, a következő vonattal indultam tovább. Elmeséltük egymásnak, kivel mi történt az elmúlt évek során, megcsodáltam gyerekeiket, már a kisebb is hároméves, és csak ültem a szóáradatban, elkeserített a tehetetlenség, az enyém is és az övé(k) is, a sodródás, a kilátástalanság, a hontalanság, ami ott, abban az egyszoba-konyhában jobban rámtelepedett, mint bárhol máshol az utóbbi másfél év sokféle-lakása során.

Kábán végigülöm az utat hazáig, majd’ háromórás késéssel fut be a vonatom Újvidékre. Anyáméktól hallom, hogy Z. megkapta az újzélandi letelepedési vízumot, nemsokára utazik férjével és kétéves kislányával. Együtt jártunk iskolába, ő vajon hogyan fogja megmagyarázni magának, miért éppen ott él, ahol? Harmadnap hazamegyek, Szabadkára. Februárig az egyik középiskolában tanítottam, aztán – részint a magyar tannyelvű osztályok létszámának csökkenése, részint a szerb tannyelvűekben addig tanult magyar nyelv fakultatívvá tétele miatt – fölöslegessé váltam. Mára már N.-nek – akit az általam ismert magyartanárok legjobbikának tartok – sincs ki az óraszáma, fél munkaidőben a szakmunkástanulókat kíséri szakmai gyakorlatra a közeli gyárba, reggel hattól kettőig. Hazamenekülök Pestre, ahol a Csurka-tanulmány körüli vitába és Kétegyházába csöppenek bele. A hangulatot, ami fogad, mintha már megéltem volna.

Utána vagyok már a második macedón nyaramnak is, az odafelé tartó vonaton csak lapultam a sarokban, szerb útitársaim egész úton a Nyugatot szidták, Clinton fölkoncolását javasolták, és bizonygatták, hogy csak Slobodan Milosević húzhatja ki őket ebből a helyzetből (tavaly még a mára kiebrudalt minisztert, Milan Panićot éltették – az legalább békés perspektíva volt). Nem értem, egyszerűen nem értem, mi mozgatja őket, miben bíznak még (talán éppen az, hogy nincs másban bízniuk?): ha van még egyáltalán munkájuk, alig kapnak fizetést, ha megkapják, csak napokig tartó sorbanállás után tudják fölvenni a folyószámláról, mire fölveszik, feleannyit se ér, a kenyérért sorba kell állni, mást alig lehet venni a boltban, és mindez még semmi ahhoz képest, ha fiuk-testvérük-apjuk odaveszett a háborúban. A macedón határon ott vannak az UNPROFOR-megfigyelők, minden más a réginek tűnik, lassanként veszem észre a változásokat. Kiderül, hogy a nemzeti valuta, a dénár fél éve stabilan áll, sőt defláció van, a fizetések háromszáz márkányiak, a repülőközlekedés megélénkült, minden újságban az albániai Drač kikötőjéből Szlovéniába induló rendszeres hajójáratot hirdetik, de leginkább persze Szerbiával folyik a kereskedelem: egyszerűen rákényszerülnek az embargó megszegésére.

Ohrid régi fényében fogad, ismerem utcáit és embereit, csakhogy most szezon közepe van, nagyobb a tömeg: még tart a szokásos nyári rendezvénysorozat. Koncertekre járunk a Szent Szófia templomba, színielőadásra a romos amfiteátrumba, és a környéken lődörögve ókeresztény templomromra bukkanunk, tavaly senki nem hívta föl rá a figyelmünket, pedig alapjain építette föl Szent Cirill az iskoláját. Nagyobb becsben is tarthatnák, már csak a mozaikok miatt is; állítólag azért tartják homokréteg alatt, mert így lehet a legjobban megóvni, amíg pénzt nem szereznek a teljes restaurálásra. De a homokot kíváncsi turisták nagy területen félresöpörték, a környékbeli gyerekek pedig ott fociznak: éppen megfelelő méretű pályát ad a templom alapterülete. Az is véletlenül derül ki, hogy a Szent Naum kolostorból már nyolc éve ellopták az ikonosztáz egy részét, a művészettörténészek fotódokumentációja alapján pótolta-festette újra egy helybeli ikonfestő.

B.-vel, a fiatal kritikussal, akitől röviddel ideutazásom előtt kaptam meg a tavaly megígért, fordításra szánt prózaválogatást, igen megörülünk egymásnak, számomra ő az egyetlen racionális pontja ennek az annyira nem hétköznapi, bolondos két hétnek, benne meg én tartom a lelket, elmesélve, mi történik nálunk irodalmi-irodalomelméleti berkekben, miket fordítanak, mit játszanak a színházak. Tavaly akkor csapott le rám, amikor kiderült, T. B.-tól tanultam irodalomelméletet Újvidéken: hiszen, mondhatni, az ő narrációelméletén nőtt föl, ma is gyakran forgatja könyveit! – és elpanaszolja a kontrasztív irodalomelméleti kutatások mostoha sorsát a szkopjei egyetemen. Aztán mégis visszazökkenünk a buliba: régen YU-méretekben is nagynevű zenekar játszik az egyik vendéglőben, nekik is leszűkült az életterük, de most is mindenki velük énekli régi (új jelentéssel gazdagodó) daluk szövegét: južna plemena ratnička/ su stigla ispod zidina/ i sve je više varvara/ a sve je manje rimljana (a gyöngébbek kedvéért, szabad fordításban: déli harcos törzsek/ érkeztek falaink alá/ egyre több a barbár/ és egyre kevesebb a római).

Hazafelé a másként megélni nem tudó feketézők tömegével szorongok a vonaton, Belgrádig a folyosón lefektetett hátizsákomon kuporgok.

Újvidéken egyszerűen nincs kihez elmennem. Z. már elutazott Új Zélandra (illetve elszökött, mert férje az utolsó pillanatban meggondolta magát): most munkát keres az augusztusi télben, kislányához csak magyarul szól, újabban – ahogy írja – még énekel is neki. Egyelőre szorgalmasan levelezünk, egymásban lelket tartani igyekvő bizonytalanságunk AIR MAIL utazik ide-oda. N., a volt szabadkai kollégám azóta Veszprémben dolgozik, vele módjával kortyolt csopaki bor a közvetítő elemünk. Anyám a nyugdíját és az unokáit szeretné élvezni, de az unokák (szó szerint) három határon túl vannak, és vízumot nem könnyű kapni, hát csak a telefonokat és a leveleket várja. Apám elvan, dolgozik, bújja a számítógépet, a részben hetente küldött, részben hátizsákban hazacipelt Narancsokat, HVG-ket, ÉS-eket, no meg a bizonytalanul megjelenő Magyar Szót olvassa – ki tudja mióta nem néz híradót. Én megpróbálom: butítás, agymosás, uszítás – nincs gusztusom hozzá. Az udvarban úgy nő anyám keze alatt a petúnia és a majoránna, mint régen, csak a virágágyak közé ültetett paradicsomtöveket sújtja az ínség, meg szúnyogból van egy kicsivel több az elviselhetőnél. De a kapun túl már más a világ – kezdve azzal, hogy a húsz éve mellettünk lakó szomszéd többé nem adja kölcsön a fűkaszálót (mert az újság mindenféléket ír a magyarokról), nem is köszön vissza az utcán –, és minden igyekezet ellenére is betolakszik a kapu innenső oldalára: szüleimmel élő két nagyanyám utolsó nyugdíja együttesen 2,5 (két és fél) német márkára rúg – ha történetesen egyedül élnének, éhen halnának a télen. Pesten Szárszó híre fogad: déjà vu-élmény akasztja meg lélegzetem.