A nemzeti kisebbség kettős identitása

Kisebbség és többség

A kisebbség relatív fogalom: egy adott csoport csupán egy nagyobb csoporthoz, a többséghez viszonyítva jelent kisebbséget. A társadalomban egész sor kisebbségi csoport létezik, és mindegyikünk egy-egy ilyen csoport tagja. Férfiként a nőkkel, vegetáriánusként a húsevőkkel, pedagógusként a diákokkal, evangélikusként pedig a katolikusokkal szemben vagyok kisebbségben. Nehezen találhatnánk olyan embert, aki minden szociális besorolásában csak a többséghez tartozik. Bizonyos helyzetben tehát valamennyien megízleljük a kisebbségi érzést (sőt néha komplexust), senkinek sem lehet teljességgel idegen a kisebbségi lelkiállapot. Olyan ember lelkiállapota ez, aki egy bizonyos környezetben nem tartozik a domináns csoporthoz, nem veti magát alá a domináns csoport szokásainak és szabályainak, nem ismeri el annak értékeit és jelképeit, fenntartással viseltetik irántuk, és a maga szokásait, szabályait, más értékeket és jelképeket állít velük szembe.

A kisebbségi és a többségi csoport különbségei az elhanyagolhatóktól a lényegbe vágókig, a csekélyektől a jelentősekig, sőt a kibékíthetetlenekig terjedhetnek. A bicsérdisták ugyan kisebbségben vannak a vegetáriánusokkal szemben, a két csoport mégis igen közel áll egymáshoz. Viszont már lényegesnek mondható a vegetáriánusok és a húsevők közötti ellentét. Ezért nem érzi jól magát egy vegetáriánus a húsevők között, ezért fogadják őt a húsevők kétkedve, gyanakodva, sőt ellenségesen. Idegenek a számára, és ő is idegen számukra.

A közeliség, tehát a lényeges jegyek azonossága és a csupán részkérdésekben megnyilvánuló eltérés azonban nem mindig elég a két csoport, s különösen nem a kisebbség és a többség békés egymás mellett éléséhez. Bizonyos körülmények között a részkérdésekben megmutatkozó eltéréseknek különösen nagy jelentőséget tulajdoníthatnak: ilyenkor elsiklanak a lényeges jegyek azonossága fölött, nem veszik őket tekintetbe. Szemléletes példája ennek a katolikusok és a protestánsok viszonyának alakulása. Bizonyos történelmi helyzetekben – közös keresztény eredetük ellenére – igen feszült volt ez a viszony, és nemegyszer nyílt konfliktusokhoz vezetett. Rendszerint a katolikus többség volt az, amely a protestáns kisebbség uralására, beolvasztására vagy kiközösítésére törekedett.

A társadalomban tehát a kisebbség és a többség viszonya nem statikus, hanem dinamikus, és nem egysíkú, hanem sokrétű. Nemcsak a különbözőségek tényleges mélységétől függ, hanem az eltéréseknek egy adott helyzetből következő értelmezésétől is; nemcsak a kisebbség és a többség belső erőviszonyától, hanem a kapcsolatokra ható külső körülményektől is.

Nemzeti kisebbségek

Mindez a nemzeti kisebbségekre is vonatkozik, amelyeket más kisebbségekhez viszonyítva még bizonyos specifikus sajátosságok is jellemeznek. A nemzeti kisebbség kétféleképpen határozható meg: mint nemzetiség és mint kisebbség.

Nemzetiségként, csakúgy, mint minden nemzet, bizonyos etnikumot, etnikai csoportot képvisel, ezért sorolja az etnológia mindkettőt egy kategóriába. Vagyis ebben az értelemben a nemzetiségnek és a nemzetnek azonosak az etnikai jegyei. Elvégre a nyelvhasználat tekintetében is általános ez az egybeesés: minden embernek van nemzetisége (nationality, Nationalität), s ez egyaránt jelenthet nemzethez vagy a nemzeti kisebbséghez való tartozást.

Az etnikumnak (etnikai csoportnak) számos, egymástól eltérő definíciója van, a szakembereknek mindmáig nem sikerült rá egyetlen közös és általános érvényű meghatározást találni. A definíciókban leggyakrabban szereplő jegyek közé tartozik a közös terület, közös kultúra, közös nyelv, közös történelem és mindenekelőtt az egy bizonyos közösséghez tartozás, a nemzeti azonosságtudat érzése (a nemzetté válás közös akarata). A felsorolt meghatározó jegyeknek nem kell minden egyes esetben együttesen meglenniük, de ahhoz, hogy egy adott csoportot etnikumnak, azaz nemzetnek, illetve nemzeti kisebbségnek nevezhessünk, feltétlenül szükséges legalább néhány meghatározó jegy együttes jelenléte. Nem elegendő a közös akarat, ha hiányzik a közös terület és kultúra; viszont ha ez a három tényező adva van, akkor nincs szükség közös nyelvre (például a svájciak esetében); másutt a közös nyelvet beszélők több etnikumot is alkothatnak (például a szerbek és a horvátok) és így tovább. Előfordul, hogy a vallási hovatartozás az etnikai azonosságtudat meghatározó tényezője (például a boszniai muzulmánoknál), máskor viszont ez a jegy elhanyagolható. Adott esetben azonban számunkra az a lényeges, hogy az etnikai jegyek tekintetében a nemzeti kisebbség semmiben sem különbözik a nemzettől, semmi nincs, ami a nemzethez képest hiányozna belőle, vagy amiből benne esetleg több volna.

A nemzethez hasonlóan a nemzeti kisebbség is mindezekben a meghatározó etnikai jegyekben keresi és találja meg etnikai azonosságtudatát. Ám azon kívül, hogy etnikum, egyben kisebbség is. S ez már relatív fogalom. Mint nemzeti kisebbség ugyanis csak egy többségi nemzethez viszonyítva alkot kisebbséget. Sőt adott esetben két többségi nemzethez viszonyítva.

A nemzeti kisebbség és az anyanemzet

Az első közülük a többséget alkotó anyanemzet. A nemzeti kisebbséget gyakran ezen anyanemzet oldalhajtásának tartják, és rendszerint a kisebbség is annak tekinti magát, sőt bizonyos esetekben az anyanemzet szerves részének. Számos közös meghatározó jegy köti össze anyanemzetével, például a nyelv, a vallás (vagy vallások), a kultúra, a hagyományok, a szokások, a hitvilág és a legendák, a nemzeti jelképek, a nemzeti értékek és a történelem. Egy lényeges, ám meghatározó jegy tekintetében, amely módosítja az összes többi meghatározó jegyet is, mégis eltér tőle – s ez a területi különállás. A nemzeti kisebbség nem él közös területen az anyanemzettel, ellenkezőleg, két különböző, egymástól kölcsönösen elválasztott területi közösségről van szó. A nemzeti kisebbség valahol másutt, más területeken él, mint az anyanemzet. Ha a két területi közösség kölcsönös egymásra hatása lehetséges, ha ez a hatás intenzív és a mindennapos kapcsolattartás révén realizálódik, akkor ezt a kisebbséget az adott anyanemzet szerves részének lehet tekinteni. Ilyen lehetőség ott adódik, ahol a két közösséget közös határ választja el egymástól, ahol ez a határ a lehető legnagyobb mértékben átjárható, s ahol ezt az intenzív kapcsolatot gazdasági és kulturális összefonódások is elősegítik, közös a piacuk, mindkét oldalon azonosak az egzisztenciális (munka- és letelepülési) lehetőségek stb.

Minél korlátozottabbak a két területi közösség kölcsönös összefonódásának és egymásra hatásának lehetőségei, minél kevésbé átjárható a határ, és minél nagyobbak a két közösséget elválasztó távolságok, annál kisebb annak a lehetősége, hogy a nemzeti kisebbség betagolódhasson az anyanemzetbe. Ilyen esetben a közös meghatározó jegyek is külön-külön, kölcsönös elszigeteltségben őrződnek meg és fejlődnek tovább, és egyre több lesz köztük az eltérés, a sajátos vonás. Ez egyaránt érvényes a közös nyelvre és a közös kultúrára, de az élő hagyományokra, a nemzeti jelképekre stb. is.

Nyilvánvaló, hogy nemzeti kisebbség és anyanemzet teljes egysége, integritása még a lehető legkedvezőbb esetben sem valósulhat meg – éppen a területi elkülönültség meghatározó befolyása miatt. A teljes összeolvadás azt jelentené, hogy a nemzeti kisebbség többé nem lenne az, ami, tehát az anyanemzettől bizonyos tekintetben eltérő kisebbség, hanem teljesen azonossá válna az anyanemzettel. Ez azonban az európai történelemben még sosem történt meg, és ma sem fordulhat elő. Sőt éppen ellenkezőleg, megállapíthatjuk, hogy adott történelmi helyzetekben többnyire távolról sem teremtették meg a nemzeti kisebbség és az anyanemzet intenzív és mindenre kiterjedő kapcsolatának lehetőségét. Ezért van az, hogy az anyanemzete tagjaként Szlovákiában élő szlovák rendszerint könnyen fölismeri a Magyarországról vagy Kanadából érkezett „kisebbségi” szlovákot, s a budapesti magyar is a felvidéki magyart. Kitörölhetetlenek annak a jegyei, hogy két különböző területi közösséghez tartoznak, s ez rányomja bélyegét azoknak a közös jegyeknek a többségére is, amelyek az azonos etnikai közösséghez, az anyanemzethez való tartozásukat bizonyítják. Néha oly mértékben, hogy jogosnak tűnik a kétség, vajon csakugyan az anyanemzet részeként számon tartott nemzeti kisebbségről van-e még szó (például az Amerikába kivándorolt szlovákok második, harmadik nemzedéke esetében).

A nemzeti kisebbség és a többségi nemzet

Ehhez az „elnemzetlenítő” folyamathoz egy másik, a nemzeti kisebbséget szintén meghatározó tényező is jelentősen hozzájárul: egy adott területen élő nemzeti kisebbség ugyanis a vele azonos területen élő, s a közös területet „uraló” többségi nemzettel szemben is kisebbség, lévén hogy a többségi nemzet dominanciája általában a többség és kisebbség adott erőviszonyának természetes folyománya. Az a tény, hogy a nemzeti kisebbség törvényszerűen mindig alárendelt helyzetben van a többségi nemzettel szemben, olyannyira jellemző erre a viszonyra, hogy azt Capotorti az ENSZ számára kidolgozott, a nemzeti kisebbség fogalmát meghatározó ismert definíciójába is belefoglalta, és ez a meghatározás félhivatalosan még ma is érvényes (Francesco Capotorti: Study on the Rights of Persons belonging to Ethnic, Religious and Linguistic Minorities, United Nations, New York 1991). Ezért ott, ahol ez a meghatározó jegy hiányzik, vagyis a kisebbség uralkodó pozícióba kerül, már nem lehet nemzeti kisebbségről beszélni: például a Dél-afrikai Köztársaságban az apartheid idején nem lehetett ex definitio a fehér kisebbséget nemzeti kisebbségnek nevezni.

Ebben az esetben a területi tényező egyetlen magasabb szintű területi közösségbe tömöríti a többségi nemzetet és a nemzeti kisebbséget, melynek keretében rendszerint kialakulnak és mindinkább állandósulnak a két közösség intenzív és átfogó kapcsolatainak természetes feltételei. Ebben a kapcsolatban azonban természetszerűleg a többségi nemzet kultúrája válik uralkodóvá, annak nyelve, annak szokásai és hagyományai, annak jelképei stb., tehát az adott többségi nemzet valamennyi meghatározó jegye. E nemzet természetes fölényét („többségi tényező”) ráadásul még a hatalmi tényező is számottevően erősíti.

A nemzeti kisebbség és az állam

Az emberiség újkori történetében ugyanis az ilyen magasabb szintű területi közösség kívülről rendszerint szigorúan körül van határolva, belülről pedig államszervezetének hatalmi struktúrája rögzíti a státusát: kifelé államhatár, befelé az állampolgárság intézménye védi. Az előbbi elkülöníti más hasonló, illetve hasonlóan szervezett közösségektől, és ezt a különállást minden állam féltékenyen őrzi a határok sérthetetlenségének, az államok függetlenségének és a belügyekbe való be nem avatkozásnak nemzetközi szerződésekben lefektetett alapelve értelmében. Az utóbbi viszont állampolgári egységbe tömöríti egy adott állam területi közösségének lakosságát. Az államnak ez az integráló állampolgársági elve a hazaszeretet eszméje, az állam iránt megkövetelt lojalitás, az állampolgárnak az állammal való azonosulása, az úgynevezett állampolgári kötelességek egész sora által jut érvényre és szilárdul meg.

Az államhatár tehát rögzíti és állandósítja az adott magasabb szintű területi közösséget, aminek különösen ott van jelentősége, ahol ezt a közösséget különböző etnikai csoportok, nemzetek és nemzeti kisebbségek alkotják. Az állampolgárság elve egységesíti az így meghatározott közösséget, és nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül egyenlő jogokat biztosít e közösség minden tagjának.

A nemzet vagy nemzetiség, tehát az etnikai közösség tagja éppen ennek az átalakulásnak a keretében válik egy magasabb szintű területi közösség, tehát az állam polgárává. Ott, ahol ez a kétfajta közösség egybemosódik, a polgári állam fogalmát természetesen átfedi a nemzetállam fogalma: a nemzet azonosul az álammal, a nemzet tagja az állam polgárával. Ott viszont, ahol különválik, vagy olyan soknemzetiségű állam jön létre, amelyben az állampolgárság egységesítő elve a mérvadó, vagy az állampolgárság elvét elnyomó nemzetállam. Így aztán egy adott állam demokratikus voltának a fokmérője, hogy mennyire általános az állampolgárság elvének érvényesítése, és meddig terjed az adott területi közösség tagjainak ebből az elvből következő egyenjogúsága.

A nemzeti kisebbség és a politikai nemzet

Közép- és Kelet-Európa viszonyai között a nemzetet vagy a nemzetiséget csupán etnikai közösségként, etnikumként értelmezik. Nyugaton az ennek megfelelő angol vagy francia fogalomnak, a „Nation”-nak két eltérő jelentése van: etnikai és állami közösséget, azaz etnikai és politikai („állam-”) nemzetet egyaránt érthetünk rajta. Ha ezeket a fogalmakat a nyugati társadalmakra alkalmazzák, az etnikai nemzet (vagy etnikai nemzet és nemzetiség) az adott politikai nemzet szerves része.

A politikai nemzet egy adott állam valamennyi állampolgárának közössége, akik ezzel a közösséggel azonosulnak, és akiket ennek a politikai nemzetnek a közös eszméje egyesít. Az az eszme, amely egységbe tömöríti őket, és annak érzésével és tudatával tölti el, hogy egy életképes, jól működő társadalom tagjai. Nyilvánvaló, hogy önmagában az állam nem lehet egységesítő tényező, hiszen az csupán külső összetartó erő, hatalmi egységesítő elem. A politikai nemzet közös eszméjének hiányában a társadalom egyes összetevői, például éppen a nemzeti kisebbségek, mesterségesnek, természetellenesnek, életképtelennek érezhetik a hatalmi eszközökkel megteremtett közösséget.

A fenti értelemben a politikai nemzet fogalma azonos a nép fogalmával („the people”, „le peuple”). Ha az USA-ban „amerikai nemzetről” beszélnek, akkor azon mindig az USA egész népességét értik. Nálunk épp ellenkezőleg, a nemzet és a nép fogalmát csupán etnikai értelemben azonosítják: a „szlovák nemzet” ugyanúgy, mint a „szlovák nép” csak a szlovákok etnikai közösségét és nem Szlovákia valamennyi lakosát jelenti.

Ebben az értelemben szlovák politikai nemzet mint a Szlovákia minden polgárát magában foglaló szociális közösség még voltaképpen nem létezik, ez a fogalom még nem vert gyökeret társadalmi tudatunkban, tehát a nyelvünkben sem: ennek bizonyítéka, hogy eleddig még megfelelő kifejezésünk sincs rá. Így a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek csupán az országban élő állampolgárok halmazának részei, s nem a szlovák politikai nemzet tagjai, hiszen az még nem is jött létre. A politikai nemzet hiánya közvetlenül összefügg azzal, hogy Szlovákiában még nincs, azaz még csak most van születőben a polgári társadalom. Más szóval a polgári társadalom kialakulásának és létének feltétele a politikai nemzet létrejötte és léte.

Mindebből kitűnik, hogy a domináns többségi nemzet önmagában még nem politikai nemzet. Csak a nemzeti kisebbségekkel együtt válhat a politikai nemzet részévé, csak velük együtt alkothatja a polgári társadalom alapját. A polgári társadalomban a kisebbség a politikai nemzet szerves része.

A nemzeti kisebbségek és a polgári állam

Egy demokratikus államban etnikai hovatartozásuktól és nemzeti azonosságtudatuktól függetlenül minden állampolgár egyenlő. A fejlett demokratikus állam létének feltétele a polgári társadalom, amelynek az adott állam területén élő minden etnikum egyenrangú tagja. A polgári társadalom alapvetően önigazgató közösség, ezért az adott államtól mindig csak annyira függ, amilyen mértékben a szubszidiaritás elvének szellemében átruházza az államra a polgári önkormányzati rendszer hatásköreinek egy részét. Minél fejlettebb egy polgári társadalom, annál „gyengébb” az államszervezete, s minél fejletlenebb, állama annál erősebb, annál „mindenhatóbb”, annál inkább beavatkozik a társadalmi élet valamennyi szférájának működésébe.

A polgári állam a polgári társadalom érdekeinek és szükségleteinek alárendelt állam. Ott, ahol a polgári társadalom még nem alakult ki, vagy nem eléggé fejlett, nincs és nem is fejlődhet ki polgári állam sem.

Ha a politikai nemzet a polgári társadalom alapja, akkor csakis ez a politikai nemzet lehet a polgári állam egyetlen államalkotó nemzete. Ha a domináns etnikai nemzeten kívül a nemzeti kisebbségek is szükségszerűen részesei a politikai nemzetnek, akkor a polgári államban a nemzeti kisebbségek elválaszthatatlan részei a politikai nemzetnek.

A demokratikus polgári állam ellentmondása éppen abban rejlik, hogy egyrészt optimális feltételeket teremt ahhoz, hogy a területén élő összes nemzet és nemzetiség nemzeti identitása szabadon érvényesüljön, másrészt az állampolgárság alapelve megerősíti az állam minden lakosának polgári azonosságtudatát. A polgárok egyenlősége előbbre való, mint a nemzeti sokszínűség, s az egyenlő feltételek ösztönzőleg hatnak a kölcsönös gazdasági, politikai, kulturális, szociális és etnikai kapcsolatok fejlődésére, így az adott állam keretein belül az etnikai közösségek határai elmosódnak. Ennek társadalmi vetülete a vegyes családok és házasságok, a vegyes lakosságú területek kialakulása, a gazdaságban megmutatkozó eredménye a nemzeti és nemzetiségi korlátoktól mentes egységes gazdasági rendszer kiépülése, a kultúra területén a nemzeti kultúrák egymást gazdagító összeolvadása, politikai téren pedig az állampolgárság elvének túlsúlya a nemzeti elvvel szemben. E folyamat eredményeképpen a demokratikus állam területi közösségét alkotó nemzetek és nemzetiségek egyre erősebben közelednek egymáshoz, felgyorsul kölcsönös természetes asszimilációjuk. Legjellegzetesebb megkülönböztető jegyük a nyelv, esetleg a vallás marad, viszont háttérbe szorulnak a hagyományok, népszokások és a jelképek eltérései (esetleg „folklórrá” szelídülnek), s a továbbiakban a közös gazdasági rendszer, az életszínvonal, a történelem és a kultúra meghatározó jegyei kerülnek előtérbe.

A polgári államban tehát a többségi nemzet domináns szerepét kiegyenlíti az állampolgárság alapelvének megfelelő hangsúlyozása, ezért a többségi nemzet meghatározó voltának jegyeit bizonyos, a nemzeti kisebbségek számára biztosított „kiegyenlítő” jogok kompenzálják. Ezek közé tartozik a nyelvhasználati jog („nyelvtörvény”), amely azért nyer törvényi szabályozást, hogy a kisebbségi nyelvek használatának minimális jogát biztosítva, ellensúlyozza a köznapi gyakorlatban, a hírközlésben és a hivatalos érintkezésben a többség nyelvének természetes túlsúlyát.

A nemzeti kisebbség és a nemzetállam

Az állampolgárság elvének háttérbe szorítása oda vezet, hogy kialakul a többségi nemzetet uralkodó, államalkotó nemzetnek kinyilvánító ideológia, ami indokolttá teszi e nemzet kiváltságos helyzetét és azt, hogy tagjait „első osztályú állampolgároknak” tekintsék. Más nemzetek vagy nemzetiségek képviselői így másodosztályú állampolgárokká válnak, akiknek bizonyos állampolgári jogait nem ismerik el.

A soknemzetiségű területi közösségben tehát a nemzetállam szembefordítja egymással a nemzeteket és a nemzetiségeket, igyekszik őket elszigetelni egymástól, erősíti az uralkodó (államalkotó) nemzet önazonosulási folyamatát, miközben elnyomja a nemzeti kisebbségek hasonló törekvéseit. A többségi nemzet természetes dominanciáját tovább erősíti, mondhatni megsokszorozza az, hogy ez a nemzet bitorolja az államhatalmat: a többségi nemzetből uralkodó nemzet lesz. A nemzeti elv túlsúlyba kerül az állampolgárság elvével szemben, tehát semmi sem segíti elő, semmi sem erősíti az egységes, közös polgári tudat kialakulását. Ellenkezőleg: éppen azt szorítja háttérbe a nemzeti önazonosulás. A nyomás azonban ellennyomást vált ki, az elnyomás erősíti a védekező reakciókat. A nemzetállam alapelveinek érvényesítése valamely soknemzetiségű területi közösségben paradox következményekkel jár, feltámad a kisebbségek nemzeti öntudata, megerősödik önazonosulási folyamatuk. Vagyis a nemzetállam csak úgy valósíthatja meg egységesítési törekvéseit, ha oktatás-, művelődés-, szociál- és gazdaságpolitikájában a nemzeti kisebbségek erőszakos beolvasztásához folyamodik.

Ebből következik, hogy a nemzetállam a polgári társadalom és a polgári állam természetes ellensége. A nemzetállam nem lehet polgári állam, lévén annak szöges ellentéte. A nemzetállamban, mivel polgárainak egyenlőtlenségére, a területén élő etnikumok rivalizálására és viszálykodására épül, nem jöhet létre polgári társadalom. A nemzeti kisebbségek természetes alanyai azon nemzetállam elnyomásának, amelynek területén élnek.

A nemzeti kisebbség és az anyanemzet állama

A nemzeti kisebbség kisebb-nagyobb mértékben azonosul anyanemzetével, de nem azonosul annak államával. Állampolgársága folytán egy másik államhoz kötődik, az vált anyaállamává, vagy legalábbis annak kellett volna azzá válnia. Ezt a kötődést alapvetően meghatározza az állam jellege, az ott élő kisebbségek helyzete és a többségi nemzet kisebbségekkel szembeni magatartása. Az elnyomott, elégedetlen kisebbség, amelynek kisebbségi követeléseit nem ismerik el, nem tarthatja „anyaországának” azt az államot, ahol él, mivel tagjai nem tekinthetik magukat ezen állam egyenrangú polgárainak.

Az anyaállamától elidegenített, elégedetlen kisebbség egyre inkább közeledik anyanemzetéhez, ami fokozhatja elszakadási törekvéseit, s a vágyat, hogy anyanemzete államához csatlakozzon. Az anyanemzet állama azonban nem kezdeményezheti, ösztönözheti vagy támogathatja ezeket a törekvéseket. Ez az állam ugyanis a nemzetközi szerződések értelmében területi elven jött létre, jogköre nem terjed túl az államhatárokon. A határain túl élő nemzeti kisebbség tagjai nem az ő állampolgárai, kívül esnek a hatáskörén. Az az állam tehát, amelyben az anyanemzet a domináns, nem lehet minden olyan egyén állama, aki az anyanemzethez tartozónak tekinti magát, csupán azokat képviselheti, akiket hozzáköt az állampolgárság elve, akik az állampolgárai. A nemzeti kisebbség tagjai nem az anyanemzet, hanem egy másik állam polgárai, s ez olyan tényező, amely folyamatosan bonyolítja a helyzetüket.

Az anyanemzethez való kötődés

Megpróbáltam megindokolni, miért nem egyesülhet soha teljesen a nemzeti kisebbség az anyanemzetével: megakadályozza ebben területi különállása. Másfelől az is igaz, hogy nem is választható teljesen külön az anyanemzetétől: ha ez megtörténne, megszűnne a nagyobb nemzethez viszonyított kisebbségi státusa, többé semmilyen kötelék nem fűzné hozzá, vagyis önálló nemzet válna belőle. Tehát az anyanemzetéhez fűződő viszonyát tekintve a nemzeti kisebbség besorolása valahol e két pólus között van: az anyanemzetéhez intenzíven kötődő kisebbség fokozatosan annak szerves részévé válik, az a kisebbség pedig, amely egyre lazább szálakkal kötődik anyanemzetéhez, az önálló nemzet státusza felé közeledik, vagy (és ez a gyakoribb eset) afelé, hogy valamely más (domináns többségi) nemzet asszimilálódott részévé váljon. Például a szlovákiai magyar kisebbség inkább az első, a magyarországi szlovák kisebbség viszont inkább az utóbbi esetet példázza.

Az etnológusok az anyanemzethez való kötődést és az attól való eltávolodás mértékét hangsúlyozzák (eltérések az irodalmi nyelvtől, a kulturális és a néphagyományokban, a nemzeti történelemben mutatkozó eltérések), a jogászok és a politológusok viszont kerülik ennek a jegynek a vizsgálatát. Például Capotorti fent említett, a nemzeti kisebbséget meghatározó definíciója meg sem említi ezt a jegyet. Ennek nyilván az az oka, hogy ezt a szempontot csupán az úgynevezett „standard”, a modern európai nemzetállamok megalakulása (határok eltolódása) és a bennük lezajló társadalmi mozgások (migráció) következtében keletkezett nemzeti kisebbségek esetében lehet alkalmazni.

Az olyan nem standard kisebbségek esetében, amilyenek például a romák és a zsidók, az anyanemzet kritériuma és a hozzá való kötődés kérdése már jóval összetettebb. Lehet-e egyáltalán a romákkal összefüggésben anyanemzetről beszélni? Ha igen, akkor csak arra a feltételezett, eredeti történelmi anyanemzetre gondolhatunk, amely napjainkban már csupán szétszórtan létezik. Ám nyilván ez az alapvető (rendszerint hallgatólagosan elismert) tény szolgáltat érvet ahhoz, hogy a romákat egyetlen országban se tekintsék nemzetnek, csak nemzetiségnek.

Egészen Izrael állam megalakulásáig a zsidók esetében is az eredeti anyanemzet, vagyis a történelmi zsidó nemzet volt az érv, amely azonban már csak diaszpórákban élt, és a zsidóság modern történetében már régen nem létezett. Izrael államban csak ex post, utólagosan – szervezett betelepítés révén – kezdett kialakulni az a modern zsidó nemzet, amely elejétől fogva céltudatosan vállalja a világ valamennyi zsidó kisebbségének viszonylatában az anyanemzet szerepét is.

A nemzeti kisebbségek és az önrendelkezési jog

Azzal, hogy a nemzetközi jog és a politológia elismeri a nemzeti kisebbségek e meghatározó jegyét, a nemzetek és nem a nemzeti kisebbségek önrendelkezési joga mellett szóló érveket erősíti meg. Az eddigi hivatalos érvelés jobbára a járulékos következmények szintjén mozog: a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogát azért nem lehet elismerni, mert ez megsértené az anyaország integritását, határait, vagy súlyosan veszélyeztetné egy adott régió stabilitását stb. A kisebbségek joggal nehezményezik ezt az érvelést, igazságtalannak, egyoldalúnak tartják. Hiszen az állam integritásának, határainak, etnikai és szociális struktúrájának bármely más módon történő megsértése éppúgy destabilizáló tényező lehet, mégis csak a nemzeti kisebbségekkel szemben hozzák fel ezt az érvet. Minthogy a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia felbomlásakor nemzetek érvényesítették önrendelkezési jogukat, a világ egyszerűen tudomásul vette a régió destabilizálását.

Véleményem szerint egészen más a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogának elismerését gátló érvek alapja. Azért formálhat erre csak nemzet jogot, mert az e fogalom mindkét értelmében szuverén egységet képez.

Egy nemzet abban az értelemben tekinthető etnikailag szuverén egységnek, hogy már nem tekinti magát valamely magasabb szintű etnikai egység, azaz „fölöttes anyanemzet” szerves részének. Például a „szlávság” mint olyan sem jelent már az egyes szláv nemzetek számára olyan magasabb szintű etnikai egységet, amelynek ebből kifolyólag önrendelkezési jogot kellene kapnia. Ezzel a joggal külön-külön csak a szlovákok, csehek, lengyelek, oroszok stb. bírnak, nem a szlávok összessége. Minden nemzet egyben anyanemzet is, ezért egyedül a nemzeteket illeti meg az önrendelkezés joga.

Ugyanígy a nemzet politikai nemzetként is, vagyis egy adott állam keretén belül létező állampolgári közösségként is a legmagasabb szintű szuverén egység. Sőt a politikai nemzet szuverenitása sokkal hatékonyabban érvényesül a polgári államban, mint az etnikai nemzet szuverenitása a nemzetállamban, mivel ez a szuverenitás a kinyilatkoztatás szintjéről áttevődik a politikai hatalom működő mechanizmusának szintjére: a nemzet ez esetben e hatalom hatékony forrása és korlátozó tényezője. Egy működő polgári társadalomban a politikai nemzet naponként, folyamatosan érvényesíti önrendelkezési jogát, mivel az mindenekelőtt az önigazgatás rendszere által valósul meg.

Ezzel szemben a nemzeti kisebbség sem etnikai, sem politikai szempontból nem szuverén egység, ezért csakis az ilyen egységek által érvényesített önrendelkezési jog részese lehet, nem érvényesítheti azt csakis önmagára nézve, és csak önmaga által.

Az önrendelkezési jog érvényesítése az anyanemzet által

Minden nemzeti kisebbség részese anyanemzete életének annak nyelve, kultúrája, egyszóval nemzeti identitása által, és ekként részese anyanemzete önrendelkezési jogának is. Jusson csak eszünkbe, például, mekkora vehemenciával érvényesítették a kanadai szlovákok ezt a részesedésüket a Szlovákia önállóságáért és függetlenségéért, a Szlovák Köztársaság megalakulásáért vívott küzdelemben. Nem kanadai területen akarták megalakítani államukat mint a kanadai szlovák kisebbség önálló kanadai államát, hanem csehszlovák területen: anyanemzetük törekvésének megvalósításáért harcoltak.

A diaszpórában élő zsidók először csak igényelték, majd meg is szerezték a történelmi zsidó területeket, ahol utólagos betelepítéssel (újólag) létrehozták a zsidó anyanemzetet, s ezáltal megteremtették a törvényes feltételeket önrendelkezésük érvényesítéséhez. Ezzel szemben a romák nem tudnak visszamenőleg igazolni valamiféle ősi, a roma anyanemzet által eredetileg lakott történelmi területet (bár feltételezhető a létezése), és nem is törekednek rá, hogy rekonstruálják és egy helyre összpontosítsák anyanemzetüket, ezért az ő esetükben nincs és nem is lehet szó egy feltételezett (mert ma már szétszórt) roma anyanemzet önrendelkezési jogának érvényesítéséről.

Természetesen a nemzeti kisebbség önrendelkezési jogának érvényesítése az anyanemzet révén és által igencsak korlátozott. A kisebbség politikai tevékenysége egy adott cél érdekében (például a különféle kampányok) gyakran egy másik állam belügyeibe való beavatkozás jellegét ölti: a kisebbség képviselői vagy saját államuk területén az anyanemzetük állama irányában, vagy anyanemzetük területén más állam polgáraiként fejtenek ki efféle tevékenységet. Ilyen megítélés alá esett a kanadai szlovákok közbenjárása a CSSZSZK szétverésének ügyében vagy Duray Miklós beleszólása a magyar parlamenti választásokba.

A kisebbség képviselői tehát e jog érvényesítése terén politikai tevékenységükben nem engedhetik meg maguknak ugyanazt, amit az anyanemzet tagjainak teljes mértékben elnéznek. Másrészt a kisebbség elvből nem élhet az anyanemzet tagjainak azon törvényes lehetőségeivel sem – például a választások vagy a népszavazás –, amelyek által közvetlenül érvényesül az anyanemzet állampolgárainak önrendelkezési joga.

A kisebbség tehát csak korlátozott mértékben vehet részt az anyanemzet önrendelkezési jogának érvényesítésében, s nem is gyakorolhatja ezt a jogot, ami lényegesen csökkenti az anyanemzettel való azonosulásának, az anyanemzet életében való teljes értékű részvételének lehetőségét. A kisebbség közvetlenül, az anyanemzet részeként nem érvényesítheti ezt a jogot, erre kizárólag közvetve, tehát az anyanemzet azon tagjai által van lehetősége, akik az adott állam polgárai.

Vagyis itt is érvényes az az elv, hogy minél átjárhatóbbak a nemzeti kisebbséget és az anyanemzetet elválasztó határok, minél gazdagabbak és sokoldalúbbak e két közösség gazdasági, oktatási-művelődési és politikai kapcsolatai, minél teljesebb a nemzeti kisebbség részvétele az anyanemzet életében, annál kevésbé érzékeli ez a kisebbség az említett megszorítások kedvezőtlen hatását.

Az önrendelkezési jog érvényesítése a politikai nemzet által

A polgári társadalomban a kisebbség a politikai nemzet teljes jogú tagja, és ennek értelmében teljes mértékben részesül a politikai nemzetet megillető valamennyi jog, így az önrendelkezési jog érvényesítésében is. Ez a részesülés nemcsak a polgári állam közvetítése által valósul meg, hanem mindenekelőtt a helyi demokrácia, a helyi és a regionális, a kulturális, iskolaügyi és területi önigazgatás révén.

Olyan fejlett polgári társadalmat azonban, amelyben a nemzeti kisebbségek minden téren a politikai nemzet teljes jogú tagjai, mindmáig még Nyugaton sem sikerült sehol hiánytalanul megvalósítani, Közép- és Kelet-Európa posztkommunista államai pedig még nagyon távol állnak ettől az ideális állapottól. Vagyis a nemzeti kisebbség önmegvalósítása a politikai nemzet által lényegében áthághatatlan akadályokba ütközik.

Ha nem jött létre, nem működik a politikai nemzet, a nemzeti kisebbségnek sincs anyaországában semmilyen társadalom adta lehetősége a politikai önmegvalósításra. A hazai össztársadalmi fórumot teljes egészében a domináns többségi nemzet sajátítja ki magának, a nemzeti kisebbség kénytelen visszahúzódni a maga partikuláris szféráiba. Ahelyett, hogy a többségi nemzettel karöltve az össztársadalmi problémák megoldására törekedne, vele együtt és hozzá hasonlóan, mindenekelőtt a saját szűken értelmezett „specifikus” problémáit helyezi előtérbe, a maga sajátos érdekeinek védelmét és érvényesítését tartja szem előtt. Önvédelemből a többségi nemzettel és e nemzet érdekérvényesítésével szemben nemzetiségi igényeit és követeléseit hangoztatja, ezzel is hangsúlyozva a társadalom többi tagjától való különállását.

Az autonómia mint szükségmegoldás

Ennek az elkülönülésnek aztán a legteljesebb, legtökéletesebb és legátjárhatatlanabb módja a kulturális, oktatási stb. s végső soron a területi és politikai autonómia lesz, amely a körkörös védelem kínai fala gyanánt véd az uralkodó nemzet pozíciójára törekvő és így az államot fokról fokra teljesen kisajátító domináns, többségi nemzettel szemben. Vagyis az autonómia nem lesz egyéb, mint valamiféle, belső határokkal körülvett „állam az államban”, amelynek határait az uralkodó nemzetnek nem szabad átlépnie.

Így válik a területi és politikai autonómia a nemzetállam patthelyzethez vezető fejlődésének logikus betetőzésévé: létrejön a fegyveres béke. A nemzetállamban ezenkívül már csak a nemzetiségi kérdés hatalmi eszközökkel történő megoldása: az erőszakos beolvasztás, az etnikai tisztogatás, a véres összetűzések következhetnek. Az autonómia a nemzeti kisebbség önrendelkezési jogának érvényesítése ott, ahol ez a kisebbség sem az anyanemzete, sem a politikai nemzete által nem osztozhat annak érvényesítésében.

Ebben az értelemben az autonómia annak a kifejezése, hogy a nemzeti kisebbség lemond arról, hogy a polgári társadalom és a polgári állam létrehozása érdekében a domináns többségi nemzettel együtt politikai nemzetet alkosson. Az autonómia által a nemzeti kisebbség különválik a domináns többségi nemzettől, a két etnikum a fennálló közös állam határain belül külön-külön határozza meg a maga a hatáskörét. Vagyis az autonómia valamiféle asszimetrikus föderáció, a polgári társadalom és a polgári állam pótléka.

Az autonómia megteremtésével a nemzeti kisebbség egyúttal lemond másik, úgynevezett állampolgári azonosságtudatáról: már csak az anyanemzetével való azonosulás marad meg számára. Így elszakítja azokat a kötelékeket, amelyek annak a közösségnek a tagjaihoz fűzik, amelyben él, és lényegesen leszűkíti az ezt a közösséget hatalmi eszközökkel összetartó anyaállamhoz fűződő külső kapcsolatait is. Ahelyett tehát, hogy ebben az államban részese lenne egy széles körű össztársadalmi azonosulásnak, az autonómia korlátai között csupán egy szűk csoporttal vállal azonosságot.

Következtetések Szlovákia számára

Szlovákia önállóvá válása nem a szlovák politikai nemzet ügye volt, minthogy az akkor még itt nem létezett. Nem volt Szlovákia összlakosságának vagy a területén élő összes etnikumnak az ügye sem. Csupán egy – igaz a legnagyobb – etnikum, a szlovák nemzet politikusainak és elkötelezett tagjainak a szívügye volt.

Épp ezért kellett érdekeltté tenni az új állam létrehozásában és megmaradásában annak minden lakosát, minden etnikumát. Ennek leghathatósabb módja az lett volna, ha az új államot polgári alapokra helyezik, és mindent elkövetnek a szlovák politikai nemzet és a szlovák polgári társadalom kialakulásáért.

Ehhez viszont szükség lett volna egy, ezt az új politikai nemzetet és ezt az új polgári társadalmat egységesítő eszmére is; elvégre az új állam éppen ennek az egységesítő eszmének a megőrzése és megvalósítása érdekében jött létre. Annál is inkább szükség lett volna erre, hogy okuljunk a csehszlovák társadalom végzetes hibájából: az ugyanis éppen a sorsdöntő pillanatokban híjával volt valamiféle időálló, a csehszlovák politikai nemzetet összetartó, filozófiai, erkölcsi és történelmi szempontból indokolt egységesítő eszmének, egy olyan eszmének, amelyet a társadalom egyes rétegei (köztük a nemzeti kisebbségek is) legalább utólag a magukénak tekintettek volna, s így politikai nemzetet alkotva kiálltak volna a fennmaradásáért, amelyben együtt maradtak volna, és továbbra is együtt akartak volna maradni.

Ehelyett a nemzet alapító atyái a nemzetállam eszméjét kínálták fel, amely megszilárdítja, örök érvényűvé teszi a többségi szlovák nemzet domináns helyzetét, napjainkban pedig intenzív erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a szlovák nemzetet uralkodó nemzetté tegyék. Vagyis a nemzeti kisebbségeket a szlovák társadalom e nemzet által uralt, manipulálható objektumainak szerepére kárhoztatják. Az önálló Szlovákia így etnikai megosztottságot, etnikai viszálykodást kapott hozományul, és a jelenlegi kormány politikája csak tovább élezi a fennálló helyzetet.

A szlovák nemzetállami törekvések megerősödése egyre jobban elszigeteli a szlovákiai nemzeti kisebbségeket, körkörös védekezésre kényszeríti őket az uralkodó politikai körök és a nacionalista „rohamosztagok” részéről mind erőteljesebbé váló nacionalista nyomással szemben.

Ezek a „rohamosztagok” a nemzeti sovinizmus nacionalista ideológiájának termékei, törvényszerű, logikus következményei annak, ha egy államban az uralkodó nemzet alapeszméje válik mindenhatóvá. A nacionalista ideológiának szüksége van a „nemzet ellenségére”, s azt azokban az etnikumokban találja meg, amelyek sajátságos jegyeik révén leginkább különböznek az uralkodó nemzettől: szlovákiai viszonylatban a romák és a magyarok töltik be ezt a szerepet. A „rohamosztagok” olyan módszerekkel segítenek megvalósítani a nacionalista kormánypolitikát, amelyeket ezek a kormánykörök egyelőre nem engedhetnek meg maguknak; ha mást nem, legalább megteremtik hozzá a félelem hatékony légkörét, amelyben ez a nacionalista kormánypolitika sokkal könnyebben érvényesül. A kormánykörök, ha már egyebet nem tehetnek, legalább hallgatólagosan támogatják ezeket a „rohamosztagaikat”, ezért nem tudják, és nem is akarják magukat elhatárolni a viselt dolgaiktól; vagy ha mégis, akkor csak a közvélemény nyomására, megkésve, ímmel-ámmal, határozatlanul. Ez a nacionalista kormánypolitika elszigeteltségbe kényszeríti a leginkább érintett szlovákiai nemzeti kisebbségeket: a romákat szociális, a magyarokat politikai gettóba. A romák szociális gettója mindinkább szociális robbanással fenyeget; a politikai gettó pedig a magyarokat egyre inkább arra a meggyőződésre juttatja, hogy nemzeti identitásuk megőrzésének és nemzetiségi jogaik érvényesítésének egyetlen biztosítéka a területi autonómia.

Ne csodálkozzunk rajta, hogy ezek a nemzeti kisebbségek tiltakoznak a legerőteljesebben, hogy az ő hangjuk hallatszik a legmesszebbre. Ha valakinek a tyúkszemére lépnek, feljajdul. Ha ütlegelni kezdik azért, mert jajgat, még hangosabban fog jajveszékelni. A szlovák nacionalisták meggyőződése szerint a legegyszerűbb a kiabálót elhallgattatni. A reálpolitikusok tudják, hogy ez nem megoldás, hanem véres összeütközések esetleges kiváltója. Ezért választják inkább az elégedetlenség és a viszálykodás okainak megszüntetését.

1995. augusztus 1.