Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. július–augusztus / A műlovarnő vőlegénye

A műlovarnő vőlegénye

Tizennégy óra légiút, lyukas alvázú autóbusszal hatvan-hetven kilométernyi zötyögés, riadt elefántok kerülgetése, egymásra hasonlító Buddha-szobrok, virágfüzérek lebegése, sötét bőrű bivalyok és sötét bőrű szingalézek sokasága, s máris egy hirtelen szerkesztett turistaparadicsomba lehetne érkezni, ha a monszuneső nem mosta volna el a villanyvilágítást. Talán jobb így. Nem látni az összes disznóságot. S bár az egyes bungalókra nehezebb rátalálni, az ide-oda surranó fekete mambák látványa senkit sem zavar. Akad persze más állat is. Óriás szöcske, leguán, varán, fákról leselkedő, furcsa madarak, de az egyenlítői sötétségben mindez egyetlen feketeséggé olvad. A bungaló ajtaját úgysem lehet bezárni. A spárgával megerősített reteszeket a bogarak, elefántok egyaránt belökhetik, na meg a banditák, akiktől különösen óvakodni kell a tört angolsággal beszélő, bennszülött menedzser rögtönzött tájékoztatása szerint. Csak hát a fáradtságnak olyan foka is van, amely fittyet hány ennyi kihívásnak, a rongyos moszkitóháló alá bújik, amelyen akkorák a rések, hogy azokon át a repülő kutyák a helyes landolást gyakorolhatják, még megszorítható a kedves társ keze, aztán alvás végtelenül. Igen ám, de egyszerre mozogni kezd az alaposabban meg sem vizsgált hajlék. Fekete Póni a szíve tája felé húzza a mellette fekvő férfi kezét. Érzed, hogyan dobog?! A képlet egyszerű. Csak az őrültek nem félnek. Kideríthetetlen, mi rontott a bungalónak, elefánt, bandita, földrengés? Egyikük üres whiskysüveget szorongat, a másik szíjat markol, s elindulnak a vak sötétben az ismeretlen veszedelem ellen. Ketten, akik összetartoznak, akikkel nem történhet semmi különválasztható borzalom, egymáshoz viszonyulásuk véglegessége megkíméli őket ettől. Akik ennyire szeretik egymást, azoknak valahogy szerencséjük is van. Kiderül, ha nem is mindjárt, több éjszakát kell összebújva végigvacogni, hogy az ő bungalójuk azért inog ide-oda, mert hatalmas leguánok szeretkezési helye. Szerencsére, mert azokban a bungalókban, amelyeknek a tetején nincs leguánnász, a patkányok mindent felzabálnak, inget, nadrágot, kabátot, méghozzá kofferestül. Fekete Póni, Sri Lanka, szerelem. Lehet, hogy erre a télre és más erre rímelő csodálatos, közös utazásokra, afrikai szafarikra, meleg hawaii esőkre visszaemlékezve gondolta Boby, nem egészen egyértelműen, különféle fenntartások azért összegubancolták az egyminőségű feltételezést, hogy ha a kórházból hazakerül, jobb lesz. Nemcsak testileg, egyáltalán. Nem így lett. Inkább nőtt, mint csökkent a feszültség, és menedéknek számított, hogy kórházi emlékekbe kapaszkodhat. Ezek az emlékek reteszesen beépültek a kietlen lakásba, mintha elmozdítható ágyakat gurítottak volna a megszokott bútorok közé. Az elmozdítható ágyakon korábbi szobatársak feküdtek, csücsültek, horkoltak, ha meg ébren voltak, be nem állt a szájuk, ami üdvös dolognak bizonyult, megóvta Bobyt a saját gondolataival való csatározástól. A legkitartóbban a kórházi szoba baloldali sarkából és jelenleg Boby hálójának ugyanabból a szögletéből egy nyugalmazott autóbuszsofőr magyarázott. Ja, kérem szépen, a karakter, az állhatatosság a legfontosabb. Az embernek tudnia kell, mit akar. Nem hűbelebalázs módjára, hanem megfontoltan. Akkor a saját betegségét is ráncba tudja szedni. Nem azt mondtam, meggyógyítani, mert arra, ugyebár, az orvosok sem képesek, hanem ráncba szedni. Ez lényeges különbség. Ehhez türelem és fegyelmezettség igényeltetik. Az autóbuszsofőr, míg beszélt, száját csücsörítette, kopasz feje búbján izzadságcseppek táncoltak, és többnyire rosszallóan méregette Bobyt. Maga, kérem, nem tud rendesen lélegezni. Nem tüdőből, hasból kell. Maga a vállát emelgeti, ahelyett hogy a hasát domborítaná, miközben beszívja a levegőt. Így, ni. Látja? Bobynak esze ágában se volt, hogy az autóbuszsofőrrel vitába szálljon, és arról is lemondott, hogy jóval túl a hatvanon, a helyes légzés elsajátításával kísérletezzen. A belélegzéssel egy lélegzetre tudatosította, hogy elszámolhatatlanul mennyi minden nem sikerült, ilyenformán a mulasztás behozhatatlan. Boby úgynevezett otthonának, különösen ha élettársa viharzott végig a szobákon, valóban jót tett a kórházi zűrzavar. Ilyenkor mindig volt valami pikírt megjegyzése. Már megint összefröcskölted a fürdőszobát. Mikor tanulod meg végre, hogyan kell használni a zuhanyozót? Rajtad igazán nem látszik meg, hogy intézetben nevelkedtél. Ebben a szóözönében mannaként hatott a sofőr közbedörmögése, még ha nem is volt egészen érthető, mert nem Bobyhoz szólt, hanem a szomszédos ágyon heverő Jehova tanújához. Ez a szobatárs, leszámítva az egészségügyi állapotáról tartott rövid beszámolókat, hogy mennyi vért köpött, reggel, déltájban, délután, s milyen a tüdőtükrözés enyhe narkózissal, ugyan kevesebbet beszélt, de rengetegen látogatták, s így a látogatók meg a sofőr dörmögése, aki valamennyi betegségben kiismerte magát, állandó zsongásfüggönyt biztosított a lakásban, amely alatt vagy amelytől bebugyolálva a feleség szavai is némiképp jelentőségüket vesztették. Sajnos, csak ezek a szelídebbek és a külső rendet dirigálok, a kórház előttiek teljes tartalmukkal tovább ordítottak, nyújtózkodó kobraként Boby felé feszültek. Dögölj meg. Akaszd fel magad. Szar alak. Valamikor azt hittem, zord fenség árad belőled. Ha-ha. Zord fenség. Gyáva senkiházi! Boby hitetlenkedve fordult a hangok irányába. De hiszen, ezek még kórházba szállítása előtt hangzottak el, helyesebben addig ismétlődtek, amíg Bobyt kórházba kellett szállítani. Mi ez a megkésett visszhang, miért kell újból és újból meghallgatni, amikor egyetlenegyszer kiejtve is elképzelhetetlenek? Ezeket az autóbuszsofőr bölcsessége sem tudta elfojtani, ráncba szedni, hajtogathatja dögrovásig a maga szentenciáit. Az életet, kérem, meg kell szervezni, nagy általánosságban, meg részleteiben is. Mi a megboldogult kedvesemmel megszerveztük. Negyven évig voltunk együtt. Tudja, mi az? Idén, februárban hagyott itt. Híres nő volt, talán ismerte is. A Vörös Teri, szakkörökben így hívták. Műlovarnő volt. Ragaszkodott a cirkuszi nevéhez, azért nem lett a feleségem. Örökös vőlegénye maradtam. Rettenetesen szerettük egymást. Tökéletes volt a megértés. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Cikcakk! Az mi? Ezt a Jehova tanúja kérdezte. A cikcakk az tökéletes egymásba illeszkedés. Cikcakk. Csak egyről nem tudott lemondani. A cigarettáról. Pedig halála előtt, az utolsó nyolc évben kilencszer operálták. Kilencszer, kérem. Ehhez mit szól? Ehhez Boby és a Jehova tanúja sem tudott mit szólni, és a negyedik szobatárs, egy egyiptomi tanár vagy diák sem, aki naponta legalább háromszor szőnyeget terített maga elé, és időnként a szőnyeghez verte a homlokát. Ő leginkább azután érdeklődött, merre van dél. Ebben sehogyan sem tudtak megegyezni. A Jehova-tanú és az autóbuszsofőr szélsőségesen más véleményt képviselt. Ha az ember hisz, nem mindegy, hogy merre van? Arra nyilván, amerre hiszi. Ezzel a feltételezéssel Boby próbálkozott. Az autóbuszsofőr összeszűkült szemmel mérte végig. Dél ott van, ahol van, és sehol máshol. Ez végérvényes konklúzió volt, olyan, mint amilyeneket az utóbbi időben ellentmondást nem tűrő ingerültséggel Magdó, Boby felesége szerkesztett. Így egy pillanatra a kórházi szoba és Boby lakása egybekeveredett, mindkettő végletes szomorúságot árasztott, magányos romházak zsalugátereit utánzón, amiket mintha több évtizedes zokogás impregnált volna rozsdaszínűvé. Az autóbuszsofőr szerint meg kell szervezni az életet részleteiben és általánosan. De hát hogyan kell megszervezni valamit, ami olyan szépen kezdődött, így is folytatódott, s anélkül hogy Bobynak bármiféle szervezés eszébe ötölhetett volna, véglegesen és megmagyarázhatatlanul elromlott? Utána se lehet kérdezni, mert máris nyújtózkodnak a kobra mondatok. Magdó szeme kimered, a teste megfeszül, mögötte egy dühös krokodil árnyéka csapkod. Nem is véletlen ez a krokodilárnyék. Magdónak volt egy barátnője, aki krokodilnak hívta magát, a szeretőjét meg nyuszinak, nem is így, előkelőbben, franciásan lapinnak. Mindenesetre a krokodil-nyúl hasonlat illett hozzájuk, hihetőnek látszott, hogy a krokodil egyszer csak szőröstül-bőröstül bekapja a nyulat. Persze, kívülről nézve mutatkozott így, mert ki lát két élet titkai mögé? Boby és Magdó élete mögé se lát senki. Ki tudja például elképzelni, milyen volt Magdó tizennyolc évesen? És még annyi sem volt, amikor Bobyt felkereste. Azt akarom, te légy az első férfi az életemben. Az a huszon-egynéhány éves korkülönbség nem számít. Istenem, milyen is volt Magdó? Gödölye. Inkább fekete pánira hasonlított. Nyílt, magas homlokkal és akkor is, amikor már frufrut hordott. Fekete póni, aki valahol a sörényében, nem lehet tudni, hol, legfeljebb sejteni, szagolgatni talán, na, szabad a gazda, fehér rózsát rejteget. Édes kis fekete póni, csodálatosan lehetett lovagolni rajta. Bábszínházszavakkal kellett szólni hozzá, olyanokkal, amilyenekkel a tündér meg a vitéz katona beszélgetnek egymással, mivel ő is bábszínházszavakat használt. Csak azt sajnálom, nem bizonyíthatom be, a rosszban is mennyire szeretlek, történjen veled bármi, melletted állok. Milyen könnyű ilyenkor vidáman legyinteni. Ahogy magamat ismerem, gond lesz bőven, még bebizonyíthatod. És a fekete póni húsz évig vagy még tovább is kedvesen, hűen trappolt, úgy, ahogy ígérte, jóban-rosszban. Fészket építettek, összebújtak. Hogy állhat feje tetejére egy ilyen élet? Boby a szoba sarka felé szimatolt. Onnan mindössze a műlovarnő trikójának izzadságszaga áradt. Valaki ostort pattogtatott. Egyet-kettőt, hármat-négyet! Két lábra állni, fakó! A cirkusz porondjáról a homok Boby orrába hatolt, ettől köhögni kellett. De ezt a köhögést és az ostorcsattogtatást túlnyerítette egy gyűlölettől fisztulás hang: Vedd tudomásul, nem vagy úriember! És hiába zsarolsz, nekem a díszbarátaid előtt sincs semmi titkolnivalóm. Kitárhatom az összes ablakot, az egész utcának elmondhatom, igenis, keféltem azzal a birkapásztorral, azzal a törökkel, mert meg akartam bosszulni magam. Meg akartam bosszulni a lelki terrorodat, az úgynevezett szellemi fölényedet. Igenis keféltem vele, és jólesett. Tudod, hányszor? Boby kétségbeesetten a másik oldalára fordult, de itt is utolérte az ordítás. Engem tisztelni kell, vedd tudomásul! Tisztelni? Ha nem fogsz tisztelni... Valamit, akármilyen lehetetlent válaszolni kellene, ha nem válaszol, repülnek a székek, a hamutartók, tányérok, bármi, ami Magdó kezébe kerül. Megöllek! De csak a székek törnek össze, meg ami összetörhető. Hogy lesz a fekete pániból őrjöngő krokodil? Ezt a műlovarnő vőlegénye aligha magyarázza meg. És mit akar egyáltalán Magdó megbosszulni? Egyetlen kalandot negyedszázad alatt? Más férfiak ebből tucatnyit gyűjtenek, és se bosszú, se botrány. Egyáltalán kalandnak számít, ha valaki egy szerencsétlen, alkoholista nővel, aki magára rántja, egymásba borul? Ennél többet az egész találkozása aligha tisztelhető. Ez az új, más. De ez meg olyan meseszerű, hogy ebbe csak a meseszerűség kedvéért szerkeszthetők krokodilok, mint a Jancsi és Juliska történetébe a vasorrú bába. Mert nem meseszerű az, hogy alig erősen megszőkített krokodillá válik a fekete póni, egyedem, begyedem, tengertánc, fekete kutyuska fintorodik elő, na, nem egészen kutya, inkább lány. Csengének hívják, tizenhat éves. Te leszel az első férfi az életemben, mondja bábszínházhangon, mintha csak a fekete pónit akarná helyettesíteni. Bobynak ez a mondat úgy kottázódik a tudatába: azért jöttem, ne haljál meg szomorúan, én leszek az utolsó öröm az életedben. Más leszek, mint a többiek, ezt viszont Csenge sustorogja, s bár még magához se nyúlt soha, Boby testéhez úgy nyúl, mint érett asszonyok. Talán filmen látta, vagy olyankor botlott a szülői hálóba, amikor nem számítottak rá. Ehhez vajon mit szólna a műlovarnő és a műlovarnő vőlegénye? A vőlegény véleménye: cakk! Tudja mit, ehhez nem szólok semmit, mert ilyen nincs. Ami viszont engem illet, elgondolhatja, mennyi nőügyem volt. Szálltak rám, mint méh a mézre. Egy autóbuszsofőrnek persze könnyű. Pláne olyannak, aki unatkozó asszonyokat kiránduló busszal szállít. A szállodában külön szoba jár a sofőrnek, csak be kell kopogtatni hozzá. Cikcakk! És a műlovarnő? Ő megértő. Egyrészt tudja, idegen p... edzi a f...-t, másrészt aki szeret, miért ne kívánjon egy kis változatosságot a másiknak. Az örök egyforma akkor is megunható, ha nagyon jó. Boby szeretné, ha többes számban folytatódna ez a beszélgetés, mert se nem eléggé meggyőző, se nem feloldó. Főleg a műlovarnő jelenléte hiányzik. Tőle kellene kitudakolni, elejétől végig, hova bújt el az igazság. Nézze, Boby, ha mindenáron ragaszkodik hozzá, üsse kő, ilyen felfordult lakásba, össze-vissza ágyak közé belovagolni nekem való feladat. Tanácsot adni már nehezebb. Ami az én Gyurimra vonatkozik, az nem titok. Kerek perec. A halálom előtt ragaszkodtam hozzá, hogy keressen magának valakit. A keresésben nagybetegen még segítettem is neki, mert az olyan ember, aki mindenben kiismeri magát, nem maradhat egyedül, felrobbantja a mondanivaló. Ami viszont magát illeti... Magdót ismeri? Ne is említse, sokan azt hiszik, a műlovarnő triviális trampli. Pedig tartózkodóbb tud lenni, mint afféle dámák. Van elég tapasztalata, hogy tartózkodó legyen. Viszont ha egy úrilány bezsong, akkor vége. Bizony, akkor vége, azt állítja, nem vagyok úriember. Nem mintha ez fontos lenne, nagysád, mindazok után, amit az ember ebben a században megélt, de hát precízebben kezelve hogy értendő ez az állítás? Abban az általános értelemben, ahogy használatos, tudomásom szerint, velem kapcsolatban a megkérdőjelezett fogalom aligha kétségbe vonható. Ha mindenáron sértegetni akart, pontosabban kellett volna fogalmaznia. Valahogy így: te olyan úriember vagy, aki nem vagy az. Nemdebár? Nézze, Boby, ezt innen a cirkusz horizontjából nehéz kitapintani. Mindenféle horizontból nehéz, csak a Magdóéból nem, szerinte azért nem vagyok úriember, mert hagytam, hogy Csenge megérintsen. Mi az, hogy hagytam? Amikor végigcsókolt a testemen, és arra ösztökélt, vegyem el a szüzességét, döfjél át végre, döfjél át végre, persze, hogy nekiestem. De nem sikerült. Mire nagy nehezen hozzáfértem, lekonyult. Pedig napközben majd szétrepedt a nadrágom. De amikor lehetőség adódott, semmire se jutottunk. Igaz, akkor is attól kellett tartani, valaki ránk nyitja az ajtót. Az baj. Ha megtörtént volna, könnyebb lenne. Se alma, se paradicsom, s mégis kiűzve mindenhonnan. Szerintem is ez a legnagyobb bökkenő. Túl kell esni rajta. Csakhogy Magdó azzal fenyeget, ha megteszem, feljelent. Akkor inkább műlovarnő, mint én. Igen, én is azt hiszem, bár kezdetben ilyesmit nem lehetett feltételezni róla, hacsak... Ne is mondja, a halottak mindent tudnak. A vőlegényéről is? Természetesen. Rólam is? Magáról is, szegénykém, hiszen maga szorul rá a legjobban. Szólíthatom Terikének? Szólíthat. Tudja, Terike, azt az árkot, amit Magdó ásott elém, nem lehet átugrani. Olyan választás elé állít, amelyből nincs választás. A Jehova tanúját is be kellene vonni a beszélgetésbe, ő talán jobban kiismeri magát a lehetetlenségekben. Őt nem ismerem, de ha maga ismeri... A maga vőlegénye mellett fekszik a bal oldali ágyon, az a nagydarab, vörös ember. De hiszen én azt a kórházi szobát sem ismerem, nem éltem már, amikor maguk odakerültek. És engem, engem akkor honnan ismer? Sajnos, a műlovarnővel sem lehet következetes párbeszédet folytatni. Ha az álom és az ébrenlét összekeveredik, ez a konglomerátum rengeteg ellentmondást támaszt. Viszont pusztán az ébrenlét és a jelen figyelésével se lehet megnyugtató megoldáshoz jutni. A jelen mintha elvesztette volna azelőtti jelentőségét. Azt a jelentőségét, amihez Boby úgy ragaszkodott. Hiába támadtak rá, jelen nincs, hiszen a tudomásul vett pillanat a múlté. Ha így van, akkor feltételes jelent kell alakítani, mert csak a jelenbe fér bele a van, a volt és a lesz fogalma. Csakhogy olyan vannal, olyan jelennel hogyan lehet megalkudni, ami a legdurvább gorombaságoktól megtisztítva is így hangzik: soha többet nem akarom azt a lányt látni. Te se találkozhatsz vele. Ha megteszed, feljelentelek. Ha megteszed, nem vagy .úriember, gyáva szar vagy. A műlovarnő csak a fejét csóválja. A Jehova tanúja legszívesebben ki se nyitná a száját, de már kérdezték, nem lehet kitérni. Nálunk a házassági hűség végleges. Őt nem kellett volna beavatni. Most már abba se tudja hagyni a prédikációt. Mi vagyunk ugyanis az utolsó generáció. Aztán már Jézus országa következik. Nem is Jézusé, ez nyelvbotlás volt, Jehováé. Ide nem vihetünk magunkkal semmi tisztátalanságot. A szerelem, az tisztátalanság? Úgy látszik, hosszasabban kellene elbeszélgetnünk. Az egész tanúságtételünkről. Mert nem jó elhamarkodott válaszokat adni. Na még csak az hiányzik. Nem, ne értse félre, ez nem a maga hitére vonatkozik. Senkiére, az enyémre se, azzal se tudok mit kezdeni. Alighanem az egyiptomi diákhoz vagy tanárhoz kellett volna fordulnom, de ő folyton imádkozik. Ő könnyebben megértene. Náluk többnejűség van, erre lenne szükségem. Fekete Pónira és Csengére, akkor mindenki szerethetné egymást. Én meg erre azt felelem, cakk! Úgy látszik, a műlovarnő vőlegényének a tanácsa lesz a tromf. Szerencsére ez elől Bobynak sikerül álomba menekülnie. Méghozzá betűkből álló álomba. Az utóbbi időben gyakran álmodik ilyet. Néha magában álló betűket, amelyek feltehetően nagyobb összefüggésből törtek ki, de nem sikerül semmihez sem hozzáilleszteni őket, máskor meg olyanokat, amelyekről előbb-utóbb kiderül, tartoznak valahová. Van aztán történetteljesebb álom is. A zergevadászat. Ennek több variációja van. Az egyik: vadászok kapaszkodnak a hegyre fel. Boby is köztük van. Mindenki messzelátót szorongat a kezében. Egy távolabbi hegyen a zergék sorakoznak. Ők is messzelátót tartanak a szarvukon. Az egyik vadász vagy zerge, nehéz kiókumlálni a sárgás ködben, ki mi, hirtelen ugrabugrálni kezd a meredek sziklatetőn. Faroló mozdulatokkal ide-oda veti magát, mintha lezuhanni készülne. Pedig csak arra figyelmeztet, hogy közölnivalója van. Amit mond, a hegyek több irányból visszhangozzák. Friss zergevért igyatok, melegen, tenyérből! Különös erőnlétre tesz szert, aki megteszi. A vadászok és a zergék erre a kinyilatkoztatásra egyszerre emelik szemükhöz a távcsövet, fegyvert villantó mozdulattal. Csengét keresik. Csak nem őt akarják elejteni? Csenge a mesékben él, ő nem elejthető. De Boby az álomból felriadva tudja, a zergevadászatnak még nincs vége. A Jehova-tanú, a műlovarnő és a vőlegénye, valamint az egyiptomi diák vagy tanár a begurított ágyakon könyökölve izgatottan várják, mi fog következni. Magdó a porszívó csövével hadonászik. Semmi sem történik, minden marad, ahogy volt. Boby segélykérőn fordul a többiek felé, de azok meg se mukkannak. Nézd, Magdó, én bármilyen megoldásban benne vagyok, de amit te javasolsz, az megvalósíthatatlan. Azt mondod, azonnal vegyem feleségül Csengét, akkor nem vagyok gyáva szar, úriember vagyok, ha nem így teszek, többet nem láthatom, maradjak veled, aki viszont utálsz, s még az is terhedre van, hogy a lakásban tartózkodom. Üljek a kémény tetejére? Üljél! Te olyasmit sugallsz, amit magad sem akarsz. Már úgyse tart soká az életem. Te is olvastad az orvosi jelentést, minek a botrány a halál előtt? A botrány is jobb, mint disznóólban élni. Próbáld csak ki azzal a kis kurvával, majd meglátjátok, mire mentek. Miféle kis kurva, micsoda disznóól? Sajnos, nem lehet tovább mondani. Magdó háta mögött a farkával csapkodó krokodil ébredez. A műlovarnőnek kell elpanaszolni a torokba szorult mondanivalót. Én azt javasoltam, maradjon minden a régiben, a közös vagyon Magdóé, a lakás is, egyetlen feltétel, néha láthassam Csengét. És erre ő mit válaszolt? Hiszen éppen ez az, ebbe sem egyezett bele. Na ne vicceljen, a maga naivitásán derülni lehet. Gyurikám bezzeg ilyen ütődött nagyvonalúságra sohase lett volna képes. Nézze, Terike, én Magdót is szeretem, helyesebben szeretem benne a fekete pónit, életem elveszíthetetlen része ő, vele szemben nem akarok semmiféle igazságtalanságot elkövetni. Hátha csak pillanatnyi elmezavarról van szó. Vagy éppen a szerelem és a féltékenység teszi bosszúállóvá. Ugyan már, ne nevettesse ki magát, hát nem a maga szemébe vágta a gyűlöletét és az iszonyodását, és már máskor is el akart válni, amikor Csenge se volt, meg az a hogyishívják részeges nőszemély se. Magát, kedves Boby, a legkönnyebb átejteni, a hölgynek, úgy látszik, van valakije, közös buliban akarják kicsinálni, hogy minden az ölükbe hulljon, a nyugdíj, a lakás és a pénz is, ez olyan világos, mint a vakablak. Akinek egy birkapásztora volt, annak van több is. Ezt egyszer és mindenkorra jegyezze meg. Nincs annak a nőnek sem ízlése, sem szeméremérzete, nálunk a cirkuszban nem vitte volna sokra. De húsz évig engem szeretett. Azt maga honnan tudja? Az ilyesmit érezni lehet. Jól van, na, magán igazán nehéz kiokoskodni. De mi van Csengével, őt miért nem emlegeti? Nem szokott róla álmodni? Nem. Legfeljebb egyszer, egy zergevadászaton. De akkor se jelent meg testileg, csupán egy világító Cs betű látszott belőle, elég nagy célpont, hogy bárki beletaláljon. Nem tudja maga elé idézni? Nem. Talán azért nem, mert akkor nem sikerült. Talán azért. Telefonon egyszer beszéltem vele a betegségem óta, még azt is megkérdeztem tőle, mennyire szeret. Azt felelte, hát nagyon. De ez inkább úgy hangzott, varjú ül a hátadon. Szóval Csenge nincs. Csenge van, csak meseszerűen és nem valódion. Ezt hogy érti? Ha elválnánk, ahogy Magdó követeli, és semmi sem maradna, sem lakás, sem pénz, akkor egy szegény vénemberrel mit kezdjen Csenge? Egy gazdag vénember, az más, annak inkább van a mesékhez jussa, meg tudja vásárolni a mesekulisszákat. De hát miért hagyja magát így kifosztani, hiszen jószerivel mindent maga hozott össze? Hát így van ez, a műlovarnő is elfogult, nincs kivel beszélni. A műlovarnő ki nem állhatja Magdót, mintha valami titkot tudna, amiről Boby iránti kíméletből nem tesz említést. Egyáltalán, szűz volt az a nő, amikor maguk összekerültek? Mondtam már. Jó, jó, de én nem tenném érte tűzbe a kezemet. A műlovarnőnek nem lehet a fekete pónit elővarázsolni. Tudja, mit mondott egyszer? Nekem gyerek se kell, mert te vagy a gyerekem, az unokám, a nagyapám, az anyám, a szeretőm. Na és maga ettől elájult. Ilyen dumát szemrebbenés nélkül minden nő levág. Talán valami drágább ruhaneműt akart vásárolni. Azt vásárolhatott, amit akart, hízelgés nélkül is. Esetleg elterelő hadmozdulat volt, valamiről vagy valakiről, egy új birkapásztor közelségéről, vagy mit tudom én. Az nem lehet, hogy szerelemből mondta? Ugyan már, magán valóban nem lehet segíteni. S akkor mit akar maga Csengétől? Semmit, csak egy kicsit szeretni a halálom előtt. Vagy inkább azt, hogy ő szeresse magát, mert nehéz árván maradni. Igen, az nehéz. Mindenki meghalt, aki szeretett. Mindenki, aki az életem tanúja volt. Most már könnyű azt mondani, gyáva szar, nem vagy úriember, ki állt ki értem? Csenge. Csenge még gyerek, hogy harcoljon egyedül, lelövik a zergék, lelövik a vadászok, és tanúságot se tud tenni rólam. A zergéknek nincs puskájuk. A műlovarnő konok. A műlovarnővel nem lehet vitatkozni. Nem is kell. A jelen akkorára zsugorodott, hogy lassanként egyetlen ágy sem gurítható a bútorok közé. Kívülreked a Jehova-tanú, a műlovarnő, a vőlegénye, az egyiptomi tanár vagy diák és kívülreked Csenge is, mert Magdó nem engedi be a lakásba. A jelen csupán a krokodilárnyékkal csipkézett Magdóra és az eszpresszógépre korlátozódik. Ezen az utóbbin kávét lehet főzni, az előbbivel Csengéről is lehet beszélni, természetesen teljesen egyoldalúan. Mit gondolsz, mit tervez veled az a kis kurva? Vagy sült bolond, és akkor zárt intézetbe való, vagy olyan rafinált, hogy egy hónap alatt kizsigerel. Nézz a tükörbe, te szerencsétlen! Ehhez Bobynak nem kell biztatás. Az orvosságoktól sápadt, foltos az arca, és amióta nem dohányzik, megnőtt a feje. Én Csengében nem csalatkozhatom, mert nincs jogom, hogy egy percig is bízzak benne. Viszont ha bármennyire szeretetre képes, az meglepetés. Én csak benned csalatkozhatom, Magdó, akinek igenis illene tudni, hogy valaki voltam, akivel az élet felét megosztottam, s igenis zord fenséggel, szikársággal éltem, ez utólagosan is könnyen bizonyítható. Azért kell most kiskorúval kefélned, mert kiérdemelted? Mit érdemel meg az élet a halál előtt? Nem az a legnagyobb változás, hogy az ember egyszer csak nincs? A megváltozhatatlan, a visszahozhatatlan felől nézve lehetnénk egymással szemben nagyvonalúbbak. Nekem nincs miért nagyvonalúnak lenni, és a szürrealista figuráiddal sem csapsz be, a műlovarnővel meg a vőlegényével, ezeket csak azért találtad ki, hogy azt higgyem, meghibbantál, és egy meghibbantnak szabad a gazda. Az összezsugorodott jelenben ilyen szűk a közlekedési lehetőség. A kórházi figurákkal sem sokkal szórakoztatóbb. Ahogy a szobába erőltetné őket a képzelet, máris még régebbi emlékekbe takaróznak. A műlovarnő fekete pónivá változik, kedves, vidéki szálloda lesz a kórházból. Milyen csókja is volt Fekete Póninak? Halacskacsókja. Halacskacsókod ajkam nem éri... Ezt ki mondja? A múlt mondja szenvedélyesen és gyengéden. A műlovarnőnek persze kár ilyesmit említeni. Ő csak azt hajtogatja, hiszi a piszi. De miért éppen neki kellene hinni, egy halottnak, akit az ember nem is ismer? Kávét főzni megnyugtatóbb, de néha az eszpresszógép is megbabonázódik. Működni ugyan működik, csak rejtélyes dolgok történnek vele. Boby például tudja, a kávédarálót meg kellene tölteni, meg is töltené, és lám, az dugig tele van töltve friss kávéval. Magdó sincs, bevásárolni vagy sétálni ment, az eszpresszógép önállósította magát, az utána történtet összekeverte az előbb történttel és megfordítva. Víztárolója előbb még vonalig volt, most teljesen üres. Talán az üres lakást is be lehetne helyettesíteni ennek a mintájára jövővel. Egy nagyon is valószínű, elképzelhető jövővel. Boby ugyanis tudja, hova utalták be utókúrára, a napot is, amikor oda kell utaznia, a környéket is ismeri, nem egyszer járt arrafelé. Az ágyból egyenesen egy erdei sétányra lehet minden átmenet nélkül lépni, amit őszi fák szegélyeznek. Kissé tovább, hogyan is írta a költő... csillog a fákon át a tó. Ez a mondat valahogy azzal is rímel, holdtöltekor Csergére vadásznak a zergék. Csak ennek az utóbbi mondatnak semmi értelme, legfeljebb itt, ebben a valószínűtlen erdőben jelenthet valamit. A patak is ismerős. Hol egész magasból, hol közelről látni, villan a halak pikkelye. Zölden és sárgán hullanak a levelek. Melyik ér előbb földet, a sárga vagy a zöld, melyik hullik a vízbe a halakat utánzón? Az út bal oldalán birkabűzt nyelő dértől ezüstlik a domboldal. Fölötte guggol a hegy. Te se jutsz ide fel már, csúfolkodó fenyők üzenik lefelé. Ezek a fenyők kicsit pálmákra is emlékeztetnek, mert az oldaláguk letört, csak a csupasz árbocnyi törzsek lengetnek a magasba tenyérnyi, zöld kontyokat. Talán összezavarodott az erdő, és a Sri Lanka-i került a jövőből idefintorodott helyébe? Nem, mégse. Mert valahol fahídon csikorog a lépés, ez a fenyőerdőhöz tartozó. És az egész erdő beszél is, egyre zsongóbban, egyre hangosabban. Jó lenne, ha nemcsak a fákról hullana levél, de ide is érne egy papírra rótt üzenet. Kitől? Csengétől? Talán inkább a Fekete Pánitól, hogy utoljára, mielőtt még... De a levelek késnek. Egyik is, másik is. Csak itt-ott koppan egy vadgesztenye. Meghízott, fekete mókusok szaladgálnak. Miért van az, hogy a legbanálisabb dolgok sem sikerülnek? A műlovarnő vőlegénye tudná a választ: azért kérem, mert ilyen az élet.