Vanitatum vanitas
– TH – fordítása
Egy alkalommal, a halhatatlanságról, az erényről és az eszmékről folytatott lázas beszélgetésünk során, valaki felállt, és megkérdezte, hogy a jelenlevők közül kinek van lelke. A terem egyszeriben kihalttá vált. Én és a lelkem váratlanul egyedül maradtunk az üres tekintetek kereszttüzében – mintha a levesükbe bámultak volna egy étteremben.
Valahol, egészen mélyen kell hogy legyenek az álmok. Egészen lent, ahová büszkeségünk folytán el sem láthatunk; egérlyukakba, verejtékes párnáinkba gyömöszölve. Kinek van még bátorsága közülünk, hogy széttépje azokat, vállalva a tüsszögés, a rendetlenség kockázatát? Tán még nekem sincsen! Egyre csak várok valakire, hogy letépje a hályogot a szememről és látni kényszerítsen.
Lelkünket és a halálunkat akár a nyelvünkön is hordozhatjuk. Képzeljenek csak el egy ilyen helyzetet: A lélek és a halál a nyelven ülnek, egymás szemébe nézve. A lélek nem akar a test rabságában élni, nem bírja már viselni a súlyát. Sír, könyörög, kuncsorog... Olykor a halál kedvez neki és szabadon engedi. Eltávozást kap. Nem engedi, hogy hosszú ideig távol legyen.
Ilyenkor álmodom.
Hová bújjunk a halál elől, mikor a szánkban hordozzuk?
Hétévenként vissza-visszatér az egyik álmom: Egy nyersfa keretes ablakon nézek kifelé. Észak felől egy sas repül felém. Az égbolt égszínkék, nyersfa illata terjeng. A madár köröz, vár... Meglengetem szárnyaimat, de még túlságosan gyöngék, nem bírják felemelni vétkeim súlyát.
Emberek vesznek körül, akiket nem értek. Szemérmetlenül tapogatják a képeket, és alkudoznak, mint a vásárban. Semmit sem tudnak a szépségről, de amikor megpillantják a vászon sarkába festett nevet – Caravaggio –, felsóhajtanak: „Micsoda fenséges szürkület!”
A testem az övék – velük együtt várom az autóbuszt, együtt kelünk át az úton –, de a lelkem nem. Tegyünk mindent a maga helyére! A testemet élesre fent fogak közé vetem, a lelkemre pedig kitűzöm a cédulát: Ne nyúlj hozzá!
Kezdetnek jó erőpróba.
Engem a mélység izgat, nem a felszín. Ezért választom a magasságot, pillantásommal végigtapogatom a földet, behunyt szemmel élvezem szárnyaim erejét. Lángot csalogatok elő a fehér kanócból.
De vajon hová járnak sírdogálni a szárny nélküli lelkek?