Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. július–augusztus / Diarium diabolicus

Diarium diabolicus

A szerkesztőségi postával érkezhetett ez a levél is, feltehetőleg Ilonka hozta be, s mivel épp a gépeknél dolgoztam, és nem szálltam ki azonnal, megfeledkeztem róla. Másnap reggel találtam rá a számítógép tetején. Egy fénykép volt benne, engem ábrázol, azaz valaki mást, akiben magamra ismertem. Igen, most megvizsgáltam nagyítóval: én vagyok. A testem meztelen, így előtűnnek az ismert anyajegyek, a szőrzet sajátos rajzai, nincs kedvem részletezni. Akár nevethetnék is rajta, ha nem érezném fenyegetőnek. Kár, hogy A Hétben technikailag körülményes a fotók közlése: érthetőbb volnék. Micsoda fotó ez!?

A paták, a szarvak, s az előrecsapott, loncsos végű farok tényleg hozzám, vagyis a fotón látható testhez tartoznak, trükknek semmi nyoma.

A kép hátlapján a következő mondat áll: „Az ércbagoly megelevenedik és átsuhan a város fölött”.

Kézzel van ráírva, így hát az elmúlt két napomat különböző módszerekkel begyűjtött kézírások vizsgálatával töltöttem. Eredmény nélkül. Mert sem a szerkesztőségben, sem vásárhelyi ismerőseim körében (a levelet vásárhelyi pecséttel kézbesítették), nem akadtam a kézírás tulajdonosára. A mondat eredetije itt van az íróasztalomon, a befejezett regény utolsó mondata. A regénynek az a címe, hogy Perényi szabadulása, és az ördögről szól. Hát tényleg ennyire a közelébe jutottam volna?

Eszembe jut, hogy néhány nappal ezelőtt elfelejtettük éjszakára bezárni a bejárati ajtót, bárki bejöhetett. Aztán reggel, miután beültem az autóba, egy szürkepantallós férfit pillantottam meg, amint a lakók névsorát tanulmányozta. Bőszárú, majdhogynem trapéz nadrágot viselt, feltűnő a mai szemnek. Valami furcsát álmodtam Csokonai Vitéz Mihállyal – azon töprengtem közben. Csokonaival és Sancho Panzával.

Délelőtt azt hittem, megoldásra jutok. Szerkesztőkollegám íróasztalán egy papírcetlin akadt meg a szemem. Az ismerős kézírással néhány soros passzus szerepelt a lapon, konkrétan egy beszélgetés a halál utáni dolgokról, versben elbeszélve. Különféle vélekedésekről van szó, az egyik a lélekvándorlás mellett foglalt állást, a másik nem hisz a lélekben, számára a halál „a nemlétei örök tengerébe vezet el”, a harmadik azt taglalja, hogy a halállal a halott visszatér a természet örök körforgásába, a negyedik a lelkek lelkéhez vél visszatérni, az ötödik a mennyországba vágyik, a hatodik pedig a földi élethez nagyon hasonlatos életet képzel el a halál után. (A pokolról egyik sem beszél.)

Rákérdeztem a cetlire, s kiderült, hogy Sz.-nek talán legutolsó versét olvashatom rajta, nemrég hozta el nekünk Sz. fia. El kell döntenünk, hogy a verset valóban Sz. írta-e. Sz. nyilván nem írhatta, mondtam, de közben nagyot kattant mellettünk a fűtőtest, és mint egy gejzír, spriccelni kezdett belőle a víz. Egész nap telefonálgattunk szerelő után, míg végre ráért valaki, hogy megmentsen a katasztrófától.

Ma reggel, amint beléptem, Márti azzal fogadott, hogy „olyan testtartásod van, mint a volt főszerkesztőnknek”. Én őt nem ismertem, de amikor előszedtük a régi szerkesztőségi „enteriőröket”, magamban igazat adtam neki. Az egyik fotónál kis híján fölkiáltottam: micsoda hasonlóság! Kissé előredöntött felsőtest, balra billent fej, rézsút fölemelt tekintet: én is hasonló pózban parádézok a titokzatos fotón. Arról a férfiról azt mondják, maga volt az ördög. Azóta gyanúsan vizsgálgatom Mártit, vajon honnan támadt benne az összehasonlítás gondolata.

Itt tartok most, azaz – összefoglalva a dolgokat – érkezett egy valószerűtlen fotó, rajta egy mondat (aminek létezéséről csak én tudhattam), és van néhány „egészen nem mindennapi körülmény”, amire szintén nem találtam magyarázatot. Például folyton esik. Mi jön még!

Fel vagyok készülve, noha fogalmam sincs, mire kell felkészülnöm. Mindenesetre írni jó.

                           

Ketten bizonyára olvassák rovatomat, ugyanis a múltkori felhívásomra két történet érkezett be az ördög hazai felbukkanásáról. Az egyik Déváról, a másik Kolozsvárról. Az utóbbinak „főszereplőjét” könnyű kitalálni. Közlésükre akár most is sor kerülhetne, ha nem jött volna egy harmadik elvél is. Valódi levélről van szó: egy leragasztott borítékban nekem küldött megsárgult ébenfalevélről. Az ördögről szóló könyvekhez sikeres ördögűzés nem képzelhető el az ébenfaparázs hófehér füstje nélkül, de fontosabb most egy további följegyzés, miszerint a vízbe tett ébenfaág kizöldül vagy zöld marad, amennyiben az ördögöt sikerült a házból kiűzni, és elszárad, ha „megérzi” az ördög jelenlétét. A küldemény megfejtéséhez még az is hozzátartozik, hogy aki a szerkesztőségbe behozta, és nekem átadta, Vihar Béla néven mutatkozott be, akiről mindenki tudja, hogy a szerkesztőség egykori potentátját rejtegette a forradalom zavaros napjaiban.

Két dolog látszik valószínűnek:

1. Az egykori potentát színre lépett, és nyíltan azonosulva a gonosszal, akcióba kezdett;

2. Valaki – termékenynek vélvén az előző heti írásomban tett utalásaim talaját – őt szeretné belekeverni Vihar Béla nevével a nyomozásba (nyomozásnak nevezem, holott inkább tűnik valamely lázálomban kitalált zavaros és bonyolult feladványnak).

Györgytől kérek felvilágosítást. Miközben a gyötrelmes időkről beszél, valamelyik szava bevilágít az emlékezetembe, láthatóvá tesz egy már elfeledettnek hitt jelenetet saját gyermekkoromból: a sarki boltban álltam friss kenyérért, hirtelen a sorban előttem álló nő hátrafordult, vigyorogva rém kacsintott, majd lábam közé markolt. Csúnya volt az arca, durva, sok felé szőrszálak feketéllettek. Nem mondott semmit, s miután közönségesen megkóstált, fordult is vissza, mintha mi sem történt volna. Én meg álltam belevörösödve, felkavart lélekkel. A madelaine-szelet, mint mondtam, egy szó volt: politika, ami György szerint az ördög rágógumija.

Még nem ért véget a nap.

Julás, a titkárnőm arra gyanakodott, hogy poloska van a telefonunkban, megkért, csavarozzam le a készülék alját. Lehallgató helyett egy négyrét összehajtott papírcetlit találtam, rajta a következő félelmet keltő mondattal: „A gonosznak nincsen arca, de egymillió lárvája van.”

Miközben a csavarokkal bajlódtam, mesélni kezdtem Julásnak Vihar Béla látogatását, mire meglepetten közbekérdezett: Vihar Béla? De hiszen meghalt!!!

Még a gyermekkori emlék motoszkált fejemben, és persze váratlanul felbukkanásának magyarázatát kerestem, az emlékkép és a szó kapcsolatán merengtem, de a háttérben valami egészen más munkált bennem, és fokozatosan előbbre fészkelődött: hagynom kellene, hogy a körülöttem történt dolgok belesüllyedjenek az ezerszer ezerszer ezer és még annyi esemény tengerébe, nem volna szabad napjaim semleges tényei között baljóslatú összefüggéseket keresni, hiszen épp attól fogom magamat megfosztani, amit egy nyomozásnak is nevezhető cselekménysor végén szeretnék megtalálni.

Mibe keverem magam?! Erre gondoltam egész úton, aztán a lépcsőházban, mialatt a postaláda kulcsa után kotorásztam, mosolyogva fedeztem fel, hogy a postaládámon még mindig a lakás előző gazdájának a neve áll, mi több, fönt a lakásajtónkon sem cseréltünk ki névtábláját. Ő persze két éve elköltözött, köztudottan igen befolyásos, felelőséggel járó funkcióba került. Sok lehet a rosszakarója, gáncsoskodó, vesztét akaró ellenség. Hát persze, pattintottam ujjammal, és sebtében máris kidolgoztam egy megoldás-verziót: hogy tévedés áldozata vagyok, mindaz, amibe az események bevontak, valójában nem nekem, hanem másvalakinek van adresszálva.

Ez ésszerű magyarázatnak tűnik. Úgyhogy kiötölhettem valamit, amitől azt várom, hogy végre kirángasson ebből a zavaros ügyből, remélem, sikerülni fog. Most persze nem fogom felfedni.

                         

Lászlóffy Csaba, aki nagyjából mindenről tud, sebtében papírra vetett üzenetben értesített, hogy amennyiben sehol sem találom az ördögöt, akkor alkalmasint a hátam mögött lapul, nyakamba csimpaszkodott, mint egy rossz majomgyerek, sőt számot kell vetnem azzal is, hogy bennem van!

Gálfalvi Zsolttal telefonoztam, hangjában távolság és félelem, veszélyben rovatom sorsa. Valaki írásaim hangnemét tette agresszív fellépés tárgyává. De kicsoda? Idő, öreg néni, reszketegen csoszogott be a főszerkesztői szobába, de aztán rázni kezdte görbebotját. Majd megtorpant, s tekintetével, mint egy terminátor vészterhesen pásztázta a terepet.

Az átváltozások aktuális elszaporodására hamarosan újabb bizonyíték került elém. Tábori Géza, a hörcsögképű színész, akit kisebbségünk Sinkovitsának tartanak (szó mi szó, többször lelkesen fellépett a Megéneklünkön, de hát Lippát is oda kellett adni, hogy az utolsó veszedelemtől magunkat megváltsuk) ma délelőtt váratlanul megjelent a szerkesztőségben, karomba karolva félrevont, és szemével György szobája felé sandítva azt mondta, itt az ideje, hogy összefogjunk ezek ellen, itt az ideje a rendteremtésnek, mert akkora a káosz, mint egy színházi főpróbán. Zuhanunk a nihilbe!

– Te, ördögűző, boszorkányégető perzekutor, elárulom neked, hogy Kántor Lajos maga Belzebub, mert aki ujjat húz a jó angyalával, az csak a Főördög lehet.

– A Polgármesterre gondolsz? – kérdeztem tőle, s elképedtem, mert ábrázatán merő komolyságot láttam.

– A Polgármester! Akinél nincs erényesebb ember, és csak sajnálhatjuk, hogy nem magyar. Hi-hi-hi. (Így nevettem.)

Kért, hogy menjek vele, csupán fél órámat venné igénybe. Fontos.

Ez az ország? Bizony zuhan, s vele mi is. A Föld belezuhan a Napba, a Nap folyamatosan zuhan a Herkules csillagképbe, a Herkules dettó zuhan, valamennyien zuhanunk az egyetemes mozgás centrumába. Aztán majd minden leáll: nyugalom és időtlenség. Se ördög, se angyal. (Kántorból talán mégis marad valami.) De vissza T. G.-hez.

Kiléptünk a hátsó fertályra, ahonnan egy számomra eleddig ismeretlen vasajtón szűk belső udvarra jutottunk: amolyan átriumféle. Virágzó és illatozó szilvafa, a tűzfal tövében japánbirsek. Tábori átvezetett az udvaron, betessékelt egy földszinti lakásba. Kicsi szobában, terített asztal mellől négy férfi állt fel érkezésünkre. Nehezen mozogtak, mert nagyon öregek voltak. Aggastyánok. Aztán promtul elintéztek.

Elmagyarázták, hogy egy forradalmi szervezet vezetői, ennek a szervezetnek jelszava: erély és erény, kettős jelszó, hiszen az erélytelen erény harmatot sem ér, az erény nélküli erély pedig értelmetlen erőszak. Ezt kellene nekem egy kiáltványfélében megfogalmaznom, és rovatomban világgá kürtölnöm.

– Kétezer példány – tártam szét a karom. Mosolyogtam. Döbbenten bámultak rám, majd Táborira.

– Géza, te tudtad?

– Bocsáss meg. Laci bácsi, nem néztem utána.

– Harmatot sem ér! Akkor a B-variáns – szörcsögte utasítólag a teljesen kopasz Laci bácsi Táborinak. – Remélem, nem fog fecsegni – nézett rám, s ez volt a búcsú is: leléphettem.

Kijöttem, nagyokat szippantottam a szilvavirágillatból. Ezek nem tréfálnak. Ezeken nem lehet mosolyogni. Szilvavirágillat, szilvavirágillat, szilvavirágillat. Vajon kivel szövetkeznek? Ki lesz a szócsövük, és melyik lapban?

Órája sincs, hogy otthagytam őket. Tábori utánam szólt, várjak rá a szerkesztőségben. Úgyhogy itt, a benti Rosytexen pötyögtetem be mindezt. Mi lesz, ha majd kitudódik! Bonyolódnak az ügyek, miközben azt reméltem, hamarosan megoldásra jutok, és megy minden a régi kerékvágásban. Általános bonyolódás, miközben a nihil közeleg. Totál nihil.

Vajon nem kellene abbahagynom? Átléptem-e a határt? Elbizonytalanodtam mindenben, és tanácstalanul csak csellengek, valóságos helyemet keresve, mialatt a provincia hideg szele kocogtatja fogamat. De ha abbahagyom, vajon nem fosztom meg magamat az utolsó védelemtől?

                           

Mi az író feladata? Aki felteszi ezt a kérdést, csapdába kerül. Új trükk: valaki minden reggel telefonon keres a szerkesztőségben. Pontban kilenckor.

Nem megyek be kilencre. Kíváncsi vagyok, hogy ki keres, mégsem. Amióta elhatároztam, hogy ezeroldalas regényeket fogok írni, számomra az idő semmi más, „mint egy nagy, barna élmény”.

Az irodalmi szerkesztőségekbe való bejárás Kelet-Európa (pontosabban a volt szocialista tábor) nyomasztó kérdésévé egy 1973. március 6-i naponta megtörtént epizód közvetlen következményeként változott, pontosabban a kérdés már születésekor kelet-európai méretű volt, és azonnal képes volt nyomasztani. Mártitól, aki közeli tanúja volt az eseményeknek megtudom a részleteket:

Banc elvtárs, a frissen kinevezett pártelső a jelzett nap reggelén, pontban kilenc órakor fölhívta a szerkesztőséget, s mivel abban az időben ott csak a takarítóasszony tartózkodott, neki adta ki utasításait. Amikor Jolánka néni, ti. a takarítóasszony jelezte, hogy ő itt a sepregető asszony. Banc elvtárs dühösen kérette a telefonhoz az akkori irodalmi lap akkori főszerkesztőjét. De az még javában aludt otthon. Erre Banc elvtárs, a frissen kinevezett felső, akkora patáliát csapott, olyan szélvihart támasztott, hogy a felkorbácsolt hullámok a KGST-ig csaptak, s aztán, bár sokat csillapodott a vihar ereje, túlélte Brezsnyevet, a KGST-t és Banc elvtársat, de még szegény Jolánka nénit is. (Castro és Marchais elvtársak a sors különös szeszélye folytán halhatatlanok.)

Aki engem reggel kilenckor rendszeres pontossággal keres telefonon, meglehet, a fenti, 1973. március 6-i epizódhoz teremt analógiájával szándékos utalást. (A precíz keltezés magyarázata: a pizsamásán berohanó akkori főszerkesztő a maga során, a maga keserű dühében akkorát csapott az asztalra, hogy előjegyzési naptára belepréselődött az asztallapba, ott látható, ahogy borostyánkőben az őspáfrányok levele.) De ha nem is szándékos a jelzés, ha nincs benne ilyen irányítottsága tudatosság, mégiscsak egy jól becsomagolt szándékot jelző utalás felbukkanásával van dolgom.

– Szándék? – kérdezte Márti, akinek mindezt kifejtettem.

– Amikor a változás nem radikális természetű, akkor mutációk alakulnak ki, a mutációk pedig magukban hordozzák az elvetett forma továbbélési szándékát.

– Elkeserítő.

– Ne félj, készen áll fejemben a terv, és ezúttal nem hibázom el. Másnap korán felkeltem, zuhany, reggeli, egy csésze jéghideg joghurt. „Nagy és éles elmét kívánó feladatok előtt elengedhetetlen a csésze joghurt!” – ezt még egykori tanítómesteremtől, Csortán Mártontól tanultam. Könnyű futással leereszkedtem a domb aljában lévő postáig, kiszemeltem a megfelelő telefonfülkét. Kilenc előtt öt perccel beléptem, leemeltem a kagylót, majd laza mozdulatokkal beetettem a készüléket: maroknyi aprót (tízest) dugtam bele: bő órája enyém a telefon! Tárcsáztam, a túloldalon csöngés, majd felvették a kagylót, s meghallottam a titkárnőnk, Julás kissé álmos hangját. Anélkül, hogy bármit is szóltam volna, leeresztettem a kagylót, csendesen lógált a készülék alatt. Kiléptem a fülkéből, egy drótdarabbal rögzítettem ajtaját, s az ingzsebemből előhúzott cetlit az üvegre tapasztottam: DEFECT.

Hazamentem, kényelmesen szürcsölgettem a pickwickemet, aztán megfontolt tempóban begurultam a szerkesztőségbe (gyalog is mehettem volna, de utálok a blokksivatagon keresztülvágni).

Háromnegyed tíz, mire beértem a telefonunk még mindig süket. „Valaki felhívott, azóta”, jelentette Julás. „Ha valaki keres, annak foglaltat jelez.”

Háromnegyed után öt perccel váratlanul megszólalt a készülék csengője. Julás nyúlt érte: engem keresnek.

– Maguk a telefonon ülnek?! – recsegte egy kemény férfihang. – Valaki szeretne beszélni magával, holnap reggel kilenckor felhívja, legyen bent.

– Hívjon később, ha tényleg fontos – akartam mondani, de már visszajött a vonaljel.

Most ülök asztalomnál, mint egy öregedő filozófus, aki úgy érzi, a művek után elérkezett a cselekvés ideje. Mit tegyek: jöjjek be kilencre, ismételjem meg a mai fintát, forduljak el az egésztől. Mi volna egy regényíró feladata?

A kilencórai telefonáló magába mélyedt, és leszállt a telefonról. Helyette levelet postázott a címemre. Amilyen ellenszenves volt arrogáns jelentkezése, olyan előzékeny és oldott stílusú a levele. Udvariasan méltatja rovatomat, kitűnő ötletnek tartja az ördögűzés felújítását, ugyanis semmi sem indokolta a beszüntetését. Az ördög aktivitását hihetetlenül felfokozta a felvilágosodással együtt feltálalt ördögpárti világkép elterjedése, gyanakodni lehet, hogy a felvilágosodásban sok minden épp az ördög műve volt, de az alkalmasint könnyen ellenőrizhető volna, levélíróm most ezzel nem foglalkozik, hogy az intézményes ördögűzést betiltó Ince pápa pecsétjében, a szent Halász ördögszarvakat visel-e.

A levél lényege azonban egy kijelentés, és mivel feladó nem szerepel a levél hátlapján, ezen a közvetett módon reagálok rá. Levélíróm pontosan megnevezi, hogy kicsoda ebben a városban az ördög, és kicsoda az angyal, minekutána arra kér, segítsem a jó erőit, lépjek be az ördög elleni szövegségbe, ez volna közös érdekünk. Lumen „genticus”!

Prédales vagy tiszta szándék?

Az ördögöt és az angyalt is elég jól ismerem. A megnevezett alakok nem azok. Tudom, kikről van szó, betekinthettem életünkbe. Nem a napilapok hasábjain, mert azokat nem lehet figyelembe venni, hiszen hazudnak. Nem szándékosan hazudnak: megmondják, hogy holnap szép idő lesz, mert az emberek az időjárás-jelentésért veszik meg a lapot, aztán másnap zuhog az eső.

Tudom, hogy Egyikük neves családját deportálták, apját halálra kínozták a kommunista rezsim alatt, miután visszatértek, tizenhét éves korától dolgoznia kellett, ő tartotta el anyját és négy testvérét. A kollektivizálás alatt szerzett érdemei lehetővé tették, hogy egyetemet végezhessen, a filozófia szakon. A filozófia azonban az ideológia hálójában vergődött, aki kicsit is adott szakmai önérzetére egykettőre a börtönben tért magához. A naprakész, gyakorlati akciótervvel rendelkező filozófus illúziója szertefoszlott. Egyikük ettől kezdve szükségszerűségből cselekszik, és megőrizve valamit gyakorlati érzékéből eredményesen kilábal a mérgezett káderlapok halálos zónájából. Akkor már neki is négy gyereke van, rájuk is kell gondolnia. Falusi iskolákban tanít évekig.

Másikuk tízgyerekes zsellércsaládban született, nélkülözés volt egész gyermekkora. A kommunista rezsimben fényes karrier várja, de valamiképpen kimarad. Az egyetemre szinte erőszakkal küldik el, elég nehezen tanul. Vezető funkciót soha nem tölt be. Két gyereke van, mert irtózik a soktól, az ötvenes években egy bérházban utalnak ki nekik lakást, időközben részletre megvásárolja a házat. A lakók kiköltöznek, vagy végleg távoznak ebből az árnyékvilágból, most ő lakja mind a négy szobát. Pince is van, kert, ami kicsi lehet, mert ebben a városban nem voltak divatban nagy kertek.

Most kiderült, hogy Egyikük családjáé volt a ház.

És elkezdődött a harc.

Nem részletezem.

Kinek a pártjára álljunk, jogunk van-e ítélkezni?

Mindketten az igazuk babérjai után kapkodnak. Mindkettőnek népes tábora van, mert sorsukban sokan a magukéra ismertek.

Egyikük maga Polukrész, Másikuk talán Lavonidész, aki az istenek játékában soha sem vett részt, de egyszer csak mégis ölébe hullott a mettisz, a dobókorong.

Ördög és angyal? „Túl emberi ahhoz”, kedves levélíróm.