Eltékozolt mítoszok költészete

Másfél éve forgatom a karcsú kötetet, birkózom a szépség megfoghatatlanságával, miközben a költő mindennapjaiban a lélek és a test poklainak felháborító próbatételeit állja ki. Bántó a csend, amely észrevétlen kőpikkelyeket rak lelkünkre. Mintha halott vidékre omolnának a költő által ősi helyükről kimozdított sziklák, kövek, homokszemek. Ebben a levegőtlenségben visszhang sem csapódik porozva a tájon. Ettől talán még nehezebb a költők magánya, melyben bontanak régit, és építenek új csillagot – égiségben földit, földiségben égit. S ha olyan költő, mint Mikola Anikó, omlaszt érceket a világmindenségből, ír verset az eltékozolt mítoszok szellemi kozmoszából, még nehezebb a megszólalás, hogy ne legyen szúpercegésnyi csak a visszhangja a végtelen időből elődübörgő daloknak. Mert a költészet visszhangját az olvasó szívritmus-változásai, érzelmei és gondolatai bizonyítják.

Mikola Anikó Versek című kötetével maga a költő értelmezte költészetét. Minden látszat ellenére nincs itt szó átértelmezésről, drámai versmegtagadások vagy átfogalmazások sem következtek be. Csupán néhány cím változott meg a versek fölött, a korábbi megjelenésekhez képest. A felületes szemlélőnek a négy ciklusra tekintve feltűnhet az időegységekbe tagolás. Ez keltheti azt a látszatot, mely szerint három verskötetéből és legújabb verseiből válogatta össze a kötetet, pedig a megkomponáltsága, a versek átgondolt egymásutánisága egy alkotói játékvariációt is teremt az életművön belül. Ebből az arányait, hangütését és motívumainak vissza-visszatérő kidolgozottságát tekintve a legnagyszerűbb zenei forma, a szimfónia formai megoldásait idéző kötetből, az egyes versek belső nyelvi és tárgyi világán kívül az új egészből számos új információt kapunk. Nem véletlenül, hiszen a versek tematikus megközelítése, az alaptémák érzelmi és gondolati variációi különböznek ugyan egymástól, de egymásból fakadva fonódnak egységgé.

A Jöjj át utamra (1964–1970) című ciklusban a költő kételyét, az alkotó útkeresését, de a kezdeteikben is erőteljes nyelvi és fogalmi meghatározottságot mutató versek között megtalálható két vers az azóta elhíresült Egyszemű éjszaka című, 1970-ben megjelent antológiából, amely szerepelt Mikola Anikó Tűz és füst között című első kötetében is (Madách 1971). Az említett antológiát útjára bocsátó Tőzsér Árpád még így írt előszavában a fiatal költő verseiről: „Kulcsszavai: csendes völgy, kígyók fészke, kövek, sötét moha, gyíkok sebe, a part fövenye, holdfény, délnyugati szél, olajfák, tenger, halott erdők, fenyők gyökerei, gyantaillat, szikes talaj stb. Roger Garaudy írja Saint-John Perse-ről: »pótvilágot« alkotott magának, hogy kijusson a polgári társadalom és az emberi személyiség szabad és egyetemes fejlődése közötti ellentmondásból. S ennek a »pótvilágnak« fő szereplői: a tenger, a szél, a természet. Ilyen pótvilágnak érzem a Mikola Anikó alkotta tájat is, csakhogy míg Saint-John Perse tengere örök mozgásban van, verseiben a szél örökké fű, addig Mikola Anikó természete a pusztulásé.” Lentebb Tőzsér így folytatja: „Mikola Anikó versei az antológia »jó tettei«, nagy műgonddal és szuverenitással készült alkotások. Ő írta le azt a négy sort, amelynek esztétikailag maximálisan objektivizált szomorúsága felemelőbb, humanizálóbb, mint egy kötetnyi rossz optimista vers.”

Hogyan is szól az emlegetett vers, amelyről a költő első avatott tollú kritikusa, az agyonideologizált irodalmi állapotokra sandítva, szinte védőbeszédnek is beillő dicséretet fogalmazott meg?

Parttalan hullámok terelője

szomorú madár

hűlt fészekből

kóbor szelekbe lengő

Az a tény, hogy a mostani Versek című kötetben az oly sok vitát kiváltott, irodalmon és esztétikákon kívüli szempontok alapján megbélyegzett antológiából a Tőzsér által kiemelt vers nem került be, nem megtagadását jelenti a versnek. Ezzel is állításomat látom igazolva: az új kötetben szereplő régi versek egymásutánisága egy eddig legjobb kritikusai által is bizonytalanul elemzett költői alapállás nyelvi, gondolati és esztétikai teljességének jegyeit mutatja. Tőzsér Árpád a Tóth László által 1979-ben készített Vita és vallomás című interjúkötetben már így nyilatkozott Mikola Anikó költészetéről: „Sajátos valóság elkötelezettje, éppen ezért a »bolyban« sajátos helyet foglal el Mikola Anikó, akinek legjobb versei tulajdonképpen az Ómagyar Mária-siralom modern parafrázisai: a rejtett lírai hős a magány keresztjére feszített embert siratja bennük a mítoszok és a természet nyelvén.” (Az a „boly”, amelyet Tőzsér Árpád emleget, nem más, mint az Egyszemű éjszaka című antológiában szereplő költők legjobbjai: Tóth László, Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc és Mikola Anikó. Ezért is érthetetlen számomra a mai napig, hogy az interjúkötet készítőjében nem ébredt fel a pályatársi kíváncsiság sem a magyar irodalomban ezen a színvonalon oly ritkán jelentkező költőnő iránt.)

A két Tőzsér-megközelítésből is látható, mennyire változik, s nem csupán árnyaltabb lesz, Mikola Anikó költészetének megítélése. Tőzsér először „pótvilágot” emleget – igaz, nem elmarasztalóan, de mégiscsak a vizsgált költészetet beszűkítő értelemben –, majd a költőnőt „sajátos valóság elkötelezettje”-ként emlegeti, s költészetének nyelvi gyökereit és fogantatását, már az alanyiság burkán túl, térben is, időben is kiterjeszti. Közvetve ugyan, de értők számára egyértelműen utal nyelvi és tudati archaizáltságra. S ha nem is mondja ki, a magyar nyelvemlékkel a keresztény kultuszra hivatkozva, a mai ember életében még mindig meghatározó szerepet játszó bibliai mítoszvilágra is.

Legalább két évtizede annak, hogy Mikola Anikó rendszeresen fordította és publikálta Dél-Amerika egyik indiántörzsének, a kecsuáknak a népköltészetét. Tette ezt abban az időben, amikor a világ is felfedezte a maga számára Dél-Amerikát. A világ részéről volt ebben egy nagy adag romantika is, amit az indián-, az afro-latin kultúra és a mérhetetlen nyomor elegyéből földrésznyi méretekben fellángoló forradalmiság táplált, hogy aztán katonai és kommunista diktatúrák mocsarába fulladjon az egész. Ez volt a felszín, de a hatvanas-hetvenes évek fordulóján egyszer csak előtört a mélyből a dél-amerikai mítosz, amely nem volt már sem indián, sem afrikai, sem keresztényspanyol, hanem maga volt a teljesség G. Garcia Marquez prózájában, Pablo Neruda és Ernesto Cardenal verseiben. Latin-Amerika nem a forradalmával, hanem az irodalmával formálta át a világot, amihez ha még hozzágondolom Jorge Luis Borges esszéit és novelláit „az idő cáfolatáról”, megtalálhatom a kortárs európai irodalom szellemi forrásvidékét.

A modern ember mítoszkeresése nem véletlen: az atombombával elveszítette utolsó esélyét e világra. Márpedig ha a mítosz: jel, ha a mítosz: nyelv, ha a mítosz: eszme, ha a mítosz: eszmény, ha a mítosz: erkölcs, ha a mítosz: élet, akkor a Mikola Anikó költészetében mindannyiunk mélytudatából felbukkanó sumér, görög, zsidó, keresztény, kecsua, finnugor világkép a mindenséget fogja át számunkra. Igazából azonban ez a mítoszosság „csak” a Versek című kötet Mese a felkelő napról (1971–1975) és a Játék szárnyas lovaknak (1976–1980) ciklusaiban konkretizálódott az eddigi közvetlen, primer értelmezésben.

A további elemzés előtt utalnom kell Karl Popper három világára. E világok középpontjában az ember áll, másodjára Popper megkülönbözteti az érzékelések és az eszmék világán túl az anyagi világot, harmadrészt pedig az ezek nyomán született kultúrkincset. J. C. Eccles ezeket, az emberi agyműködést kutatva már úgy magyarázza, hogy az első világot a fizikai tárgyak és állapotok képezik (szervetlen és szerves világ plusz az ember tárgyi alkotásai); a második világban az ember tudati állapotai (szubjektív tudás és tapasztalat) nyilvánulnak meg, a harmadik világot pedig az objektív értelemben vett tudás (kulturális örökség és elméleti rendszerek) alkotja.

Ezt a rendszert követve, a mítoszok felől közelítve Mikola Anikó költészetéhez, gyakorlatilag értelmetlenné válik minden értelmezési kísérlet. Mind a szemantikai megközelítés, mind az esztétikai vizsgálódás szembetalálja magát a popperi és ecclesi hármas világ legbizonytalanabbikával: az ember – az olvasó, a verset olvasó, ebben az esetben Mikola Anikó verseit olvasó – tudatállapotával, szubjektív tudásával. Ebből következően téved, amikor Egy szlovákiai magyar vers mítoszi logikája és valóságháttere című tanulmányában (Kortárs, 1994/6. szám) Zalabai Zsigmond a Variációk egy Garam menti mítosz témájára című Mikola-verset elemezve leírja a kérdést: „Mítosz-e tehát a Variációk... vagy sem?” Zalabai említett tanulmányának esztétikai elemzésével egyetértve, komoly fenntartásaim vannak a mindkettőnk által vizsgált vers, illetve költészet kapcsán megfogalmazott következtetésekkel szemben.

Az ugyan vitathatatlan, hogy a Zalabai által kiemelt vers mögé oda lehet rakni szociológiai, demográfiai, néprajzi és földrajzi kutatások nyomán megállapított tényeket, de mindezek csak az Eccles második világában létező költő és olvasó tudati kapcsolódásain keresztül mutathatók ki egy költészetben vagy csupán egyetlen versben is. Ettől lesz bizonytalan Zalabai történelmi és szociológiai okfejtése. Márpedig Mikola Anikó elméletileg minden versében használhat egyetemes mítoszokból vagy specifikusan etnikumokhoz, kultúrákhoz, civilizációkhoz köthető mítoszokból szemantikailag és nyelvileg pontosan azonosítható elemeket (amelyek Eccles és Popper trialisztikus világképének első és harmadik világába tartoznak). Ugyanakkor az alkotást igenis elsődlegesen a költő, és másodlagosan az olvasó tudati állapota határozza meg.

Adott tehát az axióma, hogy Mikola Anikó teremthet költészetében esztétikai értelemben vett mítoszt, de az nem válik mítosszá a fogalom társadalmi, közösségi értelmében, amíg az olvasók ezrei akként el nem fogadják. Márpedig ha igaz az a több kutatónál (Sztyeblin-Kamenszkij, Lévi-Strauss, Freud, Eliade) is megegyező állítás, mely szerint a mítosz olyan történet vagy történetrendszer, amelyben az emberek saját valóságukat, életüket látták viszont mindennapi életük valamennyi összetevőjére érvényesíthető módon (nem véletlenül bizonyították be ezek a kutatók, hogy valamennyi civilizációnak és erkölcsi rendszernek megvan a saját mítosza, néha egész mítoszvilága), akkor egy huszadik századi költő aligha teremthet új mítoszokat.

Mindaz, ami Mikola Anikó Versek című kötetében objektiválódott, és költészetében szemantikailag és nyelvileg a mítoszokra vezethető vissza, igazából egy teljes huszadik századi, mondhatom akár úgy is, hogy ezredfordulói költői világkép. Nyelvi és esztétikai értelemben identikus a korral, amelyben a költő él. A verskötet Szeretem a forró kerteket (1981–1994) című ciklusában a Húsz év után című versben Mikola Anikó ars poeticái keménységgel ír:

Már semmi ékezet

már semmi vessző

már semmi pont

Ezt folytatja a már elemzett, mítoszokból vett jelekkel, szavakkal és személyekkel a Gondolatok a versrőlben:

Pikkelyek nélkül

úszóhártya nélkül

Gilgames kezével

az első csupasz emberi kézzel

Ebben a ciklusban, szinte kivétel nélkül, a költő és a költészet, a költő és Isten, a költő és az alkotás, a költő és a közösség, a költő és a mítosz jelrendszere sűrűsödik a minden eddigieknél szikárabb sorokba. Ezekben a versekben szinte egyetlen jelző, egyetlen leíró mondat sem található. Csak a jelek, csak a képek, csak a költő – csak a költészet. Az emberiség eltékozolt mítoszait kereső költészet.

(1995. szeptember)