Süvöltés

(A. G.-nek, Sz. J.-nek és mindenkinek)

Láttam kisebbségem izgága elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedve a különféle néphősökről elnevezett éjszakai utcákon, facsemetéket lehugyozva és vég nélkül politizálva a csendes hajnalhasadásban;

kik még csak egy másik kocsmát kerestek, de már csak zsugázni lehetett valamelyik drágán bérelt peremvárosi tyúkólban, majdhogynem a csillagos ég alatt, studenc valagot vakarászva;

láttam kisebbségem izgága elméit a hajnali preferánsz romjaiban, azokat:

kik okádni mentek ki, s nem jöttek vissza soha többé, valaki beugrott helyettük, s nem ugatta meg őket a kutya sem, mert ennyire voltak érdekesek az emberközpontú akármiben, ahol úgyszint igencsak haraptak, de leggyakrabban mások;

kik a hajnali preferánsz kopott asztalai mellől elbóklásztak máshová, ahol karosszék várta őket, de nem lettek túl boldogok a ragályos boldogtalanságban;

kik éjt nappallá téve tanultak, hogy a diplomával azután kitörölhessék a valagukat a római jog vagy akármi szellemében, térdre rogyva a nagy Döntőbírók előtt;

kik megint csak térdre rogytak valaki más buggyant előtt az egyetemes bugyutaságban.

Láttam kisebbségem izgága elméit elindulni, amikor a fa mögül hirtelen előlépett a Könyörtelen Sors Kegyetlen and Másajkú Zsaruja és tökön rúgta őket – Stani bre! Hopszte..! –, mert hirtelenségükben nem tudtak magyarázattal szolgálni, hogy mit is csinálnak, vagy nem találták az igazolványukat, amivel tulajdonképpen nem is igazolhattak semmit, csak a saját „személytelenségüket” és igazolhatatlanságukat;

kik kicsiny falukból jöttek a szürke, jelentéktelen városba, és majdnem csak annyit tudtak mondani, hogy já szám sztudent mágyár tánszéka, aztán hazamentek és többé nem hallattak magukról, tanították a gyerekeket jól vagy rosszul, amíg létezett magyar iskola, azután megbékéltek a katatóniában;

kik soha életükben föl nem dőtöttek akár egy szimbolikus pingpongasztalt, mert minek, a pingponglabda úgysem törik össze, aztán talán mégiscsak mondtak ezt meg azt, de igazából nem hitték el saját maguknak, s szájon csapták magukat a pingpongütővel és azt mondták, hogy lófasz; (!)

kik e szürke, jelentéktelen városban születtek és ezzel a csupasz ténnyel igyekeztek igazolni magukat, aztán elmentek külföldre és nem volt kinek és mit írniuk haza, és így akkor nem is írtak, de lelki szemeik előtt vajdasági gémeskutakat láttak, még ha életükben olyat nem is láttak, és könnyeiket hullajtották, amíg meg nem puhult alattuk az a másik „idegen” föld és mindörökre el nem tűntek az önmaguk számára kisírt mocsárban;

kik elmentek az idegen légióba, mert ott legalább nincs ideológia, vagy ha van, az nem az, azután meggondolták magukat, és mindenáron lécelni akartak, de magas volt a kerítés léce, így hát belenyugodtak: disznók helyett négereket vágtak, ebédre emberhúst főztek, közben teli szájjal baszogatták az emberevőket, mert még Afrikában is léteznie kell az emberfia számára valamiféle – el nem kötelezett – lelki szelepnek;

kik meggazdagodtak, kik nem, de főleg nem, mégis nagy nyugati kocsikkal jöttek haza látogatóba, s teli szájjal szidták a rendszert, s nem is tudták, mennyire igazuk van, miközben elektromos karácsonyfát állítottak fel dacból az udvarukban;

kik pediglen azzal kereskedtek, hogy fenyőfát loptak a Hegyről és drágán adták, azután kimentek Nyugatra, mások vécéit csempézni a farmernadrág-csempészés helyett, aztán nyomuk veszett, mert aztán és aztán – hát aztán! (?)

Láttam „nemzetiségem” legjobb elméit elmenni és maradni, tűrni, üvölteni és vakarni, tényeket takarni és valamit kuszán akarni – kicsit is meg nagyot;

láttam már valagot (ha a mocsok” AND „anakronisztikus” Ginsbergét nem is, azzal a piciny reája sütött amerikai csillaggal).

mit tesz az nekem?

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedért művészeket a neoplantai KATOLIKUS PORTA kellős közepén;

kik mindenfélét összeittak a környező iszodákban, azután a farkukat mutogatták az apácáknak meg a galamboknak, mert ezt diktálta a korszellem meg a felbuzogó vér, mert csinálni kell végre valamit, s csináltak is valamit azon kívül, hogy heccből vörösbort öntözgettek egymás lyukas zsebébe, incselkedtek a vécésnénivel és meg akarták tökölni a pincérnőt,

tehát csináltak is valamit, de ha nem, legalább Istennek képzelték magukat művészi mámorukban, a templomból kiszűrődő lágy orgonaszóban – miközben két angyal röpködött a templomtorony óramutatói körül: ettől borsódzhat még a hátuk: a Művészet és a Politika arkangyaláé volt az elkövetkező csata. És így – többször. (Uh!)

Láttam nemzedékeink legjobb elméit az őrület romjaiban, angyalfejű intellektusokat égve a hatalom sötét gépezetében, miközben őket kiáltották ki sötéteknek a mindenkori kikiáltás logikája szerint, amen: ÉLJEN A SZABADSÁG, ÉLJEN A GÉPEZET!

AVE CAESAR VAVAN! (A vécé zárva van.)

Holnap hová megyünk, pajtás?

S a téren át, minden időn át, emlékszem az egykori Ifjúsági Tribünre, angyalfejű, TE! Ahogy a lépcsőkön fölfelé, szerencsétlen pajtikám! Fokról fokra a semmibe. A Senkiből is lehet valaki, de ez is relatív és revellatív. Aztán úgyis áthelyeznek. Mert mindig nagy az áthelyezés, de főleg a „lehelyezés” lehetősége. És ez már nem is lenne vers..., és igazából nem is lenni soha... (És te egykori főszerkesztőnő, ki el vagy foglalva idegeid rendhagyó játékával?)

Láttam téphetetlennek aligha mondható idegeink játékát, s szóljon rám valaki, ha ismétlek!

Láttam és látom legjobb elméinket az őrület romjaiban – nemzedékeken át;

kik el akarták sajátítani az írás minden csínját, és mi van még: bínját? (Mi az, hogy

bín? Én a bűn szót ismerem.)

VIVA LA SÖTÉTEK!

Kik?

KIK verseket fabrikálnak és egyebeket, és úgy érzik, hogy az örök Átok Földjén vannak;

kik – akár a politikusok – sosem bocsátják meg az ellenük vétkezőknek;

kik rideg éjszakáikon át hegyezik a pennájukat, meg a metélő késüket, hogy pár nyamvadt sort papírra vessenek, netalán sikerülne ki szopni az Örökkévalóság kérész pöcsét;

kik képesek akár az öreganyjuk szexuális életéről is írni, csakhogy öreganyjukat  megbotránkoztassák;

kik szexuális életet élnek az öreganyjukkal, hogy maradjon erejük az alkotásra;

kik szexuális életet élnek alkotás közben, mert tökéletesen unalmas az, amit írnak;

kik azért írnak, hogy valamit megbaszhassanak;

kik azért írnak, mert már nem baszhatnak meg semmit;

kik azért írnak, mert nem is karnak baszni;

kik azért írnak, mert – akár a hírnév kedvéért – rá akarnak baszni; (!)

kik nem is tudják...

kiknek ez egyéni terápia;

kiknek ez kedvezményes utazás Onán földjére;

kiknek ez nem jelent semmit, de megdöglenének érte;

kik legszívesebben a seggükbe rejtenék az írásért járó szomorkás összeget;

kiknek ez nagyon muszáj;

kik olyan okosak;

kik szeretik a saját írott szavukat;

kik pálcával kaptak a seggükre az iskolában, mert akkor még két szót nem tudtak hibátlanul leírni; de most sem;

kik ki akartak vándorolni, de hagyni akartak maguk mögött valamit;

kik ki akarnak vándorolni, de nem akarnak maguk mögött hagyni semmit stb.

ÉN VELETEK VAGYOK!

Szeretem az írást, mert én is őrült vagyok, úgy igyekszem süvölteni. Ahogy:

Láttam nemzedékem legjobb elméit a halál karmaiban, és legjobb elméjét,

kit halálra üldöztek, aztán azt mondták, hogy pardon; de már késő volt, különben is mit jelent az, hogy : PARDON?

Láttam nemzedékem legelcsigázhatatlanabb elméjét, ahogy egyetlen maradék jegyét szorongatta a Farkasréti temető villamosvonalán, és intettünk neki, és egyelőre nem utaztunk utána, bár mintha már lassan pakolhatnánk. (Pakoltak sokan.)

Farkasok üvöltenek a nappaliban és éjszakában. A szív dobog, amíg meg nem áll. Üvöltene a réten, amelyik már nem az övé, mert sosem is volt igazából. Csak valamikor rég, ki emlékszik rá? Homo homini lupus est. Ugye milyen szép ez az est?

Láttam nemzedékem legjobb „farkasait” a bősz birkák árnyékában. Kik örökre elkötelezték magukat a (vörös)szín mellett, közben igazából nem is próbálták megtudni, mit jelent az. Levágták a hajukat, de annál nagyobb körmöket növesztettek, s kapartak sérvük, vérük szakadtáig, s mindenfélét összehordtak a seggük alá, s megvették, de még inkább ingyen elkapták a legjobb festményeket, s azokon kotoltak, akár víziló alatt az aranytojás. És oh, mily csoda, hogy ebből alig akart alakulni további művészet. (?)

Láttam azokat, kik a fantáziátlanság dicső katedráinál beköpték a saját édesanyjukat is, és ezzel kis piros könyveket váltottak a boldogságba, úgymond: kis vörös könyvecskékben utaztak, és kötelességből skarlátra püfölték mások seggét, és fölhevülten magukhoz ragadták a mikrofont, és telhetetlenül párzottak vele, és leestek a szószékről – és elsütötték az ideológia utolsó gecijét.

Láttam azokat, kik a legfrissebb forradalom lángoló hevében joghurtos pötyölkéket csapkodtak a hatalom bástyájához, meg egymás fejéhez, és szép új világot akartak, ha egyáltalában meg tudták fogalmazni, hogy mit akarnak, csakhogy a szép új világ mindig bekanyarodik egy sarokkal elébb, és úgy tűnik el a sóvár tekintetek elől.

Láttam azokat, akik megint csak kiálltak és fűt-fát ígértek a nép nevében, merthogy a „nép megtörtént”, de ha igazából rajtuk áll, a nép megint legelhet és fafejében búslakodhat, mikor jön a vonat a következő szabadságba.

Láttam azokat, akik ebben az egész cécóban gyorsan átpingálták a lovukat, s még csak meg sem döbbentek saját magukon, mert ők mindenki mást lónak tekintenek.

Láttam azokat, akik érzik, hogy valami nem stimmel, s ezért agresszív mutogatnak a kisebbségre, merthogy azok szabotálják az igavonást a Paradicsom felé. Kisebbségnek kicsiny, nagyobbságnak nagy paradicsom. Vagy krumpli, karfiol, esetleg: cékla. A portéka neve kizárólag bizánci gót betűkkel kiírva. Tájékozódjon, ki hogy tud. Play back: nemzetiségből a kisebbségbe – és azon is túl. Régi energia dúl-fúl.

Látom legjobb formában lévő elmémet az őrület mocskában, miképp épen sziporkázik valamely kocsmában; de hahó, amíg kocsmánk van, addig nagyon is jó. Hahó, éljünk, halihó!

Láttam dicső öregeinket, akik holtig bíztak a nagy ideában, aztán már csak zenét húzattak a fülükbe, s elszalasztották az utolsó vonatot a Mennyországba.

Kik életüket és egyebüket adták azért, amiről el kellett hinniük, hogy az övéké, de ezt igazából nem így gondolták azok, akik a jogart, még inkább a bunkót szorongatták, s lévén ők maguk a legnagyobb bunkók, nem kegyelmeztek senkinek.

Láttam dicső öregeinket, akiben ha más nem, az idő fogott ki, s az öröklét folyóján innen hagytak bennünket, mindörökre árván. És jómaguk sem jutottak el az örökkévalóságba. Hát még mi!

Láttam dicső öregeinket szebb jövőt építeni, de a kiépített szebb jövő csak nem akart jönni, s akkor ők azt mondogatták, hogy bizony, az elmélettel nincs, csak a gyakorlattal van baj, közben ők is érezték, hogy ez már maga a Nagy Tudathasadás.

Láttam magam legjobb formában lévő elmémmel legjobb formában lévő dicső öregeinket, s tisztelet a kivételnek, de legtanulságosabb az volt, amikor őszintén – daloltak.

Láttam dicső öreg elméinket a további szabadság kottáit körmölni, de énekelni akkor már csak a tökig hamisnak támadt kedve, s ettől a csalamádétól már senkinek őszintén: nem eredt el a nedve. (Csak valamivel később a vére.)

Láttam tiszteleteket, mint mondom, a kivételnek; s láttam dicső aggokat, kik kivették magukat az egészből, mert nem akartak szégyenszemre kivetkőzni az észből. Ők nem hagyták magukat, mások meg nem hagyták őket. (Kivenni.)

Láttam dicső öregeinket és fiataljainkat egyaránt, amint épp versenyt futottak hírt koppintani a Nagy Fülnek, és lázas buzgalommal tiporták egymást a Boldogulás Kapujában szeretteik nevével az ajkukon, mert legédesebb beköpni azt, kit legjobban... (szeretsz). Ezt tanította meg velük az orosz préri, hol akkorát lovagolt a kedves Dzsugasvili.

Láttam dicső öregeinket és fiataljainkat egyaránt a normál erkölccsel haránt, lelki gecik, kurvák és cafrangok gyanánt;

kik azt képzelték, ez a rövidebb út a Nirvánába;

kik azt képzelték, így majd ingyen jutnak vajhoz;

vajh, így van-e ez?

kik mindenáron másokat akartak juttatni bajhoz,

mert ezt diktálja a létező kolhoz.

Szellem.

Meg a mélységes „emberség”.

Mert a Kolhoz eleve szarban van, s mivel az közösség, miért ne lennénk szarban mindannyian?

Láttam szép, meleg Kolhozainkat gecik, kurvák és cafrangok által irányítva, s a nagy Szerteágazó Vörös Valagban minden zárva, ami egyébként, logikusan, nyitva. De honnét tudnám én? Egy dolog bizonyos: NEM MINDEGY, AZ ARANYÉR SEGGEDBEN VAN, VAGY KALIFORNIÁBAN? (Staccato, majd:)

KÓRUS: KALIFORNIA, HALLELLLLLLÚJA!

REFRÉN: KALIFORNIA, HALLELLLLLLÚJA!

Láttam nem-nemzedékem és nemzedékem legparázslóbb elméit a valamit-tenni-kellene bénító izgalmában; angyalfejű hipsztereket és gondolkodó sminkereket, ha nem keverem a fogalmakat; szóval láttam mindezeket és mindazokat, s most talán a Kolhoz a múlt zenéje, de hol maradt a mi „szépséges” együttlétünk ZEN-je?

Láttam embereket, kik seggre estek a babiloni toronyból, amikor az Úr fölébredt álmából és elfingta magát, s aztán föleszmélt, s csodálkozva nézett körül, hogy aztán meg „hová lettek az emberek?”.

Valaki tán kiáltaná: EURÉKÁ, ITT A PINA HEMPEREG!

KÓRUS: HEMPEREG? HEMPEREG!

REFRÉN: HEMPEREG? HEMPEREG!

A letűnt társadalmi rendszerben, amely immár a múlté, mert mi tudjuk, leküzdjük, mi a faszt, még a pina is csak hempergett, mint amolyan visszás örökség, és minden volt egy nagy ökörség, és tényleg az volt, most ezzel ellentétben, mi most – a haladás kerekét nem állítjuk le! –, most ezzel ellentétben mi most, csak úgy, megfirtatjuk a pina és a fasz nemzeti és nemzetiségi, sőt kisebbségi hovatartozását is, mert ezt muszáj a demokrácia szolgálatában; mi pina és kemény faszfejűek – anno domini és anno neo Dzsugasvili, meg Adolg és akárki – megfirtatjuk, csakhogy tudjuk, kinek keményebb – a büszke hovatartozása. APAGE! SATANAS! APAGE, SATANAS! És megfirtatjuk ezt, mert minden szabadság kezdete kemény, keményebb, mint a gránit, s csak aztán válik rugalmassá, amikor megint minden elveszett. A veszedelem mindig egy „szabadság” állapot, amikor a rend háttérbe szorul, de aztán ismét előbújik, s nem ismer ellenséget. APAGE! A következő intermezzóig.

Záradékban:

Megfirtatjuk, ki kinek az ellensége lélekben, mert ellenségeskedést nem tűrünk; a békéért vagyunk, a békéért élünk – s a békéért: ölünk!

1990, Újvidék