Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. november / Véres madrigálok

Véres madrigálok

Aranykor

Tételezzük fel, hogy a zeneterem kandallója oly vad nekibuzdulással dühöngött és vetette szikráit, úgy hánykolódott tűzterében a parázs, mintha legalábbis a közeli Vezúv tévelyedett volna ide, hogy végül itt törjön ki nyugtalanul, és itt keressen magának utat egy kis kalandhoz. Gesualdo di Venosa szórakozottan bámulta a lángok hangos buzgalmát, ahogy elő-előcsapva, idegen zsoldosok vad nyelvén biztatták egymást. Aztán az asztalhoz lépett, amelyen bársonyterítővel letakarva a vihuela, egy kitűnően hangolt spanyol lant hevert. Nem vette le róla a terítőt, hanem azon át érintette meg a húrokat, de mert örökösen azt érezte, mintha frissen elejtett állatok nehéz szaga között élne, ezért most is illatosítóval átitatott posztókesztyűt viselt (egyébiránt ez volt az egyetlen ruhadarab rajta), így kissé nehezen tapintotta ki a húrok párhuzamosait. Feszült, ideges hangok keveredtek elő onnan, kevéssé zeneiek, s mindenekelőtt a láncon tartott szelindek tompa morgására emlékeztettek...

... És így tovább.

                       

Ha azt állítjuk – miközben az imént felvert hangok röviden és baljós akusztikával elenyésznek –, hogy a reneszánsz nem volt más, mint az európai ember egyetemes kielégülése, melyet a világ újszerű elfogadása és élvezete nyomán élt át, ez kétségkívül kissé egyoldalú felfogásnak tetszhet, viszont eléggé szenvedélyes ahhoz, hogy felcsillanjon benne mindaz, amit illendőség okán vagy bátorság híján nem szokás elképzelni. Innen nézve pedig a manierizmusról, amely éppúgy jelentheti a kései vagy – Ruskin kifejezése nyomán – a groteszk reneszánszt, mint a nekibuzduló barokkot, azt is elmondhatjuk, hogy az leginkább a szeretkezés után elszomorodó állatra emlékeztet. S csupán a közelebbi szemlélődés alanyát jelentő szerző vagy a szemlélődés tárgyát adó műalkotás jellegén múlik, hogy a tristis valóban a szomorúságot, s nem az őrjöngő elragadtatást, nem az ördögi cinizmust, nem a világ végső magunkévá tételének lehetetlenségéből fakadó dacos szatiriázist, és nem is a kétségbeesés hajszolásának kifejezését szolgálja. Egyébként valamennyi behelyettesítés rendjén való, hiszen a cinquecento jelentős része, a seicento első harmada magában foglalja Tassót és Caravaggiót, Montaigne-t és Galileit, Gesualdót és Frescobaldit, akik között sokkal nagyobb távolságok feszülnek, mint a szomorúság és a kétségbeesés között, noha ugyanannak az évszázadnyi éjszakának a szülöttei, amely a reneszánsz – ma úgy gondoljuk: – nappala után következett.

                   

A reneszánsz fényébe belenézni képtelenség, a huszadik század emberének hunyorgó, megfélemlített és kiábrándult tekintete alkalmatlan is rá. Mi kiválóan értünk az alkony utáni órákhoz, szeretjük a pontatlanságot, a csak elképzelhetőt, az árnyak és fények bizonytalan imbolygását. Állhatatlanok vagyunk és hajszoltak, mint általában az éjszakai emberek. Talán szomorúak. És persze örökké kételkedünk. A múlttal szemben például – hogy egy Gesualdóhoz, könyvünk hőséhez illő hasonlattal éljünk – gyanakvó férjként viselkedünk, úgy, mint akik már-már eszelősen rettegnek attól, hogy feleségük megcsalja őket. Még inkább: nem biztosak benne, hogy asszonyuk hűséges hozzájuk. Meglehetősen közönséges helyzet, hiszen ez utóbbit egy férj sohasem fogja megtudni. Egyetlen fegyvere (fegyvere?), ha elképzeli... Méghozzá vagy azt, hogy a valaha oltár elé vezetett nő a hűség erényövét viseli mindhalálig, vagy ellenkezőleg, elképzeli azt, amint hitvese másnak is felkínálja magát. A valóság e helyütt a személyes elhatározástól függ. S ha a férfinak van merészsége kétségbevonhatatlan igazságként felidézni valamelyik megoldást, akkor már nincs más dolga többé, mint végérvényesen ragaszkodjék a döntéséhez, és mindenkor annak tartalma szerint cselekedjék. Az első esetben tehát ne vizslasson, ne fürkésszen, hanem éljen jámboran és gyanútlanul, szelíd boldogságban. A másik változat szerint viszont igenis lepje meg asszonykáját, törjön rá váratlan órán, esetleg állítson csapdát neki, s akkor azt fogja tapasztalni, amit bátor és erős fantáziával amúgy is felidézett. Magunk között szólva, az ilyen férfi tapsot érdemel, elismerő tapsot, ahonnan kihallik a „Vissza! Vissza!” kiáltás, a közösségi mámor, a megkövezések önfeledt igazságossága, véres gyönyöre és pokoli ragyogása. Mivel pedig a képzelet nem más, mint emlékezni a tiltott és vágyott, de soha meg nem cselekedett dolgokra, így az is nyilvánvaló, hogy túl nagy meglepetés senkit sem érhet.

És mialatt ezeken a szavakon keresztülbukdácsolunk, közben egy gyaloghintó emelkedik valamelyik esőáztatta, múltbéli domb tetejére. Azok, akik kedvelik az efféle dombokat, azonnal észreveszik, hogy a díszes hordszéket négy – a kor ábrázolásainak megfelelően – durva arcú, megtermett fickó cipeli, s a tudományos igényességet soha nem nélkülöző fantáziánk szerint e művelet közben lábuk gyakorta elmerül a sáros talajban. Ilyenkor a hordszéken ülő, fekete köpönyegbe burkolózott, ötven év körüli férfi szinte kizuhan a hintóból, amely úgy imbolyog alatta, akár egy bárka innen nem messze, a viharos nápolyi öbölben. Valószínűleg tisztában van vele, hogy melyik történetnek a szereplője, s hogy írásunknak akár a Commedia dell’ essai per Gesualdo di Venosa alcímet is adhattuk volna. Mert ez az úr és négy szolgája a Gesualdo nevű települést keresi már reggeltől, épp amióta elhagyták Terra di Nessunót, amely nevével ellentétben – mármint Senkiföldje – mégiscsak biztos pont volt. Február eleje van – s ne feledjük, a cinquecento vége –, tél ül a campaniai tájon, eső szitál, ha úgy tartja kedve, s a nap megzöldült rézgombként gubbaszt a felhőkacatok mögött.

A hordszéken ülő int, hogy álljanak meg. S mert hiú ember, hát nyomban úgy rendezgeti köpönyege redőit, hogy előtűnjék az ezüstfonallal ráhímzett két betű, az egymásba kapaszkodó két „T”. Torquato Tasso! – kiálthatnánk fel művelt ámulattal, de ne siessünk, hiszen a szolgák e pillanatban kiejtik kezükből a hordszék fogantyúit, a faragott tákolmány pedig belefúródik a sárba, s így, e bizonytalan trónuson aligha lenne képes a neves költő – ha ő az egyáltalán – kellő méltósággal fogadni hódolatunkat.

Most valamennyien, úr és szolgák a nyakukat nyújtogatják, tornyot, birtokot, erdőt keresnek, mindazt, amit Gesualdo jelentett még néhány éve. De semmit se látnak, csak kopár, egyforma dombokat, s mintha épp az imént mászták volna meg valamennyit, éppoly eredménytelenül, mint azt, amelynek tetejéről az újabb kudarc a szemük elé tárul. Minden bizonnyal eltévedtek, ami miatt természetesen nem a lélektelen időjárás, a szitáló eső okozta kedvezőtlen látási körülmények okolhatók, hanem az is, hogy Venosa hercege, kihez e compania éppen igyekszik, ama förtelmes eset után, midőn nápolyi palotájából ide, a nevét viselő városkába és kastélyba visszatért, kivágatta Gesualdo környékén az összes fát, lecsupaszította a dombokat. Talán bizonyos macbethi rettegés hozott rossz viszonyt az erdők és a herceg közé, jegyezhetnék meg azok, akik kedvelik a drámai párhuzamokat. Most mindenesetre egyforma, kopár dombokból álló útvesztő az, ahol a gyaloghintós férfi utazik. Korábban is járt már errefelé, ám akkor viaszos levelű citromfák, bús narancsligetek és jóravaló gesztenyesorok köszöntötték, ahol eligazodik a szem és a lélek. De ezúttal semmi ilyet nem tapasztal, sőt, bármiféle enyhülés helyett újból alkudoznia kell a négy – még mindig: – durva arcú, megtermett fickóval, hogy megfelelő fizetség kilátásba helyezésével tovább botorkáljanak vele a nyirkos dombok között, remélve, felbukkan végre Gesualdo, a parányi város, fogadja őt a Gesualdo, a hely ura, s otthon találja benne Gesualdót, a madrigálszerzőt. Ám a szolgák nem hajlandók már semmire, még további pénzért sem, hanem gallérjukba verdeső, csapzott hajjal, csuromvizesen elfutnak a négy égtáj felé, mivelhogy ők is éppen négyen vannak. A hordszéken ülő, akárki légyen is az, még örülhet, hogy a lényegek nem ütötték le, nem fosztották ki, miként az megeshetett volna. Talán csak azért nem, mert a felfogadott szolgák elméjét megzavarta az egyhangú eső meg a dombok szemkápráztató azonossága; pánikba estek.

Mindenesetre: „Eliszkoltak a disznók!” – sziszegi maga elé bosszúsan a dupla „T” viselője.

Egyáltalán nem biztos, hogy di Venosa valóban kivágatta azokat a bizonyos, fákat. Kétségtelen, akadnak ilyen értelmű, és bizonyos fokig megalapozottnak tűnő feltételezések, ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy mások erősen kételkednek ebben, s épp a dokumentumok hiányára hívják fel a figyelmet. Ha pedig a fák és ligetek érintetlenül maradtak, akkor nehéz elképzelni, miféle kompasz segítségével utazgat a négy fickó urukkal egyetemben a dombok hullámzása közepette, s miért nem veszik az irányt egyenesen – miként azt a fák viaszos levelei mutatják – Gesualdo öble felé.

Különös, de a Gesualdo-ügy más részleteivel ellentétben erre az egy kérdésre egészen pontos választ kapnánk, ha a jelzett dombok fái közül néhány öregebb, vastagabb törzsű példányt kivágnánk, s megszámlálnánk évgyűrűiket. Ha lenne köztük négyszáz évnél idősebb, máris elvethetnénk a macbethi párhuzamot, s azt is, hogy a fárasztó tévelygés miatt a fekete köpönyegest cserben hagyták volt a szolgái. Miként az sem lenne igaz – pedig épp ez történik, de vajon kinek, miféle tudományosságnak a felhatalmazása alapján?! –, hogy a kettős „T” kitüntetettje lekászálódik a gyaloghintóról, és elindul. Nem reménykedik már, hogy a hasonmás dombok között hirtelen Gesualdóra bukkan, beérné ő Terra di Nessunóval is, csak hogy végre ember által épített fedélre cserélhesse a lassan teljesen ráboruló alkonyi égboltot. És ismét szerencséje van, mert pár óra gyaloglás után megpillantja Terra di Nessunót, amely egyébként nem más, mint egy rozzant, ám terebélyes fogadó az akkorra épp megsűrűsödő éjszakában. A durva ritmusú épületegyüttes utolsó tégláit a risorgimento idején lőtték széjjel, de ki bánta, mikor Itália végre egyesülhetett. Ez idő tájt viszont még bizton állt, aminek levéltári anyagok sem mondanak ellent, bár azt nem is erősítik meg. Ide lép hát be fáradtan, elgyötörten a vándor, ki alig vesz magához néhány falatot, alig kapja meg reggel elhagyott szobájának kulcsát, váratlanul egy nőre lesz figyelmes, aki a tűz mellett szundikál, s akivel sem reggel, sem előző nap nem találkozott, noha minden bizonnyal a személyzethez tartozik. Aki tehát mintha rejtőzködött volna előle, s lám, csupán akkor merészkedett elő, amikor azt hihette, hogy ő, a fekete köpönyeges már Venosa hercegének vendégszeretetét élvezi. A sejtés igaz, mert amikor egy pillanatra a nő felréved, s meglátja a betérő utast, sápadtan felugrik, s megpróbál kereket oldani. Csakhogy a fekete köpönyeges sem rest, és a karjánál fogva elkapja, miközben rárivall valami effélét: „Laura Scala! Most tüstént feljössz velem a szobámba, és elbeszéled az eleitől, mi történt az uraddal és az asszonyoddal!”

                           

Kalandregénybe illő mondat ez, viszont be kell lássuk, az emberek a váratlan helyzetekben sokszor elkeserítően banális szavakat használnak. Tehát most kivételesen elégedjünk meg ezzel a mondattal, annál is inkább, mert éppen eléggé próbára tesszük a valóságot azzal, hogy nagy merészen rábukkanunk arra a Laura Scalára, akit nemhogy a korabeli hivatalnokok s parancsukra a korabeli fogdmegek, de még az azóta felduzzadt, s idevágó szakirodalom sem talált meg a nevezetes éjszaka után. Dacára annak, hogy ha úgy tetszik, ő az egyik legfontosabb tanú, aki valószínűleg épp azért menekült el hanyatt-homlok az események helyszínéről, s azért vált köddé, mert rettegett attól, hogy esetleg életével fizet akkori jelenlétéért. De most, íme, megkerült! Ezért hát itt a jó alkalom, hogy történeti és nyelvtani értelemben is felvegyük ama múlt idő fonalát:

A nő engedett az esőverte férfi kérésének, aki suttogva ugyan, hogy más ne hallhassa, mégis nyomatékosan közölte, kíméletlenül leleplezi, ha nem megy vele nyomban. Ezzel nyilván a nő elevenére tapintott, mert az előbb könyörgőn nézett rá, szemével rimánkodva: „Oh, uram, csak azt ne!”, majd engedelmesen megindult a köpönyeges előtt a lépcsőn. A férfi természetesen ott volt a nyomában, és csupán egyetlen pillanatra fordította el róla a tekintetét, mert valamit észrevett az első lépcsőfok tövében. Robbe-Grillet-vel szólva: „Finom, vadonatúj kenderspárga, gondosan nyolcas formába kötve, s a két hurok találkozásánál jó erősen megtekerve. Épp megfelelő hosszúságú: legalább egy méter, de lehet, hogy kettő. Valaki elejthette, pedig nyilván azért kötötte hurokba, hogy majd felhasználja – vagy eltegye a gyűjteményébe.”

S míg a grádics a régi történetben meg-megnyikordul, addig fedjük fel a férfi nevét (ki most köpenye zsebébe dugja a madzagot), annál is inkább, mivel a nőt épp e férfi által – oly kíméletlenül lelepleztük. Nos, természetesen Torquato Tasso ő, a szenvedélyes, ki olykor bizony tőrrel hadonászott, meg talán használta is azt, és aki néha úgy képzelte, megbocsáthatatlanul vétkes és soha fel nem oldozható eretnek, máskor viszont ugyanannyi érvet talált önnön kiválasztottságának bizonyítására. Mindegy mit képzelt: meghalt, nem sokkal azelőtt, hogy Rómában költőfejedelemmé koronázhatták volna. De addig még égi szenvedélyek és földi szenvedések közepette le kellett töltenie egy esztendőt, pontosan úgy, ahogy megesett, lévén történetünk szerint pontosan nyolc éve szabadult Alfonso nagyherceg ferrarai tébolydájából, vagyis járt neki még egy esztendő. Tekintetében minden bizonnyal ott lobogott az a fény, ami rémült meghátrálásra késztetett egy olyasféle egyszerű nőt, mint Laura Scala, kinek egyébként is vaj volt a fején. A cselédlány ezért ösztönösen kidomborította hátul a szoknyáját, ahogy a nyikorgó falépcsőn felfelé kapaszkodott, mert érezte, legfeljebb az az egyetlen fegyvere (fegyvere?) marad a különös szokásairól híres, vénülő gazemberrel szemben, ha végképp úgy adódik. És miért ne adódott volna úgy? Hiszen ismerte ő jól Signore Tassót, még egykori gazdája, di Venosa nápolyi palotájából, emlékezett, ó, hogyne emlékezett volna a virradatig tartó, diadalmas ordibálásokra, az érthetetlenségig kicifrázott szavakra, a felborított asztalokra és a letépett függönyökre, a hajnaltájt maguktól kihunyó fáklyákra és mécsesekre, a füst kesernyés illatára, a szanaszét guruló kupákra, s a megbomlott ruhákra. Ki ne emlékezett volna? És mialatt a mindenre tanú Laura lúdbőrözve felidézte a múltat, s elképzelte a jövőt, mögötte a férfi jóvátette előbbi ordenáréságát, vagyis feledtetve költőhöz nem méltó mondatát, egyik költeményéből dünnyögött néhány sort, melyhez igen kitűnő díszletül szolgált a mécses fényében ringó nő körvonala:

                   

„Oh múzsa, te, ki homlokodra nem fűzsz

múló babért, minőt Helikon ád,

de fönn az égi sergek közt, dicső szűz,

van örök fényű csillagkoronád,

tetőled szálljon most keblembe szent tűz,

te gyújtsad énekem, s ne érje vád,

ha ékesítem a való beszédet,

más bájt szővén abba, nemcsak tiédet.”

                     

Aztán bezárult mögöttük az emeleti szobák egyike, s már csak a sötétség őrködött a folyosón. Odakintről behallatszott az eső hol elcsendesedő, hol nekibuzduló zaja. Az efféle békés lárma, amely gyakran emlékeztet a sírását feladó nő lassan megbékélő szipogására, alig változott az évszázadok során. Szinte bizonyos. És lássuk be, igen-igen nagy szükségünk van az apró jelekre, a tetőcserepeken futkosó eső kopogására, a tócsákban gyűlő víz hüppögésére – a folyamatosan elmúló világ sosem változó zajaira. A bizonyosságra.

                 

* * *

                       

Semmiképp sem kell attól tartanunk, hogy szétfut és megzavarosodik a múlt márványerezete, ha ismét felidézzük, mi történt valójában ezen a napon, illetve mi történt a többin, előtte és utána. Nem nehéz elképzelni, hogy az ázott dombok között eredménytelenül keresett Don Carlo Gesualdo, Venosa hercege szórakozottságból, kényelemből, csakúgy mint máskor, ezen a napon is nagyon későn kelt, s még annál is később öltött ruhát. „Délután fél öt van – írja majd róla néhány nap múlva Alfonso Fontanelli gróf, maga is neves komponista –, és a herceg még nem öltözött föl.” Félhomályos, nyirkos délután ereszkedett már a campaniai dombok közé, mikor elhatározta, hogy eszik valamicskét, aztán átmegy a maga építette kápolnába, persze majd csak vecsernye után, hogy véletlenül se zavarja meg senki, amikor hosszúnak ígérkező utazása előtt még elidőz egy bizonyos festménynél.

Venosa hercege Ferrarába készült, az Esték udvarába, hogy házasságra lépjen Donna Leonora d’Estével, Alfonso nagyherceg unokahúgával. A házassági szerződés már az előző év márciusában, 1593-ban elkészült, s abban Gesualdo, több más mellett ígéretet tett arra is, hogy évi hatszáz dukát – jellemzően hegyes szó következik: – tűpénzt, biztosít hitvesének. Georgina Masson a reneszánsz kurtizánokról írott könyvében, mikor a Tulliák, az Impériák és a Veronicák jövedelmeit taglalja, közli, hogy a dukát akkori vásárlóértéke megfelelt a font sterling 1939-es vásárlóértékének. Hogy ez arany font sterling volt-e vagy sem, nem jelzi, ellenben hozzáteszi, hogy háromszáz dukátért már házat lehetett venni Rómában. Tudjuk, nagyon sokféle római ház volt akkoriban is, ennek ellenére ez az összevetés némi eligazítással szolgál, s képet alkothatunk Leonora d’Este anyagi lehetőségeiről. A házassági kontraktus teljes szövege a modenai Archivio de Statóban maradt fenn, s e precíz utalás a jelzett körülményre nem az itt megfogalmazottak valódiságát van hivatva fellengzősen alátámasztani, hanem csupán arra szolgálhat bizonyítékul, hogy Gesualdo múltja valódi eseménysor volt, ebben felesleges kételkedni, s aminek felidézésekor dokumentumok garmadája segíthet – ha azokra valaki különben igényt tartana. Innen-onnan mind előráncigálható, ámbár belőlük végül úgysem derül ki semmi. Hiszen Gesualdo képzeletét, mint életének és létezésének egyik legékesebb velejáróját – dokumentumok híján minduntalan a saját képzeletünkkel vagyunk kénytelenek pótolni. Az ilyesmihez bárminemű acta kevés. Arról nem is szólva, vajon miként ragadjuk meg, még ha kottában lejegyzett dokumentumai előttünk hevernének is, zenei talentumát, miként idézzük fel magunkban azokat a féktelen és gyönyörű iramodásokat, amelyek nyilvánvalóan isteni sugallatra járták át elméjét, s tették őt naggyá a legnagyobbak között? 1615-ben, két évvel a halála után írja róla Blancanus – kit felemlít Glenn Watkins is a minden nagyrabecsülésünket és legteljesebb hálánkat magáénak tudható munkájában –, miszerint: „A nemes Carolus Gesualdus, Venosium hercege korunk muzsikusainak fejedelme volt; visszahozta a ritmust a zenébe, és olyan modulációs stílust vezetett be, hogy a többi muzsikus mindenki másnál többre értékelte, és minden énekes és vonós hangszerek minden játékosa, félretévén mások műveit, mindenütt mohón csak az ő zenéjét kereste.” Monteverdi, Marenzio kortársa volt abban a világban, ahol egy valamirevaló nemesember már arra is állandó személyzetet tartott, hogy házának becsben őrzött hangszereit, a párára és hőmérséklet-változásra különösen érzékeny – akkor még többnyire – bélhúros instrumentumokat folyton hangolják, és a nap bármely órájában muzsikálásra alkalmas állapotban tartsák. Aranykor, amely előtt egy másik, hasonlóan fényes ragyogott Josquin dés Préz-vel, Palestrinával, Orlando di Lassóval, s ami után újabb aranykor következett Vivaldival, a két Scarlattival, a két Marcellóval, Albinonival és másokkal.

Ott és akkor valószínűleg semmi sem jelezte különösebben egy valódi aranykor létezését: ugyanolyan február eleji nap vett búcsút az 1594-es esztendőtől, mint amilyenből lepergett már néhány előzőleg is abban a hónapban. Ne gátoljon hát senkit semmi abban, hogy elképzelje a tovább késlekedő herceget, amint a Santa Maria delle Grazie kápolnában áll – immár az angelus után –, s a viaszfáklyát feje fölé emelve újra meg újra végigfuttatja tekintetét a boltívbe ékelt festményen. A képen megtalálható mindenki, aki nélkül sem ez a történet, sem pedig Gesualdo évszázadokba süppedt magánélete fabatkát sem érne számunkra. Feltűnnek tehát a festményen az elmaradhatatlan szentek, lévén az leginkább a herceg lelki üdvéért mondott örök imádságnak felel meg, másrészt viszont kevésbé ismert alakok is megjelennek rajta. (Glenn Watkins Frances Huemer professzornak mondott köszönetet a kép értelmezéséért, s mivel mi is ezen a nyomvonalon haladunk, s nem a Grey-Heseltine szerzőpáros úttörő megállapításainak, vagy Aldous Huxley vélelmezéseinek szeszélyes ösvényén, osztoznunk illik a Huemer iránt táplált hálában.) Látható a kanavászon Alfonso Gesualdo bíboros (egy-két év múlva Nápoly érseke), hősünk nagybátyja, valamint purgatóriumi környezetben egy bizonyos Fabrizio Carafa, Andria hercege, s Signora Donna Maria d’Avalos, Gesualdo első felesége s egyben első fokú unokatestvére. Ez utóbbi kettő – Maria és Fabrizio – vérben és tűzben, mialatt szárnyas angyalkák nyújtják értük segítőn kezecskéiket. Semmi kétség, Donna Maria és Don Fabrizio megmenekül, dacára annak, hogy ekkor már mindketten – jó ezerkétszáz napja – halottak. Akiért tehát igazán aggódnunk kell, az nem más, mint maga Gesualdo di Venosa, aki megbűvölten tekint néhai asszonya képmására, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy holnap útra kel egy másik, egy élő nő felé, aki majd szintén a felesége lesz.

Nem érdemes azon keseregnünk, hogy nincs szemünk ügyében ez a festmény, hiszen Donna Maria arcvonásai meglehetősen elnagyoltak rajta, s nem hogy egy általában vett, remek kis nőcske vonásait nem elevenítik fel, de még arra a hölgyre sem emlékeztetnek, aki a nápolyi San Domenico Maggiore templomban, a Carafa családot megörökítő festményen látható, s akiről biztosan állíthatjuk – ha nőről egyáltalán bizton állíthatunk bármit is –, hogy ő Donna Maria d’ Avalos valóban, ki a szóban forgó di Venosa hitvese lett. A szép és elbűvölő Mariáról el kell mondanunk, hogy Venosa hercege előtt – de még mindössze tizenöt évesen – egy bizonyos Federigo Carafa asszonya volt, kinek két gyermeket is szült. (Sok itt a herceg meg Carafa, de mit tegyünk, ez az ő századuk.) A vonatkozó feldolgozások és tanulmányok széltében-hosszában úgy emlegetik, hogy ez a Federigo, San Lucido márkija épp a „házassági gyönyörök túlzott élvezetének következtében” lehelte ki lelkét. A Gesualdo életét és munkásságát érdemben elsőként feldolgozó Grey-Heseltine szerzőpáros vetette el e feltételezés magvát, amikor a „forse per aver troppe reiterare con quella i congiugamenti carnali” olasz szövegre hivatkoztak – még századunk első évtizedeiben –, ám ennek eredetijére még Glenn Watkinsnak, a téma mind ez ideig legjelentősebb kutatójának sem sikerült rábukkannia. Lehet, hogy Maria d’Avalos erotomániája rágalom, avagy egyesekből csupán az irigység beszélt (olaszul, angolul – egyre megy), mindenesetre Donna Maria tudhatott valamit a hitvesi ágyban, mert második férje is meglepően rövid ideig állott rendelkezésére. A szicíliai Giulianova márki fia, Alfonso Gioeni volt a szerencsés s egyben balvégzetű férfi, aki – legyünk irigyek mi is! – talán szintén az eltúlzott házassági örömök miatt hagyta oda gyönyörű asszonyát az élő uraknak, kik közül – még Alfonso Gioeni halálának évében – következett di Venosa mint férj, s nem sokkal később – a nevezett festményen is szereplő – Fabrizio Carafa, Andria hercege mint szerető. A három esküvő dátuma: 1575., 1580: és 1586.

                     

„Nem hiszem el, hogy halott” – jelentette ki újra cserepes ajakkal di Venosa. (Kötelességünk érdeme szerint megbecsülni ezt a mondatot, mert ez az egyetlen, amelyről biztosan tudjuk, hogy a herceg valóban kiejtette a száján. Annak idején eskü alatt valló tanúk állították, hogy hallották.) Don Carlo kezében megremeg a viaszfáklya, amitől a kápolna árnyai imbolyogni kezdenek a falakon. Minden egyre bizonytalanabb és reménytelenebb.

A herceg nyilván többet lát bele az elnagyolt vonásokba, képzelete felgyúl az emlékektől. Nekünk is illő megerőltetni a fantáziánkat, nehogy véletlenül arra gondoljunk, Donna Maria szépsége pusztán legenda volt. Mert hiszen vélhetnénk azt is, miként felettébb kézenfekvő lenne, hogy három férj és több szülés nyomán – három gyerekről biztosan tudnak a krónikák – teljesen elgyötrődött, ám mert csillapíthatatlan természettel lepte meg a sors, hát igyekezett találékony lenni ami az öltözködést, az arc- és hajfestést, s a buja illatosítok használatát illeti. Bizonyára ismerte és alkalmazta is a Caterina Sforza Experimentijében leírt szépségápolási praktikákat és szereket, amelyek évtizedekre ellátták Itália gentildonnáinak fürdőit, hálószobáit és fésülködőasztalkáit válogatott tartalmú tégelyekkel és üvegcsékkel. Lehet, hogy Donna Maria magához Caterina Sforzához hasonlóan a lehántolt bükkfa hamujából készíttetett párlatot a hajmosáshoz, és lehet, hogy ismerte például az Alessandro Piccolomini által 1539-ben leírt – és évtizedeken át, széles körben elhíresült – szert. A recept a következőképpen szól: „Színezüstöt zergebőrön átnyomott higannyal keverjünk össze, mozsárban törjük porrá, mindig egy irányban keverve, olykor-olykor egy kis finom cukrot adva hozzá; aztán kivesszük az egészet a mozsárból, szétdörzsöltetjük, porfírlapon képlékennyé tett ezüstöt és gyöngyöket keverünk hozzá, aztán megint szétdörzsöltetjük a porfírlapon. Utána visszarakjuk a mozsárba, és másnap reggel, éhgyomorra megrágott mézgát és egy kis mandulaolajat adunk hozzá. Amikor már cseppfolyós, egy napig keverjük, aztán üvegbe rakjuk, kőrisgyökér-vízzel összeöntjük és forró vízfürdőben felforraljuk. Négyszer kell felforralni, mindig tiszta friss vízzel. Az ötödik vizet megtartjuk, a keveréket az üvegből egy kőedénybe öntjük, leülepítjük. A folyadékot óvatosan leöntjük róla, és az edény alján ott marad a szublimátum, amelyhez már csak anyatejet kell kevernünk, és mósuszt meg ámbrát, hogy illatos legyen.”

De igazságtalan lenne azt képzelnünk, hogy Donna Maria csupán ilyen vagy ehhez hasonló varázsszereknek köszönhette szeretőjénél, Don Fabriziónál elért sikereit. Ennyi kevés lett volna, hogy a pompás csábításairól híres, egyébként igen gyászos életű herceget azokra a meretrix honestákra emlékeztesse, akiket Andria hercege a legledérebb palotákban, velencei és római utazásai alkalmával keresett fel, s akikről persze éppúgy nem beszélt Donna Mariának, mint feleségének, aki ekkorra már öt gyermekkel ajándékozta meg. S ha már szóba kerültek azok a bizonyos velencei és római hölgyek, kikből bizonyára szép számmal akadtak Nápolyban is (bár a spanyol alkirály, az inkvizíció szigorú közelsége nyilván fakóbbá tette szolgáltatásaikat), nos a meretrix honesták kapcsán elodázhatatlanul szükséges néhány kérdést feltennünk.

Elsőként: elmondhatjuk-e, hogy valamit is tudunk a Tulliákról, az Impériákról és a Veronicákról? Látjuk-e, érezzük-e őket egyáltalán valamilyennek? Nőknek, mindenekelőtt, végzetesen izzó, örvénylő testű asszonyoknak?

Másodsorban: el tudjuk-e képzelni Donna Mariáról, hogy férjek és szülések után még ő is épp oly csábos volt, mint példának okáért a napjainkban közismert Ulla Olsen, a helsingőri meretrix – egy bankár lánya –, jegyzett foglalkozására nézve manöken és fotómodell, egyébként pedig különcök és választékos ízlésű fogyasztók számára készített magazinok és mozik sztárja? Ulla Olsent – bizonyos személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt kénytelenek vagyunk álnevet használni mind valódi, mind pedig művészneve helyett, tehát így senki ne keresse a Guinessben –, ezt az őrjítő kortársunkat gyakran szokták Simonetta Vespuccihoz hasonlítani – ahogy egykoron bizonyára Donna Mariát is –, s a magazinok botránykrónikáiban előszeretettel helyezik fotóit Botticelli-reprodukciók mellé. Őt tehát érzékletesen magunk elé idézhetjük. (Bár igaz, azáltal, hogy nem fedtük fel kilétét, kissé tág teret biztosítottunk a fantáziának.) De miközben magunk elé fantáziáljuk, vegyük észre, hogy a lélegzetelállító Ulla egyebekben is rokonságot mutat Donna Mariával, hiszen ő is háromszor mondta ki – oltár előtt – a boldogító igent, s eme igenek után és között, ott, a legendás dán királyfi városában, az izgatóan sós, északi levegőn négyszer érezte át a szülő nők fájdalmát és gyönyörűségét. És már mindezen jelentős életmozzanatok után vállalta el, s micsoda sikerrel, azokat a filmeket, képi beállásokat, amelyekről az imént emlékeztünk meg. Ezekben az opuszokban Ulla Olsen fényes szemei, ruganyos mellei, izgatóan feszes, magasan ringó feneke jelentős szerepet kapott. Semmi elnyűttség, semmi elgyötörtség. S ha ő lehet ilyen kívánatos, miért ne lehetett volna a maga idejében Maria d’Avalos is az? Minden okunk megvan tehát arra, hogy az összhatás tekintetében épp egy ilyen nőalakot képzeljünk magunk elé, s hasonlatossal küzd most Don Carlo Gesualdo di Venosa emlékezete is abban a bizonyos kápolnában. Mert lássuk be, Donna Maria személyét hiába fényesítették volna a gitár-pengetésben vagy a vihuélajátékban felmutatott erényei, és hiába ékesítette volna kellően magas homlokát az irodalomban való jártassága, ha mindezek mellett nem glóriázza őt fel ezerszer a kivételes igézetű testi jegyek ragyogása. Csak egy ilyen nő idézhetett elő akkora földindulást maga körül, hogy még évszázadok múlva is beszéltek róla. Torquato Tassótól Hermann Hesséig, névtelen krónikásoktól Anatole France-ig tollforgatók egész hada merült el az ő élete és halála által keltett izgalmak titokzatos mélységeiben, hogy valamiféle örök érvényű tanulságot hozzanak fel onnan. De ha egyszer e hosszú utóéletet valaki színpadra állítja, bizonyára helyet ad benne egy szereplőnek, aki – betartva a szövegkönyv ún. félre utasítását – itt majd a következőket mondja: örök érvényű tanulságok pedig nincsenek. Ennyi. Aztán minden folytatódik, s a krónika és a sok krónikás pedig tovasiethet a vérben és a szenvedélyben. Ilyennek kell látnunk őt, még ha négyszáz év távolán át is, különben aligha lesz nyitott a fülünk Gesualdo madrigáljaira, és semmiképp nem érthetjük meg azt az indulatot sem, amellyel a tőrök és alabárdok pengéit élesítette egy októberi éjszakán – még 1590-ben – Venosa hercege.

                       

Közeledjünk ismét hozzá, a herceghez, s mielőtt fáklyája kihunyna a Silvestrone Bruno, ellenkező vélemény szerint Girolamo Imparato által festett kép előtt, vessük el elménkben a kételkedés magvát, s ne legyünk olyan biztosak abban, hogy Don Carlo hosszas szemlélődése is a szerelmes érzékiséget felkorbácsoló nő megidézésének szólt. Hiszen ne feledjük, épp két esztendeje készült el ez a kápolna, s benne e kép, talán pontosan arról téve tanúbizonyságot, hogy Don Carlo vezekelni akar Donna Mariáért – meg szükségképpen Fabrizio Carafáért is.

Nos, leszámítva a szenteket, számos hercegi családot érintett súlyosan ez a festmény, terhelő lehetett valamennyiükre nézve – természetesen nem a kép maga, hanem annak előtörténete, és ha úgy tetszik: annak tárgya –, mert gondoljuk el, ott feszít (feszeng?) rajta Don Carlo nagybátyja, Gesualdo bíboros is, aki még további előléptetéseket remélt (egyes vélekedések szerint nem őt, hanem Don Carlo anyai nagybátyját, az 1600-ban szentté avatott Carlo Borromeót, Milánó hercegérsekét rejti ez a figura), aztán ott látható Stigliano hercegének lánya, vagyis Andria hercegének megözvegyült s egyúttal szégyenben maradt felesége. Továbbá: Donna Maria anyja Gesualdo-lány volt, apja pedig Montesarchio hercege. Ennyi előkelő főnemesnek aligha állhatott érdekében, hogy a botrány tovább dagadjon. Akármi siettette, hogy e kápolna, s e festmény elkészüljön, nem zárhatjuk ki a számító előrelátás lehetőségét sem. A világ meggyőződhetett arról, hogy Venosa hercege vezekel, szívét betölti az üdvösség iránti nem akaró vágyakozás, és bármit cselekedett is, bárhogy elragadta is az indulat, mindent megtesz annak érdekében, hogy elnyerje a megbocsátást és a kegyelmet. Mi viszont, az utóbb élők jussán fokozzuk kételkedő kedvünket, s nyugodtan tételezzük fel azt is, hogy miközben a világ pletykás száját betapasztva Don Carlo rendbe hozta szénáját az emberek színe előtt, azonközben valódi bűnbánat gyötörte, s felindultan várta a pillanatot, amikor égi bírójának színe elé kell járulnia, hogy beszámoljon, mi történt és miért. Búskomorságra amúgy is hajlamos kedélyét egész életére áthangolta az az októberi éjszaka, keddről szerdára virradóan, s attól kezdve – beleértve természetesen már azokat az órákat is, mikor pengéit élesítette, s lesben várakozott – az ördög által megszállottnak vélhette magát. Nyilván nem idegenkedhetett ettől a magyarázattól sem, ha olykor-olykor kínos testi tulajdonságainak oka fölött merengett.

Hogy melyek voltak ezek a kínos testi jegyek? Csupán egyet idézünk ide, hozzátéve persze, hogy – miként azt Glenn Watkins is megjegyzi, nem feltétlenül szükséges teljes értékűnek elfogadni a korabeli krónikákban foglaltakat. Ami a mi értelmezésünkben egyúttal azt is jelenti, hogy a szóban forgó krónikák néhol igen tartózkodóak és homályosak, tehát kevesebbet mondanak el annál, mint ami valóban megesett. Tommaso Campanella egy 1635-ben, Medicinalum juxta propria principia címen megjelentetett könyvében különös gyógymódként bejegyezve a következőket írja: „Venosa hercege, korának egyik legjobb muzsikusa, képtelen volt szükségét végezni, ha előzőleg nem vesszőzte meg egy inas, akit kifejezetten erre a célra tartott.” Nyilvánvaló, hogy a mazochizmus egyik változatával állunk szemben, ami nem egyszerűen nagyúri fényűzésként, hanem keserves szükségletként, és a herceg számára megmagyarázhatatlan eredettel jelentkezett, s mint ilyen, akár az ördög számlájára is írható. Az ördöggel szemben pedig nagyszerű javallatai voltak Girolamo Mengónak, e sajátos pályafutású szerzetesnek, aki épp ez idő tájt jelentette meg sorra ördögkorbácsoló, ördögűző könyveit, a Flagellum daemonumot (1578), a Compedion dell’ arte essorcisticat (1586), s a Fustis daemonumot (1589), melyekről Gesualdónak – ha másként nem, hát Tasso közvetítésével – tudomása lehetett, s annak ellenére sem eshetett nehezére beszerezni őket, hogy megjelenésük után szinte azonnal tiltott műnek számítottak. Elmondhatjuk tehát, hogy Don Carlo valóban bűnhődni akart, méghozzá olyan bűnök miatt, melyekről tudunk, s bűnnek tartjuk túlságosan is esendő korunkban is, de bűnhődni vágyott olyan dolgok okán, amelyekről csak sejtéseink vannak, vagy még azok se, s így azt sem tudhatjuk, vajon bűnnek számítanának-e manapság. Mint ahogy vannak olyanok, amelyeket akkor nem neveztek annak, ellenben ma annak tartanánk, s megfordítva. „A bűn felsebzi a lelket, mint kelés a testet; és éppúgy véres lesz, ha meghorzsolják. (...) Mondják, hogy a bűnhődés nyomon követi a bűnt. De nem számolnak olyan bűnökkel, melyek úgy élnek bennünk, mint valami örök otthonban. Mindig menthetjük az olyan bűnöket, amik váratlanul törnek ránk, vagy szenvedélyeink mélyéről bújnak elő. De vannak bűnök, melyek hosszú megszokás során eresztettek gyökeret az erős lélekben. Ezeket nehéz megtagadnunk. A megbánásunkkal akaratunkat tagadjuk meg, és mindent betöltő képzeletünkkel kerülünk szembe.” A kételkedésnél maradva időszerűnek tűnt e helyütt Montaigne-t idézni, aki alig pár évvel Gesualdo előtt tette meg Ferrarába az utat, igaz, más irányból érkezett, s másért, mint amiért a herceg oda készült, de minden valószínűség szerint akkor is magánál hordta azt a kis érmét, melyet maga gravíroztatott, s melyen egyensúlyban áll egy mérleg, körbefuttatva a következő mondattal: „Que sais-je?” Mit tudom én?

Gesualdo kortársáról lévén szó, aki mégiscsak többet sejtett az akkori viszonyokról, talán nem érdektelen erre a körülményre is ráirányítani a figyelmünket. Innen nézve pedig már jó okunk van feltételezni, hogy a szerencsétlen herceg azokban az órákban, mikor rendre a kápolnabeli kép előtt vezekelt, a kép kerete mögül, vagy más titkos helyről egy könyvcsomót vett elő, s elborult kedélyének dallamaitól függően hol az egyik, hol a másik, sűrű szavú, régi apokrif iratot olvasgatta. Mindig éppen azt, amelyről feltételezte, hogy jól harmonizál majd a szívében hömpölygő keserűséggel, s megfelel az ellenpont szabályainak is. Ezen az estén, mikor Signore Tasso talán már a nyikorgó falépcsőn tuszkolta felfelé Laura Scalát, s a Gerusalemme liberata egyik szakaszát idézte, a herceg épp azt a fóliánst vette elő, melyet a római Ghettóban vásárolt, s melyhez képest Girolamo Mengo ördögűző irományai valami hanyatlott elméjű ember mormogásának tűntek. Íme:

                       

„Körbe és megint körbe vándoroltam, míg eljutottam ama téres helyre, hol már semmi sem volt. Ott azután láttam a rettentő dolgot, láttam, hogy fent nincsen ég és lent nincsen föld. És ahhoz a puszta és ijesztő helyhez láncolva, és nagy hegyekként belé taszítva, és tűzben égve ott volt az égnek hét csillaga. Kérdeztem nyomban, mely bűn az, amiért lekötözöttek ők, és mely bűnök miatt taszíttattak ők heten ide? Uriélnek, a szent angyalok vezérének hangját hallottam, ki mellettem állott: Hénokh, hát minek faggatózol és minek buzgólkodsz az igazság bírásáért annyira? Majd így folytatta: Tudd meg, az égnek azon csillagai közül valók ezek itt heten, kik áthágták a Dicsőség Urának parancsát, és ide kötve, és ide vetve állanak, míg a tízezer esztendők, bűnük ideje el nem múlott.

Ezt hallván, elhagytam a helyet és egy másikhoz mentem, amely azonban még amannál is ijesztőbb volt. Borzasztó tűz lobogott ott és lángolt, a tér pedig tele volt mélységes hasítékokkal és oda alászálló tűzoszlopokkal, azoknak hosszúságát vagy szélességét átallátni és kikutatni nem bírtam. Akkor szólottam nyomban, milyen rettenetes hely ez, hogy még látása is elborzasztó. Uriél ekként válaszolt: Hénokh, hát miért félsz, és miért rémültél meg ennyire? Erre mondottam néki, hogy ezen szörnyű hely miatt, melynek még látása is bírhatatlan, Uriél erre így felelt: íme, lásd, ez a hely itt az angyalok börtöne, és itt tartják majd őket fogva mindörökre.”

                               

Venosa hercege az utolsó passzusokat már emlékezetből, vagy képzelete szerint idézte fel, mert fáklyája idő előtt kihunyt. Azt viszont nehéz megbecsülni, s felettébb kockázatos is benne állást foglalni, hogy Don Carlo, mikor reszketve és nagy átéléssel a Dicsőség Urát magasztalta, s nagy buzgalmában még arra is képes volt, hogy fejből kiegészítse Hénokh könyvét, vajon észrevette-e, hogy sötétség borult a kápolnára. Tudniillik mindenképp Gesualdo, a herceg őszinteségét kockáztatjuk, akit esetleg orránál fogva vezet Gesualdo, a benne lakozó zeneszerző, ki tisztában van a hatáskeltés törvényeivel, szerepeket játszik, gyakorolja az átélést, így próbálván ki az átélhetőség végett alkalmazandó fordulatokat. Esetleg vakmerően és kíváncsian sodortatja magát a révületbe oltott megbánás indulatával.

Persze az sem kizárt, hogy pirulnunk kell arcátlan feltételezéseink és hidegvérű kételkedéseink miatt, mert a herceg és muzsikus szeme előtt, a sötét semmibe hulló betűk helyébe egyszerre és minden különbözőség nélkül léptek a rettegés, a félelem és a könyörgés szavai. Így tehát a befejezésül elmondott imádság végeztével a herceg már vacogott, nem vitás. S ezzel az önmagunkat jutalmazó nagylelkűséggel immár azt is biztosra vehetjük, hogy a magányosan kiejtett Amen körül nem vibrált idegen holdfény, nem lopakodott idegen árnyék.

                     

Amennyiben hinni lehet a korabeli feljegyzéseknek, akkor most, hogy a herceg elhagyta a kápolnát, s a kastély felé vette az útját, nekünk is tudósítanunk kell arról, hogy az istállók irányából ezekben az órákban huszonnégy öszvér horkantása és dobrokolása hallatszott. Továbbá azt is közölnünk kell, miszerint háromszáz csomag, poggyász várta a felpakolást, nehogy a Ferraráig tartó hosszú és fáradságos úton a herceg és kísérete valamiben is hiányt szenvedjen. Ha tehát képesek vagyunk meghozni azt az áldozatot, hogy a négyszáz évvel ezelőtti események felidézéséért beleképzeljük orrunkba az istállók felől áramló csípős, édeskés vizeletszagot, s fülünkbe a paták puffanásait, akkor olyasféle bizonyítékot szerezhetünk, amely aligha változott az évszázadok során.

A sűrűn verdeső esőben di Venosa megállt egy pillanatra, hogy lehajoljon, s kiszedje lábbelijéből a kavicsot. Noha egész délután szenvedett tőle, csak most vette a fáradságot, hogy megszabaduljon tőle. Mozdulatában, amint a nem kívánatos követ, a glarea non gratát bizonytalanul elhajította, még benne volt a kápolnában rátört didergés, ami nem valami ószövetségi félelem és reszketés – ahogy Kierkegaard mondaná: Frygt og Baeven – volt, hanem az a kellően misztikus, ám mégis enyhén öntudatos remegés, ami végső soron illett a komorkórban szenvedő herceghez. De vajon melyik lehetett a bosszantó kavics azok közül, amelyből tucatra valót is felszedhetett volna Igor Sztravinszkij 1956 júliusának egyik – ahogy ő fogalmazott: – „apatikus” napján, mikor a herceg kastélyába ellátogatott:

„Gesualdo kastélyában akkor tyúkok, egy üsző meg egy tűnődő kecske tanyáztak az emberi lakosokon kívül, akik között, abban a pirula előtti, antimalthusiánus évtizedekben még nyüzsögtek a banbinók. (I. Sz. kiemelése) A lakók közül természetesen soha senki nem hallott Venosa hercegéről és tetteiről, s hogy megmagyarázzuk, miért is szeretnénk kissé körülnézni, legalábbis néhány lakónak el kellett mondani egyet-mást életének szenzációs történetéről. Próbálkozásaim eredményeképpen hamarosan igencsak rémült pillantások céltáblája lettem, mert hallgatóim összezavarták a történetemben szereplő zeneszerzőket (hitvány olaszságom miatt) és azt hitték, hogy én (I. Sz. kiemelése) öltem meg az első feleségemet.

A kastély teljesen lezüllött. A sottoportico (I. Sz. kiemelése) ágaskodó címeroroszlánjától és a belső udvar falának jól ismert felirataitól eltekintve, alig volt valami jele annak, hogy valamikor egy fegyverforgató (kiemelés tőlem – D. Sz. E.) herceg lakta. A helyiségeket a jelek szerint a Woolworth áruház appenninekbeli megfelelőjétől bútorozták be, de mivel igencsak időszerű lett volna a rovarirtás, nemigen bátorkodtam beljebb.”

Sztravinszkij tehát félt, hogy bogaras lesz a herceg házában, ezért inkább kint időzött az udvaron, s bizonyára a köveket rugdosta szórakozottan. (Ó, az a sok korabeli kavics...!) Nem merészkedett beljebb.

A herceg, immár kevésbé sántítva, de még mindig vacogva belépett a kastélyba, s az elébe siető inasra rivallt: „– Fázom!” Az inas azonnal tovarobogott, hogy intézkedjék, s futás közben mindenkit értesített: „– A herceg fázik”. Cselédek adták át egymásnak izgatottan a mondatot, amely mint jeges fuvallat, máris körbefutott a palotában, az ott időző, a herceggel másnap együtt utazó hölgyek és urak, nemesek és polgárok félre mondataitól rezgett a ház: „A herceg fázik”. A hölgyek kíváncsisággal elegy borzongással gyöngyöztették ajkukon a szavakat, volt közöttük, ki eddig még csak hallomásból ismerte Venosa hercegének különös kúrálását – mert hiszen akadt itt más monstrosa cura is azon kívül, mit Tommaso Campanellától oldalakkal előbb idéztünk –, többek viszont már megtapasztalták Don Carlo időről időre jelentkező vacogását. Most éppen azt latolgatták, vajon újólag részesíti-e őket a herceg abban a kegyben, hogy lehűltnek vélt testét felmelegítendő az ágyába vitesse őket, avagy ezúttal másokkal próbálkozik, ha az események elérnek ahhoz a ponthoz, mikor az ilyesmi egyáltalán bekövetkezhet.

A nagy futkosásnak, sugdosásnak és vágyakozásnak az lett az eredménye, hogy féltucatnyi, kifejezetten erre a szolgálatra tartott legény kötözőgyolcsokat vett elő egy ládából, urukat levetkőztették, majd a gyolcsokkal körbetekerték hajlatait és kiálló részeit, még homloka köré is jutott az alapjában véve fehér, de itt-ott korábbi vérfoltok nyomaitól barnálló anyagból. Majd mikor mindezzel végeztek, pálcákat és vesszőnyalábokat vettek elő ugyanabból a ládából, s Venosa hercegének ismételt intésére, melyet folyton bevártak, sőt, kierőszakoltak, hiszen sosem voltak biztosak abban, hogy nem álom-e csupán, ami történik, nos, a megismételt, türelmetlen jelzés után, például hogy „Na, mire vártok semmirekellők!” – a nincstelen, névtelen legények püfölni kezdték a jeles patríciust, a bíboros unokaöccsét, aki beláthatatlan uradalmai mellett hercege volt a lantpengetésnek, s aki birtokosa volt más isteni adományoknak is.

Egy percre fordítsuk el a tekintetünket eme furcsa látványosságtól, s emlékeztessünk arra, hogy nem csupán Sztravinszkij látogatott el Gesualdóba, hanem jóval korábban is jártak ott érdeklődők és kíváncsiak, kiknek még nem kellett tartaniuk a Woolworth típusú áruházak bolhás és poloskás bútoraitól, így beljebb merészkedhettek. Közéjük tartozott Michele Giustiniani, aki 1674. október 10-én, a San Marco prokurátorához a következő sorokat küldte:

„Nagyméltóságú Fenség! Ez a gesualdói szoba, ahol most tartózkodom, hogy rendbe szedjem egyik apátságom ügyeit, amelyek nem valami jól mennek, alkalmat ad nekem, hogy tisztelegjek Excellenciád előtt, és ugyanakkor elmondjam, hogy ez az a hely, ahol 1613. szeptember 3-án meghalt Don Carlo Gesualdo, Venosa hercege, nápolyi lovag, és mint nyomtatott művei bizonyítják, fölöttébb kiváló muzsikus és lantjátékos. Halálát különös betegség siettette, amelyet az enyhített, ha halántékára és más testrészeire ütéseket mértek, miután előzőleg kis rongycsomókat helyeztek ezekre. Csakugyan fölöttébb különös ellentét, hogy míg a herceg zenéjének dallamával és édes hangjaival csodálatot és boldogságot váltott ki hallgatóiból, belső kínjaira súlyos ütlegekben talált enyhülést és nyugalmat.”

Don Carlo egyre elégedettebben fogadta az ütlegeket, eszében sem volt jajveszékelni, nyögni avagy felszisszenni, ellenkezőleg, tekintete mind fényesebbé és elrévültebbé vált. Aztán, amikor megérezte, hogy a hatás már nem fokozható tovább, avagy megkívánta, hogy feszültségét más módon juttassa el a végső állomás gyönyörtől ittas pillanataihoz, csak annyit szólt: „– Elég!” A szolgák ilyenkor még vártak egy keveset, hátha uruk csupán pihenni óhajt, de midőn látták, hogy felhörpinti borát, s int, töltsék újra a kupáját, sebesen behajigálták a vesszőket a ládába – mintha valami bűnjeltől igyekeztek volna megszabadulni –, leoldozták a gyolcskötéseket, s a herceg testét olajokkal kenték, majd vastag, prémmel bélelt bársonyköpenyt terítettek rá, végül magára hagyták. Csak a legbelső inasa maradt mellette, várván, hogy ura neveket mondjon, egyet, kettőt, esetleg hármat; azon bájos hölgyek közül, akik most irulva-pirulva, de perzselő fénnyel a szemükben a kastély legkülönbözőbb szobáiban várták, hogy szólíttassanak. Clarák, Lucretiák, Mariák, Laurák, Isabellák..., bármelyikük lehetett. Reménykedtek és képzelődtek. Tudni viszont csupán egyet tudtak: a herceg fázik. A tapasztaltabbak ugyanakkor azt is felidézték, hogy Don Carlóhoz reggel be szokott lépni egy-két inas, felhajtják a takarót, s di Venosát, amúgy félálmában sűrűn elvesszőzik. Ezalatt készséges hölgyeknek nem illett sem visongani, sem elborzadni, puha kezű s dús keblű hölgy egyet tehetett igaz megelégedésre: tüzes csókokkal és forró lehelettel illette a herceg hátát, ki ilyenkor néha énekelt. Persze nem torkaszakadtából, azt senki se képzelje, s a díszítésre, tempóra sem ügyelt különösképpen, inkább csak merengve dudorászott. Talán épp azok a dallamok fogantak meg ezekben a semmihez sem hasonlító percekben, melyek Gesualdo nevét mind a mai napig megőrizték előttünk, s őrizni fogják, amíg az emberi szívnek kegyeltje marad a zene.