Prózai megközelítés

A Z. Németh-versek megközelítése szempontjából nem elhanyagolható tény, hogy költőnk egyúttal prózaíró is, s ez a megállapítás egyáltalán nem jelent eltávolodást a Könnyűnek hitt ébredés című könyvtől, nem arról van tehát szó, hogy verseit vizsgálva külső támpontokat keresünk, hiszen, megmaradva a mű- és szövegközpontúság elvénél, ez az epikusság – mely több, mint hajlam, inkább epikus látószöget mondanék – a könyvecske valamennyi versén érződik. A kötetre vonatkozó néhány alábbi észrevételem is ezt a problémafelvetést járja körül. Talán nem indokolatlan azzal kezdenem, ami az olvasó szempontjából az első pillanattól kezdve legszembetűnőbb: a kötet legtöbb verse, néhány ritka kivételtől eltekintve (ilyen például a Júlia, égek vagy a kötetben első helyen szereplő, Kiegészítés egy megíratlan értekezéshez című) gondosan felvezetett, körülírt s e körülíráson, hogy ne mondjam, témamegjelölésen belül ábrázolt történet. Ezek a történetek, történések időben és térben körülhatároltak, azaz a versben megadott időben, a versben megszabott környezetben kezdődnek, s nagyjából ugyanoda térnek vissza; innen ered lekerekítettségük. Ez a sajátos elbeszélő póz nem csupán abban a versben szembeötlő, ahol egyébként indokolt is (ilyen például a tárgyias líra kategóriájába sorolható Komáromi eső c. vers – egy zápor leírása), áthatja a Levél, hosszú két év után c. szerelmes verset is. Ez a vers egyébként a fent említett tér-idő konstelláció szépen kidolgozott darabja, már címében is jelzi a lírai alany eszköztárát („Állok az álom végállomásán, plakátok/ hirdetik: nem jön több szerelvény-szerelem,/ Rozsnyón egy galamb a feledés vizében/ lubickol, s csőréből inni ad nekem”). Kár, hogy a szép kidolgozáson, a versben ábrázolt, vitathatatlanul sikerült életérzésen túl e versről fenntartások nélkül nemigen mondható el sem az, hogy jó, sem az, hogy szép, legkevésbé viszont az lenne állítható róla – ami pedig a legjobb Z. Németh-versek ismérve –, hogy a romantikus avíttságot, kopottasságot szürrealista látomássá tágítva, emelve költőnk képalkotása meghökkentően új. Kézenfekvőnek tetszik, ha az iménti verset egy, a Z. Némethével egy-időben megjelenő kötet versével, egy Csehy-verssel állítjuk szembe. Csehy Zoltán versének címe illésházi canto. Ha feltesszük, hogy a kedves személyének megéneklése maradéktalanul a szerelmesvers-kategóriába tartozik, akkor az illésházi canto is szerelmes vers, témája tehát a Z. Németh-versével azonos. A vers három rövid, zárójelekbe tett szakaszból áll, s ellentétben a címmel, szó sincs énekről, leírásról van szó, illetve arról van benne szó, hogy miről nincs benne szó. A vers a klasszikus szerelmesversekkel való szembehelyezkedés, a látvány és a képzelet (a kedves személye), tehát végső soron az ábrázolás, a leírás, a vízió hiányának tömör példázata, egyben az ilyen versek paródiája, költői parafrázisa. A versben az újszerűséget, a meghökkentést, a normától való eltérést, tehát végső soron az esztétikai élményt a címben foglalt elvárás és a versben nyújtott megvalósítás, a téma és a tartalom közötti ellentét szolgáltatja.

Maradva a Z. Németh-versek epikusságánál, le kell szögezni, hogy a versekben a lírára jellemző kifejezéssel szemben az epikára inkább jellemző ábrázolás kerül túlsúlyba, s ez a sajátosság a versek, az egyes műalkotások bármelyik szintjén kimutatható. Legtöbb versének indíttatása és megvalósítása is látvány, mozgó- vagy állókép. Z. Némethben egy színész és egy rendező veszett el, kötetének legalább a fele egy-egy filmfelvétel, egy-egy színpadi jelenet, helyszínek, kellékek, maszkok, instrukciók. Ebből a szempontból érdemes idézni a Kanni Bál című verset („Galambhús illata száll/ Kenyér hófehér teste moccan/ Kifent kések fülelnek [...] Angyali mosolyt produkálsz/ Véletlenül felborítod a sótartót/ Leves sárga zsírja villan”), valamint az Indulás előtt („...van négy kerék s elég üzemanyag/ motor: szép kövér/ kellőképp bonyolult/ a fék alig fog de szépen csikorog/ a szélvédő alig véd/ az ablaktörlő fenyegetően/ csóválja két fejét/ az ülés kőkemény...”) címűt. Ennek az epikus dramaturgiának legsikerültebb darabja a vizualitást, a mozgást, az akusztikát, a hangokat és a kellékekké degradált szereplőket (a karmesteri pálca, a vízesés, a lift, a függöny, az estélyi ruhák stb.) megjelenítő A magány definíciója, melyben a drámát, a dramaturgiát mozgató vezérelvet, az akaratot leginkább a költői ént képviselő infinitivusz jelzi („Látványt tervezni a vaknak/ aki árnyékos szobájában/ a hangok zengésén töpreng/ Eltörni a karmester pálcáját/ mert zavarja a legyeket/ Megírni a Halál életrajzát...”). Érdekes megállapításra juthat az az olvasó is, aki a versek lírai alanyának grammatikai személyét figyeli: az első személyű igealak csak a verseknek mintegy felében fordul elő, majdnem olyan gyakran a szintén első személyű, de többes számú alak (néhány versindító sor: „azon a napon is, amikor tévedtünk”; „szeretnénk tetten érni a hajnalt”; „valahol nagyon el kell rontanunk”; „jaj istenem, tekints le ránk” stb.), valamint a második személyű önmegszólító forma („kiütik fogad, feltekerik nyelved”; „s neked ott kell lenned minden hátbatámadásnál”; „máskor talán telesírnád lelked lövészárkait” stb.), aminek, mármint személy és szám milyenségének sem általános poétikai, sem – mint például itt, Z. Németh verseit tárgyalva – konkrét esetben nem fontos túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, ismét aláhúzva a költői szerepvállalás fontosságát Z. Németh esetében, hogy mennyi különböző pózban és helyzetben érzi fontosnak kifejezni magát, hányféle helyzetből közelíti témáját. Ez a tény legalább kétféle okra vezethető vissza: vagy arra, hogy Z. Németh még nem igazán találta meg a saját hangját (a versek egy részére ez érvényes); ennek egyik próbája, ha az olvasó a többes számú első személyű igealakokat egyes számúakkal helyettesíti be – az eredmény: a versek ezt nem sínylik meg, s javukra sem válik. A második ok, mellyel szintén számolni kell, az, hogy a költői én szerepcseréit tudatos költői eljárásnak kell tekintenünk – ez a versek egy másik részére vonatkozik. Ez utóbbira a Hogyan lettem én c. vers a példa, mely a három ciklusból álló kötet második ciklusának legjobb verse. A cím (csakúgy, mint maga a vers is) többféle értelmezést feltételez, én e helyt csak a versben előforduló igealakok személyének leheletfinom áthajlásaira, egybecsúszására, bújócskájára hívom fel a figyelmet: „A könny visszahull szemébe,/ szájából a falat visszahull,/ cseresznyét vérzik az ég, tán/ a lombok közt hamarabb alkonyul.// Ül egy szétnyitott tenyérben,/ őrzi és fetételezi a táj,/ kitalál a halál ellen engem,/ ám ha pusztulok, neki az se fáj.// Bújócska, a lángok mögött élek,/ a Földhöz kötő szál míg vékonyul,/ könnyem visszahull – szemébe nézek,/ talán ott látássá lombosul.”

A kötet kiemelkedően legjobb verse a címadó Könnyűnek hitt ébredés. Számomra megfejthetetlen módon merőben különbözik a kötet valamennyi többi versétől, a harmadik ciklusnak ehhez az utolsó verséhez csak ugyanennek a ciklusnak a kezdő- s egyben címadó verse, a Mese a mézről közelít. A Könnyűnek hitt ébredés merész, erőteljes metaforáival, furcsán-idegesen lüktető ritmusával már egy egészen más Z. Németh Istvánt sejtet, mint amilyennek ez a kötet mutatja, mely, versei romantikussá kopott eszköztárának, formai és zenei egyoldalúságának ellenére az átlagosnál jobb verseket tartalmaz. A kötet nagyon kiegyensúlyozott, s valóban a Z. Németh-versek legjavát tartalmazza.

(Elhangzott 1994 februárjában, a Szlovákiai Magyar írók Társasága rendezvényén)