Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. december / A tékozló filozófus visszatér

A tékozló filozófus visszatér

Németh István fordítása

Filozófiám egyetlen kifejezéssel összegezhető: az önmagunk tévedhetőségében való hittel. Számomra ennek ugyanolyan jelentősége van, mint a Cogito ergo sumnak volt Descartes számára. Sőt valójában annál is nagyobb: Descartes tétele csupán a gondolkodó emberre vonatkozott, míg az enyém arra a világra is, amelyben élünk. A döntéseink részét képező téveszmék és tévhitek velünk együtt alakítják az eseményeket, melyeknek magunk is részesei vagyunk. A tévedés lehetőségének az emberi dolgok vonatkozásában ugyanolyan szerepe van, mint a mutációnak a biológiában.

Hangsúlyozni szeretném, hogy amikor hitről beszélek, ésszerű, vagyis filozófiai értelemben vett hitre gondolok, amely azonban mégiscsak hit. Nem tudom oly módon bizonyítani, ahogy, legalábbis állítása szerint, Descartes bizonyította saját létezését. Isten a tudója, megpróbálkoztam a bizonyítással, s olykor már egészen közel jártam hozzá, ám a végén valahol mindig saját érveim hálójába akadtam. Van némi ellentmondás abban az állításban, hogy bizonyítani tudjuk: mindenben tévedhetünk. Hasonló következetességgel állíthatjuk, hogy ennek bizonyítása merő képtelenség. Ezek után örülök, ha elmondhatom: kijelentésem igazsága nem más, mint hit.

Ebből az a fontos következtetés vonható le, hogy szükségünk van hitre mint egyfajta vezérelvre. Nem hagyatkozhatunk kizárólag az észre. A racionalitásnak megvan a maga szerepe, de korlátai is vannak. Ez utóbbiakról is szeretnék ma este szólni. Aki ragaszkodik az ész korlátaihoz, s nem hajlandó túllépni rajtuk, aligha lesz képes megbirkózni mindazokkal a kihívásokkal, amelyeket számára a világ tartogat. Helyesebben tesszük, ha hiszünk saját tévedhetőségünkben. Így tehát most leginkább erről szeretnék szólni, előrebocsátva, hogy idő hiányában nem foglalkozhatom a legfontosabb kérdéssel, nevezetesen azzal, hogy miként függ össze a saját tévedhetőségünkben való hit a nyílt társadalomba vetett hittel. Ennek kifejtésére más alkalommal kell majd sort kerítenem.

Ami engem illet, a saját tévedhetőségemben való hit vezérelt mind a pénzszerzésben, mind az adományozásban. Életem azonban többről szól, mint csupán a pénzről. Pályám során ez utóbbi főleg azért kapott nagyobb szerepet, mert felismertem, társadalmunk hajlik rá, hogy a pénz fontosságát túlértékelje, s minden értéket pénzre váltson. A művészeket műveik hozadéka alapján értékeljük, a politikusokat aszerint, mennyi pénzt tudnak előteremteni; mi több, saját értéküket gyakran ők maguk is azon mérik le, mennyi pénzt tudnak még tisztségük mellett keresni. A pénzcsinálás fontosságának felismerése akár egy jelentős filozófus elismerését is jelenthetné személyemben – számomra ez minden vagyonomnál nagyobb elégtétel lenne.

A pénzzel és a gazdagsággal kapcsolatos elfogultság egyoldalúsága jól példázza, mit értek tévedhetőségen. Némileg sarkítva úgy is megfogalmazhatnám, hogy – operacionális kifejezéssel élve – mentális szerkezeteink kevés kivétellel ténylegesen vagy potenciálisan hibásak. Mentális szerkezet minden gondolati termék, akár elménk rekeszein belül marad, akár kikerül a világba, s ott különböző intézményekben – pénzpiacokban, devizaárfolyamokban, az ENSZ-ben, a nemzetállamokban, az államok belső és nemzetközi politikai-jogi viszonyaiban – ölt formát. Az elménk határain belül maradó mentális szerkezetek sora az egyszerű észleletektől a nyelven keresztül a nyelv által kidolgozott, életünk világához kapcsolódó – vagy annak megkerülését célzó – hitrendszerekig terjed.

A hibás mentális szerkezetekkel kapcsolatos megfogalmazásom világosabbá válik, ha vizsgálatunk tárgyává a kivételes, azaz hibátlan mentális szerkezeteket tesszük. Képesek vagyunk például igaz vagy hamis kijelentéseket tenni. Az ilyen kijelentések nem hibásak, s a megismerés mértékét az adja, mennyire tudunk igaz kijelentésekre szert tenni. Ennek feltétele, hogy túllépjünk az olyan „jól hangzó” kijelentéseken, mint amilyen a mentális szerkezetek hibás voltára vonatkozó megállapításunk. Vagyis meg kell vizsgálnunk, miféle igaz kijelentések megfogalmazására vagyunk képesek. A kijelentések egyik csoportját az egyedi tényekre vonatkozó egyszerű kijelentések, a másikat olyan – matematikai és logikai – szabályok alkotják, melyek segítségével egyes kijelentések igazsága más kijelentésekből levezethető. A tudomány, amelyet bízvást a legnagyobb emberi teljesítménynek nevezhetünk, igaz kijelentések alapján e szabályok segítségével egyetemlegesen alkalmazható általánosításokat fogalmaz meg. Az ilyen általánosításokat azonban, mint Karl Popper kimutatta, csak falzifikálni lehet, verifikálni nem. Jellegükből adódóan hipotézisek maradnak, s mint ilyenek mindig ki vannak téve a falzifikáció lehetőségének.

A megismerés minden hasonló formájáról elmondhatjuk, hogy a tények és szabályok csak annyiban szolgálhatnak az igazság vagy érvényesség megbízható kritériumaként, amennyiben ismerjük alkalmazásuk módját. Az ilyen kritériumok megbízhatóságának alapja, hogy függetlenek mind a kijelentésektől, amelyekre alkalmazzák, mind a személyektől, akik alkalmazzák őket.

Saját helyzetünket abból a szempontból vizsgálva, hogy emberi lényként próbáljuk megérteni a világot, úgy találjuk, hogy gondolkodásunk határai nem azonosak a megismerés korlátaival. Életünkről magunknak kell döntenünk, s döntéseinkben olyan vélekedésekre vagyunk utalva, amelyek nem minősíthetők megismerésnek – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Vagyis kénytelenek vagyunk a hithez folyamodni. Olyan sorsszerű emberi állapot ez, amelyet felismerve ha nem is teszünk szert valódi megismerésre – hiszen ez önellentmondás lenne –, olyan hitkészlet birtokába jutunk, amely leginkább megfelel ennek az emberi sorsszerűségnek – s voltaképpen ez az a hit, amelyre, saját tévedhetőségem fogalmáról szólva, gondolok.

A világról alkotott nézeteim, azt hiszem, az általánosan elfogadott felfogástól több vonatkozásban is különböznek. Most arról szeretnék szólni, amiben ezt a különbséget jelentősebbnek gondolom. Korunk uralkodó bölcsessége, a természettudományok fenomenális sikerein felbuzdulva, arra törekszik, hogy olyan területen is a tudományt utánozza, amely erre valójában nem alkalmas, vagyis az emberi dolgok vonatkozásában. A természettudomány az eseményeket egymást követő tények sorozataként vizsgálja. Az emberi dolgok vonatkozásában az ilyen megközelítés azért félrevezető, mert eltekint saját mentális szerkezeteink hibáitól, s nem veszi figyelembe az emberi vélekedések és a dolgok valóságos állása közti különbséget. Ez leginkább a gazdaságelméletben követhető nyomon, de éppígy megnyilvánul a történelem értelmezésében is.

Az olyan eseményekben, melyeknek szereplői gondolkodó lények, az oksági láncolat nem tényhalmazok egymásutánisága; ahol szerepet játszik az eseményekben résztvevők gondolkodása, ott ez a láncolat a tényektől az észlelésen keresztül döntésekhez, majd a döntésektől a következő tényhalmazhoz vezet. Az egymást követő tényhalmazok közvetlen kapcsolatáról csak természeti jelenségek esetében beszélhetünk. Az összefüggések közvetett voltának semmibevétele azonban, valahányszor szerepet kap bennük az észlelés és a valóság különbözősége, csak zavarokhoz vezet.

A gazdaságelmélet e kettő különbségét azzal kerüli meg, hogy a keresletet és a kínálatot adottnak veszi, s figyelmét ezek összefüggésére összpontosítja. Az ily módon kialakított bonyolult valóságértelmezés azonban, legalábbis ami a pénzpiacok viselkedését illeti, távol esik a valóságtól.

Én viszont az észlelés és a valóság különbözőségére összpontosítottam. Ismeretes, hogy a valóság tükröződik az emberi gondolkodásban – ez a gondolkodás kognitív funkciója –, s hogy a valóságot az emberi döntések is befolyásolják – amit én participatív funkciónak nevezek. E két funkció, jóllehet egymással ellentétes irányban hat, egy szűk sávban fedi egymást. Az emberek az olyan eseményekről, amelyekre döntéseikkel hatni tudnak, egyszersmind gondolkodnak is. Az ilyen – általam reflexívnek nevezett -események szerkezete másmilyen, mint a természettudomány tárgyát képező eseményeké, ennélfogva másféle gondolati megközelítést igényelnek. Felfogásom szerint a reflexivitás alapozza meg a bizonytalanságnak azt az elemét, amelyet mind az események szereplőinek gondolkodásában, mind az események valóságos lefolyásában tapasztalhatunk.

A reflexivitásra vonatkozó felfogásom kidolgozása során nem kevés nehézséggel szembesültem, ezeket azonban most nem kívánom részletesen kifejteni. Inkább arról az emberi dolgokban megmutatkozó bizonytalansági tényezőről szeretnék szólni, amely a természeti jelenségekből teljességgel hiányzik. A bizonytalansági tényező fogalmát a természettudomány – pontosabban a kvantumfizika – is ismeri. Én azonban egy másfajta bizonytalanságra gondolok. Ez a fajta bizonytalanság nem csak a vizsgálat tárgyát érinti, hanem magukat az elméleteket is.

A Heisenberg által kidolgozott bizonytalansági elv, illetve az erre alapozott kvantumfizika jelentős predikatív és explanációs erővel bíró statisztikai általánosításokat eredményezett. A bizonytalanság elve itt azt jelenti, hogy a kvantumfizikai jelenségek megfigyelése hatással van a jelenségek viselkedésére is. A bizonytalansági elv azonban – ahogy más kvantumfizikai elmélet sem – önmagában nem tudja befolyásolni a kvantumfizikai jelenségek viselkedését. Következésképp alkalmasak arra, hogy az ilyen elméletek érvényességére vonatkozó vizsgálódások kritériumául szolgáljanak. Mármost tételezzük fel, hogy kidolgoztam egy olyan elméletet, amely előre tudja jelezni az értékpapírpiacok viselkedését; nos, egy ilyen elmélet bizonyára befolyással lenne az értékpiacok viselkedésére. Vagyis itt másfajta bizonytalansági tényezőről van szó, mint amellyel a kvantumfizika dolgozik. Ez a fajta bizonytalanság közvetlenül érinti a kijelentések igazságának, illetve az elméletek érvényességének kritériumát. Ez azt jelenti, hogy az egyébként igaz elmélet is lehet hamis, illetve a hamis igaz.

Miként egyeztethető ez össze az igazság általánosan elfogadott fogalmával? Úgy tűnik, e két elismert kategórián – az igaz és a hamis fogalmán – túl másra is szükség van. A logikai pozitivisták azt állították, az olyan kijelentések, amelyek sem nem igazak, sem nem hamisak, értelmetlenek. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. Az olyan elméletek, amelyek hatni tudnak vizsgálatuk tárgyára, éppenséggel nem értelmetlenek: hiszen képesek változtatni a világon. Ezek az elméletek a gondolkodásnak a valóság alakításában játszott aktív szerepét fejezik ki. Ezért inkább az igazság fogalmát kellene ennek megfelelően módosítanunk. Úgy gondolom, ehhez három kategóriára van szükségünk: az igaz, a hamis és a reflexív fogalmára. A reflexív kijelentések igazságértéke indeterminált. Lehetségesek más, szintén meghatározatlan igazságértékkel bíró kijelentések is, ezeket azonban az életben nélkülözni tudjuk. Reflexív kijelentések nélkül azonban lehetetlen élnünk. E kérdés jelentőségét aligha kell hangsúlyoznom. Az emberi gondolkodás számára nem létezik alapvetőbb fogalom, mint az igazság fogalma.

A logikai pozitivizmus a természettudomány diadalát ünneplő filozófia volt, s a természettudományos elvek logikai következtetéseit fogalmazta meg. Úgy gondolom azonban, hogy túllőtt a célon, teljességgel figyelmen kívül hagyva a gondolkodás aktív szerepét a valóság alakításában. A logikai pozitivizmus ékesen bizonyítja, milyen mély hatást gyakorolt világképünkre a természettudomány. Itt az ideje, hogy ezt a világképet alapjaiban felülvizsgáljuk. Ezt a feladatot igyekszem reményem szerint szolgálni, amikor az igazság fogalmát egy harmadik elemmel – a reflexív kategóriájával – bővítem.

Szeretném egy példával megvilágítani, miként alakíthatunk ki a reflexivitás fogalmának elismerésével differenciáltabb álláspontot. Széles körben elterjedt manapság a „piac mágikus erejébe” vetett hit, melynek alapja a központi szabályozás kudarca. A reflexivitás fogalmának elismerésével nyilvánvalóvá válik, a szabályozás kudarca nem azt jelenti, hogy a piaci szabadság tökéletes, a szabályozás pedig nem. Mind a két rendszer hibákkal terhelt, s a választás köztük a reflexivitáson alapszik.

A reflexív kijelentéseknek nincs saját igazságkritériumuk. Igazságértékük bizonytalan. Mindazonáltal nem értelmetlenek. Nélkülük képtelenek vagyunk megbirkózni a világ kihívásaival, amelynek nem egyszerűen csak passzív visszatükröződései: ellenkezőleg, aktív formálói. A világ persze gondolkodásunkon kívül létezik, s a valóságot nem alakíthatjuk kedvünk szerint. Gondolkodásunk, kijelentéseink azonban a valóság részét képezik. Létezik egy olyan felfogás, miszerint a gondolkodás és a valóság két különálló univerzum, amelyek között hasonlóság áll fenn, ennek folytán kapcsolat teremthető köztük, s e kapcsolatban a kijelentések a tények tükröződései. Ez a felfogás megfelel a tudományos módszernek, s az olyan axiomatikus rendszereknek, mint a matematika és a logika, de nem vonatkoztatható az élő és gondolkodó emberre.

A tudományos módszer, mint azt Kari Popper kimutatta, a deduktív logika szabályait követi. E módszer általa leírt deduktív nomologikus modellje lenyűgözően egyszerű. A modellt háromféle kijelentés alkotja: specifikus kezdeti és zárófeltételek, illetve egyetemesen alkalmazható általánosítások. A kijelentések e három fajtája háromféle módon kombinálható: az általánosításokat a kezdeti feltételekkel kombinálva előrejelzéseket, a zárófeltételekkel kombinálva pedig magyarázatokat kapunk, míg a kezdeti és zárófeltételek kombinációja az általánosítások tesztelésére szolgál. Az előrejelzések és a magyarázatok reverzibilisek, míg az általános kijelentések időtől függetlenek.

A reflexivitás megkérdőjelezi a tudományos módszer alkalmazhatóságát az emberi és társadalmi jelenségek tanulmányozásában. Popper állítása – vagy ahogy ő nevezte, az egységes módszer doktrínája – szerint ugyanaz a módszer, ugyanazok a kritériumok érvényesek mind a természet-, mind a társadalomtudományban. E doktrína helyességét illető kételyeimet könyvem, A pénz alkímiája (The Alchemy of Finance) címében is kifejezésre juttattam. Mint ebben a könyvben is megfogalmaztam, a „társadalomtudomány” kifejezés hamis metafora, s az olyan események, amelyekben jelentős szerepet játszik a résztvevők hiányos tudása, univerzális törvények alapján nem magyarázhatók, és nem jelezhetők előre. Ma úgy gondolom, akkori érvelésemben ugyanúgy túl messzire mentem – persze ellenkező irányban – mint annak idején a logikai pozitivisták.

Az egységes módszer elvének feladása nélkül, a természettudományos módszereket és kritériumokat a társadalmi jelenségekre alkalmazva, szintén értékes eredményekhez juthatunk. Nem szabad viszont szem elől tévesztenünk: e módszerek referenciaterminusai per definitionem kizárják, hogy olyan eseményekre alkalmazzuk őket, amelyekben hiányos tudásunk jelentős szerepet játszik. Egy gazdaságelmélet például lehet érvényes hipotetikus konstrukció, amelyből kiiktatnak bizonyos, saját hiányos tudásunkból fakadó következményeket. Baj csak akkor van, amikor az ilyen gazdaságelmélet következtetéseit a valóságos világra alkalmazzuk. Különösen érvényes ez a pénzpiacra. A racionális elvárások és a piaci hatékonyság elmélete igencsak téves következtetésekhez vezet.

Emberi állapotunkból fakadó bizonytalanságaink leküzdésének bevett módja, hogy másutt megszerzett ismereteinket, tapasztalatunkat, meglátásainkat egyéb, ismeretlen területekre is átvisszük. Hasonlóan a vizuális érzékeléshez, amikor a szemfenék vakfoltját a látás minden nehézség nélkül le tudja fedni; ilyen jelenséget más, bonyolultabb szerkezetek esetében is tapasztalhatunk.

A természettudományokban néhány éve olyan újszerű tendenciák jelentkezését figyelhetjük meg, amelyek alapvetően különböznek a popperi modellben leírt analitikus megközelítéstől. Ilyen a bonyolult rendszerek elmélete, az evolúciós rendszerelmélet, vagy ahogy olykor nevezik, a káosz elmélete. Ezek az elméletek a nyitott fejlődő rendszerek tanulmányozásával foglalkoznak, és nem determinisztikus előrejelzések és magyarázatok fabrikálása a céljuk. Vizsgálódásaik – a számítógépes technológia fejlődésének köszönhetően – különböző modellek, szimulációk építésére, futtatására irányulnak.

A társadalmi jelenségek tanulmányozásában ez a megközelítés az analitikus módszerhez képest több eredménnyel kecsegtet. A társadalmi és a természeti jelenségek különbözősége azonban, véleményem szerint, itt sem kap kellő hangsúlyt. Számítógépes programok egész sorát dolgozták ki például az emberi evolúció jövőbeni alakulásának tanulmányozására. Ahhoz, hogy a gondolkodás és a valóság kölcsönhatását modellezni tudjuk, ismernünk kell a modellt készítők modelljét, ehhez azonban ismernünk kell ez utóbbi modell készítőinek modelljét, amihez viszont az utóbbi modell készítőinek modelljét kellene ismernünk, és így tovább, a végtelenségig. Amennyire tudom, mind ez ideig ez még egyetlen számítógépes szimulációnak sem sikerült. A modellek e végtelen sorát, ha gyakorlati hasznukat akarjuk venni, egy bizonyos ponton kénytelenek vagyunk lezárni. Akárhogy is van, ezek a modellek nem képesek a valóság teljes bonyolultságának tükrözésére. Le kell vonnunk tehát a következtetést: a résztvevők tudásának tökéletlensége a tudás elkerülhetetlen velejárója.

Egy előadás keretében nem vállalkozhatom többre, mint hogy számot adjak filozófiai alapelveimről, jelezve egyszersmind az utat, amelyen, azokat a valós világban is követve, idáig eljutottam.

Ha felismerjük, hogy a dolgok valódi állása különbözik a róluk kialakított nézetektől, e különbözőség vizsgálódásainkat is termékenyebbé teheti. Vannak esetek, amikor észlelet és valóság nem túlságosan különbözik, vagy bizonyos erők hatására fokozatosan közelít egymáshoz. Ezt a helyzetet nevezem dinamikus egyensúlyi állapotnak. Más esetekben az észleletek igencsak távol esnek a valóságtól, és semmi jelét nem látjuk a közeledésnek: ez az egyensúlytalanság állapota. Az egyensúlyi állapot bizonyos eseteiben mind a külvilág, mind a résztvevők nézetei állandó mozgásban vannak, míg más esetekben az észleletek döntő többsége és a társadalmi valóság egyaránt mereven rögzített, távol esik egymástól és rendezetlen.

Ami engem illet, érdeklődésem középpontjában, mind elméletben, mind gyakorlatban az egyensúlytalanság feltételei álltak. Ezekről már tizennégy éves zsidó fiúként Magyarország náci megszállása, majd azt követően a szovjet megszállás alatt megfelelő tapasztalatot szerezhettem. Ugyanezeket később Londonban tanulmányoztam. Azokat az eszméket, melyeket Karl Popper hatása nyomán a magam számára ily módon kialakítottam, mind a pénzszerzésben, mind az adakozásban vezérfonalként követtem.

Idő híján nem bocsátkozhatom annak részletes taglalásába, hogyan vezetett a saját tévedhetőségünkkel kapcsolatos hitem a nyílt társadalom fogalmához: egy olyan célhoz, amelyért érdemes küzdeni – s voltaképpen önök elé is ezzel az üzenettel léptem. Mint olyan valaki, aki érdekelt a pénzszerzésben, talán jobban tenném, ha ötleteimet megtartanám magamnak. Még ha hasznos lenne is, számomra ez nem elég ahhoz, hogy higgyek a nyílt társadalomban. A nyílt társadalom érvényesülésének feltétele, hogy az emberek higgyenek benne, és kívánatos célnak tartsák. A nyugati nyílt társadalmak manapság épp ebben vallanak kudarcot – gondoljanak csak Boszniára; ennyiben magam is kudarcot vallottam – úgy is mint filozófus, úgy is mint aktivista.