Megjött Svarcenegger

Igen, kérem, végre megérkezett. El kell mondanom, hogyan nem, s hogyan igen: mindenekelőtt nem úgy, hogy távirányítva robbantott föl egy sufnit vagy egy nagyobbfajta falusi budit, amelybe fölhalmoztak száz liter benzint, így gondoskodva arról: sárgásvörös tűztenger öntse el a képernyőt a bamba, kidülledt szemek gyönyörűségére, nem meztelen testén hordott, szegecselt, ujjatlan mellényben, s kézi ágyú vagy nehézpuska nagyságú golyószórót szorongatva badibildinges hóna alatt, s csak lő, lő, anélkül, hogy töltene, több bödön paradicsomlevet loccsantva szét arcokon, hasakon, ajtófélfán, meszelt falon. Nem, így a Schwarzenegger szokott betoppanni. Mit betoppanni, ránk törni. Az én Svarceneggerem Dippoldként jött meg, vaskos, mosható fedelű könyvet helyezett az asztalomra, kissé zavartan, enyhén meggörnyedve, már-már bocsánatkérőn. Az érkezésnek pontosan ez az a módja, amely engem megérint, sőt – a szó igen komoly értelmében –, mélyről kelti föl érdeklődésemet. Milyen is ez a lelassított mozgású, bevallottan érzékeny óriás gereblye, amely végigszánt az életen, az életünkön, a sűrű, görbe fogazat egy-egy ágát vércsekörömmel toldva meg?

Sajnos, ez egy súlyos, ám nekem igen kedves képzavar (Kosztolányi olykor elkerülhetetlennek tartotta az ilyesmit; az Ószövetség is): ez a gereblye tehát egy könyv. Van borítólapja is. A könyvben fényképek, rajzok, ábrák, levélmásolatok, kicsinyített plakátok tarkítják a kisebb-nagyobb tömbökből álló szöveget, fejezeteket, mely ábrák korántsem illusztrációk (amennyiben egy képnek könnyítenie kell az olvasható szöveg megértését), hanem önálló értelmezések; igen, nem értelmező „valamik” ezek, hanem értelmezések, az egész, a jelenlévő, az átélt, az utált vagy a szemérmesen remélt valami értelmezései. Cenzúrák, amelyek megállítanak minket abban az ösztönös igyekezetünkben, hogy a – verskötetszerűen – kisebb darabokra, al- és fődarabokra aprított vonulatot összegezzük, figyelmen kívül hagyjuk a fontos vágásokat, a mozaikosságot, s míg egy lornyonos vagy blende-monoklis idióta hökkentget minket, meg ne értsük a szerteágazó irónia akaratát. Ő maga, ez az akarat dúlja szét az összeállni vágyó darabokat, kisebb-nagyobb lélegzetű leíró-tiltakozásaival. Ez az akarat dekonstruálja a mi konstrukciónkat; miközben remél, el akar minket reményteleníteni, amire jó oka van, már-már vallásos meggyőződése, hogy a reménytelenség ellenére reméljünk.

A könyv azt sugallja, hogy igenis, mi valóban – a szerzővel együtt – szétszórtak vagyunk elménkben, egzisztenciánkban, vágyainkban, ártatlan bűnösök, megrekedt, elöregedő ízléskultúránkban, hézagkitöltő hazugságaink ellenére is. Ugyanakkor e törmelékesség egy-egy darabja is megáll önmagában, s magasabb követelményekkel szembesítve maga a mű (dühös, dühödt, síró, trágár s térdeplő bűnbánatában, saját koszlott hülyeségeinek ostorozásában) egész. Ami itt összelapátolt ideggyöngeségnek tetszik, az egyrészt általános világkép, másrészt az ennek ellenszegülő szándék megejtő, kiszolgáltatott, megviselt és gyermeki őszintesége egy induló, heves lendületű, eredeti írói talentum asszociatív, költői tirádáival, fél-álom-valóságával, nyelvöltögetéseivel, szenvedésével és elemezhetetlen összetételével. Ez a készség mozgatja ezt az akaratot, s látszat szerint édes mindegy neki, elfogadjuk-e vagy sem, kinevetjük-e vagy – megterhelve őt önmagával – komolyan vesszük, fölülünk-e neki vagy fölényesen elhessentjük, ötleteknek tartva gondolatait. Egy dolgot óhajt; s ezt kimondatlanul követeli is: szeressük vad s már-már önveszélyes szabadságszeretetét.

A borítón (hátulnézetből) látható fej rövidre nyírt hajába a magyar nemzeti Kossuth-címer van beleborotválva vízszintes csíkjaival, hármas halmával, kettős keresztjével; vagyis itt kívül látható az, amit például én belül viselek. Mondhat s gondolhat ki mit akar, számomra ez a testre tetovált hazaszeretet jele, de súlyos figyelmeztetés is: fejjel, józansággal szeresd a múlta(da)t, a „kis haza” értelmedben fészkeljen, s nem parttalan indulataidban; ezen múlhat, hogy szolgálsz vagy szolgáltatsz. Fejre szabott címert látunk, mely – fönnáll a kontinentális veszedelem – koponyára tapadó, végtelenített abroncsot is jelezhet. A kép, ha jó, nem filozofál, hanem megmutat. Olvasson belőle ki-ki amit s ahogy tud. Ez a nemzetpolitikai fodrász-technika itt épp oly jelentős, mint az ötágú-fej-szőr-csillaggal beszórt koponyabőrön. Amire már nincs is mit mondanunk. E közép-európai táj lakói, átéltük azt a kényszeres vigyorú boldogságot, mikor szó szerint a nyakunkba szakadt a vörös csillagos égbolt. Meg is nyomorodtunk alatta mind. D. Svarcenegger elmondja, milyen fejvesztve tűzött ki a köz-öröm elviselhetetlen súlya alól a dodzsem-Polszkijával. E menekülés, mely esetileg konkrét, pszichológiailag általános életérzése Dippoldnak, a futó lábak állandó dobogásával és a bolsi autógyártás berregésével háttérzajként elkísér e könyv utolsó lapjáig. A konkrét leírás a szerző írói képességének egyik bizonyítéka: igaz, pontos, való, keserű, komor színezetű.

Svarcenegger, ahogy kibugyolálták a pelenkából, látni kezdett, nagyokat nézett, csodálkozott. Fölcseperedvén kísérleteket tett arra, hogy belecsúsztassa magát valahogy a „társadalmi keret”-nek becézett közösségi lépfene szkafander-helyzeteibe, de be kellett látnia – ijedten kapkodva körbe a fejét –, hogy ez mind több kínnal jár, sőt éppenséggel nem megy neki. Egyáltalán nem, ami (ez a személyes tapasztalat) meg-megrendítette, s hogy az ütközéseket valamiképp ellensúlyozza, megkötötte magát: van, amit igen, van, amit nem. Szorongatott alapállása állandó ostromnak tétetett ki. Alapállása biztosította a szellemi-lelki tengely ingamozgását: „Világnézete folyamatos.” A kétségekbe-hullással fenyegető magán-állóháború nem csak elkeseredett káromkodásokat présel ki a megvesszőzött ajkak közül, hanem tűzfényes, e könyvben vastag betűvel szedett s kitűnő mondatokat is. (Ezek forgópont mondatok.) Gyalázkodó látásmódot. A nyomorultak és a csőlakók iránti rokonszenvet. Könyörgést irgalomért. Törékenységet, mely nem erőtlen. Mindez együtt oka lehet a feszített szív s elme költői kiáradásának, amit mondhatunk ugyan gátszakadásnak is, de akkor nem tettünk mást, mint letöröltünk egy láthatatlan táblát. Magam hiperérzékeny költészetnek nevezem, amelyben megvannak ugyan a föltorlódás, az összemosódás, a megingás veszélyei, többnyire azonban az igazi ténybeli és szellemi tapasztalat nagy sebességgel előözönlő megjelenésének vagyunk tanúi könyvében.

Melynek főszereplője a történet, anyagi és stílusbeli értelemben. Az élettörténet, a semleges történés története, a politika és az egyén viszonyainak története, a lázadás fejlődéstörténete, e történetek epizódjainak maróan gúnyos leírása, a személy könyörületének története, esettségének, magányának és örökös közösségbeli bukásainak története, a másik, a többiek története, a megcsupált anyaföld története, a butaság, a romlottság, a haszonelv, az ügyetlen igyekezet, a szerelem, a vágyakozás, a hűség, a koitus, a tehetetlenség, a növő némaság, a világ zakatoló hazugság-gépezetének története, a lélek szabadságharcának története, ahogy zokogva borul az ember egy ócska kis kormánykerékre, szóval a létezés története; nem csoda, hogy mindennek elmondása csak egy háromszázhúsz-egynéhány oldalon sikerülhetett Svarceneggernek. És persze, az imádság története is. Igen, kérem, ez az úr közben megtanul imádkozni. Megírja a „rock”-jait, mint Tolnai Ottó az „árvacsáth”-jait, fütyül az izmusokra (szerintem az ún. ávangárdra is), a realizmusra is, s mind reálisabb műve s önmaga, ahogy a történő valóság tükröződik bennük. Megtervezi és fölépíti (!) a házát, több s több tudás tapad belé, nevet egyet (mint az a hátsó borítón látható), s azt mondja: „Látod, tévedésből elszálltak az évek.” Mondom: míg SCHWARZENEGGER EL VOLT UTAZVA, Svarcenegger-Dippold megérkezett.

Szólni kell még két dologról. Az egyik Dippold Pál nyelve, amely keltheti egy „zagyva himnusz” benyomását (Melocco Miklós), (mégis) alkalmas a valóság, a lehetséges és a lehetetlenség kifejezésére. Az, hogy egy kifejezésforma módszeresen módszertelen, mert a mondanivalónak nincs belső ideje, s bár költészet-lényegű, mégis prózaként jelenik meg, talán nem választható, ha az egyetlen megoldás. Itt – teszem hozzá. Ezt a kijelentés, a forma szervessége bizonyítja vagy szervetlensége cáfolja. A szerző „szétharapott”, elnyesett vagy éppen összevont, összerakott s egymás nyomába lépő mondat- és szótöredékekből álló közlései valósak, élő mozzanatokat fejeznek ki, s központozás nélkül, folyamatosan él a szavakban nagybetűzött szóalkotás, főnevesítés, igésítés s egyéb lelemény értelemmegosztó, de nem értelmetlen alkalmaival; egyszerre oda-vissza, vele-ellene irányítva a szóba valósuló dolgokra figyelmünket. S ehhez még hozzájárul a fogalmakkal folytatott, sokszor bravúros játékkedve is. Stílusában spontán módon (interiorizálja) belsővé teszi a külsőt, és (szinesztéziál) nem racionális érzékelésről tesz bizonyságot akkor, amikor a dolgokból nem a belőlük következő mozgást vezeti le, hanem ennek ellenkezőjét, vagy e mozgást (követhetetlen) tetszése szerint változtatja meg, illetve keveri. Tény, hogy a szerző e stílusjátékkal egy másvalóság kifejezetten hétköznapi evilágiságát teremti meg. Művi módon, természetesen, azaz műben, rá-rávillantva, sőt olykor földerítve napi létünk eltitkolt folyamatait, bevallatlanságait, őszintétlenségét.

A másik az, hogy nem csak Schwarzenegger utazott el, hanem alighanem Svarcenegger is. Méghozzá örökre. S vitte magával ezt a könyv-zsákmányt, mindenestül. Itt maradt viszont Dippold Pál, aki – míg „rendet teremt”, „képességeinek szolgálatába áll”, s „el akarja felejteni múmiakorszakát” – biztosan új könyvén dolgozik.