Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. szeptember / A pánszlávizmus kialakulása és gaztettei

A pánszlávizmus kialakulása és gaztettei

folytatás

Csanda Gábor fordítása

III.

A szlávimádattól a pánrusszizmusig

                                         

Amennyiben azonban figyelembe vesszük az emberiség iránt érzett szeretettől kicsorduló szláv szívet, mely ugyanakkor legfőbb kötelességének tartja, hogy soha ne áldozza fel szláv céljait és érdekeit az ún. magasabb célok érdekében (mivelhogy ennek a magasabbnak az európaival vagy a nyugatival való értelmetlen behelyettesítése Nyugat-Európa érdekeit szolgálja, mely mindenkor és mindenben ellenségesen viseltetett mindennel szemben, ami szláv), akkor már nem érhetjük be az alábbi indítékokkal: hogy meg kell mutatnunk, miszerint nem egyszerűen a szlávok függetlenségére, hanem kifejezetten politikai hatalmukra van szükség az általános emberi érdekek megfelelő és harmonikus megvalósulásához, valamint, hogy a szlávság politikai hatalma nem hogy nem fenyeget a maradék világ rabszolgasorba süllyedésével, ellenkezőleg: csakis egy természetes védőfal építéséről van szó azzal a világhatalommal szemben, mellyé Európa kezd hovatovább válni, s amit már jelentős mértékben el is ért.

N. J. Danilevszkij, 1867

                                     

Midőn az ifjú Havlíček 1843 februárjában Moszkvába érkezik, eltelve mindenféle Kollár-illúziókkal, ott éppen első virágzását éli a szlavofil pánszlávizmus. Ez Havlíčeket nemcsak a kis szláv nemzetekhez fűződő orosz szeretet tévhitéből ábrándítja ki teljes mértékben, aggodalmat érezve a nagy szláv megváltó ölelését élvező nemzetek sorsa iránt, hanem egyszersmind egyre szigorúbban ítéli meg a hazai cseh kolláristák elméleteit is. Véleménye azonban nem szabad, hogy elfedje előlünk a Slávy dcera szerzőjének pánszlávizmusa és a moszkvai szlavofil pánszlávizmus közti különbséget: míg Kollár tulajdonképpen a tökéletes és általános emberiesség fogalmából kiindulva a tökéletes ember eszméjét vázolja fel, melynek univerzális érvénye van, s arra szólítja fel a szláv embert, hogy ehhez igyekezzék hasonlítani, sőt, meggyőződése, hogy ehhez különleges, a többi nemzethez képest jobb adottságai, tehetsége van – ezzel szemben a moszkvai szlavofilek az orosz ember adott vallási, szociális, erkölcsi és politikai állapotát veszik alapul, s ezeket eszményítve olyan elméletet, jobban mondva tökéletes mítoszt konstruálnak, mely egy Isten óhajtotta közösségről szól, mely állítólag Oroszországban már meg is valósult, általános társadalmi utánzása tehát indokolt, s főként a nyugati nemzetek megszégyenítése céljából. Nem áll szándékunkban imperialista politikai tendenciákkal vádolni az első szlavofileket. De már tanításuk lényegét is úgy határozták meg, hogy ideológiájuk szükségszerűen és elkerülhetetlenül, akarva-akaratlan automatikusan politikai gyakorlattá vált, gyakorlatilag az orosz állam használati eszközévé vált, anélkül, hogy bármit is változtatnia vagy újítania kellett volna történelmi jellegén vagy objektív céljain. A szlávimádat az adott és aktuális szükséglet szerint egyike lesz azoknak a rechange-filozófiáknak1, melyekből a nagyhatalomnak többre is szüksége van, aszerint, milyen politikát folytat, s merre irányulnak expanziós törekvései. Nagyon korán tanúi vagyunk tehát a szlávimádat és az orosz nacionalista érdekek pozitív politikája közti természetes, utilitarista eljegyzésének; ugyanakkor a nemzeti jólétnek ugyanez a politikája Csehországban ellenkezőleg: a kollárizmus legáthatóbb kritikájává vált, ráadásul kialakulásával s létrejöttével egyidőben.

A Kollár-generáció művein nevelkedettek, s a tőlük mintegy fél generációval fiatalabbak az orosz szlavofil pánszlávizmus megalapítói lesznek, miközben ugyanabból a romantikus mitomániából fejlődnek ki, melynek Herder nemzetelmélete képezi a legdíszesebb magvát; ilyen értelemben a pánszlávizmusnak, bármelyiknek és akármikorinak közös és egyetlen gyökere van – a romantika, nevezetesen a német romantika. Ám Oroszországban a szlávimádat kialakulásában egy további, fiatalabb német hatás is szerepet játszik: a Kant utáni idealista filozófia, melyet elsősorban és jobbára Kant tanítványai képviselnek, mindenekelőtt Schelling, kevésbé maga a mester, akinek túlnyomórészt etikus teizmusa és univerzális, az észre támaszkodó humanizmusa szükségszerűen idegenek voltak a pánszláv mitománok számára; a pánszlávizmus Kant-ellenes, mert Európa-ellenes, ész-ellenes, univerzum-ellenes. Végül pedig kétség nem férhet hozzá, hogy az orosz pánszlávizmus a nemzeti és állami öntudatból is táplálkozik, melyet különösen megtámogatott a Napóleon fölött aratott nemrégi győzelem; az emberiséget regeneráló Oroszország iránt táplált képzetek csupán az 1812–1815 közti évek emlékeinek előrevetített jövőképei, amikor is Oroszország katonailag „megmentette” Európát, és restaurálta „az isteni jog” legitimizmusát. Az igazság különösebb megerőszakolása nélkül hozható fel az univerzális megváltást per Russos2 célzó szlavofil terv példázataként annak élményszámba menő emléke, amidőn 1814. március 31-én a kozákok bevonultak a legyőzött Párizsba, mikor is néhány egzaltált nőszemély a „felszabadítók” nyakába borul, néhány száz fehér kokárdás tüntető vonul ki éljenzésükre, s a majdani XVIII. Lajos ezzel a felhívással fordul hű alattvalóihoz: Recevez en amis les généreux Alliés. Ouvrez-leur les portes de vos villes, prévenez les coups qu’une résistance criminelle et inutile ne manquerait pas d’attirer sur vous, et que leur entrée en France soit accueilli par les accents de la joie?3

Az 1815-ös évet követően Sándor cár árnyéka, ezé a lecsúszott de Krüdener báróé, a Szent Szövetség és titkos protokolljai misztikussá vált szerzőjéé ott lebeg és őrködik a szlávimádat bölcsője fölött, hiszen az a negyvenes években születődik, amikor is Metternich Európája még nyugodtan szundikál az ő teokrata erényességének vánkosán, mely a demokratikus anarchia tompítását célozta, s abban a Moszkvában születődik, mely az orosz honvédő győzelem színpada, szemben az okcidentális Pétervárral. „A nápolyi hazafiak elestek vagy életfogytiglani börtönre ítéltettek, az orosz katonákat halálra korbácsolták, a görögöket karóba húzták, mivelhogy Sándor érzékeny lelkülete megkövetelte ezeket az áldozatokat”, állítja nagyon helyesen Bertrand Russell a Szabadság és szervezésben a császár egyéniségéről: Míg meglelte nyugalmát, addig emberies volt; ezt követően a kegyetlenség egyre sötétebb mélységeibe zuhant.” A szlávimádat a „megváltott” Sándor erkölcsi kisdede. Olvassuk el a „szent és oszthatatlan Háromság nevében” fogant Szent Szövetség szerződésének főmondatát, úgy, amiként azt a cár konvertált, a bárónő által felvilágosodott erénye diktálta: „Mi, őfelsége, az osztrák császár, porosz király és orosz cár... abban a meggyőződésünkben, hogy szükségeltetik, miszerint azoknak az elveknek, melyekhez a hatalmaknak magukat tartaniuk kell az ő kölcsönös kapcsolataik során, a mi Megváltónk, Krisztus örök egyházában foglalt méltóságos igazságokon kell nyugodniuk, ünnepélyesen kinyilatkoztatjuk, hogy ennek a határozatnak egyetlen célja kinyilvánítani a világ előtt megváltoztathatatlan elhatározásunk, hogy nem tartjuk magunkat újabb, ezen országok igazgatásában vagy az összes többi kormánnyal való politikai kapcsolatukban elvekhez, csakis a mi szent vallásunk elvéhez...” Hagyjuk, hogy ezt a mondatot egy olyan orosz hazafi értelmezze, akinek nem kellett Dosztojevszkijre várnia, hogy a maga kereszténységét az egyedül „ortodoxnak” érezze, s hogy az egyedül jogosult „orosz Krisztusban” higgyen, csakúgy, mint az orosz nemzet „szintetikus személyiségében”. Vegyük ehhez hozzá azt a Schelling-elméletet, mely szerint minden nemzetiség egy olyan sajátos erkölcsi eszme megtestesítője, melyet önnön történelmi fejlődésével hoz létre és valósít meg, s ezáltal önnön tudatára ébred, mígnem ezt az immár megvalósított eszmét az emberiség általános szellemi örökségéül hagyja, s ezzel, feladatát teljesítvén, letűnik a történelem színpadáról. A szlávimádat lényegét kapjuk így, mely több tény metszéspontján születik: az orosz fegyverek Európában aratott győzelmének büszkeségéből, az Sándor cár ortodox interpretációja imperiális teokrata misztikájából és a német nacionalista filozófiából. Annál is inkább, mivel Schelling elmélete okán a negyvenes évek orosz embere csakis ezt a kérdést teheti fel magának: ha a nemzet csak akkor nemzet, amennyiben történelmi fejlődésével egy eredeti, univerzális érvényű eszmét testesít és valósít meg, akkor nemzet-e egyáltalán az orosz nemzet, mely számára Nagy Péter óta Nyugat-Európa imitációja az áhított cél, s mely kötelességének tartja, hogy a lehető leggyorsabban Európához legyen hasonló, abba asszimilálódjon, s kivegye részét az Európa által a világnak felajánlott kultúrából? Itt tehát automatikusan születik meg a gondolat Péter programjának – s mindannak, ami vele összefügg, s amit azzal a bizonyos „Európára nyitott ablakkal”, azaz Pétervárral lehetne jellemezni – az elutasítására, s vele egyidejűleg a Péter előtti, azaz a bizánci-moszkvai Oroszországhoz való visszatérés gondolata, mely gondolat végül is 1812-ben, Moszkva lángba borulásakor olyan hivalkodóan és dicső módon ismét bevonult a történelembe; egy népfelkelés kitörésével, mely önmagát mindenekfölött vallási alapon értelmezte, az Antikrisztussal való harc megtestesítőjeként.

Az ösztönszerű, megrészegült és messianisztikus „moszkvakór”, a kollektív népi orosz lélek mélyeinek megnyilvánulása, valamint az Oroszországgal operáló „isteni gondviselés” tüneménye központi elgondolássá válik. Ezért már maga a szlávimádat megalkotója, Ivan Vasziljevics Kirjejevszkij (1806 – 1856) is szembeállítja Európát Oroszországgal, s ezt az antitézist lényegében vallásosnak tartja. A szláv originalitásnak és kivételességnek ez a vallási megalapozása, a világ többi nemzetével szembeni szláv prioritásnak ez a vallási és isteni eszményítése – az első, s talán legalapvetőbb vonása a szlávimádatnak. Az orosz pánszlávizmus specifikus vonása, mely sohasem alakulhatott volna ki a nyugati szlávok körében: ha ugyanis az egyetlen orosz kereszténység Isten jóváhagyásának örvendhet, azaz, e kereszténység ortodox, akkor a lengyelek vagy a csehszlovákok, a szláv katolikus nemzetek a vallás terén nem tudják megindokolni az isteni joghoz való igényeiket. Igaz ugyan, hogy Palacký is (és később Masaryk is) a vallás -eszme kialakulásának függvényében értelmezte a cseh nemzeti történelmet: nemzetük szerepét a történelemben viszont csak mint a vegytiszta kereszténység és tökéletes humanitás megvalósítását célzó igyekezetként foghatják fel, ők olyan keresztény univerzalisták tehát, akik büszkék a vallási nemzetreformra, a keresztény tökéletesség állapota jelenti számukra az eszményt, mely irányába minden népnek kötelessége vég nélkül hajlani, tehát szó sincs történelmileg adott kész tényről, sem bizonyos nemzet tulajdonáról és előjogáról, mely esetleg örökölhető is; itt érhető tetten, milyen következményekhez vezet az orosz szlavofília: partikularizálódik és materializálódik benne a keresztény gondolat, a keresztény tökéletességből tényleges állapot lesz, mely akár fizikailag is átruházható. A szlávimádat ekként a kiválasztott, predesztinált nemzet tipikus ideológiájává válik, a tévedhetetlen determináció történelmi automatizmusa lesz, isteni sugallata fejlődés fatalizmusa, melyben tévedhetetlenül bennfoglaltatik Európa romlása. A szlávimádatnak ez a judaizmusa vagy iszlámizmusa, a kiszámítható hatásoknak ez a történelmi materializmusa az ő veszélyes és fenyegető vonása. Ennek a vallási megalapozottságú pánszláv katasztrofizmusnak ugyanakkor abban az időben még más a neve, ez a: bizánciság. Isten gyermekeinek szláv kiválóságát ugyanis Kirjejevszkij Bizáncból eredezteti, mely a nagy egyházszakadást követően átadta Oroszországnak az igazi hit igazhitűségét, s ezzel együtt az igazi műveltségét is, melyet Oroszországnak azért volt lehetősége érintetlenül megőriznie, mivel ezt megelőzően semmineművel nem rendelkezett, tehát szűz területnek volt tekinthető. Ezzel szemben Róma olyan kereszténységet hagyott Európára, melyet latin pogányság, a római impérium dölyfe, a római jog racionalista egoizmusa szennyezett be, melyekből pedig létrejött a skolasztika mint a kinyilatkoztatott Isten racionális tudománya, ebből az első protestáns szó, az üres, antropocentrikus individualizmus meg ennek öröksége, a forradalmiság, a parlamentarizmus és a demokratizmus.

Tehát Bizánc és Róma, ez az alapvető antitézis, melynek alapján Kirjejevszkij szembehelyezi egymással a kétféle kereszténységet, a valódit és a hamisat. A pravoszláv Oroszország szemben a katolikus és protestáns Nyugattal – ugyanez az antitézis, mindössze a jelenlegi történelmi helyzethez igazítva. S számtalan további ellentétben ismétlődik, melyek a végtelenségig demonstrálják a megváltó orosz morális egészséget – szemben az európai bomlással: egyfelől tehát a legmagasztosabb, csupán az érzékekkel megragadható keresztény igazságok intuícióján alapuló gondolkodás, másfelől az Isten fogalmára hasztalan és gőgösen alkalmazott racionalizmus; egyfelől a hit, másfelől a modern szkepszis és kritika; egyfelől a hagyomány, másfelől a tudomány és analízis; egyfelől a tendenciózus és szolgai szép, az igazság eszköze, másfelől az önmagáért való szép, a bűnös artizmus; egyfelől a kollektivizmus és a keresztény szeretet kommunizálása, másfelől az atomizáló individualizmus egotizmusa; egyfelől a vidéki ember hamisítatlan tisztasága, másfelől a városi kultúra Káinterméke, az európai burgeois, a kereskedő és iparos; egyfelől az alázat, másfelől a büszkeség stb. Kirjejevszkij mindazonáltal csak nehezen tudná megtagadni Nagy Péter művét; igaz, nem is tekinti az orosz kultúra részének. Ezt az orosz kultúrát falun keresi, s fel is fedezi a muzsikot, a „népet”, az igazság hordozóját, a morális tudat csodáját, mely nem megosztott, azonfelül megbízható, nem kételkedő, ugyanakkor alázatos és engedelmes. Kirjejevszkijnek ez a gondolata a Megváltó Népről sok más, az ellenkező ideológiai tábor képviselőjétől (okcidentalistáktól, szocialista anarchistáktól, forradalmároktól) sem áll majd messze. Maga Kirjejevszkij nyugatosként indult. Még csak az a meggyőződés, hogy a történelem lényegében vallásos jellegű, még ez sem az ő vagy a szlavofilek kizárólagos tulajdona. Kirjejevszkij idősebb pályatársa és barátja, Csaadajev – akinek a történelemfilozófiájából a nyugatosok építkeztek – sem fogja fel másként a történelem értelmét, noha erős vonzalom fűzte a katolicizmus militáns irányzataihoz, s ez nacionalista honfitársai szemében a hazaáruló bélyegét sütötte rá, nihilistának tartották, a cár pedig őrültnek titulálta, s utasította a karhatalmi orvost, hogy vizsgálja őt meg. Hasonlóan járt a két nemzedékkel fiatalabb Szolovjev is. Ne lepődjünk meg tehát az europeizáló oroszok nacionalista misztikájának megnyilvánulásain, noha ilyesmit tőlük várnánk a legkevésbé: Hercen számára minden vallás inkább lesz „a halál apoteózisa” és inkább pravoszláv, mint a fejlődni képes katolicizmus, merthogy „mozdulatlan”: s mégis, állítja, a pravoszlávság Oroszország minősége és előnye, legyen bár negatív, mivel passzivitása és merevsége folytán nem hatotta és formálta át az orosz életet, nem sarkallta tettekre, s meghagyta számára mindazokat az alkotó lehetőségeket, melyeket a katolicizmus Európában kimerített; Oroszországnak nincsenek befejezett és kész hagyományai – ez az ortodoxia szerencséje, s ezért a du juste milieu4 protestantizmusa és liberalizmusa, az okcidentális katolicizmusnak e végszavai nem döntik romba az eljövendő forradalmat, s nem is kényszerítik arra, hogy félúton megrekedjen. Mindezt 1851-ben Hercen elmagyarázza a megdöbbent Michelet-nek, s nem kételkedik abban, hogy az eljövendő forradalmi-munkás Európa boldogan csatlakozik a messiási Oroszország muzsikforradalmához. Voila qui n’est pas sceptique!5 Mindenesetre a két politikai ellenlábasnak, az orosz teokratának, valamint az orosz forradalmárnak és emigránsnak ez a „válogatott hasonlósága” nagyon is meglepő, s 1855-től kezdődően nagyon ígéretes! Mellesleg Dosztojevszkij 1880-as híres beszéde Puskinról, mely felvázolja az orosz szlavofília és az orosz okcidentalizmus lehetséges szintézisét, szintén nem állít – ezúttal az ortodox tábor részéről – egyebet! I. S. Akszakov, aki az orosz írásbeliség baráti társaságának ülésén hallgatta végig, a szlavofilek nevében e beszédet „eseményszámba menő”-nek nevezte. Az történt, hogy Dosztojevszkij felfedezte Puskinban – azon kívül, hogy Puskin tökéletesen megérti az orosz nemzeti lelket, s megalkotja „az orosz ember pozitív szépségének típusát” (Tatyjána), valamint azon túl, hogy ezzel egyidejűleg megérti a szülőföldjétől elszakadt, az embereket megvető, világfájdalomtól szenvedő orosz ember (Anyegin) kozmopolita betegségét – hogy képes megérteni a más nemzetek lelkét is, képes átélni lelki világukat, azonosulni vele, s asszimilálni azt; Dosztojevszkij ezt „világvisszhangzó képesség”-nek nevezi, specifikusan orosz adottságnak kiáltja ki, s azt állítja, hogy teljes mértékben egészséges és indokolt. Az okcidentalisták igyekezete ekként teljességgel igazoltatik. De ezzel együtt s elsősorban a szlavofileknek az az alaptézise, miszerint „az orosz lélek, az orosz nemzet szelleme minden nemzet közt a legalkalmasabb ahhoz, hogy magáévá tegye az össznépi egyesülés, a felebaráti szeretet és az olyan józan rálátás eszméjét, mely megbocsát az ellenségeskedésnek, kiszűri és elsimítja az elütő jelenségeket, enyhíti az ellentéteket”. A pánszlávizmus tehát egyszerűen annektálja az okcidentalizmust, mely egyfajta beosztott szerepet kap: az orosz ember azért ismerkedik meg az idegen nemzetek lényegi jegyeivel, hogy, azokat megismervén, annál tökéletesebben valósíthassa meg saját, orosz küldetését, azaz: önnön természetes adottságának és a megszerzett tudásnak segítségével létrehozni azt a bizonyos orosz össznépi kulturális szintézist, melyben valamennyi nemzet elvegyül, hogy feledje az ellentéteket és a különbségeket. Sőt, Dosztojevszkij tulajdonképpen arról is meg van győződve, hogy az egész orosz nyugatosság nem egyéb az alapvető pánrusszizmus tudattalan, ösztönös formájánál: „Péter kétségkívül valamiféle rejtett sugallatnak engedelmeskedve érzett késztetést az eljövendő célok kitűzését illetően, melyek nyilvánvalóan hatalmasabbak, távolibbak voltak a puszta és legközelebbi utilitarizmusnál. Éppen így az orosz nemzet sem önmagáért az utilitarizmusért lépett a reformok útjára, hanem minden bizonnyal azonnal megérzett, megsejtett valamely más, kétségkívül magasabb célt, mint az utilitarizmus – s noha újfent, ismétlem, akaratlanul érezte meg ezt a célt, de mégis közvetlenül és teljesen életszerűen. Hiszen mi annak idején azonnal nekiláttunk a teljesen életszerű egyesülésnek, az össznépi egyesülésnek!... Igazi oroszokká válni, teljesen orosszá válni talán csak annyit tesz (végül is, ezt hangsúlyozom), mint minden ember testvérévé válni, minden-emberré, ha így tetszik. Ó, minden szlávimádatunk és nyugatosságunk csupán a mi nagy félreértésünk, noha történelmileg elengedhetetlen...”6

Lássuk azonban, milyen átalakuláson ment keresztül Kirjejevszkij történelemfilozófiája az irányzat másik nagy egyéniségének, Chomjakovnak köszönhetően. Alekszej Sztyepanovics Chomjakov (1804 – 1860) főként az irányzat teológiai vetületét dolgozta át polemikusan, bölcseletileg és történelmi szemszögből. Lehetséges, hogy jelentősége a pravoszlávság teológiájában nagy, s hogy kiérdemelte „az egyház atyja” címet, mellyel Szamarin nemzetgazdász és szlavofil történelemjogász tisztelte meg – bennünket azonban az érdekel elsősorban, az „isteni jog” miféle argumentumaival támogatta meg a szláv prioritás jogát, szemben Nyugat-Európáéval. Oroszország a vallás-igazság birtokosa – ez Chomjakov alapelve. Azáltal válhatott azzá, mert a bizánci vallást tette magáévá, mely egyedül volt folytatója Krisztus valódi egyházának. A Nyugat mindezt Rómától vette át, azaz velejéig megfertőzötten az imperialista és az állami gondolkodás által, a római jog szellemével, azaz a kötelezettséggel, a nem-szabadsággal együtt. Mindez már a megnevezésben is tetten érhető: a „religio” a „ligere” (lekötni)-ből ered. Egyedül a pravoszláv ortodoxia nyugszik az igazsághoz való teljesen szabad, belső kötődésen, teljesen az ember akaratának ügye, aki autonóm módon azonosul Jézus hitével, anélkül, hogy tanácsért fordulna a szimpla utilitarista észhez. Az ész – a jogi, az analizáló, a bomlasztó és individualizáló – osztotta meg a katolikus egyházat: létrejött a protestantizmus és a modern tudomány, az egyház ellensége. Az ortodoxiának nem kell féltenie ezt az egységet: mert hogy nem támaszkodik sem jogra, sem észre, sem a tudományra, sem az egyénre, ami mind egy és ugyanaz, ugyanannak az elvnek a magyarázatai. A hiten alapszik, a hit pedig magasabb valami az észnél meg annak termékénél, a tudománynál, „a hit a Jelenés éltető igazságával átitatott, fellelkesült lélek valamennyi erejének aktusa. A hit nem érthető meg kizárólag érzéki alapon, csakis érzés és ész együttes segítségével. Röviden: a hit nem tudás, hanem egyidejűleg tudás (tudomány) és élet.” Csakis a hit értheti meg az isteni igazságot, alázatosan azonosulva, intuitíve az adott Jelenéssel. Az analizáló, individualizáló, aktív ész nem képes megragadni az igazságot, csakis az univerzális ésszel való morális egyetértés esetében, azaz önmagát, valamint individualizáló képességét feladva. Ami állam és egyház arányát illeti, éppoly állapot lenne kívánatos, mint test és lélek esetében: a kereszténység azonban Nyugaton, mivel elrómaiasodott, az állam kötelékébe hanyatlott, a pápa világi hatalomra tört, az egyház pedig „a hit államává” vált. „Hiszen nem az az állam keresztény, mely elismeri a kereszténységet, hanem az, melyet a kereszténység elismer: mert hogy nem az állam áldja meg az egyházat, hanem az egyház adja áldását az államra.” Az államnak át kell alakulnia egyházzá, nem az egyháznak kell arra törekednie, hogy állammá váljék. Épp ily módon jött létre az óorosz állam, melynek a keresztény nép önszántából átadta hatalmát, hogy azt Isten törvényének szellemében gyakorolja; ez az állam az igaz és egyetlen isteni Egyház teste. Chomjakov persze a néhai moszkvai államra gondol, Péter államát mint az okcidentális államok imitációját elveti. A létező orosz állam azonban még így is kezdetektől fogva jónak számít szemében, az orosz nép szabad egyöntetűségéből alakult meg, s szuverenitását nem sérti e nép engedelmessége sem, hiszen az önkéntes engedelmesség éppen a szuverenitás bizonyítéka. Látható, Chomjakov a létező rezsim elismerésének híve.

De itt már tulajdonképpen a jogtörténetről és az államtudományról beszélünk. Amiként Kirjejevszkij történelemfilozófiája önmagától átalakul Chomjakov teológiájába, éppoly természetességgel alakul át Chomjakov koncepciója az orosz pravoszlávságról Konsztantyin Szergejevics Akszakov (1817–1860) történész és államtudós elméletébe. Bár Akszakov nem állami fajnak nevezi a szlávokat, s magát az államot is rossznak tartja, mindez mit sem változtat azon, hogy nemzetállamának genetikája ne váljék az orosz állam tarthatatlan apológiájává. Mindenekelőtt különbséget tesz „ország” (pays) és „állam” között, az előbbi szerveződést orosz jellegűnek mondja, utóbbit pedig nyugatosnak. Az „ország” falvak összessége, orosz mezőgazdasági „mir”-ek egysége, melyek mindegyikének önigazgatása a tagok közti egyetértésen alapszik, s melyek szintúgy egyhangúlag, közösen és szabad döntésükből következően összefogtak Oroszhon megalakítására: igazságuk tehát belülről jövő. Ezzel szemben az állam erőszak és kikényszerített törvény eredménye, raison-ja teljességgel kívülről jövő. Az orosz állam is idegen eredetű, létrejöttét a külföldi ellenséggel szembeni védekezés szükségessége váltotta ki: Oroszország államalkotó törzse idegen (varjagok), s nem lehettek az oroszok azok; ezzel szemben az „ország” hívta őket s bízta meg őket feladatokkal abból a már említett szabad egyöntetűség raison-jából kifolyólag, melynek eredményeként az ország születik. „Valamennyi európai állam hódítás útján jött létre..., ezzel szemben az orosz állam nem hódítással, hanem a kormány önkéntes elismerésével alakult meg. Éppen ezért nem az ellenségeskedés, hanem a nyugalom és az egyetértés az alapja. A kormány minálunk kívánatosként jelent meg, nem mint ellenség, hanem mint védelmező, s a nemzet egyetértéséből kifolyólag erősödött meg... A nyugati állam alapja tehát az erőszak, a rabszolgaság és az ellenségeskedés. Az orosz állam alapja – önkéntesség, béke és nyugalom. Ezek az alapok képezik a legnagyobb és a teljes ellentétet Oroszország és Nyugat-Európa között, s mindkettő történelmét ezek határozzak meg... Az orosz nemzet önként igényli a kormányt, a herceg-uralkodó személyében, azaz a legmegfelelőbb intézményeként, s baráti kötelékbe lép vele. Mindez nemzet és kormány szövetsége, vagyis Ország és állam szövetsége... S mi volt az, ami e két alkotóelemet összefogta, megbonthatatlan szövetséget hozva köztük létre?... A hit és az élet.7... Hittel és élettel az állam is országossá vált...” Nyugaton, ahol erőszak szülte az államot, állam és ország nem viseltethet egymás iránt bizalommal: innen erednek az uralkodó és a nemzet közti állandó harcok, parlamentek és alkotmányok egymást váltása; az alkotmány olyan garancia, melyet a nemzet kényszerít ki az uralkodótól, ez is annak bizonyítéka, hogy nem bíznak egymásban. Oroszországban, logikusan, semmi szükség hasonló garanciákra: „A garancia a rossz. Ahol szükség mutatkozik rá, ott hiányzik a jóság... Mindennemű hatalom az eszmében van. S mit érnek a feltételek és szerződések, mihelyt hiányzik a belső hatalom? Egyetlen szerződés sem tartja meg a népet, mihelyt az belül nem akarja. Minden hatalom a morális meggyőződésben van...” Másutt, ország és állam, nép és uralkodó viszonyának ideális működéséről ezt olvassuk: „Hasonlóan ahhoz, amikor a herceg tanácsot tartott, a cár (később) országos tanácsot (dumát) hívott össze meg tartománygyűlést (sobor). A nemzet nem követelte, hogy uralkodója a véleménye iránt érdeklődjék. Az uralkodó azonban nem félt kikérni népe véleményét... Valamennyi rend bizottságát megkérdezték; ők pedig így válaszoltak: A mi elgondolásunk ez és ez, de mi a véleménye Őfelségének! Nem a személyes önelégültség, nem a nyugati szabadság durvasága, hanem a mindkét oldalról kifejeződő őszinte előnyösség-vágy uralkodott itt...” S mivelhogy Európában uralkodó és nemzet nem érti meg egymást, viaskodik egymással, Európa két dolog közül választhat: vagy abszolutizmus vagy forradalom és anarchia, szabadságot azonban sohasem. A valódi szabadsággal, mely a forradalomban nem lát egyebet a feje tetejére állított rabszolgaságnál, csakis Oroszország rendelkezik: „A Nyugat, mely a rabszolgaság állapotából a lázadás állapota felé halad, lázadást kap szabadság helyett, erre büszke, s rabszolgaságot lát Oroszországban. Oroszország viszont minduntalan karban tartja a kormányát, melyet ő maga ismert el, önként és szabadon nyesegeti, ezért a lázadóban csak egy másfajta rabszolgát lát...” Nagy Péter azonban erőszakos reformjával megsértette az ország és az állam közti egységet, ám az ország, s különösen az egyszerű nép, hű maradt az öreg koncepcióhoz. S ez nemrégiben újfent megmentette Oroszországot. Napóleon állama, mely hatalmasabb az orosznál, majdnem feldúlta. S ekkor „a felbolydult állam az Országhoz és Moszkvához fordul segítségért. Moszkva felfogja a csapást. Moszkva és az Ország megmenti önmagát és az államot...”

Mi mondható el a szlavofil orosz elméleteknek erről a kezdeti tömkelegéről? Ez a legképzeletbelibb és legkeményfejűbb fantazma, melyet a hazaszeretet és az apák hite iránti hűség valaha is diktált. Az egyedüli, ami elfogadható belőle, s aminek valóban egyetemes értéke van, az az ész és az érzés közti harmónia elméleti, univerzális igénye, a morális igazsággal felruházott ember igénye, mely modern időnkben valóban hiányzik, s amit a szlavofilek is kerestek. De már az ezt követő első állítás – tehát hogy az orosz ember és az orosz társadalom jobban eleget tesz ennek a harmóniának és morális biztonságnak, mint a Nyugat – is tiszta fantazma. Hogy Bizánc lenne az isteni igazság egyedüli őrzője, hogy a katolicizmus és a protestantizmus a felfordulás, az anarchia és az erőszak vallása, hogy a modern, szociális és politikai Forradalmak Róma gyermekei, hogy Isten Oroszországra osztotta az üdvözítő kizárólagos küldetését, amit Bizánctól vont meg – ez mind mind illumináció avagy a fanatikus idealizmus diktálta apriori tézisek, melyek nélkülözik a legcsekélyebb történelmi bizonyítékot, bár, erre nincs is szükségük. Az orosz állam szabadság és belső igazság általi megalakulásának képe – melyben sem az országnak, sem a népnek nincs szüksége alkotmányos garanciákra, sőt, ezeket elvetik – kegyetlen iróniához hasonlít. Valójában azonban nem erről van szó: építsenek bár e misztikus merengők képzelt történelemből kacsalábon forgó palotát a maguk használatára, s akár nemzetüket is vigasztalják vele sorsukat eszményítendő, hiszen idealizálni kell, hogy valahogy el lehessen viselni. Más kérdés azonban, ha e filozófiai-politikai elméletek gyakorlati következményei másokat érintenek. Ezek a másvalakik vagy szintén szlávok vagy nem szlávok. Elsősorban is teljességgel helytelen egyenlőségjelet tenni a szlávság és az ortodoxia közé. A lengyelek, a csehek, a szlovákok, a szlovének és a horvátok nem ortodoxok, s a pravoszlávság a valóságban éppoly távol áll tőlük, mint mondjuk a franciáktól vagy az angoloktól. Akkor hát ezek a szlávok a misztikus ortodoxia által inspirált szlávimádaton belül a szlavofília és az világegyüttmegváltás szubjektumaiból egyszeriben a pánszlávizmus objektumaivá válnak? Tulajdonképpen igen, s a nemzeti igazságosságért kiáltó oroszországi lengyelek égető problémáival kapcsolatos moszkvai szlavofilek állásfoglalása ennek szomorú tanúbizonysága.

A szlavofileknek elméletileg nem az a céljuk, hogy eggyel több vagy kevesebb hamis történelmi interpretációval álljanak elő. Noha a csehek nem ortodoxok, mindenesetre a kilencedik században Bizáncból jött apostolok által kereszteltettek meg, s noha már egy századdal később végérvényesen a latin és a katolikus Kelethez csatlakoztak, mégis, úgymond már vallásos fejlődésük legfontosabb eseményei – azaz a huszita reform, valamint a Csehtestvérek egyháza a tizenötödik században – is bizánci reminiszcenciákból eredeztethetők, s egyfajta visszatérést jelentenek a pravoszlávsághoz. Így fest Kirjejevszkij nézete, s utána még számosan bizonyítgatják ezt – Akszakov, Iszmanszkij, Hilferding. Ha volt valami, ami az okcidentális kultúra tipikus megnyilvánulásának számított abban a bizonyos chiliasztikus tizenötödik században, az okcidentális „középkor alkonyán”, hogy Huizinga szavával éljünk, akkor az biztosan egyfelől a huszitizmus volt, mely éppoly mértékben táplálkozott a francia albigensek hagyományából, mint az oxfordi wicleffianizmusból vagy a cseh etikai gondolkodás helyi szükségleteiből és törekvéseiből, másfelől a Csehtestvériség, ez az idősebb ikertestvére és elődje a kálvinizmusnak meg az angol puritanizmusnak, melyet a huszitizmus bontott le részletes, morálisan abszolutista következményeire – a cseh paraszt eszével. Palackýnak nem esett nehezére a Doslovban (Utószó, 1872) elvetni Kirjejevszkij nyaktörős képzelgését, mely Huszt és Chelčickýt azon a jogon annektálta, hogy szlávok, tehát par définition ortodoxok is voltak a bizánci „igazhitűséghez” képest. Az, hogy a cseh reformáció a száz évvel későbbi nyugat-európai Reform első megnyilvánulása, hogy Luther, valamint a kálvinista egyházak által elismerten az embernek Istenhez való viszonyában a modern szabadgondolkodás első megnyilvánulása, úgy tűnik, Kirjejevszkijt egyáltalán nem zavarja abban, hogy éppen a protestantizmusból eredeztesse a racionalizmust meg ördögi társait, a szcientizmust, demokratizmust és a forradalmat. Szerinte a cseh reform még Luthert is figyelmeztette az igazi kereszténységre, s alkalma volt visszatérni az ortodoxiához, ám tévedett, midőn az első hét, valóban ortodox helyett valamennyi tizenhat zsinatot elismerte. Ez a csodálatra méltó engedékenység, mely még Luthernek is odakívánná az „ortodoxiát”, legalábbis a katolikus egység szétszakadásának elve okán, a történelmi valóság fényében a vallásos nacionalizmus puszta frázisának tűnik. Tulajdonképpen az orosz ortodoxia mint az egyedül tiszta kereszténység Kirjejevszkij-féle lelkesedésének Hegel az ellentéte, aki számára Luther német szerzetes éppúgy egy olyan autentikus vallás megvalósítója, mely nem fejlődhetett ki a román-germán egységben, s várnia kellett a szintén belülről induló német Frömmigkeit8 önállósodására.

                         

(folytatjuk)

                   

Jegyzetek

1. „becserélhető filozófiák”

2. „az oroszok által”

3. „Fogadjátok a nemes szövetségeseket barátságosan. Nyissátok meg előttük városaitok kapuit, s kerüljétek az összetűzéseket, mert a bűnös és felesleges ellenállás veszélybe sodorna benneteket. Legyen Franciaország területére való lépésük örömmel fogadva.”

4. „megfelelő környezet”

5. „Lám, aki nem szkeptikus!”

6. Puskin, 1880

7. vö. föntebb Chomjakovval

8. „kegyesség”