A műértelmezés költészete

Az élet és a halál között botladozó ember lét- s önismeret hiányával küzd szüntelen. A világ ugyanolyan ismeretlen részére, mint saját léte. Soha le nem záruló önvizsgálódása és helyzetfelmérése, érdeklődése (hadd utaljak itt Heidegger Interesso-fogalmára: „a dolgok között, a dolgok közepén állni és nem tágítani tőlük”) egzisztenciájának alapmeghatározója. Ahogyan egyik Hölderlin-tanulmányában megfogalmazza a bölcselő: „A nyelv lényege nem merül ki abban, hogy a megértés eszköze legyen. (...) A nyelv nemcsak az eszközök egyike, mely egyebek között az ember birtokában van, hanem egyáltalán csak a nyelv biztosítja annak lehetőségét, hogy a létező nyitottsága közepette álljunk. Csak ott van jelen a világ, ahol van nyelv...” (Hölderlin und das Wesen der Dichtung) A műalkotásban a létező el-nemrejtettsége, az igaz lényege [essentis] történik meg. A műalkotás merítés az elrejtőzőből, a földből (ahogy vizet merítünk a forrásból). A legrejtettebb – feltárulón, majd magába zárulón – mégis rejtett marad. A titok örök titok. Létfaggatásra s önmegmérettetésre inzultáló.

A gondolatilag mély művek befogadói úgyszintén az elmélkedés magatartásával viszonyulnak az emberi világhoz. Juhász Erzsébet – a kimondottakon túlra kérdezve – nagy irodalmi alkotásokkal kezdeményez esztétikai-hermeneutikai és létbölcseleti párbeszédet. Hiszen jól ismeri Rilke, József Attila s Pilinszky nyelvét. Hivatott befogadója-értelmezője a költészetnek (is!), mely angyalnyelv és embernyelv (amint Hamanntól megtanultuk: Engelsprache –Menschensprache) egyszerre, a teremtés és az élet-halál nyelve: az emberiség anyanyelve (Muttersprache). Az interpretáló gondolataikat embernyelvre átültetvén még közvetlenül „részesül az angyalnyelvből” (Koczinszky É. – Horváth I.). Vörösmarty, Kosztolányi, Mészöly Miklós szellem-szavait halljuk ki hangjából.

Juhász Erzsébet ezúttal nem próza-, hanem esszékötettel (különböző orgánumokban napvilágot látott írásainak válogatásával) ajándékozta meg olvasóközönségét. Az Állomáskeresésben részletes tematikai ismertetésénél helyénvalóbbnak vélem a könyv szellemi aurájának körvonalazására, körülhatárolására tett kísérletet. Miként a szerző is a továbbvihető egyszerit, a továbbgondolhatóság műfaját érzi magáénak, szellemi szenzibilitásához közelállónak. Hisz korunkra a totalitás, az egész szertehullott. Ahogy Karl Jaspers megállapítja, a lét „olyan, mint valami minden irányba szóródó fénysugárzás.” A tudomány részdiszciplínákra szakadt. A filozófia mint az univerzum egyetemes tartalmait fejtegető egyetemes bölcselet ugyancsak szakosodott. A nagy tanok hitelüket vesztették, az értelem-evidenciák megrendültek, az érzékek pedig szétmálltak. A különböző eszmék pusztán más-más perspektívákat nyitnak, a teljességet képtelenek átfogni. A rendszerszerű gondolkodás ellenében újjászületik a töredék, az „egy gondolat” (Németh G. Béla), az elmélyedés, az esszé műfaja. Az esszéista viszont nem éri be a részszegmentumokkal. Az egyetemes megismerésére tesz kísérletet. Idegenkedik a szisztémakonstruálástól. A filozófiai kategóriákra épülő gondolkodásmódot a metaforikussal cseréli fel. A külső impulzusokat költőként érzékíti meg: az embert, a mikrokozmoszt a makrokozmosszal határolja, a végest a végtelenbe oldja.

Az Állomáskeresésben esszéi nem a megírás sorrendjét követik, hanem tematikus fejezeteket képeznek, hogy elbírják a masszív gondolatboltozat súlyát. Az elrendezés mélyén a szerző irodalom- s létszemléletébe való bevezetés (illetve az annak való megnyerés rokonszenves) szándéka húzódik meg. A könyv négy esszéfüzért láncol egyetlen eggyé. Az elöljáró „kísérlet” a befogadó-értelmező hitvallása, a kötet címét is meg benső, hermeneutikai tereit, az interpretáció alaphelyzetét is megvilágítja: „Ahogy valaha a messzi-messzi rádióállomások hangjai tették megsejthető, érzékelhető bizonyossággá bennem, hogy létezik a világ, ma az idő súlyát, tulajdon meglétem időbeli súlyát hitelesíti bennem fel-feltoluló látomása régi rádiónk külalakjának.” (...) „Isten számomra – röviden és kissé leegyszerűsítve – a kegyelem elnyerésének esélyét jelenti, és mérhetetlenül távol áll minden eddigi megsejtésemtől. E novellának (Krasznahorkai László Az állomáskereső című művének – megjegyz. P. Gy.) köszönhetem, hogy alakot tudott ölteni bennem, mint a tudatomban »egy szélső hullámsávra állított«, vérbelien reménytelen vágy. Mint az egyetlen igazi, ám sehol fel nem lelhető állomása e kereséseknek? S e kötetben egybefoglalt olvasmányélményeim is rendre köztes állomások lennének mind? E (be)járhatatlan táv legbe-járhatóbb állomásai mégis?” (Állomáskereséseimről)

A művészi alkotások a lét- s önmegismerés folyamatának állomásai. A lankadatlan keresés, az útközben-lét, az „örökké-úton-levés” – mint utolsó lehetőség – kegyelmet adományozó, kegyelmet, „mely legigazibb, legmélyebb jelentésében nem más, mint a tragikummal járó tisztánlátás, megvilágosodás határhelyzete.”

Juhász Erzsébet fogékony és a másság elismerésére kész befogadóként-műinterpretálóként (kétirányú) beszélgetésbe bocsátkozik, bonyolódik. Nemcsak kérdéseket intéz a szöveghez, de közelhajolva a Másikhoz szavat is hallja. Nemcsak szövegvilágokat nyit meg kérdéseivel, hanem ő is nyitott a maga egzisztenciális érintettségében, kérdésességében. Példaadó: Mészöly magatartása, a tágasság „mint az érzékelés felfokozott nyitottsága, mint »a megértés« atmoszférája”. Teljes tártság a megszólított prózai/lírai szövegek irányában, annak belátásaként, hogy „saját tapasztalataink nagyobbrészt mások tapasztalatai” (Gehlen), s ezért értelmezésünk közös, interszubjektív (Bacsó B.), miután mások tapasztalatai mintegy megerősítik értelmezésünket. E megértés-szituációban az alkotó interpretáció és a tapasztalattartalmak kölcsönösen átszövik egymást. A befogadó-értelmező kezdeményezte én–te dialógus során az irodalmi szövegek is, akárcsak beszélgetőtársuk, átlényegülnek, mássá lesznek. Juhász Erzsébet alapállásával az aktív befogadást legitimálja: „Minden jó irodalmi mű befogadása a létezés érzékelésének, bennem adott és kialakított fogékonyságának »pillanatra« szóló felrázása, illetőleg továbbfinomítása. Egy mű egyetemes tartalmai legáltalánosabban úgy határozhatók meg, hogy önmagával és önmaga által aktivizálta »létezési érzékenységemet«, felszabadította bennem azt a fogékonyságot, amelynek köszönhetően tulajdon megszerkesztettségeim és beszerkesztettségeim mögé láthatok.” (Az irodalmi dimenzióról) Ezzel egyidejűleg a kreatív befogadás a művészi alkotást is újjáteremti. Az atléta halálának „gyakori olvasójaként” Juhász Erzsébet ahhoz a nem is annyira képtelennek, de hermenautikailag annál megnyerőbbnek tetsző eljáráshoz folyamodik, miáltal „visszafelé ír”-hatja a regényt. Az efféle elhatározások eleve perszonális (lét/benső/séges) viszonyt revelálnak mindkét részről. Az egyetemes érintettség, az együvé tartozás tanújelei.

Juhász Erzsébet irodalmi szövegekkel, világlátásokkal folytatott párbeszédei (ahogy Mészöly följegyzéseit illetően írja): „Érintések s ugyanakkor vallomások is érintettségekről.” Interpretációinak ritka erénye, hogy kilendüléspontjuk az élmény, az a „pillanatra szóló” élmény, melyben a mű-egész őt mint elfogulatlan, rácsodálkozó befogadót részesíti. Az esztétikai élménnyel egyidejűleg a világ, az egzisztencia átélése is megadatik számára. Ezért nem elméleti, szcientikus vizsgálódások hágcsójába kapaszkodva hozza napfényre egy-egy alkotás esztétikai kincseit. Nem célkitűzése Kosztolányi vagy Kafka, Nádas vagy Kraszn-horkai, Danyi Magdolna vagy Tolnai Ottó alkotásának a maga totalitásában történő elemzése. Nem a válaszadás, nem a jelentésegyértelműsítés a módszere. A művek egyetemes tartalmait „megidézi”, kibontja, (újra/elbeszéli, újra s visszafelé) írja, mintegy újra- s újjáteremti a nyelvi műalkotás világlátás, gondolati szféráját. Tehát eleve a hagyománytörténetiség tudatában jelenidejűsíti (jelenünkbe, ittlétünk horizontjába vonja be) a megszólított irodalmi szövegeket. Ugyanakkor a művek együtt-olvasásának szépségeire, intellektuális örömeire ébreszt rá. Az értelmezett lírai meg prózai szövegek esztétikai hatássugarai, jelentésnyalábjai nemcsak a szerző olvasatait érintik, azokon átszüremlőn az Állomáskeresésben befogadójáig hatolnak. Az olvasó úgyszintén részesül a fényekből. S a művészi homályokból is. Mert a titok maradjon titok. Újraolvasásra apelláló.

Az Állomáskeresésben esszéinek vonásai intellektuális felmenőik, Mészöly hosszabb-rövidebb, olykor villanásnyi eszmefuttatásaihoz hűek: „Egy-egy esszé konkrét tárgya, témája tehát eszköz a közérzetnek mint »egy gondolatnak« a körüljárására, ürügy, hogy folyamatosan újra- (és át is!) fogalmazódhasson, ami véglegesen megfogalmazhatatlan. Újra helyesbítésre kényszerülünk: a konkrét tárgy, noha valóban eszköz és ürügy – egy csöppet sem az, hanem önmaga teljes megfogalmazódása: bizonyos immanens jegyeinek kiemelése, s ezzel mintegy legbensőbb lényege szerinti felszabadítása az egyetemes felé való nyitódásra.” (A tágasság mészölyi iskolája) Juhász Erzsébet „elmélyedés”-műfaja markánsan egyéni. A maradéktalan tártságot a befogadó-műértelmező elsősorban önmagával szemben érvényesíti. A más (nyelv)-(benső) perszonális szólamának foszlányai is ki-kiszüremkednek az esszék hangzásteréből. Olykor közvetlenül, másszor áttételesen észleljük. A befogadó-átélő, illetőleg a megfogalmazó-reflektáló megmutatkozása/rejtőzése, tártsága/befeléfordulása e költői sűrítettségű olvasat-füzért s az olvasás-műértelmezés költészetét hordja ki.

Az esszéista interpretálóként is megmarad literátornak, megőrzi szépírói tollát, megérzékítő, jelentéssugalmazó készségét, írásait olvasmányosságuk, letisztult stílusuk Ottlik, Herceg János s Nádas Péter esszéprózájának rokonává avatja. Juhász Erzsébet nyelvét a spontán közvetlenség és az emelkedett hanghordozás harmonikus egymásba simulása egyedíti. Minthogy a művel való találkozás számára mindannyiszor értelmi s érzéki eseményt hordoz magában. Mondatainak finom s higgadt gondolatvezetése kései-ezüstös rezignáltságának hitelesítője, esszéköltészete minden remekének múlhatatlan jegye.

Szövegterek és esszéterek eggyéolvadnak, közép-kelet-európai, sőt egyetemes létünk terévé tágulnak. Következetesen, soha el nem halón rezonálva Pilinszky sorait: „Kihűlt világ ez, senki földje!/ S mint tetejébe hajított/ ócskavasak, holtan merednek/ reményeink, a csillagok.” A vajdasági szerző üvegre karcolt, érzékeny gondolatisága, lírai költői olvasatai az ember „átmelegedhetetlenségéről”, „örökös kerttelenségéről” adnak számot, arról, amiről nemzedéktársa, Danyi Magdolna lírája, egzisztenciális otthontalanságunkról, gyökértelenségünkről. Arról, hogy „még vagyunk: gyámoltalan és sugárzó meglesői egy kertnek. A többi meg már úgyis néma csönd.” (A kert visszfénye – Danyi Magdolna költészetének tájairól)