„...maradék Édene”

mit válaszolhattam volna? ma már tudom, semmi meglepő nincs abban, hogy egy ilyen szokatlan nyíltsággal föltett, talán nem is sértő kérdésre az este, abban az álmok közé sodró hangulatban képtelen voltam válaszolni, egyszerűen nem volt merszem ilyen körülmények között is bizalmat szavazni az én kedvesemnek, ugyanis – és emiatt jogos volt a fölvetés – nem tisztáztam igazán magamban sem a kérdést, noha mindenképpen megfordult már a fejemben, foglalkoztatta elmémet, esetleg amiatt, hogy tartottam tőle, – ha következetes vagyok – meg kell válnom a leghűségesebb emberemtől, ami az én esetemben több, mint kockázat, egyenesen könnyelműség, a veszteségem majdhogynem pótolhatatlan, arról nem is szólva, föltűnnék mindenkinek, igencsak rosszindulatú szóbeszédek röppenhetnének föl, amit megint csak nem engedhetek meg magamnak, és valahol a lelkem mélyén parányi büszkeséget éreztem, lám, engem ezzel az önként vállalt megalázkodással, a szelíd alázatnál is mélyebbről lehet és kell valakinek szeretnie, annyi kacérság maradt bennem, hogy ezt jó szívvel könyveljem el a bevétel rovatba, noha, természetesen, én is hallottam azokról a megvetéssel (ám csámcsogó kéjelgéssel, részletező botrányhajhászással) mesélt históriákról, amelyek egyes uradalmakban, kastélyokban, udvarházakban estek úrnő és béres (itt a szereplők között némi variációs lehetőségek is nyílnak) között, és sosem hittem, még ál szeméremből sem, hogy ezeknek a puszta rosszindulat a kizárólagos alapjuk, ilyen helyzet köröttem elő nem állhat, mindezt azonban ha százszor végiggondoltam is, a legszemélyesebb ügyemnek tekintettem, még vele sem kívántam volna megosztani, szólni meg éppen nem a faházbeli atrocitásról, nem én lettem volna, ha így kiadom magam, vagy kiszolgáltatom azt a szerencsétlent, akit a kocsibaleset ellenére sem tudtam gyűlölni, sőt, mentségeket kerestem neki, az viszont kétségkívül igaz, minden ilyen elzárkózásomat úgy élem meg, mintha áthághatatlan fal keletkeznék köztem és az én egyetlenem között, mintha egy csapásra érdemtelenné válnék az ö bizalmára azáltal, hogy nincs erőm, lelki bátorságom minden ügyemben a bizalmamba avatni, kifejezetten szenvedek ettől a leküzdhetetlen félszegségemtől, ügyetlen kitérőkkel próbálom félrevezetni, aprólékosan elmondtam neki, hogy udvarosomat egy fiatal parasztlány sajátította ki magának, aki nyaranta sokat dolgozik nálam, kapál, szénát forgat, gyűjt, markot szed aratásban, de mindig igyekszik kiszemeltje közvetlen közelében maradui. Sokan már össze is boronálták őket, valójában nem is tudom (én ne tudnám, éppen én?), miért nem keltek már egybe, mi tartja vissza őket, megérdemelne az a lány akárkit, még különbet is az én emberemnél, akihez egyedül ragaszkodik, merészelnék csak bármiként a közelébe férkőzni, az még talán lúgot löttyintene az én képembe is, megmarna, mint a hiú  (egyre mélyebben zagyválódtam bele a magyarázkodásba, amelyre – természetesen – nem kért senki, én a bűnös azonban úgy véltem, tartozom vele, ki kell beszélnem magamból, ezúttal nem jelzett a vészjelzőm sem, hogy visszavonhatatlanul őszinte vagyok), Ájlav csak mosolygott, ugyanazzal a huncutsággal, mint tegnap este, körmönfont szószátyárkodásomon, mintha szavamat se hinné, azazhogy: még hiheti is, csupán átlát a trükkön, amit a mellébeszéléssel próbálok bemutatni, határozottan gyanús lehetek a szemében, mivel a mentegetőzés mindig gyanús, hát még a másik mentegetése, kicsit bosszús vagyok, sóbálvány vagyok, menekülésem közben oktalanul hátrapillantottam, holott már a menekülés is ostobaság volt, a magam ura vagyok, úri szeszélyem (ha volna nekem ilyen) hozhatná úgy, hogy bátorítom előttem nem titkos rajongómat, engedményeket teszek neki, találkákat adok akár olyankor, amikor közönségesen nincs joga egy cselédnek úrnőjét fölkeresni, mi több, élhetnék vele rejtekezve. hiszen ezzel a piktorral sem élek másként, ha hisztérikusabb volnék, már többször kidobom, ehelyett hagyom, hogy eluralkodjék rajtam, hogy pimasz kérdéseket tegyen föl, mintha joga lenne számon kérni rajtam bármit (ez egyébként egy cseléddel szerfölött nehezen eshetnék, abban minden helyzetben maradna annyi alázat, hogy ne szegüljön szembe velem, ne kockáztassa türelmemet, hiszen a helyzete visszafordítható), mit tud ez a kötekedő fráter arról, mit jelentenek az illatozó rétek, a széna orromba hatoló mentája még akkor is, ha már hordják be a pajtába és a szél végighullámoztatja udvaromon, bepréseli az ablakréseken, ajtóhasítékokon a házba, hogy még éjnek idején is mámora kísértsen, mit jelent a látvány, ahogyan megcsillannak a napfényben a párában úszó friss-barna férfitestek, olvastam, vannak népek, amelyek kultúrájában hatalmas szerephez jutnak mindenféle illatos-ízletes füvek, fantáziát, érzékeket gerjesztenek, egyenesen a mámor felé hajszolnak, és itt még minden éjjel és minden hajnalban a hangok, nappal az együtthangzó dongás a mezőkön, akárha a méhesbe járna az ember, varázslat ez, drágám, hirtelenjében azt sem tudom, a gonosz vasorrú bábáé vagy a szépséges tündérkirálylányé, rút béka a királyi herceg, kötelezvényt vállaltam szentesére, reménykedem, megtörik a rontás, amely megfoszt tőle; én egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül udvarosommal, ha ő hajtja kocsimat, van azonban hogy rámtör az egyedüllét sürgetése, olyankor senkit nem állhatok magam körül, ám a fagyos reggeli ködökben, amikor kertem kincseit védelmeztük füstöléssel, ki sem bírtam volna nélküle (úgy se, hogy a műveletbe ne vegyek részt, úgy kiváltképpen nem, az lehetetlen felelősségáthárításnak minősült volna a szememben), ugyanakkor semmi kétségem, nekem ő nem lehet a társam, mert én már ráleltem az igazira: rád, kedvesem, aki gyakran akkor is elhagysz (lám, a kérdésed), amikor mellettem vagy, nem szólva arról, amikor testileg veszel a messzeségbe, abba a világba, amelyikről alig tudok valamit, de beleképzelem magam rendületlenül, olyankor elhagyom a házam, birtokom, kiesnek szívemből kedves mindennapjaim, tükrökkel körültapétázott szobában vagyok, bármerre nézek, arcomat látom, tengődésemet a léha önzésben, arcom nyomban lárvaarc, mozdulataim szögletes bábokra emlékeztetnek: ma a postára menet barátod felől kérdezősködtem, szerettem volna megtudni, miféle ember, foghegyről válaszoltál, jelentéktelen jelzőkkel illetted, amelyek nemhogy elém hozták volna, egyenesen belesüllyesztették a masszába, pedig én elképzeltem, nagyszerű embernek kell lennie, ha egyszer a barátod és ilyen készséges, hogy csak sürgönyözni kell, szalad ide az általad kívánt képekkel, istenem, milyen könnyedén idomulunk egészen rövid idő alatt a száguldozás kalandjaihoz, hiszen a vasút még nincs százesztendős, máris megszoktuk kényelmét, gyorsaságát, a gépkocsi pedig még ennél is több szabadságot kínál, józan perceim azonban kétlovas hintámra kötik le voksomat...

tervez, tetvez az ember, morfondírozik a világ soráról, saját lényegéről, amelynek feneketlenségébe alámerült, „néha azon kapta magát, hogy saját hangjának zenéjére figyel, mire is figyelhetne, hiszen az fogja be indáival, kacsokkal kapaszkodik a bőrére, tapadó korongjai az ereket szívják, irat, ötletet szomjaznak testéből és szelleméből, hogy a tervek csinos konstrukcióban állhassanak össze, amellyel ki lehet lépni, a fényre lehet vergődni abból a sötétségből, amelyben netán megfogantak és megszülettek, miképpen minden ezen a világon a sötétből igyekszik a fény felé, megfordítva csupán kényszeríteni lehet, ennek a kényszernek azonban olyan lesújtó az eredménye, hogy már jó előre rettegünk tőle. aggodalmunk homlokunkra gyűrődik, a mély ráncok között még lüktetés közben is halálos veríték csorgadoz, az elmúlás első üzenete, figyelmeztetése a tervezgetőnek –

szó esett közöttünk arról a különös fickóról, akivel Bécsből hazafelé jövet a vonaton megismerkedtem, és aki – most már bevallom – lehengerelt biztonságérzetével, műveltségbeli fölényével, egyáltalán: eleganciájával, elmeséltem, hogy hallott valamit férjem meghökkentő eltűnéséről azt állítva, Párizsban szedte föl a hírt nem sokkal azután, hogy az esel megtörtént, én pedig rögvest gyanítottam, tőle tudhatja históriámat, szemrebbenés nélkül vallottam meg, hízeleg, hogy még abban a világvárosi forgalomban is szóba jöhetek, hogy akadt, aki figyelt rám, akkori tehetetlen állapotomra, a férje titkával magára maradt asszonyra, aki ráadásul egy előtte teljességgel ismeretlen világban kísérelhette volna meg föltalálni eltűnt élettársát, miközben illúziói sem lehettek afelől, hogy reménytelen az egész ügy, de ugyanakkor ismerte kötelességét, tudta, hogy az esélytelenségben esélyt kell kreálnia, amit viszont hinnie nem szabad, mivel akkor a következményeket nem bírja majd elviselni, önmagától sétál be egy csapdába, vergődik benne, mást nem tehet: Ájlav hallgatag volt, ám figyelmes, nem volt kétsége az elegáns úr kiléte felől, emlékezett rá. hogy átutazóban állt meg Párizsban, Londonból tartott haza felé, voltaképpen London az igazi város számára, ott érzi jól magát, ott vannak igazi sikerei, ismer minden zugot, talán jobban, mint az angolok, remekül beszéli a nyelvet, emlékezete szerint szakcikkeket irkál egy rangos lótenyésztő lapba. Párizsban aztán az élet összesodorta őket, ebben a városban minden magyarnak él ismerőse, minden ismerős bejáratos valamelyik művésztársaságba, a művésztársaságok egyenesen vadásznak a hírekre, amelyeket átutazóktól csipegethetnek föl, a fiatalembert érdekli a festészet, a szobrászat, igencsak megbízható ízléssel rendelkezik, az ismeretei is elégségesek, noha bizonyos túlságosan modern, túlzottan divatos és meghökkentő dolgoktól idegenkedik („amit én csinálok, az tetszett neki” –először éreztem hangodból azt az ellenszenves önelégültséget, amely másoktól, olyanoktól, akik nálad távolabb helyezkednek el a szívemben, és csak ilyenek élnek, egyenesen elriaszt), Párizsban ők hosszú délutánokon, estéken, éjszakákon át egy társaság voltak, barangoltak a városban, kávéházról jártak kávéházba, neveket mondott, idegen nevek, számomra nem jelentettek senkit és semmit, ott kinn azonban alighanem mindent, legalább is szakmai körökben, erre kellett gyanakodnom fölbuzdult lelkendezéséből, ahogyan fokozatosan mállott le róla higgadtsága, blazírt nyugalma, sőt, azt is kivettem szavaiból, mintha már valamiféle vágyakozás zaklatná, nosztalgia a réglátott város iránt, majd váratlanul és talán (remélem) idegesen megkérdezte: „nem próbált neked udvarolva ott a vonaton?”, elnevettem magam, engedtem némi rafinériát a kacajomba, elbizonytalanodott határozottan bosszúsnak tetszett, megkísérelte kimagyarázni magát, hogy sorsom egy igencsak sikeres széptevővel hozott össze, fölöttébb veszélyes az érzékeny szívekre, amelyekre egyébként tétovázás nélkül rátalál, pompás társalgó, kifogástalan a modora, és – természetesen – csélcsap, szoknyabolond, olyasfajta, aki a hűségről legföljebb az utolsó katekizmus óráján hallott a hitoktatójától, mire én tovább feszítettem a húrt azzal, hogy hiszen nem is az ő hűtlensége az igazi veszély, hanem az enyém, és ez rosszabb volt, mintha a művészetét pocskondiáztam volna (azt ugyan miért? kötve hiszem, hogy fölfoghatnám a jelentőségét), eddig valahogy tartotta magát az elemi udvariasság szabályai közt, most azonban fölugrott, elkáromkodta magát (sohasem hallottam tőle soha egyetlen szitokszót, semmilyen helyzetben nem került ilyesfélére sor), igazán földühítettem (nem hallottam pontosan, de összeszorított fogai között kicsúszhatott egy cemende is, amely azonban egyáltalán nem sértett, inkább nevetésre, további pimaszkodásra ösztökélt volna), nem tudom megmagyarázni, miért, valóban azt is akartam, hogy földühödjék, azon nyomban megbántam, odafordultam hozzá, ellenállt, tovább füstölgött, átkaroltam a nyakát, tűrte, de nem engedett föl, apró kedveskedéseket suttogtam a fülébe, hirtelen megrázkódott, és – azt hiszem, így volt – megenyhülve, szinte tárgyilagosan, szenvtelenül kibökte: rohadt dög, vannak pillanatok, amikor olyasfajta csalódást érzünk, amit nemhogy nem vártunk, de biztosan tudjuk, ha bekövetkezik, képtelenek leszünk elviselni, vannak aztán olyan pillanatok, amelyek egyenesen kihívják a jóvátehetetlent, a megbocsáthatatlan sértődést, és megint léteznek olyan pillanatok, amelyekben érhet bennünket bármiféle atrocitás, jószerivel tudomást sem veszünk róla, lepereg, mint a galambok tolláról a harmat, ez azonban egyik pillanatra sem hasonlított: én a szenvedélyére ismertem rá ebben a közönséges frázisban, a gyalázkodásában, amely egyszerre nevettetett és könnyeztetett, végeredményben azonban boldoggá tett, hogy valakiből (sőt, abból, aki a legtöbbet ér számomra) indulatot hívok elő, fájdalmat csiholok ki, amelyet megvetésként kell álcáznia, ha nem kívánja nyomban leleplezni magát előttem, ezúttal már én sem játékból, igenis szenvedélyből karoltam át, tapadtam hozzá, észre kellett vennie, meg kellett bocsátania eddigi magatartásomat, szavak, simogatások, becézések, újfent szavak következtek, mindezek aztán még eszeveszettebb gyorsaságban és sorrendben, egy boldogságáradat, amely az elhatalmasult feszültségek helyére ömlött be, mivel a záró zsilipek fölemelkedtek, hihetetlen ereje, sodra volt, eltakarított áramával kerülünk mindent, acsargó vitát, féltékenykedési múltat és számon kérhető jövendőt, jelen voltunk és egyúttal a jelenben, mintha az időnek, főként azonban a mi időnknek (újból helyre állott a többes szám egysége) más állapota nem lehetne, sosem létezett volna, kivételes erőbedobással tört ránk az élés, ez mindenképpen több volt, mint az élet, mivel az élet megélése beletartozott, részlete volt, jelentéktelenné váltak apró mutatványaink, trükkjeink, amelyek kölcsönös biztonságunkat szolgálhatták egymással szemben, a gyanú messzire távozott, egyetlen kényszerű gesztusra sem futotta a szeretet rohama után, váratlanul szabadokká lettünk egy olyan függőségben, amelyet egyszerre és egyaránt kívántunk, magamban azzal a gondolattal (jobban illenék ezúttal szimplán ötletnek neveznem) próbáltam játszani, hogy végre kezdek hasonlítani a képhez, amelyet rólam fest (emlékeztem a történetre, amit nem is olyan régéit, ebben a kapcsolatban semmi sem történt régen, társaságban hallottam tőle), magában azzal a gondolattal játszott – közölte kicsivel később –, hogy modell és kép lassan egymásra csúszik, az összhangzat volt ez, a cáfolhatatlan harmónia, amelyre majd emlékezni kell és fogunk nehezebb órákon, és amelyet még jó ideig – reménykedtem –gondtalanul rabolgatunk, hogy kisimítsuk általuk az észrevétlenül, ám bizonyosan homlokunkra gyűrődő ráncainkat...

arról beszéltünk, hogy mindenképpen át kellene rándulnunk Antal grófhoz Iváncra, mert ők szegről végről tulajdonképpen még rokonok is (gondolom a felesége által, de nincs kedvem megkérdezni, nem is igazán érdekel, ha egyszer ilyen eredetű a rokonság), meg kéne hívni a kiállításra, amivel talán nem terheljük, mert azt hallottam, újabban a gróf fölöttébb aktív, fölfedezett magának valami fiatalembert, építész az illető, műegyetemi diplomáján még meg sem száradt a pecsét, máris jelentékeny épületekhez jutott, a gróf még Zebegénybe is kiutazott a fővárosból, hogy a készülő (az is lehet, hogy már kész, hírt nem hallottam felőle) plébániatemplomot megnézze, mivel elhatározta, templomot emel a falujában, emiatt, persze, egyáltalán nem biztos, hogy otthon találjuk, az utat azonban megéri, nem kell föltétlenül ott maradnunk éjszakára, visszaindulhatunk, ha a marasztalást képesek leszünk elhárítani, késő délután, a kocsist úgysem visszük, a legutóbbi eset, amelynek – szerencsére – súlyosabb következményei nincsenek, a karjával, amelyet megütött, már tud dolgozni, nos, tehát az az eset arra figyelmeztet, sokkalta óvatosabbnak kell lennünk, noha ezután sem fogom az életemet a kocsisom rögeszméi miatt átrendezni, a legcsekélyebb kitérőt sem tenném emiatt, óvatosabbnak pusztán azért kell lennünk, nehogy ostoba irigység okozzon kárt életünknek, Ájlav mindenképpen örült ötletemnek, azt válaszolta, akár hajnalban is indíthatunk vissza, akkor a városban fogunk reggelizni és kávézni („ajjaj, mennyi ideje már, hogy nem reggeliztem kávéházban” – sóhajtott, sóhaja pedig újból bejátszotta ácsingózását párizsi élete után), ő különben is nagyon szereti a korai mezők különleges pasztellszíneit, nem is lenne rossz egy ilyen kép, akárcsak krétával a kiállításra, egyetlen szavába került, megálltunk a tájban, honnét leginkább láthattuk a templomot, az alatta nyugvó falut, távolabb az elhullámzó dombokat, amelyek tövében kékké váltak a folyóparti füzesek, a jegenyesort, amely kivezet a faluból a főútvonalra, mellettem ült a bakon, térdén rajztáblája, finoman rücskös papírt tűzött rá, egy sárgára lakkozott dobozból színes kréták és rongyok kínálják magukat, kinyújtott kezével szemétől eltartott ceruzával méricskél, egyik szemét behunyja, körötte összefutnak a ráncok, most értem csak meg azokat a halvány küllőket, amelyek szétsugaraztak a szeme sarkából: mindig hunyorgatva áll a napon, az egymásra ráncolódott bőrszegmentek árnyékban maradtak, egy kicsit komikusnak tetszik így a látvány, gyorsan dolgozik, talán gyorsabban is, mint az ecsettel, megint az a rengeteg lila, meg kék, istenem, csak tudnám, hol látja a lilákat, én bizony hiába nyomozok utánuk a tájban, és még hunyorgatni is megkísérlek, eredmény akkor sem, gyanítom, nem is lényeges, nem nekem kell ismernem a lilák származáshelyét, ez mind-mind az ő feladata, úgy sejtem, tisztában van vele, különben nem kerülnének a helyükre, nézem, hogy vajon az elrepülő-trillázó pacsirta rákerül-e a képre, nem kerül, észre sem vette a nagy okos, művészkéim, csaltok, hazudtok, lehazudjátok a rebbenő pacsirtát az égről, kifejezetten nagyvonalúan bántok a látvánnyal, bőkezűen hozzátesztek, amit akartok, elvesztek belőle másfelől, és vajon nem így látsz-e engem is, szerelmetes barátom, édes Ajlavom? nem ennek az általad vélt látványnak kell-e megfelelnem, amely – ugye, tudod? – nem én vagyok, mi több, nem is szeretnék lenni, arról nem szólva, hogy hiszen semmi sem az, aminek látszik, az meg éppen nem, aminek gondoljuk, minden folyvást más, hiába erősítgeti a gróf (otthon volt, hogyne lett volna, neki is akad dolga a birtokain), hogy a templom olyan lesz, mint amit a ‘Dunakanyarban látott ugyanolyan nem lehet már csak amiatt sem, hogy az alsó domb –gondolom – egészen más, mint az a hely, ahová a példa épült, ugyanakkor – nem kétlem –fölséges látvány lesz ez itt az alsó dombon, a gróf látja már építményét olyan hévvel magyaráz róla, hogy látnunk kell nekünk az ő szemével, rajongás és lelkendezés, neked már-már udvarlás, egyetlenem, ám korántsem próbálod határozottan elhárítani, látszólag azonban mindenféle szakmai gondjaidra hivatkozol, amit társaságunkból senki komolyan nem vesz, én lelkesednék, akár a gróf, megint csak önösen, miként tőlem várható, számomra ebben az esetben minden más szempont sokadrangú, nekem az tetszik a dologban a legjobban, hogy ez a te hosszú közel létedet jelenthetné, hiszen a leendő kegyúr arról beszél, hogy akár megfesthetnéd az oltárképet, kifesthetnéd a templom falait, értetlenül állok tehát udvarias elhárító gesztusaiddal szemben, ugyanakkor már azt is tudnom kell, ilyen esetekben kizárólag magadra gondolsz, nem környékeznek holmi testi gerjedelmek, a mesterségedre gondolsz, és igenis, féltékeny vagyok a mesterségedre, leszek mindig, mert rendre elibém sorolod, aztán az jut eszembe – meghökkenek szokatlan vélelmezésemen –, hogy a feleséged hasonlóképpen állhat veled, hogy talán emiatt menekülsz előle, a családot! elől, mivel így vélekedik és elszégyellem magam; nem vettek észre semmit abból, ami bennem lejátszódott, gyakorlatom vau a jó rejtezkedésben, a gróf és az én kedvesem elmerültek a képzelgés, a tervezgetések rengetegében, ahogyan csak meglett tevékenykedő férfiak tudnak elmerülni, ráértem körbepillantani, idősebb férfiakat, asszonyokat láttam, akik házuk kerítése mögül kandikáltak felénk, idejöttünkben szorgosan süvegeltek bennünket, a gróf szívélyesen köszöngetett vissza, csinos házak álltak a faluban, az út mélyedésben kanyargott, a házak kétoldalt dombon, virágok, fák, egyik kertben sárgabarack, amelyen már szépen gömbölyödtek a zöld gyümölcsök, vele szemben cseresznye piroslott, a gróf kijelentette, itt a templomnál még egy kicsit emeltet a dombon, hogy az épület igazi ura lehessen a tájnak, üdvös elszántsága végképp lenyűgözött úgy forgolódtam a kijelölt helyen, mintha máris a templom elől tekinthetném át a környéket, ballagtunk vissza a kastélyba, rokonszenves volt, hogy gyalogszerrel vagyunk, ámbár fölfelé kellett mennünk, szuszogtunk, de azért jól bírtuk, bőséges és jóízű ebéd várt ránk, Ajlav csodálkozott a dödöllén, amit a tokányhoz tálaltak, a fokhagymás melegsalátán szintúgy (apró szemű töpörtyű sistergett rajta), ejtőzés után körbejártuk a kertet, a gróf a kastély köré is terveket szövögetett, a séta után kiruccantunk még a birtokra, de csak kettesben a gróffal, az én kedvesem ezalatt rajzolgatott valamit a kertben, a gróf szívesen vállalta kalauzolásomat, szakmai tanácsokat váltottunk egy-egy bevetett tábla mesgyéjénél, ámbár neki szőleje is volt, ahhoz én egyáltalán nem értek, nem tanulhattam soha, otthon csak kis lugasom van, árnyéka jelentősebb, mint a termése, még jól fönn járt a nap, mikor szedelőzködtünk, fenyegetőleg torlódtak össze a felhők, tartottunk tőle, nem ússzuk meg az esőt...

otthon nem kellett sietnünk a vacsorával, elhatároztuk, későig fönnmaradunk (nem áztunk meg, a felhők elhúzódtak, holott már a szél elért bennünket), összeeszkábáltunk sebtiben egy állványzatot, majd kivisszük a távcsövet, az ég tisztának ígérkezik, kiélte szeszélyét a délutáni fenyegetéssel, jó ideje nem foglalkoztam csillagaimmal, vágyódtam utánuk, szerettem volna kiolvasni belőlük valami biztatást, hiszen annyiszor megkönyörültek már rajtam (akkor és ott újból hittem csodatevő erejüket), és meg akartam mutatni neki ezt a gazdag látványt, hátha értékelné (no, nem arra gondolok, hogy festőként, az égbolt éjszaka nem létezik a festők számára), szívesen beleegyezett, vizsgáljuk át, szűrjük át a fejünk fölötti történeteket, hátha okulnánk belőlük, mosolygott amikor erről beszélt, tudhattam, nem hisz az ilyesmiben, ugyan miért is hinne, ha másban sem nagyon, bennem azonban motoszkáltak félelmek, cirkáltak kíváncsiságok és bizonytalanságok, valamikor titokban (vagy talán nem is annyira titokban? férjem – úgy emlékszem  – velem volt) elkészíttettem horoszkópomat, abban bizony nyugtalanító mozzanatok bukkantak föl, olyanok, amelyek jobbára máris illusztrálhatok voltak életemmel, olyanok, amelyekre joggal számíthatok, hogy beteljesedjenek, egyáltalán nem maradtam tehát közömbös a fölém boltozódó sorssal szemben, ki akartam számítani, vajon elbírom-e, pontosan tudtam – például  –, hogy a tizenkettedik házban négy csillag kényszerít rá, hogy megtagadjam önmagam, és még csak hosszú évek múlva (vajon mennyi állhat egyáltalán a rendelkezésemre) oldja ezt majd a Szaturnusz, vagy hogy a Jupiternek van egy nagyon rossz fényszöge, amely képmutató hajlandóságokat erősít bennem, a zárkózottság iránti vonzalmam esetleg a kórosig fajulhat és a többi, és a többi, de legfőképpen és leghízelgőbben az, hogy hajtanék a szerelem romantikájára, miként, ugye, tudod, érzed? – hajlok is rá, habár képes vagyok összekapni magam, a gúny mellvédje mögé húzódni, ha támadást gyanítok, és ragaszkodó vagyok, fölöttébb ragaszkodom hozzád, kizárólag hozzád, életem mottója, te, nagyon aggódtál, hogy ez a hevenyészett állványzat leborul, amint a távcsövet elhelyezzük rajta, én azonban félvállról vettem aggályaidat, számtalanszor vizsgálódtam sokkal labilisabb helyzetben, igaz, egyedül voltam, koncentrálhattam a föladatra, ezúttal viszont azon a hangsúly, hogy együtt kutatjuk át az eget veled, a közös egünket, a közös üdvösség kimondatlan reményében, hiszen én az égben csakúgy azt kutatom, miképpen itt a földön is, kizárólag erre szolgál nekem az ég, amelyet így estefelé elsötétítenek a földről fölszálló sűrű sóhajok, rácsozatuk mögül pislákolnak vissza a tündökletes válaszok, amelyek talán megfejthetitek, sőt, gyönyörködni még a titokzatosságukban is lehet, de te, örökre a szívembe zárt kedvesem, már hosszú évek óta városban élsz, a gázlámpák meg a villamoslámpák a te csillagaid, eged is jóval alacsonyabb, mindössze a házakból fölszálló párák, a csatornakigőzölgések, a kocsmaszag összevegyülési magasságában helyezkedik el, a rajta áthatoló csillagokat, az igaziakat éppen a lámpások szégyenítik fakóra, amelyek ködlő bűvöletében lumpok, rosszlányok alkudoznak meleg vacsorára, langyos ágyra – ahogyan én képzelem és meséid alapján magam elé idézem, gyarlóságunkban ezerszer alacsonyabban röpülünk, mint amire képesek volnánk, bámuld az eget és döbbenj rá: a csillagok elérhetők! ha már ráakadtál – szabad szemmel – a Nagy Medvére, könnyen eltalálhatsz az Oroszlánig, a sörényét, gyanítom, fölismered és próbáld elképzelni, hogy a Nagy Medve farkának bojtja ívben aláhullik, hullása elvezeti tekintetedet a fényesszép narancshoz, az Arkturushoz, majd az egyenlítő alá szállva a Spicához. a Szűz nagycsillagához, és ez egy fantasztikusan hatalmas kirándulás, emiatt néztem olyan elhűlve azt a mozgóképet, amely a világűr átszeléséről regélt, próbáltam ráakadni ezekre a lenyűgöző ívekre, a tavaszi háromszög harmadik pontjára, a Regulusra, csak ott a vásznon nem találtam, pedig te most igazolhatod, milyen fényességes az is, mennyire pontosan tájékozódhatunk odafönt ebből a háromszögből elindulva, fölmerült bennem a gyanakvás, hátha a déli félteke fölött száguldott az a híres utazó, azt bizony sokkalta kevésbé ismerem leírásokból is, nem láttam soha a Dél Keresztjét, amelynek, istenem, ha így lenne! legfölső csillagát őrizhette meg férjem örökre lezárult szemhéja alatt (szegénykém, netán hullócsillagnak vélte saját elhanyatlásában) valóban lenyűgözött az ég, igazán megérintett a varázs, láttam, izgalmam, meghatottságom átragad rád, ismételten belekukucskáltál a távcsőbe, igazgattad, hogy alaposabban bemérhesd a kiválasztott ékszert, ezüstös fények súrolták átszellemült arcodat, egy rövidesen közeledbe férkőző ősz sejtésének csalfa visszfényei, átsuhannak fölötted, jószerivel észre sem veszed, kicsit mintha a tüdőd nehezebben emelgetné mellkasodat, szíved tájékán éppen csak észlelhető nyomasztás, még a délután fülledtsége! őrizte a sötétség, de már a csillagok felől, a hold felöl hűvösebb sugárzás érkezett, már olyan adagokban, hogy az hétköznapon elegendő lett volna a lúdbőröztetésre, ez azonban kivételes ünnep volt, a kincseket rejtő fölismerés ünnepe, istenem, mennyire szerettelek abban a pillanatban! milyen fontos lett volna tudnom, mire gondolsz, mit érzel, természetesen, nem mertelek megzavarni, óvakodtam a varázslat széttörésétől. de tulajdonképpen széttörött ennek ellenére: szokatlan módon lefutott egy csillag, éppen ekkor, éppen a májusi égről, rögvest eszembe jutott apáin korholó szólása: gonosz csillag az, amelyik már tavasszal lepotyog, mintha férges körtére vagy almára gondolt volna, úgy gondolt a csillagzatra is, távolabb a kert mélyén idegesen és fémesen pendült egy csúszka hangja, kísértetiessé vált minden, a fehérfalú ház éles fényreflexei – fölteszem – az arcomat kifakították, ezt kellett látnom a tiedről, joggal ijedhettél volna meg tőlem, idecsöppent boszorkánytól, aki éjjelente rosszban sántikál, meg kellett rémülnöm nekem is a te arcodtól, hiszen én azt láttam, az hatott rám, nyomban becsörömpölt az agyamba a gondolat, elveszett minden, ebben a pillanatban megint kifosztotta válok, üressé, kitölthetetlenné, megreszkettem a föltevéstől, de csak később vettem észre, távolabbról és erősebben sugárzik felénk a hideg, magasabbról és elhárithatatlauabbul a jeges közöny, semhogy kötött kabátkám összehúzásával védekezhetnék ellene, ijedten pislantottam feléd, most valahogy (valahogy! valahogy! nyilván képzeltem!) nem esett rád elegendő fény, mindössze körvonalaid voltak, egyébként belevesztél az éjszaka távolába, ebbe a bejárhatatlau messzeségbe, az állványzat fölött viszont puhán és kékesen fodrozódott a kilélegzett levegőd, aztán – megfigyeltem, napok óta ismétlődik –fölhangzott egy fülesbagoly elfúló, sóhajba tompuló huhogása a fenyők irányából (következetesen onnét, ezt is fölismertem), kitartóan ismétlődött, beleremegtem, és még akkor is reszkettem, amikor gondosan és gyöngéden, megfontok és megnyugtató mozdulatokkal betakargatott...

Szent Medárd igencsak tagolja napjainkat, noha odébb van még egy kicsit: a nyár elején megszokott esőzések – úgy tetszik – máris megérkeztek, napjában legalább egyszer elkap az égi áldás, mennydörgés, villámcsattogás, csapkodó eső, kutyám nemcsak a házba lopakodik be, igyekszik ott is minél közelebb kerülni hozzám, mintha bármitől megvédelmezhetném: kutyahűséggel bízik bennem, én pedig inkább sajnálom, mint mulatnék rajta, nemcsak megtűröm, próbálom föloldani riadalmát, megveregetem a fejét, simogatom, hihetetlenül hálás minden gesztusomért, legszívesebben a papucsomba bújna, ha az asztal alatt eléri, pedig ezek a záporok igen jól jönnek, ismételten fölfrissítik a földeket, a levegőt, nem kell a kiskertben locsolnom, csupán a jezsámen bokrokat sajnálom, fehér szirom havazik alá a zöld fűre minden súlyos esőcsöppel, a felhők elvonultával azonban rögtön visszacsap a meleg, a visszamaradt nedves foltokra kék boglárkalepkék merészkednek, azonnal hasznosítják a számukra elérhető nedveket, Ajlavnak többször fáj a feje ezektől az időrohamoktól, nekem kutya bajom, legföljebb egy kis nyomasztás a lelkemen, majd talán a zivatarok lemossák róla: tegnap azonban rémséges dolog történt míg látogatóban voltunk a grófnál; embereim napok óta a korán levágott széna betakarításával vannak elfoglalva, megforgatják, aztán megázik, fölbörzöngetik, megázik ismét, kihasználják hát a napsütéses pillanatokat, és szinte úgy lopják haza a téli takarmányt, aki csak mozdítható kell a sürgős munkára, szerencsére a forgatás egyáltalán nem erős munka, gyerekek is hívják, tegnap egy kislány jött segíteni (anyjának más dolga akadt) a faluból, ismerem jól, formás, ígéretes szépség, de még romlatlan gyerek, ártatlan szemeiből azonban (vajon ezt most miért mondom? kinek vagyok én a védőügyvédje?) máris kacér kihívás parázslik, éppen az idei pünkösdkor néztem bele, ő volt a királykisasszony, amikor a lánykák fölálltak az udvaron, hogy eljátszzák játékukat. Ajlav is megigézetten bámulta ezt a tökéletes szépséget, szerette volna lerajzolni, megfesteni, mert a pünkösdölésről csupán egy gyors ceruzavázlatot tudott készíteni, a szépség fehér ruhában, haját virágkoszorúval összefogva állt a csinosan hímzett és slingelt terítő alatt, kosárkájából a megfelelő pillanatban tarka virágszirmokat hintett kecsesen maga köré, ott tarkállottak sokáig a zöld gyöpön (mára megbarnulva igyekeznek a talajba rothadni), idill volt, szép tavaszi idill, az én kedvesem ceruzája akár a motolla, aztán a sóhaj, hogy szívesen megfestené a királykisasszonyt, a lánykák akkor már körötte álltak, tisztelettudóan, mégis élénk tekintetekkel követték mozdulataimat, vajon miféle jutalommal hálálom meg produkciójukat, ebben a királykisasszony is egyezett velük, ámbár nem tudom, nem vetett-e sanda pillantásokat a rajzoló felé, ugyan mit lehetne látni a papírjain, én pedig szétosztottam az előre kikészített ajándékokat, neki éppen egy bájos gyöngysort, boldogan csivitelve hálálkodtak, kissé szomorkásán bámultam távolodó csoportjuk után, akkor elkönyveltem: a királykisasszonynak alighanem ez volt az utolsó pünkösdölése, így hallottam a szakácsnémtól is, esztendő múlva már kisebb áll helyére, noha ő szebb lesz, mint valaha, de már komolyabb vagy éppen komorabb játékok iránt fog érdeklődni, én öregebb leszek egy évvel, talán még nem fog látszani, de már a bensőmben gyülekezik a hatása és valamikor kiírja a külsőmre, arcomra, számra, nyakamra, de egyszer csak szememre is jelentéseit, ekképpen hát egy kicsit magam után is bámultam, közben szívem csak általam hallható zörejein méláztam, ifjúságom csöndes árnyai kísértettek, kissé párás szemem előtt különös formájú, színű felhők kergetőztek (aligha az égen) nyomban így pergett vissza előttem a jelenet, mintha mozgófényképre rögzítették volna, hogy bármikor lejátszható legyen, láttam az egészet ismét, amikor megjelent a csendőrparancsnok, aki errefelé, kiváltképpen pedig az én portámon, ritka vendég volt, tájékoztatott róla, hogy tegnap emberei bevitték udvarosomat, az az állat – így mondta – egy gyereklánnyal erőszakoskodott, szakácsnőm, persze, már mindenről tudott, állt mellettem és szorgalmasan tódította a híreket, eddig nekem szólni sem mert róluk, holott megtehette volna legalább a reggelinél, nem tudni, mi lesz, az a mocsok biztos kap egypár évet, hallottam az egymásra rímelő hangokat, már képtelen voltam figyelni rájuk, az egész belsőm szaggatott, súlyos nyomás próbálta visszaszorítani a keblembe, hát minden romlik körülöttem? – jajdultam volna föl a legszívesebben, volt azonban erőm tartóztatni magam, hiszen én régóta pontosan tudtam: az engedetlenség szelleme szivárgott közénk, és elmosta a műveltségi- és rangkülönbségeket elmosott az mindent, a bennem létező megfontolásokat és fönntartásokat épp úgy, akár az erőszak gátjait, lám, ennek eredménye az a fura látogatás, a fölháborodás, a dúlt kedélyek torz ítélete, szóval a romlás, a gátlástalan pusztítás szemmel tarthatatlan cselekedetei: engem is előbb alig érzékelhetően, majd egyre markánsabban valami önvád féle kezdett gyötörni, fokozatosan kúszott föl a szívemre, elhallgattatta apró zörejeit és alattomosan belehasogatott: miattam is történt az eset, önzésem, büszkeségem sodorta idáig ezt a szerencsétlen férfit, hovatovább kacérkodással is megvádoltam magam, ha legalább reménykedhetett volna bennem, vagy csak meghagyom neki, hogy tisztelhessen (hogyan tisztelhetett volna így, hogy rendre együtt lát egy méltatlan helyzettel, egy vetélytárssal, akinek szeretete – legalább is szerinte – nem lehet különb az övénél, önföláldozóbb pedig semmiképpen), hogy szolgáltasson és folyvást és elűzhetetlenül közelemben lehessen, akkor ő – igen, ebben bizonyos vagyok – beéri velem, a képpel, amelyet rólam magának alakítgatott, és azon kellett kapnom magam, hogy saját rovásomra őt mentegetem, a galádságot mismásolom, önkéntelenül fölhajtónak tekintem magamat: fokozatosan barnuló vér szennyezi a pünkösdi királykisasszony makulátlan ruháját (hirtelen beugrik emlékezetembe: udvarosom a kamraajtóból követte a lánykák ünnepi játékát), meghervadt hajkoszorúja csúnyán lóg a fején, fényét veszteti (vajon mitől képzelem, hogy ilyen hamar?) hajában otrombán a tett színhelyére utaló szénaszálak, riadt, megalázott szemek, ismétlődő rángások a vállon, gyalázat, mocsok, kegyetlenség, és mi menyire csak a saját csillagainkkal vagyunk elfoglalva! tegnap éjjel, amikor mi az intimusz egeit kémleltük, egy kamarában még petróleum lámpa füstölgött, egy anya vonult félre tönkre mart gyermekével, hogy testi és lelki fájdalmán könnyítsen, kedves csillagaim pedig kizárólag velem törődtek, aki ugyan szakadatlan fenyegetettségben élek, ezúttal azonban kitapintható fájdalmak nélkül, de talán Medardus azért is szaporázza ránk vizeit, hogy megtisztítson ettől a rengeteg szennytől, hogy vércirmos patakocskát áztasson egy lyukas kislánycombra, belekeveredjék a könnymaszatba, eltakarítsa egy lehetséges életindulás sárgás-fehér tejfröcseket valamelyik szénapetrence tövéből, mivel ezt mind-mind meg kell tennie, erre a tisztogatásra alapvetően szükségünk lesz, hogy tovább élhessük érdektelen életünket ebben a háborítatlannak tetsző, ám belső háborúságoktól mit sem kímélt világunkban, ebben a laza közösségben, ahol a kötelékek, a tiltások meglazultak, az eresztékek recsegnek, nekünk azonban még nincs fülünk a meghallására, minket ennek a hatalmas mennyiségű, lankadatlanul szakadó esőnek az ereje érdekel, hogyan mosdatja tisztára beszennyezett arcunkat: haragos isten, hát mindössze ennyi, amit meg tudsz tenni ártatlan gyermekedért? akkor mit fogsz tenni azért, amelyik szintén a te gyermeked, ha nem olyan ártatlan is, mint ez a másik, s amelyik most egy szűkös cellában várja, hogy elsőül az emberek ítélkezzenek fölötte, de tudatában van annak, aminek tudatában kell lennie mindenkinek, akár hívő, akár istentagadó legyen, hogy tudniillik a te ítéleted sem maradhat el, ismeri tettének súlyát, alighanem fölmérte azt is, kire sújt vele a legnagyobbat, ott ülök majd vele képzeletben (az övében és az enyémben, ez a találkozásunk biztosítva van) a vádlottak padján, hallgatom a padsorokból felém szórt szitkokat, esetleg sírok, esetleg megmakacsolom magamat és rendíthetetlenül szembe nézek a sorsommal, most azonban a fehérruhás lányka képét minduntalan piszok szeplősíti, ott látom őt is egy megbarnult melencével a cigányok között, amikor kimérték maguknak elpusztult tehenem húsát, tülekedik a jobb falatért és közben nem ügyel makulátlan ruhájára, nincs irgalom, a világ, az újszülötteké épp úgy, akár a haldoklóké, elkoszolódik, gyanús foltok száradnak lelkeinkre, vedd vissza elviselhetetlen ajándékodat, mennyei atya, zárd hét lakat alá az eredendő bűnt, amelyet úgyis bosszúból szabadítottál ránk, találunk mi helyette jócskán másikat: bennem szertelen szerelem ég egy tévelygő férfi iránt, a liliomtipró eredetileg utánam vetette magát (désir de foutre), őt –talán meg megbocsáthatatlan vétkében is – kitartóan magának kívánja egy derék, de töredékes boldogságra termett eladólány, és ki tudja, meddig tart, megszakítható-e valahai ez a láncolat? mi több, nem jár-e tragédiával a láncolat megszakítása, miként udvarosom szörnyű tette sejtetni engedi? élünk egymás mellett, egymás ellenére, közönyösen egymás megismételhetetlen sorsa iránt, a közöny beszivárog pórusaink közé, elfészkeli magát bennünk, melegágyaivá válunk a legvégletesebb bűnöknek, amelyek sosem nyerhetnek bocsánatot senkitől, a kiszakíthatatlan magány állandó bomlásában felhősödünk, szerelmem nem ment meg, én nem mentem meg a szerelmemet óvatosan félre tolom,  helyébe engedem a folytonossá váló vágyakozást még inkább a vágyat, lefokozom, mint a becsületét vesztett katonatisztet fokozzák le, rang, eszmény aláhull, beletaposódik a Medárd keverte sárba...

ostobaság, szépíthetetlen ostobaság! –

a hiteles cégér nélküli kocsmákat a szajhák éppúgy elkerülik, mint az erényes hölgyek: ott nemhogy keresményük, de keresni valójuk sincsen –

csüggedt jajszavak paskolják a fák leveleit az olajfák hegyén, alant a sivatagban homokvihar dúl –

„mint omlik a zápor kívül, mint csapdossa az üveget. Vak setétség fekszik a falun” és így megy ezekben a napokban, jóllehet rövid ideig tart egy-egy zápor, akár a bolydulás a kocsisommal történtek miatt, az elvonuló felhőszakadás nyomán azonban olyan hőség telepszik a tájra, hogy nyomban gőzölögni kezdenek a tócsák, a kerékcsapákból újból felhővé párosodik a víz. Ajlav fölváltva dolgozik a szobájában és a szabadban, jártam nála, valamit alakítgatott az én képemen is, közölte, hogy alkalmasint vissza kéne egy alkalommal mennünk az eredeti helyszínre az eredeti fényviszonyok közé, ez azonban most eléggé bizonytalan az esőzés miatt, egyáltalán azt sem tudom, hogyan jutunk oda a puha földön át, a kép egyébként mind jobban tetszik, ahogyan távolodik tőlem, ahogyan személyem közömbösebbé válik rajta és kezdi fölvenni alkotója személyiségét, sőt, fölöttébb kedves a gondolat szememben, hogy ezáltal valamiféle spirituális egyesülés történik köztem azzal az emberrel, akivel szeretném minden porcikámat egybe tudni, meglehetősen körülményesen magyarázgatom ezt neki, aligha értett belőle valamit, az úr valóban sokat gyüszmékel, ilyen ez a mesterség, nem elég neki a konyha, az öregasszony fölhúzza kicsit az orrát, ráérez, hogy komolytalannak tekintem vele a vitát, hogyan merem én ezt a naplopást, gondolja (férfi ember az illető), összevetni az ő munkájával, megveregetem a vállát, rohanok vissza a hátsó szobába ellenőrizni, megcsináltam-e mindent, aligha az utolsó ellenőrzés, hogyan is menne másképpen, búcsúzáskor szokott ekkora fölfordulás összejönni a házban, valamelyest nagyobb szervezettség szükségeltetne, most azonban erre nincs bennem késztetés, röpdösök. még virágot is hozok be a kertemből, holott azokat nem szívesen vágom le onnét, ahol kivirítottak, odaszántam őket dísznek, semmiképpen sem mozgatásra, a rózsaszínű bazsarózsát rövid szállal telepítem egy alacsony, széles vázába, mintha gyümölcsféleséget kínálnék, de nagyon pászol az asztalterítőhöz és meghökkentően illatos, ő a körtefa alól úgyszólván észre sem veszi, elmerült a fényekben, a színekben, a foltokban és a vonalakban, hunyorgó szeme minden olyan világot kivetett magából, amelynek nincs köze a képhez, kihajított engemet is, állok árván, szerencsétlenül, magányom meredek tébolyában (vajon mondanám-e, ha valóban így volna? időről időre azonban rám tör a panaszkodhatnék, olyankor szánt szándékkal eltúlzok mindent, tragikusabbra sötétítem a helyzetet egy nemzeti gyász együttes színvilágánál), könyörögve fölvetem szemem, pillogok – még elevenen – a napfény felé, amely azonban nem válaszol, egyetlen langyosabb sugarával sem felel: flegmatica sanctio, jaj, szegény törvénybe hívott fejemnek! vihogva nevetek emberem felé, ha meghallaná, megrökönyödnék, mi esett belém, tudom, hogy semmiképpen sem hallja meg, ilyenkor süket is, akár a dürgő fajdkakas, lépteim könnyűek, ifjabbnak érzem magam, mint amikor oltár elé álltam jegyesemmel (régen, régen, akkor még nem akadt íródeák sem, aki jegyezte volna a történelmet, fölteszem azért sem, mivel el sem kezdődött még a történelem, az idők beláthatatlan kezdetén bolyongtunk, eseménytelen egyhangúságban kíséreltük meg életté szervezni létezésünket), hajam csiklandó mámorát érzem nyakamon, combjaimban Szent Sebestyén nyilai bizsergetnek, ó, ha most abbahagyhatná azt a rémséges képet, amely reggel óta fogságban tartja, és elcsábítana!

elcsábított...

a szénapajtában történt, ezúttal világos nappal volt, mindenki a földeken, a szakácsnő a konyhában, súlyos szénaillat, azé a szénáé, amit már bemenekítettük az esők elől, az esemény hátul esett meg, a vetőgép mögött, ahol a macskák szoktak följárni, s ahol olykor, rövidre mért nyáréjszakákon a béresek is aludtak, ha a korai kelés a legközelebbi fekhelyek irányába terelte őket, mivel az esti sétákat, bolondozásokat eszük ágában sem állt föladni, az istálló meg már meleg azidőtt, a szénában viszont néhány nap alatt alulra másznak a rétről behozott bogarak, többé nem molesztálhatják az aludni vágyót, bonyolult összetételű illata távol tartja a szúnyogokat, legyeket, rossz dolmány, pokróc akad mindig, amikkel takarózni lehet, álomba ringatnak a föllengzős legénymesék, a kalandok tovább folynak az álmokban és reménységgé ülepednek – elül a hab a hordalékok között, síkos uszadékfák torlódnak egymásra mintegy kiismerhetetlen folyókanyarultban, a kinti szelet finom szellővé szűrik a palánkok rései, amelyek egyébként már virradatkor az ébresztés fényjeleit küldözgetik, a csönd pedig megbúvik a száraz fűszálak kócolódásában, rezgőfüvek, margaréták, törökszegfűk keverednek a kikerics barnára sodródott levelével, perjével és csenkesszel, az ecsetpázsit aszott pemetjével (mennyire tudom szeretni rétemet még ebben az aszalt állapotában is! legkedvesebb növényeim emléke benne él a szénában, illatozásuk visszahozza az igazi kivirult rétet, amelynek igaz ügynöke voltam és vagyok ebben a hempergésben is), összeérik a rengeteg illat, beeszi magát az alvók ruháiba, bőrébe és legalább a sarjáig, egy egészen más összetételű illatkoncentrátumig kitart benne, őrzi testünk lenyomatát, hogy szinte vackáról fölismerhető minden hálóvendége, ahogy fészkéről a madár, hiszen ők a pajta verebei, csak a szürke, de páratlan tömeget alkotó madárkák...

hát ott esett, velünk esett, bennünket is kiragadott szokvány kényelmünkből a féktelen szabadosság –

survivance – ahogyan mostanság többször kézbevett szótáram jegyzi és emlékeim között egyre másra bukkannak föl a nyelv, nyelvem régies formái, letűnt alakjai, amelyek csökevényes ellentétet alkotnak mostani helyzetemmel, kifejezni vagy ellenpontozni így sem igen tudják (fölteszem, nem is igen lehet) holott – megfelelő időben – várományosai lehettek volna, sőt, fönntartói annak a folyamatosságnak, amelyet még mindig, vagy – jobban mondva – egyre jobban érzek, s ahogyan magabiztosabbá válik bennem a rám tört kíméletlen gyászok után a túlélés ékesszólása, amely – úgy tetszik – egynemű a csönddel, a hajlékot, fedezéket kereső magánnyal, ahová a nyíltszívű, de zárkózottságra mégis hajlamos ember visszahúzódhat, de amelyből én váratlanul (és segítséggel, azaz, egy szerencsével alakított szövetségben) kitörtem, egyféle továbbélésben létezem, mozgok és mozgolódom, lassanként javítgatom lerombolt váraimat, őrtornyaimat, amelyet a leggarázdább rablólovag dúlt, ahogyan helyzetem parancsolja, vívódom kényszerű sodrattatásaimmal, örvendek szabadságomnak, fenekestül fölforgatott világomnak, kalandjaimnak, ha adódnak és hát élek, élek, élek, mintha még a felejtés is megkörnyékezne olykor, igazán csak sebtiben gondolok arra a szenvedőre, aki a koszos cellában (valahogy koszosnak képzelem, noha sosem fordultam meg benne, képzetemhez bizonyára hozzájárulnak a bűnök, amelyek megtorlásának, megbűnhődésének ez lehet az első stációja, tehát a lélek mocskának ülepítője egyúttal) várja, hogy elővezessék és bírái kezére adják, ugyanúgy a megkínzott áldozatra, bár őt már láttam az eset óta...

az állomáson a vonatot várjuk, könnyű vagyok és röpdösni továbbra is kész, könnyű szintén a ruhám, olyat választottam, ne essék nehezemre benne a hajtás, idefelé azonban mégsem én fogtam a gyöplőt, elkérte tőlem, félig komolyan indokolta, hogy az irányítás a férfi dolga, én pedig jószerivel az egész úton belékaroltam, így használtam ki kezeim szabadságát, tehettem, alig találkoztunk valakivel, örült, hogy hozzábújtam, időnként megsimogatta a kezemet, lassú ügetésben haladtunk, gondos időráhagyással indultunk számítva nem várt véletlenekre, vékonyka nyári öltönyben hajtott, halvány mogyorószínű szövetből készült, finom ripszszegély körbe a zakó fazonján, nyakában lilás árnyalatú, puha csokor (már megint a kedvenc színe, visszatér mindenütt, akár öntudatlanul is), fején ugyancsak puha kalap, amely alatt jól látszott, hogy a tavaszvégi forróság megkapta a bőrét, határozottan előnyére vált ez a kis szín az arcának, markánsabbnak tetszett, éppen olyan volt, amilyennek szerettem, nagynéha pillantott csak az útra, többnyire velem foglalkozott, főként pedig a kiállítás járt eszébe, amely hamarosan megnyílik, viszont még az én képem sincs egészen befejezve, megnyugtattam, tudom a feladatomat, holnap, ha minden jól megy, ha eső sem zavarja meg terveinket, megpróbálhatjuk közelebb hozni a befejezéshez, addigra csak kifújja ez a szél a vizet a földitől annyira, hogy gyalogosan rá lehessen menni, én ugyanis – fűztem hozzá évődve – mindig szívesen teszem ki magam az ő értő művészszemének (kockázatos dolog volt ez a kis tréfa, meg sem fontoltam igazán, mert elpirultam, éreztem, ég az arcom, holott könnyed és flegma szerettem volna lenni), nyugodtan rám építheti az egész művészetét, eszébe se jusson akár, hogy egyéb modell után koslasson, elértette, jót nevetett, de hangsúlyozta, a civakodás nincs kalkulálva a kettőnk viszonyában, egyszerűen idő sem maradhat rá, noha, nem vitatná, édes lehet (az is) a kibékülés egy-egy összekapás után, a mi helyzetünkben azonban alkalmat keresni rá egyenesen vétek, még ott a kocsin is csókolóztunk, a délelőtt hevességének emlékei kísértettek, azon nyomban visszaidéződött minden, lángolt a bőr, lendületre feszültek az izmok, és ez már csaknem elviselhetetlen volt, kifejezetten fájdalmas, noha a fájdalom helyét aligha tudtam volna megjelölni, hacsak nem mondom ki azt a förtelmes közhelyet (egyébként miért ne?), hogy az a lélek legfeneke, ami azonban – valójában – mondhatatlan, ízlés és jólneveltség egyaránt tiltja, marad hát ilyen általánosan, hogy esetenként testi fájdalmakra utaljon, arra, ami eddig nem kísértett leghevesebb birkózásaink során sem, szóval a vágy, a vágyódás, a vágyakozás váratlan jött, fölkészületlen ért beteljesülése, amely a teljesülés boldogságából azonnal átcsap a hiány boldogtalanságába, hogy melankolizálja, reménytelenségbe szomorítsa a döntő pillanatok lelki terepét, kés a szívtájékon, amely szinte úgy sajog, akárha a szívbe hatolt volna, én pedig nem tudtam, az előzmények ellenére sem, hogy ennyire szerethetlek, lehet ennyire szeretni, annyira, hogy minden kerékdöccenés, a féderek halk sikolya, az arcomat cirógató szellő, az átmenti virágok színessége buja kísértéseket küldjön védtelen nyakamra, amelyekhez képest Szent Antal szörnyei egy jótékony nőegylet segítőkész madonnái, és az állomáson is, várakozásunk közben is, folyton köröttem ezek a kísértések, a peronon állunk, a finomra, simára csiszolódott léckerítésre támaszkodunk, a zöldre festett öntöttvas oszlopok pompás cirádáiban tévelyeg tekintetem, vagy éppen a síneken, a távolban, a váltókon is túl, néhány tehervagon, talán már az őszre várnak, hogy megteljenek a sáros cukorrépával (kegyúrék foglalkoznak termelésével, mondogatták nekem, mennyire megéri), sárga esőlé csurogjon fenékdeszkák közül, itt-ott egy vasúti ember csámborog, egyáltalán nem látszik hogy célja volna mászkálásuknak, néhány várakozó is kijött a peronra, a többség azonban a váróteremben ül türelmesen a vonatfüttyre várva, színes batyuk, szegényes csomagok váltakoznak finom utazótáskákkal, kalapdobozokkal, ő mellettem könyököl, időnként előkapja zsebóráját, zörren a hosszú lánc, nyugtatgat, mindjárt itt lesz, noha egyáltalán nem vagyok türelmetlen, úgyszólván közömbös, meddig kell várnunk, kizárólag az a fontos, hogy meghittségben vagyok vele itt is és az jut eszembe (meghökkenek a saját gondolatomon, annyira különcködő), talán a házam már nem a megfelelő hely ennek az érzeménynek, talán kinőttük az udvarias vendéglátásnak álcázott viszony kereteit, jó belőle idegenebb tájakra kiszakadni, mint amikor fölmentünk a „hegyek” közé és a borházban éjszakáztunk (milyen régen történt, hány meg hány emlékréteg van már azóta fölötte!) lehet, hogy nekünk is utaznunk kéne, ez azonban most képtelenség, nincs emberem, akire nyugodtan rábízhatnám a gazdaságot, az a szerencsétlen flótás a csendőrség fogdájában, tehát maradok megint, ő pedig, a kiállítás után – gyanítom – elutazik, rá sem merek kérdezni, annyira tartok ettől a pillanattól, olyankor is, ha mellettem van, ha az illendőség követelményeinek még megfelelve szorosan hozzá nyomakszom, ábránd csupán az én utazásom, így is nagyszerű dolog rágondolni, legalább képzeletben megtoldani az együttlétet, az idillt mert ez az – minden pillanatában, és most sokkalta gyötrelmesebb lesz elválásunk, mint amikor csak futólagos találkozásaink voltak, amelyek magukon viselték minden mozzanatukban az elszakadást, mostanra összeszoktunk, kialakultak köztünk olyan szertartások, amelyek kötnek bennünket szigorú rendjükkel, belefurakodtak az emlékeinkbe és majd minduntalan megidéződnek, időtlen időkig harc lesz majd az emlékezés, menekülés a felejtés felé, amely, persze, csak újabb délibáb, miként délibáb a mi idillünk, jól tudom, ebben az együttes várakozásban is az indóház peronján, amint a délután szép lassan kezd áthajolni egy elszínezett alkonyatba, pirosas fényeket csillantva a sínek kerekektől csiszolt fémjén –óhatatlanul ismeretlen álomrégiókba indítva mindannyiunkat, akik nyomban hajlamosabbá válunk a sínek mentén elindulni, de hová? hosszan elnyújtott, majd megszaggatott vonatfütty parancsol bennünket, mélázókat le a vágányról, eszembe idézi, hogy nem is vagyok utas, csak várakozó, ahogyan mindig is inkább várakozó leszek, kicsit keresztül hajolva a korláton már latom is a távolban fölbukkanó lokomotívot, a peronon beindul nyüzsgés, kitódulnak a váróterem csöndes várakozói, vasutasok is sürgölődnek, hallani a kerekek zakatolását, csattogását, a gőz pöfékelését, amely heves sistergéssé válik, amint a szerelvény előttünk lefékez, valahonnét két hordár is kerül (eddig fogalmam sem volt róla, hogy ezen a kis állomáson akadnak hordárok), hangoskodva ajánlkoznak a lépcsőkön lekecmergő utasoknak, az állomáson lévők kitódulnak a vágányok közé, egészen a vagonokhoz, hogy nagy részük helyet cseréljen a leszállókkal, az egyik ajtóban horgas alak tűnik föl, Ájlav mellettem nyomban lázas integetésbe kezd, „megjött”, szinte kiáltja örömében, nyomul ő is a vágányok közé, nyomában törtetek, a férfi a kocsi ajtajából inti le a hordárt, mire odaérünk, már leadogatta batyuit nagyon határozott, kiszolgáláshoz szokott embernek látszik, aki biztos a maga pozíciójában: nagyvilági modora, jól szabott tweed öltönye, magabiztos hangja tanúskodott erről már első pillantásra is, és ha azt mondom, nem tett rám ebben a pillanatban jó benyomást, akkor még fölöttébb udvariasan fogalmazok, hiszen a későbbiek igazolták, mennyire helyesen értékeltem megjelenéséből: általában úgy szokták jellemezni az ilyen férfiakat, hogy kiéltek, leírják hamuszínű arcbőrüket, ráncaikat kétkedő szemüket, s noha mindez fölületesen illenék erre az emberre, én a kiéltség helyett a túléltséget használnám, olyannak láttam, akinek már régen nem szabadna élnie, sőt, talán nem is él, csak szellemtestét lebegteti folyvást az élők közé és akkor meglehetősen ügyesen cicomázza földi jelenésekkel, jelzésekkel, hogy a többség természetesnek, ha nem is kívánatosnak fogadja el ittlétét, egyúttal azonban szimatolja a környékén föltámadó veszélylehetőségeket, miképpen erre ott, az állomáson nyomban ráéreztem: beleborzongtam, ahogyan bemutatkozáskor a kezébe vette a kezemet, fölé hajolt és hidegen megcsókolta, az egész szertartás jóval hosszabb, körülményesebb volt, mint ami megillette volna, lassan fölemelkedett, vizslatva nézett a szemembe, én meg azt éreztem, cserepekre hullik bennem minden, finom porcelánok pendültek repedezve, kristályüveg zörgött, estem szét darabokra – esélye se kínálkozott annak, hogy valaha is összeszedhetném magam, tagolatlan csönd szakadt közénk, egy partfal, amely nem bírja tovább a folyó sodrását, egyetlen szó sem jutott az eszembe (nemhogy franciául, semmilyen nyelven, jóllehet vendégünkhöz lehetett szólni a miénken is), pedig hogy készültem az udvariassági fordulatokra, Ájlav kissé idegenkedve terelgetett bennünket a kijárat felé, ő irányította a hordárt is kocsinkhoz, kifizette a fiúcskát, aki a fogatra vigyázott, együtt kászálódtunk föl előre, a most érkezett a hátunk mögé, hogy a klubhoz hajtsunk, ahol le kívántuk tenni azt a fekete vászonhengert, amely a föltekert képeket rejtette, az én kedvesem már leszálláskor érzékelte, hogy az a csomag a legfontosabb, a bakon is maga mellett tartotta, holott korántsem lehetett kényelmes így az ülése, a klubban gondosan szétterítette az úgy tíz darab közel egyforma méretű képet, egy ottani emberrel megbeszélte, hogy az asztalos ezeket feszítse keretre, és már úton is voltunk hazafelé, kissé megváltozott helyzetben: ők ketten hátul, én pedig hajtottam...

a cserepek azonban csak nem akartak összeállni bennem, a csorbult élek fenyegetőleg csillogtak a szemembe –

léttöredékeim között nincs különösebb jelentősége olyan mozzanatoknak, mint a kocsikázás az elhúzódó nyári estében, a megérkezés és az elhelyezkedés, a kínosan formális vacsora, a szegényes és igénytelen társalgás, amelyben inkább csak fizikailag voltam jelen, semmint szellememmel, és szellemmel a többiek sem dicsekedhettek, az azonban közönyben is föltűnt, milyen félreismerhetetlen ellenszenv jelent meg a férfi láttán szakácsnőm arcán, sőt, nem csupán ellenszenv, már-már rémületnek lehetne nevezni, mint amikor valaki túlságosan mellére szívja saját balsejtelmeit, szakácsnőm a fölszolgáláshoz segítségül hívta azt a lányt, akivel kocsisom erőszakoskodott, megérintett ez a szokatlan tett, de nem lepett meg, igyekeztem elrejteni érzelmeimet, amelyekre – ebben bizonyos lehettem – ezúttal az ég világon semmi szükség...

későn, nagyon későn feküdtünk, a férfiak kettesben konyakozgattak, én, egy kicsit távolabb ültem tőlük és a vacsora utáni egyetlen keserű likőrömet nyalogattam, noha nem éreztem szükségét elfogyasztásának –

másnap is korán keltem, ahogyan szoktam, teremtett lélek se sehol (még a szakácsnőm sem érkezett meg, így nyáridőben megsokasodnak a dolgai otthonában, el kell tekintenem dorgálásától, mivel okát ismerem), belelapoztam a kalendáriumba, tegnap volt Margit napja, ma már kinyithattam az ablakokat anélkül, hogy legyes Margit bosszút állna érte, kimentem a kiskertembe, hogy a szokásoknak megfelelvén még vessek vagy két sor téli retket, annak ugyanis ez a napja, sűrű harmat csillogott a füvön, a lassan emelkedő nap még nem tudta átmelegíteni a levegőt, visszaszaladtam a kis kötött kabátért, szerszámaim kéznél, hamar elvetettem azt a két sort, addigra már le is fejtek, a legény hozott be a konyhára egy jó adag tejet, leszűrtem, töltöttem magamnak, hogy még melegen ihassam, benéztem a kamrába, mit lehetne reggeliként föltálalni, vágtam sonkaszeleteket (a nagy kés életlen, meg kell köszörültetnem, az istennek sem szólna az öregasszony, pedig ő dolgozik vele minden nap), vágtam a csontszáraz kolbászból is, újból kimentem a kertbe, hoztam zöldhagymát, már szépen gömbölyűinek, a fokhagyma szára friss, zsenge a kapor is, találtam tejfölt, túrót, kevertem belőlük krémet a fűszerekkel, megfőztem néhány tojást, bekészítettem a kávét, éppen meghallottam a küszöbön tipródó szakácsnő jövetelét, jóformán nem is köszönt, nyomban kivágta: „csömölletes egy ember ez, kisasszonykám”, én meg nem tudtam, nevessek-e, haragudjam-e, mert ha nem is födték szavai a véleményemet, az ellenszenv bennem is megfogalmazódott, indulat azonban nem társult hozzá, ahhoz az emberhez tartozott, akiért mindent megtennék, elviselnék, akármilyen megpróbáltatást is, hiszen „a gyötrelem és a gyönyörűség határosak amúgy is (ha nem azonosak”, ámde az is meglehet, igen, erre az eshetőségre szintén föl kell készülnöm, nekem a határukon jutott mindössze hely, ahol igazándiból egyikből sem vehetem ki a részem, pontosabban: állandóan fölcserélődnek bennem, ami – ugye – mégsem a legrózsásabb állapot, láttam, hogyan viselkedett az este azzal a lánnyal, ahol befogadják, azonnal szabad prédának tekinti a háziak javait, én is észleltem benne valami sátánosat, noha folyvást magasztos témákról, eszmékről, művészetről bölcselgett, alattomban pedig elsuhanó szoknyák után kapdos, segítettem a terítésben az öregasszonynak, tahón reménykedtem, folytatja ítélkezését, amelyet nem utasítottam vissza, úgy látszik azonban megelégedett az iménti minősítéssel, belefoglalta teljes undorát, utálatát és félelmét, szótlanul tett-vett. egészen csinos asztalt varázsoltunk, mire az urak előkerültek, akár egy lakáj, tálcám pálinkával, két pohárkával várta őket, készséggel fölhajtották, mielőtt a reggelihez ültünk volna...

ahogyan megállapodtunk, fölpakoltuk a kellékeket, visszatértünk arra a helyre, ahol festeni kezdte a képemet, különös, szórt fények érkeztek az égről, a fátyol mögül, nagyon örült neki, magyarázta, milyen szépségeket tudnak az ilyen fények előhozni, nem követhettem egészen pontosan, valamit azonban megértettem mondandójából, magam is próbáltam érzékelni a változásokat a színeken, a búza már alaposan megnőtt, a szélében a fű ugyancsak, ezt a harmatot a nap már estig sem bírná fölszárítani, cipőnk tökéletesen átázott, éreztem, miként tocsog a talpam alatt a víz, kifejezetten örültem, hogy levehettem, és sajnáltam őt, hogy magán hagyta, de azt mondta, az ő talpa mezítláb nem bírná, a kép alapján gondosan beállított, belefeledkezett a munkába...

ez a nő – határozottan ki kell jelentenem – nem én vagyok, ez a fáradt élvetegség valaki mástól ered –

nézték, nézték a színeket, úgy éreztem, engem vizsgálnak, zavarban voltam, ez már az udvaromon történt, a körtefa alatt, ott állította föl az állványra, hogy délelőtti munkájának eredményéi barátjának megmutassa, mindketten végtelenül elégedettek, majdnem önteltek voltak, különleges értékeket magyaráztak bele ebbe a látásmódba, s lehettek is ilyenek, hiszen tőlem egyre távolabb került ez a kép, egyre idegenebb lett számomra az a szemérmetlenül levetkőzött nőszemély, amely tarka színekben pompázott egy lehetetlenül sárga pléden a kékeszöld lombok előterében, mintha azonban maga is a lombok gyermeke lett volna, mintha egyenesen belőlük nőtt volna ki, semmilyen elhatárolást nem éreztem közöttük, hacsak a színek elváltozását nem a testen, annak azonban nem volt akkora jelentősége, hogy nézetemet alapvetően megváltoztassa, hogy egy parányit is közelebb segítsen azokhoz a „különleges értékekhez”,  amelyek – szerintük – ugyanúgy benne voltak azokban a vonalakban is. amelyekkel ez az ördögi ember, ez a házamba surrant sátán a réten dolgozó parasztokat fölskiccelte (amíg mi a képemen dolgoztunk, ő vázlatkönyvével a rétet járta, gyanítom, a lány után koslatott), valami igazságuk azonban mégis lehetett, rám is hatottak elnagyolt, energikus vonalai –

egész délután nem láttam őket, befogattak a kocsiba és elhajtottak, engem udvariasan, ám aligha őszintén, hívtak, nem volt nehéz elhárítanom, rengeteg a dolgom a házban, a ház körül, mondtam, rendre elmaradoztam mindenfélével, és így volt igaz, valóban nem akartam az Ájlavval együtt tölthető időt csorbítania

rettenetes dolog történt, megbízhatóan érzékeltem, hogy ennek az embernek a megjelenésével széttörik az életem, apró darabokra hullik, amit építettem vagy ami épült köröttem, szakácsnőm „csömölletes” jelzője még valami elszánt jóindulat tükre ahhoz képest, milyen szörnyeteg rontott házamra és rontott az éjjel hálószobámba, amelynek ajtaját soha nem jutott eszembe kulcsra zárni, furcsa is lett volna az ilyen menekülés saját házamban; éberen alszom, halk léptekre figyeltem föl a folyosón, ajtóm felé közeledtek, azt hittem, szerelmem keres föl, noha én szoktam hozzá menni, de este nem győztem bevárni hazatérésüket, hát lefeküdtem, gondoltam, köszönni kíván, jó éjt szeretne mondani, nem volt bennem nyugtalanság, egészen más természetű izgalom kerített hatalmába, olyan, amit csakis az ő testi közelségében éreztem, akárha az ő vágyaiból ragadna rám, és ebben a ragályban... „ne rémüljön meg” – suttogta felém egy ellenszenves hang, amint az ajtó becsukódott, és akkor nyomban megértettem helyzetemet: ez a cinikus csirkefogó belopódzik hozzám, az orvvadász kivetette csapdáját, bortól soványodott lehelete közelgett felém, lecsúsztam egészen az ágyam végére, az öntöttvas Friedland kályha közelébe igyekeztem, ahol – reméltem – kezem ügyébe akad a piszkavas, egyetlen önvédelmi lehetőségem, közben fáradtan ismételgettem: „távozzék, kérem, könyörgök, távozzék”, zagyva lihegés volt a válasz és egyre közeledett, szerencsémre igen sötét volt, a szobát nem ismerte, tájékozódni nem tudott, előbb-utóbb azonban elér, nem lesz annyi erőm, hogy nesztelen az ajtóhoz lopakodjam és kiugorjak rajta, holott az az igazi megoldás, a piszkavas után hiába tapogatózom, nem találom, lehet, hogy máshová tettem, visszanyomakodtam hát a párna felé, lecsusszantam ott az ágy másik oldalán, az ajtó felől, ezzel alaposan megtéveszthettem, ugyanis a kályha felől hallottam neszezni, talán az ajtó fogantyújába akadt a ruhája és az zörrent, úgyszólván négykézláb jutottam el a bejáratig, szinte nem kaptam levegőt, fuldokoltam, ahogyan torkom elszorult és olyan volt a szívverésem, akár egy motolla, viszonylag könnyedén akadtam rá az ajtó kilincsére, sebes mozdulattal téptem föl, egyazon lendülettel, be is rántottam magam mögött és a kívül lévő kulcsot váratlan ötlettel ráfordítottam, bentről káromkodás, idegen nyelvű méltatlankodás, ütközés zaja, valami leborult, már hallatszott a kilincs ráugatása, a dörömbölés, az újabb káromkodás, én azonban akkorra kedvesem ajtajánál jártam, azt nyitottam ki, ágyához rohantam, föl akartam verni álmából, alig kivehető nyöszörgés jött válaszképpen, még az iméntinél is erősebb, áporodottabb borszag, néhány pillanat után meg kellett értenem, részeg, használhatatlan, nem véd meg senkitől, kínosan mosolyogtam, aztán zokogni kezdtem, a dörömbölés nem csöndesült, aki az ajtót verte, tudta, nem ébreszt föl vele senkit, kiszédelegtem hát megint a folyosóra, meggyújtottam a lámpát, kerítettem egy köpenyt valahonnét a sublótból, visszamentem a szobámhoz, amelynek ajtaján már elhalt a dörömbölés, horkantás szerű hangok szivárogtak át a réseken, elfordítottam a kulcsot, be szerettem volna lökni az ajtót, elakadt komoly erőfeszítésembe került, míg valahogyan benyomakodtam, az ajtónál feküdt támadóm, erősen horkolt és fújtatott, nyilván az iménti erőlködéstől, azonban már magánkívül volt, úgy zuhant ebbe a mély álomba, hozzáláttam, hogy eltávolítsam a szobámból, nem ment könnyen, egy ilyen test fölöttébb elhagyja magát, hóna alá nyúltam, úgy igyekeztem kihúzni, senki segítségére nem számíthattam, de nem volt többé félnivalóm, jó, ha reggelre magához tér részegségéből, iszonyú fáradság árán bírtam átemelni a küszöbön, átcipelni a neki nyitott vendégszobába, fölcibáltam az ágyára és ott hagytam, visszatérve a szobámban is fényt csináltam, kiderült, a kályha sapkáját taszította le (ott csápolhatott fölötte), a szőnyegen, persze, az öntöttvas nem törött el, visszatettem, rendbe raktam az ágyamat, amelyen irgalmatlan zűrzavar tanúsította jelenlétét, annyi erőm maradt, hogy kicsit eligazítsam a környezetét is, aztán beleroskadtam szintén valami levert öntudatlanságba....

epilógus

a kiállítás látogatói nem láthatták a képet, amelyik rólam készült, nem került a falra: egyszerűen megtiltottam az alkotónak, hogy kiállítsa, a történtek után nyilvános megaláztatásomnak tekintettem volna: a történtek után, mondom, de a történteket elhallgattam és elhallgatom, folyvást a szégyen marcangol, ha rágondolok, no nem az éjszakai kaland miatt mivel azt nyugodtan a szesz rovására írhatom, inkább amiatt, ami az utána következő reggelen történt, amikor szóvá tettem – nem számon kérőn, csak panaszolva – a szememben legfontosabb embernek, miért hagyott magamra egy ilyen gonosz őrülttel, egyáltalán, hogyan szabadíthatta rám, ismerhette már a természetét, és akkor az én kedvesemet, azt az embert, akitől elcsipkedett boldogságomat kaptam és reméltem, előttem teljességgel ismeretlen, eddig tökéletesen palástok nyegle kegyetlenség öntötte el (igen, nyegle is volt, kegyetlen is), zavart mesélgetésbe fogott (nem nézett a szemembe!) arról, hogy ők nagyon régen testvérséget fogadtak egymásnak megosztanak egymással mindent amit csak a másik kíván, és ő is számos asszonyt kapott már barátjától, viszonoznia kellett velem, gáttalan ömlött belőle a szó, amely sűrű mocsokként tapadt rá mindenre, múltra, jelenre, jövendőre, lelketlen tárgyakra és élőkre egyaránt alpári mentegetőzésének az volt az alapeszméje, hogy engem úgy akart megvédeni, hogy leitatta a barátját, akkor az biztosan elalszik, de a bor őt vette le korábban a lábáról, és egy nőnek tudnia kell vigyáznia magára bármilyen körülmények között, vagy talán nem is kell annyira vigyáznia, tette hozzá ízetlenül, képtelen lettem volna megszólalni, rázott a zokogás, csillapíthatatlan főfájással ébredtem különben is, hang nem préselődött ki a torkomon, ha azonban artikulálni tudtam volna, azt hiszem, az állat szó ismétlődött volna hosszasan, pimaszságában odáig merészkedett, hogy meg akart simogatni, akkor elszaladtam, csupán a kötelező időpontokban jelentem meg, hogy ne keltsek föltűnést az embereim között, mindössze néhány nap volt hátra a megnyitóig, hűvös udvariasságban, feszes szótlanságban telt el, barátja csellengett a vakvilágba, pontosabban koslatott a kocsisomtól megörökölt szerencsétlen lány után, aki egyre inkább feledni látszott megrázkódtatását: a képem visszavonásához – alkotója könyörgése ellenére –ragaszkodtam, a vernisszázson azonban megjelentem, a kegyúrékkal mentem, elvágtam a lehetőségét is, hogy vendégeim visszatérhessenek a házamba, egyetlen pillanatra még magunkra maradtunk az én egyetlen szerelmemmel, igazán akkor búcsúztunk el, elém villant boldogságunk teljes káprázata, nem tudtam mást tenni: megcsókoltam a kezét...

a szerencsétlen, a meghasonlott bölcs fölteszi a kérdést, éppen úgy, ahogyan bennem forog, csak hát én nem tudok ilyen korrekt módon fogalmazni: mi volna, ha egy napon, vagy éjszakán démon lopózna utánad legmagányosabb magányodba, és így szólna hozzád: azt az életet, ahogyan most éled és élted, még egyszer és még számtalanszor élned kell? kérdés mellbevágónak, meghökkentőnek, szokatlannak és csaknem megválaszolhatatlannak tetszik (ámbár jól tudjuk, megválaszolhatatlan kérdések nincsenek, sorsunk előbb-utóbb a legbonyolultabbjára is választ talál), csak hát a démon már réges-rég utánam lopózott, abba a magányba, amely feneketlen mélységű és többé föl nem oldható, kísér is minduntalan, nekem pedig egyöntetűen minden alkalommal igenlő a válaszom, az egytövű gyötrelem és gyönyörűség beleegyezése – latolgatások, méricskélések nélkül, a létezés tökéletes megvesztegetettségében, minduntalan a nem-lehetettre gondolni, a büntetés okát firtatni, ugyanakkor százszor, ezerszer önmagamban újra vállalni az egészet, megtöretésemet és fölmagasztalásomat egyaránt, a kirablásomat, a hozzá tartozó tömény csődöt ugyancsak, amiképpen a démon csábít, mert hát igenis csábít, noha valójában csak azt lehet csábítani, aki hagyja magát, az ellentmondás látszólagos: hagyom magam, hagynám újabb esetekben megint, ha ismételhetőnek vélném a megélt paradicsomot, amely egyre messzebbre távolodik előlem, egyre ismeretlenebbé kendőzi arcát, hiszen közel lehet az idő, amikor újból följön a halál ablakomba, hiszen magam vagyok, hiszen énem egyik (de melyik?) szelete a démon, együtt létezünk ebben a megpróbáltatásban, provokáljuk és alakítjuk a megpróbáltatást, akárha bűnös lelkek a gyehennán, amikor maguk táplálják önmaguk alatt a tisztító tüzet, mintha föl nem foghatnák, semmiféle tűz nem tisztíthatja meg bűnös lelkeinket, megpróbáltatásomban fényességesen ragyognak a ráolvasás igéi, kedves suttogásként simulnak elárvult fülemhez: ugye, tudja, még mindig tudja, noha elhagytam, el kellett hagynom (soha el nem hagynám és csak még tovább), az úton porhó kígyózik a kocsik nyomán, szívemen leviathán tekereg, szorítja, nyomja, nyomasztja, démon és Leviathán, szörnyetegek védtelen foglya vagyok, a végesség elvesztette bennem határainak biztosságát, képlékeny vagyok és határtalan, zárkózottságban – életvesztésre ítélve, ami tehát a nemlét végtelensége és szüntelen metamorfózisa: fájdalom-nehéz varjak csapódnak szívembe: „ott majd bátran szerethetünk”.

vége