Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. december / Lelkem szüntelen templomba jár

Lelkem szüntelen templomba jár

a duna által felfűzött medencék nyakékek a bolygó ölén s a pannon tó e száraz kisírt szem üledékében a lekötött retina amit lát nyugatra az az aara a rajna és egyesek szerint a rhőne vagy mégis inkább keletre – brucki kapu és győri győzők végváriak az élet ormán, szlavóniai maradványtó. gyöngyhalasztó, gyöngyözőtó. halasztó és emberhalásztó. valamint a keszthely-gleichenberg közti felboltozódás melynek barázdái közé a viviparus bifarcinatus szorult, a csigafaj.

amikor európában az eljegesedés legnagyobb hulláma lassan visszavonult észak felé akkor keletkezett az olvadó gleccserekből a duna.

békés szelíd folyó ha más folyókkal mernénk az összevetést nemhiába hogy mengen táján érte el mai vonalát és a pliocénben töltötte fel a bécsi medencét.

ó bécs bécs. rólad jut eszembe a duna.

nyáron át fehér személyhajók úsztak hullámain tudtam a fehér felkiáltójelek nem jelentenek semmi jót. itt kirándulók voltak akik tarisznyában hordták sorsukat de én mégis megkülönböztettem amit meg lehet különböztetni, teherhajókon szállítottak gabonát gyümölcsöt és sok mást. partjain horgászok vetették be horgaikat és aranyhalat fogtak halászok hálóikat, az öregember és tea! kiáltottam fel meglepetésemben ha egy öregember gőzölgő termoszt tartott szájához és hogy olyan érzékeny vagyok mint a szeizmográf, a csónakok pedig vidáman mint aranyhasú durbincsok cikáztak egymás mellett a parti kocsmák és ligetek felé. valaha kisilonka jános és rezeda kázmér urak eveztek át szent margit szigetére hogy el ne feledjem: antóniáért.

most csendes a duna csak egy láthatatlan ködlovag veti be horgát a fagyni készülő folyóba.

ritkás köd terjeng az esti szürkületben.

a ködből lassan haladó fekete tömeg válik ki. lefolyó fekete tinta szürke papíron egymást támogató fekete pálcikák köröttük ijesztő csend, hallani ahogy karcolódik a tollhegy a papíron.

gyerünk gyorsabban nem érünk rá.

nagyságos uram fordult az egyik fegyvereshez egy olyan férfi aki hetek óta nem borotválkozott és arcán mint szigorú egyenesek meredtek a szőrszálak kérem mondja meg hol van a hajó.

hallod ezt bajtárs csattant fel jókedvűen a kérdezett és társához fordult, ez meg hajót akar. hát nincs hajó.

magad leszel a hajó te barom.

várj azt kérdezte hol a hajó. s valaki olyan mozdulatot tett ami még ebben a ködben is merthogy tompította az élét egészen emberi volt. ettől félelmetes, a férfi parancsnokféle gyengéden megérintette a szadista karját tehát tudatosan tett egy mozdulatot amely egyszerre volt védekező és elhárító.

igen de hát mit csodálkozol ezen – bajtárs, igen.

azt ígértük hogy hajóra rakjuk őket. na és. hát nem jött meg a hajó mondta és ijesztően felröhögött.

a ködöt mintha tejesüvegből öntötték volna ki.

a tárgyak elvesztették kontúrjaikat akárcsak az emberek a lelküket, a neszek és zörejek felerősödtek szinte sértették a fület, a színek már régen eltűntek a háborúból, fekete és szürke bombák hullottak fekete szürke vizek felett ívelő fekete szürke hidakra, és most ez a sűrű tejfehér köd. mindenki állt és figyelt.

ekkor valahonnan nagyon messziről tűnőén de mégis valóságosan közel tehát mégcsak nem is a túlsó partról mert az már a semmibe vész vagyis sokkal közelebb mintha gyerekek sustorognának és hajókürt hallatszana, de mindez csak tompán és alig hallhatóan, szakaszosan szüneteket tartva remeg a levegő a hangtól köröket formáz a vízen mintha szél lenne majd feltorlódik a lépcsőkön és lecsöndesül a rémült szemekben, hangcsepp a szemekben.

most egészen apró hullámok vetődnek a partra de akkora robajjal hogy az egyáltalán nem áll arányban apróságával: amikor dagálykor az óceán a meredek partfalat ostromolja –

egy pillanat alatt a rémület hulláma vágódott szét a fegyveresektől körülvett tömegen, és a hajó itt volt. fehér átlátszó érinthetetlen vitorlája és túlvilági hangja volt. a sustorgás hangos zsivajjá lett. gyerekzsivajjá mely tömörségében színes zászlókat és léggömböket eregetett és tartott fogva a légben, szabad kezükkel integettek, mögöttük zordnak tűnő felnőttek mint hallgatag fenyvesek szorultak a fedélzet deszkaeresztékébe, tétován figyeltek de mintha nem is a parton állók felé hanem ismeretlen irányba talán a múltba révednének.

nézzék... hisz az... az nem. ilyen nincs, de mégis, hiszen az én vagyok kiáltott fel valaki meglepetten az evilágiak közül.

most itt futott végig a hitetlenkedés és a meglepettség moraja, még legyintett is valaki, sőt néhány asszony szomorúan takarta el szemét nehogy egy nyilvánvaló könnycsepp még több bajt okozzon, de aztán valahogy megerősödött a felismerés hogy talán igaz lehet s akik elöl álltak azok tényleg felfedezni véltek némi hasonlóságot.

megyek már kiáltotta az előbbi hang. egy férfié volt akit azelőtt mint egy téli bádoghordót vettek körül az ember-szikrák, nemsokára kivált a hang gazdája és kapkodva igyekezett a rakpart lépcsőire hogy egy leeresztett pallón át (ő így látta) a hajó fedélzetére lépjen.

ahogy feltántorgott kabátja kigombolva sálja ziláltan és ragacsoson tekeredett köré. széttolta a hozzá legközelebb állókat mint kereszteket egy mohos temetőben, megannyi rendetlenség tárult szeme elé: egy lámpás világította be a fedélzetet gyatra szűrt fényt szórt szét kagylóalakú vagy mint egy megnyúlt szem egyiptomi szem egyszóval nagyon furcsán hasonlított egy hieroglifára. közvetlenül alatta egy összetört ló darabjai nyakát dühödten veti hátra még látszik kitátott pofája szeméből rémület orrlikából pára csapódik ki. a lámpás egy helyen különösen élesen világítja meg pofáját, egy emberi kéz kialudt fáklyát tart. első pillantásra kellett felfognia azt a világot melybe belecsöppent és mögötte összezáródtak a sorok tehát nem volt visszaút, egy bika néz be az eseményekre, két feje van de csak az egyiken van szarv aszimmetrikus orrában vaskarika lóg. előtte egy nő égnek emeli a fejét tehetetlenül sír és négy ujja van. földművesek hevernek szerteszét, fölöttük toporzékoló lovak higgadt bikák, nem mégsem, mécsest tart az a kéz nem fáklyát, egy garcia lorcára hasonlító férfi parányi ablak alatt, belőle világosság árad és úgy üvölt hozzá fájdalmában mint a kelő holdhoz, karjait a magasba lendíti a fény megcsókolja ó szerelmem Spanyolország, szárnyas lovak akiken csak a képzelet tud túltenni, és mindez az ívlámpák kékes fényében villódzik és az újságok magányában ázik –

megállj kiáltotta egy fegyveres, a férfi már nem hallotta s a következő pillanatban a dörrenés után elvágódott mint egy zsák krumpli, egy nő szaladt elő a tömegből és odaszaladt hozzá aki a férje volt.

az emberek dermedten nézték a két homályba vesző egyre inkább a vonalra emlékeztető testet, csak a csend, azután távoli robbanások hangja.

két ember azonnal álljon ki. vetkőztessétek le őket.

mintha felderült volna a komor esteli homály amint előtűntek a vakító fehérneműk, ekkor a kettő felegyenesedett, na vigyétek őket.

megállj majd én megnézem s előresietett egy fegyveres nő. a halottakhoz sietett és megtapogatta a fehérneműt rajtuk, selyem, mondta, ezt is.

azután a két test felszívódott semmivé vált a tejszerű ködben mintha a világon sem lett volna.

aztán a többiek is sorra.

és a hajó elindult.