Az én hajóm

Álvaro de Campos úrnak*

Süppedek, sápadok, láz gyötör, de nem török. Szirma hullott virág, sebe aranytejű, egy kertnyi vérzik el. Csupa oppozíció a konstelláció. A lélekbe darázs olt angyali kéjt – túl sok, a leghalandóbb pillanat – túl sok egy emberré zuhantnak. Idegdúcaim éteri hullámok nyaldosta rezgette pörgő lendkerekek. Zsigeri viharban igéző képzelet idéz hajtörést. Hánykódom torokszorulva. Feneketlen utasbőrönd hajol fölém, telehányom. Máris merülök, szélcsendes, háborítatlan mélytengerbe, őskorba, merülök. A gondolat alatt a nyirkok csatornázatában érzés- és akarattestek, román altemplom szellemei. Fénylassulás. Színek dobognak fekete foglalatban. Ékszeres éjszaka. Arcátlan hold: haláltükör. Illanó idő. A tanulásnak látszatát is feladtam; éveim száma milliókra rúg, és egyre koldusabb vagyok. A több vagy a kevesebb boldogít? Angolosan hagytam el Makaót. Felejtek portugálul. A harmadosztályon egy félmagyar, úgy tudja, odahaza Fábry a Szemlében közöl. Egy francia kajütjéből konyakjához költözött; köti a honvágy. Az én hazám Szaturnusz, onnan menekülök. Európát bassza Jupiter! A Merkúr gyors útját figyelem. Szórakozás az van. Tele a fedélzet. Brit, germán és skandináv szőkék; fehér veszedelem, mind egyforma, mondogatja a kínai szakács. A cigánykodás Indiában is ciki, és kelettől keletre van nyugat. A svéd lány és barátnéja megvolt. Visszafogtam magom, sose felejtik el. A hajón reggeli van, ebéd és vacsora, este meg szunya. Az igyekvés szüntelen. Mind abban versenyez, amiben nevezett, magam a másrahivatottságban adom fel. Tulajdonságokat nem tulajdonlók, a viselkedést nem viselem; tartása legszebb a hajópincérnek van. Botrányt és balgaságot a zsidóknak és görögöknek a másodosztályon – vagy mégse? Az esti kürt után az ildom nyakkendőre fog, levezet a frakkos gyomrosok közé. A revolvert azért magamhoz veszem. Botrány, mégis botrány! Megszállottság. A tünetek egész légióra vallanak. A tengerből felmerül egy fenevad. Ufó! Kiáltozzák a matrózok. A rádiós vészjeleket fog. A mindeddig kísérő partőrnaszád eltűnik. Az útikönyv ide kalózveszélyt ígér. A kormányos magabízó, ez csak egy elektromágneses vihar. Finom, iszapos álomderengés, aztán láz, fagy és fájdalom. Tűzben vacogok. Ez a pokol. Csak ez? Szinte megnyugtató. Az egész ellen sejtek lázadnak követelőzve. Lényegi énem egy ládában, lótuszülésben. A testére vár, hogy rászegezzék végre a fedelet; benső alakiságom szerint sárkány; magába mar. Isten! Tárd ki a kapukat!

A Te Alexed

* Tsúszó Sándor (alias Alexander Čuso) Álvaro de Campos-hoz írt poétikus szövege de Campos Mário de Sá-Carneiro úrhoz íródott „Opário”-jára felel. Mário de Sá-Carneiro netán Tsúszó makaói neve? A Tsúszó-kutatás újabb rejtélye. – A fordító