Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. december / Improvizációk Ladislav Kováč „Szlovák–magyar együttélés – egy biológus szemszögébőr” című eszmefuttatásainak témáira

Improvizációk Ladislav Kováč „Szlovák–magyar együttélés – egy biológus szemszögébőr” című eszmefuttatásainak témáira

Ad: Kalligram 1995 október

„A tudat adományát ajándéknak szánta Isten,

de sorsunk átkává is válhat, ha nem gondoskodunk arról,

hogy áldássá legyen.”

Thomas Merton

                       

Mint az emberképünk, mint az önismeretünk általában, úgy nemzeti identitásunkra, szlovák-magyar kapcsolatainkra és ezeréves együttélésünkre vonatkozó interpretációink is tele vannak az elfogult, a hamis vagy a betegesen komplexusos, gátlásos tudat jegyeivel. Ezért csak üdvözölni lehet, ha a biológia is hozzájárul a maga megfigyeléseivel ahhoz, hogy legalább természeti mivoltunkban tisztábban láthassuk magunkat s dolgainkat. (Talán nem véletlen, hogy az ösztönök húrjain megszólaló s azokra közvetlenül ható természeti retorikának és a szellem kultúrájával kimunkált és annak a működtetésére irányuló ékesszólásnak – az emberi beszéd e két, egymástól annyira eltérő módjának a megkülönböztetésében és leírásában utolérhetetlen Buffon nemcsak nagy író, hanem nagy állatbúvár is volt.)

Ha valaki mégis furcsállaná, netán vitathatónak találná, hogy Ladislav Kováč biológusi szempontokat is érvényesít egy történeti témában, gondoljon a nacionalizmusoknak és a népek együttélésének épp századunkban oly kísértetiessé vált deformációira, gondoljon a mi régiónkban is véghezvitt (s a Balkánon ma is végbemenő) etnikai tisztogatások tényeire, s akkor tán megérti, hogy a gondolkodó fők az ember egyéni, főként pedig közösségi magatartásformáinak a vizsgálatát, a gondolkodás történetében ugyan nem először, de tán egyre inkább, egyre többen közelítik meg a biológiai alapok felől is.

Így tett Nyíri Tamás, a nemrég elhunyt tekintélyes magyar filozófus és teológus is, amikor élete utolsó, 1994-ben írt „Magyarország – állam és nemzet” című dolgozatában, egy kortárs német kultúrfilozófus nyomán haladva, az ember környezetével szembeni magatartásának az eredetét a „megriasztott állat” viselkedésében kereste, s ebből a biológiai szemléletű megállapításból vette, ő is, azt az ösztönalapot, amelyben – mint írja – a nacionalizmus emberi gyökerei is megtalálhatók. Nyíri szerint az embernek nevezett élőlény, kilépve menedékéből, hajléktalannak s a környezetével szemben védtelennek érzi magát, ezért mesterséges struktúrák létrehozásával igyekszik olyan világot teremteni magának, amelyben eligazodik, amelyet azonosnak érez önmagával, s ebben az igyekezetében nincs előre felvértezve az ellen, hogy egy bizonyos meghaladható kultúrát, nemzetet, rendszerint a sajátját, abszolútként feltételezzen, sőt egyenesen az emberlét alapjának tekintsen.

Összecseng ez azzal, amit Ladislav Kováč mond azon biológiainak minősített képességünkről, hogy a legfurcsább, sőt a képtelen ideológiákat is megteremtjük és befogadjuk.

Hadd fűzzük hozzá: úgy tűnik, mintha az eszességének egyre fejlettebb fokára érő emberiség egyre kevésbé lenne értelemmel felvértezve, mintha az egyre bonyolultabb tárgyi dolgok és struktúrák létrehozásához képest egyre rövidlátóbb, gépiesebb, értelmetlenebb tudati struktúrákat, ideológiákat gyártana magának.

Jean Rostand francia biológus (és író, a Cyrano szerzőjének fia) egyenesen végzetes jelenségnek látta azt a roppant aránytalanságot, hogy: „Az ember felszabadítja az atomenergiát, felutazik a csillagokra, meghosszabbítja az életét, meggyógyítja a tuberkulózist és a rákot, de nem fejti meg a rejtélyt, miért hagyja magát kormányozni a kevésbé méltókkal”. S ezzel kapcsolatosan feltette a kérdést: „Vajon a hatalom gyakorlása az, ami megrontja az embert, avagy a megrontható vérmérséklet az, amely eleve alkalmazkodik a hatalom gyakorlásához?”

Végül is tehát – biológiai szempontból – arra a következtetésre juthatunk, hogy az ember, a magatartását tekintve, nem csupán „megriasztott állat” (vagy mint L. Kováč fogalmaz: „félénk, rettegéssel teli teremtés”), hanem megrontható, önrontó élőlény, mégpedig éppen az állattól megkülönböztető tulajdonával: a tudatával az.

Akkor meg a legfontosabb kérdést, azt hiszem, így kell feltennünk: van-e, adott-e mégis a számára lehetőség és mód arra, hogy a tudatával ne sorsának a megrontójává váljék?

* * *

Ezzel a kérdéssel a biológiai realitásoktól elérkeztünk olyan „irrealitásokhoz”, amelyekről Schöpflin Aladár írta egykor, hogy rajtuk „át lehet jutni a legfőbb realitásokig, az élet és érzés legrejtettebb titkaiig”.

Ezen „irrealitások” felől nézve pedig úgy tűnik, hogy a környezetével szembeni félelem- vagy bizonytalanságérzeténél sokkal nagyobb baja és gondja az embernek a saját önérzetének, önismeretének, önbecsülésének, önnön méltóságának és önszeretetének a tisztázatlansága, bizonytalansága vagy hiányos volta. Szembesülni önmagával, a teljes önmagával: a tudatával, annak szellemi-lelki adottságaival is – ez az ember számára sokkalta nehezebb (mert sokkal nehezebb, igényesebb tevékenységet követel meg), mint szembesülni a környezetével. Ezért benső bizonytalanság- és hiányérzeteit önámításokkal rekompenzálja, a legkönnyebb ellenállás irányában megideologizálja magának, azzal már nem törődve, hogy azok a magatartásán csalhatatlanul kiütköznek.

Hányszor hallhatjuk: Itt én vagyok az úr! Itt mi vagyunk az urak! – de mindig csak a környezettel, a másik „ittenivel” vagy a másfajta „itteniekkel” szembeni fölény hangoztatásaként, ami igen távol esik az „úr” valódi ismérvétől.

Tudjuk-e egyáltalán, mit is jelent valójában úrnak lenni? Ismerjük-e még az „úr” fogalmát úgy, ahogy a régi, klasszikus nevelésben részesült nemzedékek ismerték? Ahogy pl. a szlovák Ján Kvačala élt vele a múlt század második felében, amikor e cím várományosaként, felnőtté válásakor arra intette önmagát, hogy: „...kto má byť pánom, ... nech panuje nad sebou... (aki most már úr lesz, ...az uralkodjék maga fölött)”?

Vagy tudunk-e még a szónak arról a jelentéséről, amelyet a cseh Emanuel Rádl ír le, amikor 1933-ban a nemzetet alkotó polgárokat jellemzi: „uraknak, azaz olyanoknak, akik ismerik jogaikat és kötelességeiket: munkálkodni a nemzet földi sorsán, de e munkálkodásban az igazságosság örök törvényei szerint járni el”?

Hadd mondjak el ennek a bölcs és emberhez méltóan „úri” elvnek a gyakorlásáról egy, csehszlovák-magyar viszonylatban a 20-as évek második felében megesett történetet. Igaz, nem lett gyakorlati valósággá, egyéni megnyilvánulás maradt, ez azonban mit sem von le értékéből.

Néhány évvel ezelőtt megkaptam másolatban Štefan Krčméry két ismeretlen levelét, amelyeket egy cseh barátjához, Jan Úlehla gimnáziumi tanárhoz írt a már említett időben. Az egyikben röviden jelzi Úlehlának, hogy védelmébe vette őt bizonyos besztercebányai szlovák körökben, ahol megbízhatatlannak minősítették, felróva neki a gimnáziumi magyar nyelvoktatást. Az ügy részleteiről, kérésemre, a levélmásolat megküldője, Úlehla professzor lánya tájékoztatott.

Jan Úlehla 1918 végén jött Csehországból az újonnan létrehozott középiskolai oktatásban tanárhiánnyal küszködő Szlovákiába tanítani. Éppen a besztercebányai fiúgimnázium igazgató tanára volt, amikor felvetődött a német mellé egy másik élő nyelv bevezetésének a lehetősége. A szlovákiai reálgimnáziumok többsége a francia nyelv tanítását vezette be, Úlehla viszont az általa vezetett reálgimnázimban a magyar nyelv meghonosítását javasolta. A Krčméry levelében említett szlovák körök ezt vették tőle rossz néven, még azok után is, hogy javaslatát és indokait már elutasították.

A történetet az teszi a tudat lehetőségeire vonatkozóan az előbbiekben feltett kérdésünk szempontjából is példaértékűvé, hogy Jan Úlehla az első szlovákiai állomáshelyén, Szakolcán szerzett tapasztalatai alapján nem táplált nagy rokonszenvet a magyar nyelv vagy a magyarok iránt. A mintegy negyven éve csak magyarul folyó középiskolai oktatás következtében a szakolcai nyelvjárást beszélő diákok olyan hiányosan ismerték anyanyelvük irodalmi alakját, nyelvtanát, helyesírását, hogy az első évben az elemi iskolák számára írt nyelvkönyvet kellett segédkönyvül használni a gimnáziumi osztályokban is. Úlehla tehát – amint azt a lánya a magyarázatokkal szolgáló levelében megjegyzi – nem volt, nem is lehetett magyarbarát. De minden bizonnyal odaadó híve volt az új Szlovákiának és odaadó munkása a hivatásának. S mint indítékai tanúsítják, tudatában volt annak, hogy javukat akkor szolgálja jól, ha a tények tiszteletében és az egyetemes törvények szellemében jár el pedagógusi munkájában. Javaslatát ugyanis a következő tényekre és elvekre támaszkodva tette meg: 1. A magyar nyelv tanításának Besztercebányán, tekintettel a kerületéhez tartozó magyar nemzetiségű lakosságra, megvan a gyakorlati jelentősége mind az államigazgatás, mind a kereskedelem és a szolgáltatások terén. 2. Szlovákia Magyarország közvetlen szomszédja: a nyelv és a kultúra kölcsönös ismerete megfelelő feltételeket teremthet a jó szomszédi viszony kialakításához. (S miután indítékait elvetették, ő maga, a saját használatára, hozzálátott, egy tanártársa segítségével, a magyar nyelv megismerésének.)

* * *

Úgy hiszem, igennel válaszolhatunk a kérdésre: adatott-e az ember számára mód arra, hogy a tudatával ne váljék sorsának a megrontójává. Igen, a tudatunkkal pozitívan: mint nembeliségünk adományával, mint méltósággal is élhetünk. Feltéve, hogy magunkat és dolgainkat nem csak ösztöneinkkel, hanem a lét összefüggéseiben, az időtálló törvények és értékek egységében is érzékeljük, szemléljük. „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak...” – mondja erről egyik versében Babits Mihály. Tudomásul kellene vennünk, hogy életünk, tetteink, magatartásunk a következményeikben messze túlnőnek rajtunk: hogy nem csupán biológiai mivoltunkban, hanem értelmünkkel, egész lelki-szellemi habitusunkkal is a mi életünknél egy sokkal nagyobb folyamatnak a hordozói és átörökítői vagyunk. Ezért felelősséggel tartozunk az emberi értelemnek és méltóságnak, a sajátunkénak ugyanúgy, mint a másokénak. A csak az érzékeire, a szenvedélyeire vagy a mechanikus reflexeire hagyatkozó ember méltatlanul viseltetik teljes önmagához, rosszul, elvakultan, önpusztító módon szereti saját magát. S mert önszeretet és szeretet egymásnak tükörképei, hasonlóképpen szereti a másik embert is. (A második legfontosabb bibliai parancs: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat!” – nem áll meg önmagában, mert tisztázatlanul hagyja az önszeretet módját, és csak az első legnagyobb parancs: a „Szeresd Uradat, Istenedet...” követésében nyeri el érvényét.)

* * *

S ugyan mi lehetne történelmi tudatunk, önazonosságunk elve, ha nem ugyanaz, ami teljes önmagunk, emberi méltóságunk és értelmünk elve?

Hogyan viszonyulnánk – az eleve adott, sok nemzetiségű társadalmi keretek közepette – saját kulturális örökségünkhöz, ha megtagadnánk azt a multikulturális egységet, amelyben a mi kultúránk is létrejött?

Ladislav Kováč a régi Magyarországnak e sokszínű kulturális közösségét a hosszú évszázadok során kialakult közös génalappal kiegészítve – mint közös biológiai és kulturális identitást – idézi elénk írásában.

Németh László 1932-ben a maga egyszemélyes folyóiratában, a Tanúban „tejtestvériség”-nek nevezte a „Duna-népek”-nek ezt a sorsközösségét.

Vele egy időben s hasonló értelmezésben szólalt meg közös múltunk öröksége ügyében Ottlik László (feltehetően a régi Trencsén vármegyei család, a Felső-Ozoróczi és Kohanóczi Ottlikok sarja): „Újpatriotizmusnak nevezném azt a felfogást – írta a Magyar Szemlében – amely elismeri, hogy Szent István öröksége nem a kisebbségé, és nem is a többségé, nem kizárólag az uraké, sem kizárólag a magyaroké, hanem mindazoké, akiknek ősei a Kárpátok ölében nyugszanak”. Gondolom, ez a felfogás nem ütközik annak a magyar királynak az intelmeivel, aki olyan szellemi áramkörbe vonva alapozta meg országát, hogy az a maga sokszínűségében maradt fenn ezer esztendeig s a latin égisze alatt az évszázadok során zavartalanul teremtette meg nemzeti kultúráink alapjait.

S ha Ladislav Kováč komoly és következetes kritikával sújtja és elutasítja azt a nemzeti történelemről és a nemzetről vallott – szerinte uralkodóvá vált – szlovák felfogást, amely az ezeréves magyar elnyomás mítoszából és a pánszlávizmus fixa ideáiból táplálkozva lemond a régi Magyarország történelméről, akkor a régi Magyarország kultúrtörténetében kutatgató magyar-szlovák szakos filosz (jómagam) hadd adjon kifejezést legalább a csodálkozásának és a sajnálkozásának: Olyan rosszul szeretik az említett felfogást valló szlovákok önmagukat, hogy ilyen rosszul viszonyulnak a saját évszázados kulturális értékeikhez, hagyományaikhoz? Vagy tán nem is ismerik azokat?

Másképpen hogyan lehetne lemondani olyan szellemi élményről, amit például egy, a 17. század legelső éveiből származó disputa nyújt: arról tudniilik, hogy tanúi lehessünk, miként próbál egy Túróc megyei tanítómester (nota bene, német származású létére), korát megelőzve, utat törni a művelődésben a nép nyelvének, a szlováknak, s hogy egyszersmind a tanúi lehessünk egy, a klasszikus latin szellemben fogant írástudói igényességnek is, amely arra int, hogy: multum est laborandum de verbis, ubi res salva et integra est (sokat kell dolgozni a szavakkal, hogy a mondanivaló ép, romlatlan legyen)?

S hogy, ismét csak jelzésképpen, még egyet említsek a tények sokaságából: hogyan lehetne kirekeszteni – hacsak nem öncsonkítás árán – a szlovák művelődéstörténeti örökségből mondjuk azt, hogy egy kis városka, Németlipcse (Teuto-Liptsa, Nemecká Ľupča) számos szlovák családjának fiai – köztük az irodalomban később ismertté lett Chalupkák és Krčméryk ősei – gyakorolták nemzedékről nemzedékre mint bírók, esküdtek vagy jegyzők, a 16. században még latinul, a 17. században azonban már anyanyelvükön, szlovákul, a városi önigazgatás és törvényhozás tudományát (nota bene, némely vonatkozásban – így az életkörnyezet védelmében – a mi korunk emberének felelősségérzetét és jogérzékét megszégyenítő fejlettségi fokon)?

De végtére is, miért kellene elvetni a többnyelvű kultúrák kölcsönhatásainak vagy a különbözőségek serkentő erejének azokat a pozitívumait, amelyek a régi Magyarország utolsó, 19. századának békétlen, kölcsönös félelmektől, különféle sérelmektől terhes időszakaiban is megtalálhatók?

* * *

Az alábbiakban Ladislav Kováč két konkrét ajánlatához szeretnék megjegyzéseket fűzni, éspedig: 1. a latin nyelv egykori szerepének az angollal való helyettesítését és 2. az „uhorský” („régi magyarországi”) terminológiát illetőhöz. Ad 1. Értem, hogyne érteném Ladislav Kováčnak a latin nyelv régi szerepének a betöltését célzó ajanlatát. Igaz, nem abban a felfogásban értem, amelyet írása „Hogyan tovább” című fejezetének c. pontjában fogalmaz meg („a nyelvi különbözőségekből eredő előítéletek végleges felszámolása érdekében”). Az előítéletek ugyanis sohasem a nyelvi különbözőségekből, hanem a tudat valamilyen hibás működéséből, illetve a tudattal való hatalmi érdekű manipulálásokból erednek. A szerző szándékát az írásában érvényesített elveit s gondolatmenetét követve érteni vélem, s hasonlónak tartom Berzeviczy Gergely felfogásához, aki a 18. és 19. század fordulóján a latint kívánta továbbra is az ország köznyelvének megtartani: a különböző nyelvű népek nem egymás fölé, hanem egymás mellé rendelése és ilyen módon történő egységesítése céljából.

Csakhogy: a latin egykori egységesítő szerepét aligha tölthetné be nálunk egy élő világnyelv. Közös kulturális örökségünk szempontjából ma is a latin az a „bizonyos tekintetben senkire nézve nem idegen nyelv”, aminek annak idején Berzeviczy tartotta. A latin nyelv ismerete nélkülözhetetlen közös múltunk feltárásához és megismeréséhez, e tekintetben tehát a latint nálunk csak a latin megtanulásával lehet helyettesíteni. Általános tekintetben pedig: a társadalmunkban, az „életben és az érzésben” annak a szellemiségnek a meghonosításával, amely összhangban tudja látni a különbözőségek javát, a nemzeti és az egyetemes érdekeket. S ehhez nekünk nem egy világnyelv ismeretére van a leginkább szükségünk, hanem egymás nyelvének és kultúrájának a megismerésére.

Az erős magyar szlavista megbecsülhetetlen a felvidéki kutatásokra nézve – szögezte le 1913-ban a történész Szerémi (alias herceg Odescalchi Artúr). Az européer Štefan Krčméry, noha soha nem táplált ellenséges érzületet másokkal, így a magyarokkal szemben sem, szellemében meg különösen erősen kötődött a magyar kultúrához, mégis, a húszas évek elején csodálkozott anyósán, aki már akkor azt szerette volna, hogy a Krčméry titkárkodása alatt működő Matica slovenská mellett egy magyar szakosztály is létesüljön a szlovákiai magyar kultúra tanulmányozására és a szlovák kultúrával összhangban történő felvirágoztatására. De néhány évvel később, 1930 táján, már Krčméry is azzal zárja egy magyar nyelven írt s közös múltunk fölött töprengő írását, hogy: mindig kell lenni olyan szlovákoknak, akik jól tudnak magyarul és olyan magyaroknak, akik jól tudnak szlovákul – ez közös kulturális érdek.

Egyszer már idéztem a sajtóban Michal Chorváth irodalomtörténésznek 1968-ban, az akkor feltörő ellenséges hangulatszítások közepette hozzá forduló levelemre adott válaszát: „A magyarokkal szembeni összes előítélet szellemében nevelkedtem – írta Michal Chorváth –, és rettenetesen sokáig tartott, amíg megszabadultam tőlük. Teljesen csak akkor ráztam le ezeket az előítéleteket, amikor elkezdtem gondolkodni a szlovák nép jövőjéről. Az elemzés során világos lett előttem, hogy az igazi politikai függetlenséget csak akkor érhetjük el, ha szót értünk, megegyezünk a szlovákiai magyarokkal.”

Úgy hiszem, Krčméry végkövetkeztetése: a „közös kulturális érdek eleven marad, amíg csak lesznek olyan szlovákok és olyan magyarok, akik igényt tartanak szellemi hagyományuk teljességére. S ez a közös kulturális érdek természetes részét képezi – Michal Chorváth megfogalmazása szerint – az igazi politikai függetlenség követelményeként támasztott megegyezésnek is. Az egykor talán valóban létrejövő új, egységes Európába csak úgy integrálódhatunk (mégpedig nem is egészen üres kézzel), ha a hajdani Magyarország egységes és európai szellemiségű multikultúrájának békés, megbékélt örököseiként térünk – Európába vissza.

Ettől függetlenül természetesen az angolnak, mint ahogy más, Európában használatos világnyelvnek a széles körű ismerete is társadalmunk nyitottságát bizonyítaná, ami nagy mértékben segítene az európai integrálódás megvalósításában.

Ad 2. Ladislav Kováč közös dolgaink rendezésének egyik konkrét követelményeként jelöli meg az 1918 előtti és a mai Magyarország pontosabb megkülönböztetését a magyar nyelvben, egy olyan terminológia bevezetését, amely követné a szlovák „Uhorsko – Maďarsko“ szóhasználat logikáját. Szerinte a magyar szóhasználat a kétféle államalakulat fogalmát nem különbözteti meg egymástól olyan egyöntetűen és világosan, mint a szlovák, s ez – mint írja –komoly akadályát képezi a történelem interpretálásának, főleg pedig a szlovák–magyar megbékélésre irányuló törekvéseknek.

Figyelmen kívül hagyva most más, számba jöhető szempontokat – pléldául azt, hogy bármilyen utólagosan kreált új elnevezés milyen zűrzavart támasztana a szakirodalomban –, és csak a szóhasználat tényeit véve fontolóra, megvallom, én nem látok ésszerű és tárgyszerű lehetőséget a magyar terminológia megváltoztatására.

Nézzük hát a tényeket. A magyar nyelvben egyfelől az államhoz vagy országhoz való tartozásnak, másfelől a nemzetiségi hovatartozásnak ilyen megkülönböztetési módja van: norvégiai-norvég, finnországi-finn, oroszországi-orosz, magyarországi-magyar, szlovákiai-szlovák stb. A szlovák és a cseh nyelvben nincs meg a disztinkciónak ez a lehetősége, ezek a nyelvek egy kifejezést használnak mind a két fogalomra: nórsky, fínsky, ruský, maďarský, slovenský.

Ezzel a ténnyel adva van az alapvető ok, ami miatt ugyanúgy nem látok lehetőséget a magyar szóhasználatnak a megváltoztatására és a szlovák szóhasználattal szembeni különbözőségnek a megszüntetésére, mint ahogy nem látok lehetőséget a cseh és a szlovák szóhasználatnak a megváltoztatására és a magyar szóhasználattal szembeni különbözőségnek a megszüntetésére sem. Nem is láthatnék, hiszen, mint ahogy már rámutattam, ilyen lehetőségek e nyelvekben nincsenek.

A régi, történelmi Magyarország utódállamai: Csehszlovákia és Szlovákia is többnemzetiségű országokként jöttek létre. De ebből nem következik, hogy valamilyen módon erőszakot kellene venni a szlovák és a cseh nyelven azért, mert a két fogalomra: a „szlovákiai”-ra és a „szlovák”-ra egyetlen szót használ: a „slovenský”-t.

Ugyan kinek vagy minek és ugyan miféle tárgyszerű vagy ésszerű okkal róná föl a szlovákiai magyar azt a tényt, hogy a szlovák nyelv nem tudja kifejezni az ő tényleges kettős státusát és hogy a „slovenský Maďar” szókapcsolat a „szlovákiai magyar” szókapcsolattal (vagy a „régi magyarországi horvát, német, szlovák, rutén stb.” szókapcsolatokkal) szemben fogalmilag úgy hat, mintha az egyik fele a másikat nem befogadná, hanem kizárná?!

Lám: miért kellene ismernünk egymás nyelvét; s miért lenne szükséges érvényesíteni a szlovák történelmi tudat mítosztalanításával és tárgyszerű kimunkálásával kapcsolatos eljárások során is azt az elvet, amelyet Úlehla professzor akart a besztercebányai szlovák gimnáziumban annak idején meghonosítani...

Az 1918 előtti Magyarországnak a megnevezéseként a „régi (vagy: történelmi) Magyarország” szóhasználattal élünk. Voltak ugyan elképzelések a latin „Hungária”, „hungarus” kifejezések bevezetésére – Štefan M. Daxner, a múlt századi szlovák nemzeti politika egyik ideológusa, a konföderációs nézeteket valló gróf Teleki Lászlónak, az 1848-as magyar forradalmi kormány párizsi nagykövetének tulajdonította a talán első ilyen javaslatot –, ezek a latin megnevezések azonban nem váltak be (meglehet azért nem, mert éppen „Magyarországkot” „magyar”-t jelentenek).

Egyébként az „uhorský” kifejezés értelmezésének a történetére inkább jellemző a variabilitás, mintsem az az egyöntetűség és világosság, mint amilyennek ma látszik a jelentése. Használták a szlovákban a „maďarský” (magyar) szinonimájaként is. S amint a szó használata vita tárgyává lett, szöges ellentétben álló értelmezések és képzetek is fűződtek hozzá. Ennek illusztrálására hadd idézzek föl röviden egy eszmecserét egy múlt század végi Slovenské pohľady hasábjairól, amelyben pl. Pavel Križko történész arra hívja föl a figyelmet, hogy az „uhorský” elnevezéssel a szlovák nép a magyar nemzetiségűt is szokta illetni, amiből sokan arra következtetnek, hogy ez kezdettől fogva csak a magyarokra vonatkozott, és ebben az értelemben alkalmazzák a politikában a nemzetiségek rovására. Egy másik szlovák történész, František V. Sasinek viszont azt bizonygatja hozzászólásában, hogy az „Uhor, uhorský” kifejezések használatosak voltak már a magyar honfoglalás előtti időkben is, mégpedig a szlovákok és a morvái szlávok megnevezéseként.

* * *

Ladislav Kováč eszmefuttatásainak a téma megközelítésében alapvetően (s a honi közgondolkodásban szokatlanul) elfogulatlan, nyitott, a problémák kezelésében (ugyancsak szokatlanul) távlatos szemlélete a szlovák–magyar együttélés tárgyköre fölötti gondolkodásnak olyan sok irányban szolgál ösztönzésekkel, hogy remélhetőleg reagálásra, egészséges eszmecserére készteti a tudományok s a kultúra különböző területein működő szlovákok és magyarok minél tágabb köreit is.