Jaj a legyőzöttnek!

– Hol vagy most? – kérdezte.

– A belvárosban. Közel a központi játszótérhez.

– Hát ez nagyszerű! – jelentette ki szenvtelen hangon. – Már csak azt szeretném megtudni, mi a csodát keresel ott, amikor itt lenne a helyed az irodában. Tudtommal munkaidő van, vagy nem?

– Rájöttem, hogy az egész élet munkaidő.

– Miket fecsegsz össze-vissza? Elment az eszed?

– Elment, de jött helyette másik. Most leteszem, mert fogytán az aprópénzem. Holnap találkozunk, és mindent részletesen megmagyarázok.

– Nem muszáj. Maradj csak ott a játszótéren.

– Az egész élet játszótér.

Egy kattanás. Letette. Hogy lehet egy főnök ennyire értetlen? Nem érti meg, hogy megvilágosodott előttem néhány dolog, s emiatt nem jelentem meg a munkahelyemen. Hát persze hogy nem! Ő mondogatja mindig, hogy a dolgok közt fontossági sorrendet kell felállítani, s úgy fogni hozzájuk! Most is ezt teszem! Nem folytathatom úgy a munkámat, hogy fogalmam sincs, mi a csuda történt velem. Először ki kell deríteni, mi ez a furcsa energia, ez a semmihez sem hasonlítható zsibbadás, zsibongás, zsongás a fejemben, ez a teljesen szokatlan, legalább tízszeresére emelkedett életerő bennem. És hogyan szereztem? Mindig így lesz ezután, hogy tíz centiméterrel a járda fölött lépkedek, vagy hónapra kialszom az egészet, s ismét nyugodt lelkiismerettel bámulhatom a számítógép képernyőjén vibráló szöveget? A főnökök már csak ilyenek. Azt hiszik, robotoltathatnak azért a kevés fizetésért.

Én meg még mindig tartom a telefonkagylót a kezemben, bámulok rá, mint akit teljesen megbabonázott ez a rejtélyes szerkezet, forgatom, emelgetem fel-le, mintha csak a súlyát szeretném megállapítani, s ami a legkellemetlenebb az egészben, egy csomó kiskölyök a fülke üvegfalához nyomott orral kukucskál befelé, mert az egyik élénk fantáziájú kis ördög elhíresztelte közöttük, hogy az a bácsi ott a fülkében nem normális, sőt magában beszél, de ha valamilyen oknál fogva teljesen komplett is lenne, hát bizonyára ragasztóval kenték be a telefonkagylót, mert igencsak nehéz letennie. Jókat kuncognak, kopogtatnak, ez sokkal pompásabb mulatságot jelent számukra, mint a megunt hinták, a kutyusok által összepiszkított homokozók megkövesedett kakaleletei, azoknak egymás zsebébe csempészése. Itt ez a pasas, toporog ebben a fülkében, lehet, hogy azt hiszi szegény, liftben áll, s most nem tudja elképzelni, hogy mikor éri már el a legfelső emeletet. Az is lehet, részeg, és így azt hiszi a fülkéről, hogy hanyatt esés ellen állították. Az is megfordul a kölykök fejében, hogy a bácsi esetleg mellékhelyiségnek nézte a bódét, s akkor egy jó kis peep-show-val is gazdagabb lesz eme boldog, önfeledt korszakuk mai napja.

De nem, nem, a bácsi ismét tárcsázik. Még csak ügyet sem vet a kíváncsiskodókra, pedig legalább kikiabálhatna valami szaftosat, vagy nagy cselesen adhatna nekik pár koronát, hogy menjenek el inkább fagylaltozni.

– Te vagy az? – hallom Güri hangját. Nagyon furcsa kiejtéssel mondja ezt, kár, hogy nem látom közben az arcát, fintorog-e vagy mosolyog. – Mondd gyorsan, mert rengeteg a dolgom.

– Az a tudat, hogy rengeteg a dolgod, sietsz, nem érsz rá, alig várod, hogy befejezzem, teljesen lebénít. Nem tudom elmondani, amit akarok. Még ha tudnám is, egészen más kerekedne ki belőle. Ugye, érted?

– Mi? Mi van veled? Ennyi idő alatt már eldarálhattad volna!

– Hát éppen ez az! Ha el akartam volna darálni...

Kattanás. Ez is letette. Hát persze! Nem is lenne Güri a beceneve, ha nem melózna annyit, mint egy állat. Hajt, akár egy eszeveszett. Napi tizenkét órát. Keményen. Mert a felesége kényes-fényes dáma, kell neki a pénz, szinte súlyra követeli férjecskéjétől az ezres bankjegyeket hó végén. Ő maga meg otthon lakkozza pici körmöcskéit.

De hát ez Güri élete, cipelje csak a nyűgeit ő maga.

Tartom a kagylót, nekidőlök a telefonfülke oldalának és merengek. Odakinn olyan hangulatos tavaszi idő van, hogy emberek és állatok egyaránt be vannak zsongva tőle. A szoknyák alatt rügyezik az izgalom, a nadrágok mélyén spermák milliói várnak a startpisztoly dörrenésére. A mézes illatú levegőben gázoló fiatal menyecskék melltartója éles fémes hangzással pattan szét. A könnyű kabátok alá cafka szellők surrannak be, hogy dezodermintát vegyenek az arra kiszemelt járókelőktől. Mindenkiben tombol a vitalitás, de bennem szinte kibírhatatlan dózis munkálkodik. Nem sokáig bírom így. Valaki kell, akivel marha nagyot lehet beszélgetni. Tenyerem alá elkelne már egy formás női fenék is.

De mindenki, aki most számításba jöhet – dolgozik!

Vagy csak úgy tesz, de az az én szempontomból édesmindegy. Ott penészedik egy irodában, fénymásol, nyomtat, gépel, adóíveket tölt ki, számlákat ellenőriz, vagy csak méla undorral vakargatja a fenekét. Mindenki elfoglalt. Senki nem ér rám.

Közben a kölykök szorgalmasan kalapálják kívülről a fülke oldalát, az egyik már le is köpte, s most izgatottsággal vegyes csodálkozással nézi, miként folyik le a nyála az üvegen. A többi lurkó sokkal találékonyabb: valahonnan sikerült szerezniük egy kis sárt, s most kínos alapossággal kenik be vele a bódé jobb oldalát. Az egyik súg valamit a másiknak, mire az átöleli, barátságosan megrázza a kezét, majd elfutnak valahová. Talán a sár mellé felfedeztek egy kis jóféle sárga agyagot.

Mindezt csak fél szemmel látom, nem különösebben foglalkoztat a dolog, ezek a képek egyenest a tudatalattimba huppannak. Bizonyára a gyermekek fantáziájára is ösztönző erővel hat a természet ébredése, a jó levegő, s kihasználva, hogy az anyukák a park padjain ülve cseverésznek s szívják a nemes dohányt, a lurkók nem győzik az egyik csintalanságot elkövetni a másik után.

Nekem nem sietős. Jónéhány telefonszám van még a noteszomban, van tehát remény, hogy sikerül kibányásznom valakit a hűvös, lefüggönyzött irodák mélyéről, vagy az elárusító pult mögül, de lehet, hogy az emelődaru fülkéjéből varázsolom elő.

Ha nem Güri, akkor Tropa. Tropa ráérős típus, főleg amióta az a csúnya munkahelyi baleset történt vele. Mankóval jár szegény, már hajnalban el kell indulnia, ha délre a kocsmában akar lenni. Annyi ideje van hirtelen, amióta becenevéhez hűen tropára ment, hogy nem is igazán tud mit kezdeni vele. Ő az én emberem!

Miközben tárcsázok, látom, hogy az a két lurkó, aki az előbb olyan nagy egyetértésben elfutott, most egy meszeskannát cipel felém. Arcukon grimaszos félmosoly, kicsit erőlködnek, talán izgulnak is kicsit, de főleg arra vigyáznak, nehogy kidöntsék értékes szállítmányukat. Miközben kicsöng a telefon, eszembe jut, hogy a térrel szembeni házat tatarozzák, nagy körülötte a rendetlenség, valószínűleg onnét csenték „értékes” zsákmányukat az unatkozó gyerkőcök.

– Halló! Te vagy az, Tropikám?! Az a helyzet, hogy...

– Üdvözlöm! Tropa vagyok! Általában mindig ráérek, de mivel jelenleg hölgyvendég van nálam, nem vagyok olyan pózban és helyzetben, hogy barátságosan elcseveghessünk. Semmi baj, a sípszó elhangzása után hagyhat üzenetet, esetleg megadhatja telefonszámát és én visszahívom.

Sípszó. Kattanás. A fene egye meg ezt az üzenetrögzítőt!

Egyesek akkor kapcsolják be, amikor nem tartózkodnak otthon. Tropa meg... Jó, jó, emberek vagyunk!

Emberek egy eszelős, bezsongott diktátoroktól hemzsegő kirabolt, kifosztott, megbecstelenített világban, ahol: még van tavasz! A tavasz még jár, megadatik, lassan minden mást megvonnak tőlünk, de a tavasz még átsiklik a cenzúrán, még senkinek sem jutott eszébe, hogy feketelistára tegye vagy megadóztassa. Még nem kell érte fizetni. Még nem kezdték el hamisítani. Ha nyögve, fulladozva, sántikálva is, de megjön, leveri lombsátrát, őrtüzeket gyújt a bakfislányok szemében, addig sohasem érzett illatokat kotyvaszt titkos laboratóriumában. Lehet, hogy nemsokára ellenségnek minősül, láncra verik, száműzik, ostoba vádakkal lehetetlenné teszik, s a feldühített tömeg szikrázó műhó szórása közben egyenként csipegeti majd le a duzzadó rügyeket a fák ágairól s veti a tűzbe.

De most még béke van.

Illetve: a sokadik csikket elnyomó anyukák figyelme és fegyelmezése alól kibújt kis emberpalánták megkezdték újabb támadásukat a bódé ellen. Nagyon ügyesen fröccsentették a meszet a fülke bal oldalának üvegére. Olyan szakértelemmel, hogy ezen az oldalon már nem is látok ki, sőt a résen jócskán be is szivárgott a mészből. Bizonyára a kabátomra is jutott belőle néhány csepp.

Barátságosan kiintegetek a lurkóknak, akik heves nyelvöltögetéssel válaszolnak, majd elfutnak. Vagy befejeződött a csínytevésük, vagy újabb meglepetéseket tartogatnak. Én is voltam gyerek, tudom, mit jelent az efféle szabadság. Különben is: ilyen remek játszótéren bűn lenne a padon üldögélni és mesét olvasni. Mozogni kell.

Tartom a kagylót, ritmust kopogtatok vele a készülék oldalán. Képzeletben felszállok a város fölé, s felmérem a helyzetet. Mit lehet, mit illik ilyenkor csinálni? Hogyan kell részévé válni ennek a furcsa, szemérmetlen zsongásnak?

Az idő rohan. Mégsem tölthetem az egész napomat ebben a szűk fülkében! Lázasan lapozom a noteszt, most még az sem számít, ha egy-egy oldal kissé bereped. Nevek, utcanevek, házszámok, irányítószámok, telefonszámok suhannak el a szemem előtt. A szokásosnál is gubancosabb állapotban leledző elmém fáradtság nélkül dolgozza fel a beáramló információkat. A szív hevesen, laza könnyedséggel pumpálja a vért, a hajszálerek tálcán kínálják a ficánkoló oxigénmolekulákat a telhetetlen sejteknek. Minden, ami eddig csak élt bennem, most öntudatra ébred, parancsolni akar, enni és üríteni, üres készleteit ólomnehéz, lassan párolgó gyönyörrel szándékszik feltölteni. Az immunrendszerrel ebben a pillanatban még egy teherautónyi cián sem merne megküzdeni. A destruktív energiák szabadságra mentek, heves távozásuk közben még őrszemeket is elfelejtettek állítani. Lüktet, dobol, szűr, párologtat, ízlel és tapint bennem minden.

Tudtam, hogy a gyerkőcök még visszajönnek. Tudom azt is, hogy mit játszanak az ebadták. Kiválasztottak, mint képzeletbeli ellenséget, játékból gyűlölnek, meg akarnak semmisíteni, eltiporni. Az áldozat szerepét szánták nekem. Piciny elméjükben egyre nagyobb fénnyel világít a tudat: én erősebb vagyok, ők viszont többen vannak. Rettentő szórakoztatónak találják, hogy még mindig itt ácsorgók, bezárkóztam ide, mintha éppen az ő félelmetes erejük elől menekülve tettem volna. Most én testesítem meg mindazt a rosszat, ami eddigi életükben érte őket. Szerencsére nem sokáig, mert még ezt az egy számot kitekerem, s ha most sem járok szerencsével, ha ez a figura is bele van temetkezve a munkájába, hogy már csak egy pap hiányzik imát mormolni élő porai felett, akkor kilibbenek innét, gyalogosan vágok neki a városnak, hogy felkeressem azokat, akiknek nincs otthon telefonjuk.

Ez a magas, szeplős a legveszélyesebb. Nem lehet több nyolc évesnél, mégis kiemelkedik a többi fiú és lány közül. A gúny sohasem tűnik el az arcáról. Most éppen gyűrött újságokat halász elő a szemétkosarakból, s a játszótársait is élénk taglejtésekkel buzdítja hasonló cselekedetre. Ide hordják a papírhulladékot a telefonbódéhoz. Lehet, hogy rá akarják valahogyan aggatni?

– Halló, Csiga lakás?

– Igentessékbácsicsigahenivagyok...

– Szia! Apukád otthon van?

– Nincsitthon!

– És hol van? Nem mondta, hogy hova megy? Vagy még nincs otthon?

– Nemtőm.

– Hát akkor szia!

Kattanás. Mi ez a füst? Hát ez nem igaz! Ez már nem játék. A gyerkek körberakták újságpapírral a telefonbódét, még az ajtó réseibe is dugdostak belőle, majd a tűzszerésznek kinevezett ördögpalánta elkérte anyukájától a gyufásdobozt. Az eredmény itt látható: minden ég körülöttem, a füst miatt ki sem látni ebből az átkozott bódéból. Ráadásul az ajtót is elreteszelték.

Visítást hallok, nevetést, az a magas, szeplős nyerít ilyen idétlen hangon, őt már száz kölyök közül is megismerném. Ahogy így visszagondolok rá, egyszerűen – bár egy gyerekre ilyet mondani minden bizonnyal bűnnek számít – ellenszenves volt az első pillanattól fogva. Az esetleges felelősségre vonáskor az ilyenek szokták a leghangosabban hangoztatni az ártatlanságukat. Vagy a többieket cserbenhagyva egyszerűen lelépnek.

Minden erőmre szükség van, hogy kijussak innét, még szerencse, hogy abból most rengeteg fölösleg van raktáron. Elvégre mégsem azért jöttem ide, hogy máglyahalált haljak, hanem hogy felhívjam valamelyik ismerősömet, aki osztja azon nézetemet, miszerint ilyen időben helytelen az amúgy is kopott irodaszéket koptatni. Mozdulni kell, lerúgni a tél ránk rozsdásodott láncait. Bárcsak az egész civilizációt le lehetne rúgni!

„Te tiszta hülye vagy! Egy naiv álmodozó!” – szinte hallom Güri hangját. „Ha lerúgod magadról a civilizációt, amely – ha tovább viseled – megmérgez, meghülyít, eltunyít, maga alá temet, ott állsz majd meztelenül, védtelenül, tehetetlenül. Te, aki eddig a technika áldásait élvezted, nélküle már egy tapodtat sem tudsz mozdulni. Nélküle elvesztél, vele együtt meg halott vagy. Bizony, apikám! A sorsod megpecsételődött!”

Ezt vágná a fejemhez Güri szóról szóra, annyira ismerem már, mint a tenyeremet. A legjobb haverom volt, amíg meg nem nősült. Éveket átfilozofáltunk! Heves viták parazsát hintettük szét még az analfabéta környezetünkben is! Huh! Akkor Güri még dohányzott, ivott, s úgy szedte le a nőket a lábukról, mint a tekegolyó a bábukat. Irodalomról, filmről, színházról, rockzenéről – mindenről volt véleménye. Olyan olvasott volt, hogy még én, aki rengeteg mohó pillantást felejtettem a könyvek lapjai közt, még én is megirigyelhettem volna. És ez lett belőle! Egy robotgüri, egy robszolgagüri, absztinens papucslakó, tévét bámuló borostás baba. Ennek úgy mossa az agyát a felesége, mint más a pelenkát! Sértődöttet játszik, ha legalább havi húszezer nem kerül az asztalra. Güri szerint gyereket sem akar, nehogy meghízzon vagy keblecskéi a kívántnál mélyebben csüngjenek.

Igazából haragszom Gürire. Akárhányszor hívtam egy sörre, mindig elutasított. Eleinte megértettem, aztán sérteni kezdett a dolog. A mai visszautasítással azonban betelt a pohár. Már tudom, mire fogom felhasználni a bennem ficánkoló, hihetetlen vegytisztaságú és hatékonyságú energiát! Csak előbb jussak ki innét élve!

Egy reccsenés. Kész, ennyi. A deszka, amit valahogyan beakasztottak alulra, hogy ne tudjam kinyitni a fülke ajtaját, most megadta magát. A gyerekek elfutottak, de szemem sarkából látom, hogy egy vastag tölgy törzse mögül leselkednek, vajon mit csinálok most. Ugyan, mit csinálnék? Hálát adok Istennek, hogy ilyen szikrázó, gyönyörűen tiszta tavasz van! Kéjérzet a lélegzés. A séta – sétarepülés.

Innen két utcányira van egy kopott, öreg bérház, amely belülről olyan, mint egy kastély. Ennek a bizonyos épületnek a negyedik emeletét fogom megközelíteni. Úgy látszik, nem egyedül, hiszen a visszafojtott kuncogásokból arra kell következtetnem, hogy a gyereksereg jön utánam. Követnek. Micsoda muri! De engem tavasszal lehetetlen kihozni a sodromból.

Tíz perc múlva a kiszemelt bérház előtt állok. Mielőtt felszaladnék a lépcsőkön, szusszanok egyet. Különös izgatottság vesz rajtam erőt. Talán csak nem torpanok meg a cél előtt?! Olyan merész terv ez? Nem, nem igazán. Bár ezek a szemtelen gyerekek, azt hiszem, mégiscsak kezdenek idegesíteni.

Épp ezért ideje elbújni előlük. A ház folyosóján hűvös félhomály fogad. Felszaladok a széles lépcsőkön. Merem remélni, hogy kísérőim ezalatt már nyomomat vesztették. A keskeny ablakokon vékony sávokban szökik be a sápadt fény. A lépcsőház sivár, de legalább tiszta. A negyediken kilihegem magam, hallgatózom, erőt gyűjtök, átgondolom a dolgokat. Amikor mindez megtörtént, óvatosan megnyomom a csengőt. Most már nincs visszaút!

Az ajtóban egy lengén öltözött, magas és karcsú hölgy jelenik meg. Hosszú, fekete haj, hatalmas, sötétbarna szemek. Nagyon-nagyon szépen ívelő orr. Csábos, érzéki száj. És nem rejti véka alá, amivel a természet megajándékozta. Minden porcikája vonzó. A járására külön oda kell figyelni. A hangját becsukott szemmel kell hallgatni.

Egy pillanatra az is átfut rajtam, hogy egyszerűen elfutok és kész. Most még nem késő. Hiszen amiért idejöttem, az egy szörnyű, tulajdonképpen általam is elítélt, jóvátehetetlen, veszélyes dolog. Ám annál kellemesebb perceket ígér. Erről most meggyőződhettem.

Persze nem csak most, hiszen Rékával többször is találkoztunk már. O ugyanis legjobb (?) barátom, Güri felesége. Annak idején persze csak felületesen vizsgálódhattam, most azonban annál alaposabban.

– Gyere beljebb. Ne ácsorogj ott úgy, mintha a villanyórát jöttél volna leolvasni és egy dinoszaurusz nyitott volna ajtót...!

Hát szövege az van, annyi biztos! Kívül-belül izgalmas, veszélyes teremtménye Istennek. Amíg a cipőmmel bajlódom, a gondolataim is összegabalyodnak, akár a fűzők. Valahogy nem értem Gürit. Más ilyen asszonyt kalitkában tartana, vagy legalábbis olyan féltékeny lenne rá, hogy zöld kiütések jönnének a halántékán. Az az ökör meg dolgozik, reggeltől-estig, szombaton és vasárnap, ha jól tudom, öt állása van egyidejűleg, mert havi húszezret becsületes munkával megkeresni nem is olyan egyszerű dolog manapság! Felnézek, s amint Réka bekanyarodik a konyhába, ott ringatóznak előttem azok a kicsi, gusztusos fenekek, a hófehér bugyik lakói, simogatni való sárgadinnyék.

– Tejszínnel kéred a kávét, vagy tejszínhabbal? – kiabál ki a konyhából. Mivel más választási lehetőséget nem hagyott, hát a tejszínhab mellett döntök. Zavartan toporgok az előszobában. Nézegetek. Gusztusos, cseppet sem hivalkodó a berendezés. Nem zsúfolt, nem túlcicomázott. Itt minden a kényelem, tisztaság, harmónia látszatát kelti.

Azt hittem, magára kap valami szigorúbb szerelést, de nem, marad ebben a lenge kimonóban, vagy micsodában. Milyen kínban leszek amiatt, hogy hová nézzek! Ha nem nézek rá, sértő. Ha ránézek, felingerel, megbolondít: bűnre csábít. Ha nem lenne tavasz, akkor más lenne a helyzet, ez természetes. Ha Güri nem gürizne annyit, hanem itthon idomítaná ezt az orgazmusveszélyes szexerőművet.

– Errefelé jártam. Közben azt tanulmányoztam, hogyan ostromolja meg és milyen gyorsan veszi be a várost a tavasz. Szabadon eresztettem magam. Gondoltam, felugrók, megnézlek, mi van veled...

– Azt nagyon jól tetted! – mondja őszinte mosollyal, aztán feltűnés nélkül mustrálni kezd. Tanulmányozza az ujjaimat, a fülemet, a homlokomat – persze csak a szemével. Ez annyira felbátorít, hogy én sem zavartatom magam. Habzsolom azokat a vizuális információkat, amelyekhez hozzájuthatok. Persze közben rengeteg közömbös témát felhozok, hogy ne legyen annyira szándékos az egész.

– Felhívtam Gürit is az egyik munkahelyén, de csak teker, teker...

– Mit csinál?

– Úgy értem, dolgozik. Megállás nélkül. Nem is értem, hogyan bírja. Valamikor ennek böjtje lesz.

– Már van is. Sajnos. Egyre jobban elhanyagol. Csak aludni jár haza. Bár amióta éjjeliőrséget vállalt, azt is csak ritkán teszi. Én meg itt unatkozom.

– Rossz lehet.

– Nagyon rossz. Én nem ebben a városban születtem, nincs itt senki ismerősöm, akihez néha elmehetnék. Egy kicsit kezd elegem lenni az egészből. Ha jól vettem ki Güri szavaiból, az idén sem megyünk el nyaralni, mert egyszerre öt helyen nem vehet ki szabadságot.

– Tetszel te bestia és meg akarlak kapni! – mondom határozottan. – Letépem rólad a ruhát és rád szabadítom ezeket az iszonyú nagy energiákat! Megégsz, boszorkány!

Abbahagyom a mondókámat, mert Réka ekkor érkezik vissza a konyhából, kezében tálca, a tálcán két csésze kávé és egy tányér sütemény. Ismét leül velem szemben, egy pillanatra felvillan fekete színű bugyija.

– Mondtál valamit?

– Ó, semmit. Ja, igen, hogy rágyújthatok-e? – dadogom, miközben bal kezemmel már elő is varázsolom a cigarettásdobozt.

– Nyugodtan. Sőt, engem is megkínálhatsz. Ez az egyetlen élvezeti cikk, amihez manapság hozzájut az ember!

„Van nálam más is!” – jut eszembe, s úgy látszik, kísérőjelenségként egy halvány mosoly is átfut az arcomon, mert észreveszi, s nem tudja, mire vélje. Mélyen leszívja a füstöt, kortyol egyet a kávéból és hamutartót keres.

– Te kinevetsz engem? – kérdezi különös hangsúllyal.

– Ó, nem, dehogyis. Isten ments! – mentegetőzöm, de ő, úgy látszik, incselkedő kedvében van. Tudom, hogy most provokálni fog. Tudom, hogy hozzám fog érni, tudom, hogy az ölembe ül, előre kiszámítható minden gondolata és mozdulata.

– Te is olyan vagy, mint Güri. Ő is kinevet engem.

– De hát miért nevetnélek ki? Nagyon is megértem... Most hozzámér. Megfogja a vállam. A szemembe néz.

A hideg átfut a hátamon. Azt hiszem, összeesküdtünk Güri ellen, azt hiszem most állatokká változunk a megvetetlen ágyon, hogy bosszút álljunk azon, aki közülünk a legártatlanabb. Hát nem furcsa?

A társadalomlélektan nagyon jól ismeri az úgynevezett csoportdinamikát. Ez azt jelenti, hogy amikor egy adott csoport tagjai állandósulnának, önkéntelenül is elkezdik fürkészni az erőviszonyokat. Senki nem akar áldozati bárány lenni, pedig valakinek ezt a szerepet is be kell töltenie. A csoport – minden összebeszélés nélkül – meg fogja találni azt az embert, aki köztük a leggyengébb, legvédtelenebb. És ezt az embert elkezdik zaklatni, tönkreteszik a mindennapjait. Ez a helyzet többnyire addig tart, amíg a kirekesztett el nem megy, vagy meg nem betegszik. Vagy meg nem hal.

Ez még az egyetemről maradt meg bennem, ahol a gyakorlatban is láttam megvalósulni: az egyik tanulócsoportban kiközösítettek, majd halálra kínoztak egy szerencsétlent. Persze Güri helyzete nem ugyanaz, de hasonló. Ő bizonyult a leggyengébbnek, rajta verik el a port. A felesége, a barátja, és ahogyan hallottam, mások is. Güri annyit dolgozik, hogy a legalapvetőbb védekezési formákra sem képes már.

Réka az ölembe ül. Nagyon finom illata van a nyakának. Bódító, mintha az egész naprendszerre egyszerre köszöntene valami monumentális, kozmikus, örökzöld tavasz.

– Güri bebeszélte magának, hogy engem csak sok pénzzel lehet boldoggá tenni. Mert gazdag családból származom, nem akarta, hogy bármiben is hiányt szenvedjek. Azt akarta, hogy olyan körülmények között éljek, mint otthon. De ez lehetetlen. Nem is vágyom rá. Sokkal fontosabb a szerelem, a becézgetés, cirógatás. De hát nem erőszakolhatom meg a férjemet...!

– I... Igen... – nyögöm, mert bár karcsú a kis feleség, súlya az van... De az is lehet, hogy nem azért nyögök. Vannak olyan pillanatok, amikor szinte lehetetlen megmondani, hogy miért tör fel az ember melléből egy „Jaj” vagy egy „Ah!”; csak jön és távozik, mint a gőz a túlhevített kazánból.

Hogy tíz perccel később miért van tele a szoba kéjre utaló torokhangokkal, azt viszont már egészen pontosan lehet tudni.

Éppen annyi időm van, hogy elnyomjam a csikket a hamutartóban, és kihörpintsem a maradék kávét, mert – be kell vallani – nagyon jólesik. Aztán Réka hirtelen úgy tesz, mintha le akarna csúszni az ölemből, én persze nem engedhetem, hogy a földre zuhanjon. Utánakapok, aminek folytán szétnyílik gyönyörű mintákkal ékesített vékony, selymes ruhácskája. Becsukja a szemét. Nem tudom, ez nála mit jelenthet, de én úgy értelmezem, hogy a szemafor zöldre váltott.

Folytatódik az összeesküvés – de már a megvetetlen ágyon. Egy pillanatra felrémlik előttem a güriző Güri arca, amint a számítógép billentyűzete fölé hajol, s elégedetten állapítja meg, hogy a múlt hónapban mindenki befizette a villanyszámlát a kerületben, de aztán szétrobban Réka melltartója, s muszáj elhajolnom a röpködő szilánkok elől. A reggel óta pokolian feszítő energia megkezdi áldásos tevékenységét.

Magamon kívül vagyok. Ordítok, azt hiszem. Nem tudom, mit beszélek, a részletekre sem emlékszem vissza.

Ezen az ágyon nagyon sokáig tartott a tél, még most is érezni dermesztő leheletét, hallani, ahogy a térdem alatt csikorognak, majd elpattannak a jégcsapok. Ahogyan emelkedik a hőmérséklet, úgy húzódik vissza a jégtakaró Réka bőréről, már látni a fülcimpáját, már érezni a válla melegét, hónalja erdőcskéjéből kiröppent a fagy. Köldöke tengerszemmé változik, vékony folyócskák erednek útjukra a homlokáról, két térde összeér, majd lassan eltávolodik egymástól. A zöld ágytakarón lábujjai tíz rózsaszín virágnak tűnnek. Minden szempillája egy-egy tőrdöfés. Testének magasságai elszédítenek, mélységei elnyelnek.

Szinuszgörbék vagyunk, akik értetlenül vonaglanak a térben, a váratlan találkozás hatására nem is tudjuk eldönteni: megerősítjük vagy kioltjuk egymást? Üres konzervdobozok gurulnak bőrünkön, fémpénzek csörömpölnek a gyomrunkban, agyunkon éles szálú fű burjánzik, nyelvünk megbénítja a mámor pillanatában szívünkből előmerészkedő skorpiókat. Hamis üzeneteket küldözgetünk egymásnak, időmértékes öleléseinkből kihallani az összekoccanó csontok, az összecsattanó, romlandó húscafatok, az összeloccsanó, sugárzó kémiai elemek által keltett ritmust.

Most egymásért, holnap majd egymás ellen. Ez a perc még a szövetséget jelenti, a következő talán már az ellenséges támadást. Közös ellenséget választottunk, hogy megtudjuk egymás hadititkait. Hogy később, szövetkezve a mostani kitaszítottal, majd egymásnak rontsunk és megmártsuk egymás szívében a közöny hideg acélját.

A legdühöngőbb, legvérszomjasabb tavasz uralkodik a nemrég még jégtakaróval borított parányi fekhelyen. Óriási lángvirágok szirma lobog, itt égünk benne, karunkat és lábunkat kúszónövények indái fonták be, hogy szinte lehetetlen megmoccanni. A hőség perzselő: sokkal okosabb lenne ezt már nyárnak nevezni, hiszen alig látni a párolgó izzadságtól, a mocsár kénes illatai betöltik a levegőt.

A nyár rövid, vagy csak jellegéből adódóan tűnik annak: lábunk előtt már mézédes, formás, kövérre hízott gyümölcsök hevernek. Az idő picit hűvösebb, nemsokára újra tél lesz, s vastag, ropogó hó őrzi majd a néha erre tévedő éhes vadállatok lábnyomát.

Míg ölemben piheg, nézem Réka arcát, próbálom megfejteni, hogy mitől ilyen szép, találgatom, miért pont így rendezte el a Sors, miért pont ezt az álarcot kapta a természettől. Találgatom, hogy kicsoda. Mit jelent az, amikor megszorít, kétségbeesetten miért kapaszkodik ujjaimba, s ha néha megmozdulnak formás ajkai, mondani szeretne-e valamit. Keresem magam a szembogarában, hiszen bűnének és bűnhődésének szerves részévé avatott. Hajszálairól nem moshatja le koradélutáni játékaimat, emlékeinek egyik mikrofilmjén már rögzült orgazmustól rángó izmainak minden rezdülése.

Elfogadott, hogy megtagadhasson. Elvette, amit akart, mert úgy gondolta, nincs mire és miért várnia. Csillapította éhét, de néhány óra múlva kiújulnak az érzékelés fájdalmas görcsei. Az ágytakaró melegbarnán világít, mint a kora őszi föld.

Merengésemből a telefon rosszindulatú csörgése riaszt, s ahogyan összerezzenek, Réka pillekönnyű álma is kilibben az ablakon.

– Ne vegyük föl... – indítványozom bátortalanul.

De ő sokkal gyakorlatiasabb, egyetlen mozdulatával megérteti, hogy az elzárkózás most jóval veszélyesebb lehet. A hangulat, ha szét is törik, nagyon hamar újra összeforrasztható.

Réka összevonja a szemöldökét, ebből érteni, hogy a férje hívta föl, s nem éppen jó hírekkel szolgál. Kicsit zavarban van, kicsit remeg a hangja, de a beszélgetés közben engem figyel; tekintete nyugtalan. Amikor leteszi a kagylót, felsóhajt. Túl hosszúnak tűnik az az idő, amíg újra megszólal.

– Güri jön haza. Sikerült hamarabb befejeznie az adatok összesítését. Egy hatalmas fejszét vásárolt, azt mondta hazaugrik vele, aztán lohol az újabb munkahelyére.

– Egy hatalmas fejszét?! – kérdezek vissza. Kapkodva öltözködünk. A reggeli hatalmas energia elszállt. Helyét átvette valami furcsa, az elfogadhatónál is ólmosabb fáradtság. – Minek neki a számítógép mellé az a fejsze?

– Azt mondta, ma sikerült egy hatodik munkahelyet is kerítenie. Vasárnaponként fát fog vágni egy közeli erdőirtáson, jól fizetnek, csak éppen a munkaeszközét saját magának kell bebiztosítania... Ma végre kapott megfelelőt.

– Hát ez egy marha... – szalad ki a számon. Ráadásul hirtelen haragú marha, ezért semmiképp sem használna az egészségi állapotomnak, ha itt találna.

– Nem kísérlek ki. Egyedül is kitalálsz, ugye? Még rendet kell csinálnom mindkét szobában...

Még egy utolsó csók, de olyan heves, hogy kiborítjuk a hamutartót, összegyűrjük a szőnyeget, elsodorjuk a vázát.

Aztán kilépek az ajtón, és kifut a lábam alól a világ. Hatalmas ütést érzzek a hátamon és a fejemen. Olyan fájdalom nyilall belém, hogy a hang, s vele a levegő megreked bennem.

Fekszem a hideg kövön. A nyakcsigolyám iszonyúan lüktet. Moccanni sem tudok. Érzem, hogy valaki valami nyúlós, zsírszerű, csúszós anyaggal kente be a lépcsőház kövét, közvetlenül Güriék ajtaja előtt.

Kiáltani akarok, de csak valami cincogásszerű hang hagyja el a torkomat. Aztán egy árnyék hirtelen megmozdul az alsó emeleten, és suttogva, osonva belopakodik a látómezőmbe négy-öt gyerek. A kölykök a játszótérről!

Kuncognak, mustrálgatnak egyre. Körbeállnak. Élvezik, hogy nem tudok megmozdulni, s bosszút állni ezért a minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel kieszelt csapdáért. A magas, szeplős fiú idétlen hangon felnyerít. A többiek lepisszegik. A zsebükből hosszú, nyúlós valamiket húznak elő. Kondomokat, amelyeket talán a szemétből halásztak ki. Körém szórják a színes kis lufikat, vagy hetet-nyolcat.

Aztán eliszkolnak. Talán, mert meglátták a komor arcú Gürit, amint egy hatalmas fejszét szorongatva caplat felfelé a lépcsőn.