Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. július–augusztus / Mrázik úr

Mrázik úr

1. Mrázik úr árnyéka

                   

Csak áll előttem. Csak áll. / Az árnyéka meg ül mellette./ /Csak ül./ /Összekuporodva./ /Mozdulatlanul./ Mondani szeretne valamit. A száj indul. A hang nem követi. /Árnyékban marad./ /Az árnyék torkában./ Mosolyféle készülődik az ajkán. Toporog. Akárcsak Mrázik úr. /Bár az árnyéka fegyelmezetten ül./ /Figyel./ Nem tudja eldönteni, milyen mosoly lenne a legalkalmasabb – a legmegfelelőbb! – az éppen elmúlófélben – az éppen születőfélben! – lévő alkalomhoz. /Az árnyéka nem segít./ /Elzárkózik a döntés elől./

Amíg áll /s az árnyéka ül/ /bár a fordított helyzet stílusosabb lenne/, Mrázik úr az egyetlen – várhatóan bekövetkező – eseményre összpontosít. Mint a vízesés, /árnyéka ölébe/ hull a verejtéke, de szemlátomást nem tudja eldönteni, milyen mosoly illenék a leginkább a várhatóan bekövetkező – de láthatóan elodázott! – eseményhez. /Az árnyéka is ezen töpreng./ /Szótlansága, mozdulatlansága láthatóan feszélyezi Mrázik urat./

A szó készülődik. A mosoly is. /Az árnyék marad./ /Mrázik úr is./ Nem tudni még, közvetlen lesz-e vagy fölényes. Bizalmas-e vagy tartózkodó. Vonzó-e vagy elutasító. Fenséges-e vagy zord. Kiábrándult-e vagy reménykedő. Szivárványszerű-e vagy elsuhanó árny jellegű. Nyíló vagy hervadó virághoz lesz-e hasonlatos. Bokacsattogtató katonás fiúnak mutatja-e magát, avagy tűzről pattant csicseri leánynak – zsongó tavaszi patak partján. /Ül az árnyék./ /Ül./ /Nem mozdul./ /Gubbaszt magában./ /Kitartóan./ /Rendületlenül./ /Idegtépő nyugalommal./ /Szótlan, mozdulatlan jelenléte maga a fenyegetés./

                 

2. Bábszínház. Mrázik úrral.

                 

Egyszóval nem közli. /Ugrott ki a kettétört mosoly repedéséből a kesztyűbáb./ Nem. /Pattant ki hüvelyéből a penge./ Ez a cenzúra. /Ugrott fel ültéből a kéz nélküli kesztyű./ Legyen, ha Ön annyira szereti ezt a szót. /Pendült a penge a fényben./ A /sajtó/szabadság megcsúfolása. /Szállt a porfelhő az ugrándozó kesztyűből./

/Azt/ a szabadságot tőlem sem lehet elvitatni. /Vágott a kesztyű felé a penge./

Még ma panaszt emelek. /Duzzogott a kesztyű, amelyet láthatóan szűknek érzett a kéz hiánya./

Csak bele ne szakadjon. /Hasított repedést a kesztyűn a penge./ Látom, a vesztemet akarja. /Repedt-szakadt tovább a kesztyű./ Soha sem kívántam lehetetlent. /Nyisszantotta le a kesztyű mutatóujját a penge./

Talán a fejem /is/ kellene? /Zsugorodott ököllé a kesztyű./ Ilyesmit /csak/ a fejetlenek kívánnak. /Nyisszantotta le a kesztyű hüvelykujját a penge./

Ön teljesen elaprózza a dolgát. /Zsugorította bokszoló pózba maradék három ujját a kesztyű./

Szeretem élvezni, amit csinálok. /Suhintotta le a kesztyű kisujját a penge./ Ez rám nézve kegyetlenség! /Nyújtotta ki V alakban maradék két ujját a kesztyű./

Rám nézvést élvezet. /Választotta le a V betű hosszabbik szárát a penge./ /S/ mi ebben az öröm?! /Görbült kérdőjellé a kesztyű maradék ujja./ Amit én érzek. Most! /Nyisszantotta le a kesztyű utolsó ujját a penge./

               

3. Mrázik úr mosolya

             

Fején egyre feszesebb a bőr. Az arca majd kettéreped. /A repedés lenne a mosoly./ /Akkor is, ha a koponyája tetején pattanna el a bőr./ /Legfeljebb – akkor – az égre vigyorogna./ Olyan a feje mint az ujjak nélküli kesztyű. Egyre fakul. Szürkül. Fehéredik. Az arcvonások már eltűntek. A szem kidülled. A haj égnek áll. A fül megfeszül. A nyak hátra mered. Az orr behorpad. Az áll kisimul. A szemhéj fennakad. A szempilla kitüskésedik. A szemöldök felborzolódik. A homlok megnyúlik. Duplájára nő.

S most! Végre! Elreped a bőr! Mintha egy pengevékony ajak nyílna! S csak reped! Reped tovább! Már a füléig ér! Nem áll meg! Tovább reped! Szinte száguld! Repedés a repedéshez! A nyakszirtnél találkozik! /Repedés a repedéssel!/ S nem áll meg! Nem hagyja abba! Reped tovább! Egy milliméterrel feljebb újra kezdi! És körbefut a fejbőrön! /Mígnem/ megint találkozik! Repedés a repedéssel! Aztán egy /újabb/ milliméterrel feljebb mindez megismétlődik! Egészen addig, míg a fej búbján /utolsó mosolyként/ egy pontszerű ajak /nem/ nyílik!

A végtelenné tágult ajkak tömkelege mosolyog rám. /Micsoda kín!/ Micsoda kín mindegyik repedés! /Minden mosoly!/

           

4. Búcsú. Mrázik úrtól.

             

A takarítónő elővette a törlőrongyot. /Vadonatúj volt./ /Náthás ember zsebkendőjének alkalmasabb lett volna./ Nézte egy darabig. /Latolgatta: nem lenne-e más célra megfelelőbb./ Széthajtogatta. /Gyönyörködött benne./ Belemarkolt /akár disznóölés alkalmával a forró tüdőbe/ és végigtörölte vele az egyik ablakpárkányt. Abban a szent pillanatban az égig /de a plafonig egészen biztosan/ szállt fel a por. A takarítónő kirázta a rongyot. /A nyitott ablakon át./ Letörölte a másik ablakpárkányt is. /A hat közül./ Újra kirázta a rongyot. /A nyitott ablakon át./ A harmadik ablakpárkányt is letörölte. /Minek ennyi ablak egy főszerkesztői szobára!?/ Megint rongyrázás következett. /Teljesen hiábavaló művelet!/ A por észrevétlenül visszaszállingózott. /Visszalopakodott./ /A nyitott ablakon át./ A negyedik ablak következett. /Por ki, por be./ Az ötödik ablak esetében változatlan a helyzet. /Por ki. Por be./ Ugyanaz marad a /látszólag/ utolsó ablaknál is. /Mert/ /Aztán/ kezdődik minden elölről. /Megállás nélkül./ Az idők végezetéig. /A végtelenségig./

               

5.  Mrázik úr hiánya

                   

Ül a főszerkesztő a hatablakos szobájában. /Az íróasztala mellett./ Előtte írógép. /Immár egy órája./ A látogató/já/val kapcsolatos nézeteltérést /főként annak tanulságait/ szeretné megörökíteni az utókor számára. /Odakint – akár hüvelyéből a penge – élesen ki-kikandikál a nyári felhők mögül a Nap./ Ahányszor nekilendül a keze, hogy ujjaival működésbe hozza az írógépet, a mozdulat /félúton/ megmerevedik a levegőben. /Mintha a plafonról – mellmagasságban – zsinóron lógna egy kesztyű, s az írógép billentyűzete helyett minduntalan abba találna bele./ Mióta elment a látogató /Látogató/, mintha a téma is kiüresedett volna. /Amíg itt tartotta a balszerencséje, szinte megfagyott a levegő a nyári kánikulában./ Ül a főszerkesztő az írógép előtt. /Immár az ujjait is képtelen megmozdítani./ /Ebben a pengehideg jégkesztyűben./ /Csak a gondolatai vájnak alagutat a kánikulai fagyban./ /A láthatatlan jéghegyben./ /Ami a Látogató után maradt./ /Benne./ Most. És mindörökre.

                     

6.  Epilógus

                     

A szerkesztőség épületét lebontották. Gyermekparkot létesítettek a helyén. A kismamák azonban nem sok ideig hordták ide játszani a gyermeküket. Úgy mondták, madárdal helyett írógépkattogással van tele a levegő. /Meg lehet bolondulni tőle!/ Gyermekeik /ahelyett, hogy felszabadultan játszottak volna/ folyton acsarkodtak a furcsa gépmadárcsicsergés hallatán. /Egymás haját-fülét tépték./ Mintha megbomlott volna bennük valami. /Minduntalan ki akarták szúrni egymás szemét./

Egy idő után a /kitartó/ szerelmesek vették birtokukba az elnéptelenedett parkot. Ők is csak télen. /Amikor senki sem járt arra./ Egymás kezét azonban soha sem tudták megérinteni. Olyan hideg volt a parkban, hogy kesztyű nélkül nem volt tanácsos oda belépni. /Még a szerelmeseknek sem./

Egy éjszaka ismeretlen eredetű por hullt az elárvult telekre. Pár napig kavargott a talaj fölött, mintha önmagával viaskodott volna. /Az első nap még félelmetes állati hangot is hallatott./ A hetedik napra megcsendesedett, és teljesen befedte az egykori szerkesztőség helyét. Ráterült /s csak ült, csak ült felette/, akár egy szótlan, mozdulatlan árnyék. /Mrázik úr árnyéka./Mrázik úr árnyéka./