És eljön az ő országa

A tavasz jöttével, a természet példáját követve, a szanatóriumi igazgató is virágba borult, lelkesedése és munkabírása nem ismert határt, s egyre gyakrabban nyitotta rá az ajtót az Elbeszélőre az egyeztetőtanács irodájában, hogy megtanácskozza vele regényes beszámolójának gyarapodó fejezeteit. Az Elbeszélő zokszó nélkül tűrte ezeket a zaklatásokat. Mindig is tisztelte az állhatatos embereket, s úgy gondolta, a magánynál még egy megszállott társasága is elviselhetőbb. Egyébként is, jelenléte ebben az épületben egyre inkább jelképessé vált, vagyis fölöslegessé, s csupán azért ücsörgött kávéházak helyett az egyeztetőtanács székházában, mert ez nem került pénzébe.

Nemsokára azonban e hosszúra nyúlt idillnek is vége szakadt. Egy forró szombat délután Asztalos elcsípte őt az épület körfolyosóján, és halálsápadtan közölte vele:

– Itt vannak! Láttam őket!

– Kik vannak itt? – kérdezte az Elbeszélő türelmesen.

– Hát ők! Richard Wagner, meg Bonifác, meg az egész banda. – Asztalos felemelte remegő kezét, és rámutatott az udvari presszó sarkában kávézgató úriemberekre, akik élénk tanácskozásba merültek az egyeztetőtanács egyik vezetőjével. – Odamegyünk és leleplezzük őket.

– Ne csináljon bolondot magából – figyelmeztette Asztalost az Elbeszélő.

– Ha maga nem jön, megyek egyedül.

Az Elbeszélő még kétségbeesettebben figyelmeztette:

– Jól gondolja meg, hogy mit tesz.

Asztalos dühösen legyintett, s elindult a lépcső felé. Az Elbeszélő nem nagy meggyőződéssel követte, viszont gyávának sem akart látszani. Jó kis botrány lógott a levegőben. Az Elbeszélő akkor sem érezte volna furcsábbnak a helyzetet, ha valaki bejelenti, hogy a Baradlay család teszi tiszteletét a házban, s üdvözli a negyvennyolcas forradalmárok nevében az egyeztetőtanácsot, s a küldöttség egyik tagja maga Kossuth Lajos. Ám az idő nem volt alkalmas a tréfálkozásra, és Asztalost már egy tankhadosztály sem tartóztathatta volna fel. A Richárd Wagnernak nevezett férfiú még mit sem sejtett a rá leselkedő veszélyről. Még akkor sem méltatta figyelemre a szanatóriumi igazgatót, amikor az megállt az asztalánál, és megköszörülte a torkát. Angol nyelven tárgyalt az egyeztetőtanács tagjával. Ódivatú, csíkos öltönyéhez csokornyakkendőt kötött, zakója hajtókájában piros szegfű virított.

– Jó napot, uram! – üdvözölte vészjósló hangon Asztalos.

A Richard Wagnernak nevezett férfi jóindulatú érdeklődéssel pillantott rá, s mondott valamit angolul. Asztalos azonban nem jött zavarba, s még az egyeztetőtanács tagjának szúrós tekintetétől sem riadt meg.

– Ez az úr Richárd Wagner – mondta jó hangosan angolul, bízva leleplezése drámai erejében.

Körülöttük, a kifeszített napernyők alatt kávé, fagylalt vagy üdítő mellett húsölő gyanútlan állampolgárok hegyezni kezdték a fülüket. Az egyeztetőtanács tagja felelősségre vonó pillantást küldött az Elbeszélő felé. Az Elbeszélő ekkor megpróbálta elráncigálni az asztaltól a bukott igazgatót. Igaza tudatától azonban Asztalosnak mintha megduplázódott volna a fajsúlya. Nehezebb volt, mint egy bronzszobor. A Richard Wagnernak nevezett férfi előbb – legalábbis korához képest – bután vigyorgott, majd felcsillant a szeme, a homlokára ütött, és nagyot bólintott.

– Richard Wagner, hát persze... Lohengrin, Parsifal, Nürnbergi mesterdalnokok... Nagy zeneszerző volt, hát hogyne! Mi, amerikaiak is szeretjük, ámbár a fasiszták egy kicsit visszaéltek vele. Wagner, Wagner, a jó öreg Richárd!...

A közeli asztalok felől kuncogás hallatszott, csak az exigazgató nem találta viccesnek a dolgot.

– Na és eljön az ő országa? – faggatta tovább a Richard Wagnernak nevezett kissé meglepődött férfit.

– Az ő országa? Kié? A Richard Wagneré? Asztalos elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést.

– Hát te, Dodó? – fordult inkább a másik férfihoz, aki az egyeztetőtanács tagjának bal felén ült, s bárgyú ábrázatával kirítt környezetéből. – Te is csak angolul beszélsz újabban? Akkor mondj valamit angolul!

A Dodónak nevezett illető fülig pirult, és segélykérően pillantott asztalszomszédaira.

– How do you do! – mondta végül.

– Havdujudu, havdujudu – bosszankodott Asztalos. – Ennyit minden analfabéta ki tud nyögni.

Az egyeztetőtanács tagja elérkezettnek látta az időt a közbelépésre, s erélyes hangon távozásra szólította föl Asztalost.

– Az urak Amerikából jöttek, és a MacDonalds céget képviselik.

A jelentőségteljes hír hallatán sátáni kacaj tört fel Asztalos torkából. Az exigazgató égnek emelte a két karját, viselkedésével részvétet csalt a megvádolt amerikai cégképviselő petyhüdt arcára, s újabb angol szavak kibocsátására ihlette. Végül ott termett két markos fiatalember, s a még mindig hahotázó Asztalost diszkréten a kőkapuhoz kísérte. Következő szavait az amerikai üzletember már az Elbeszélőhöz intézte.

– Remény és Forrás, ez a mi jelszavunk – mondta nyájasan, s az egyeztető-tanács tagja a beavatottak jólértesültségével bólintott. – Remény és Forrás. Ez a mi ikercsillagunk.

Az Elbeszélő sietve elköszönt tőlük, s el volt rá szánva, hogy kirázza a lelket Asztalosból, továbbá figyelmezteti a nyomorult exigazgatót, hogy az egyeztető-tanács székházát ezentúl messzire kerülje el. De míg dúlt-fúlt magában, Asztalos egérutat nyert. Most valahonnan a szomszéd bekötőutca irányából hallatszott ördögi kacagása. Az Elbeszélő gyorsan hátraarcot csinált, és a durva, csukladozó hang irányában folytatta útját. Az énekesmadár azonban elhallgatott, s ki tudja, milyen messzire járt már. Az Elbeszélő a kapualjakba is benézett, mindhiába. Az utca arra a térre torkollott, amely éppen visszakapta régi nevét, s most ismét, ki tudja, hányadszor, Fő térnek nevezték, az errefelé szokásos állandó ideiglenesség jegyében. Szemben a régi városháza remekmívű reneszánsz épületének színes tetőcserepei némán verték vissza a kegyetlen napsütést. Kevesen ténferegtek a téren, jobbára csak osztrák vagy német turisták. Öltözetüknek, diszkrét beszédüknek, természetességüknek köszönhetően a szabad világ aurája lebegett körülöttük. Még mindig egy kicsit mások voltak, mint az igyekvő, de sokat handabandázó és még többet ábrándozó helybeliek, akik ezen a néma mozgóképen úgy festettek, mint hivalkodóan öntudatos bennszülöttek, akik csak nemrég nyilvánították törvényellenesnek a kannibalizmust, s erre módfelett büszkék most. A külföldi turisták jobban illettek a szép környezetbe és a tér összképébe, mint a sunyi tekintetű és elhanyagolt külsejű bennszülöttek – köztük az Elbeszélő is –, akik ezt a várost úgy vették birtokukba, hogy negyvenöt éves módszeres aknamunkával próbálták a maguk vidéki arcképéhez igazítani, nem is egészen eredménytelenül. A paloták nem kis hányada romos állapotban várta a feltámadást, leromlásuk viszont az általános emberi leromlásnak volt hű tükre, s innen nézve a dolgot, mégiscsak a bennszülöttek leromlásával korrespondeált, míg a külföldi turisták jelenléte inkább csak egy jövőbeli, rokonszenvesebb városkép lehetőségét villantotta fel. Az Elbeszélő ebben a pillanatban orrfacsaróan áthatónak érezte bennszülöttsége szagát, s szégyenlősen kapta el tekintetét a közelébe érő turistákról. A ketrecéből a szabadságba visszaűzött állat most vagy megismeri a szabadság törvényeit, vagy elpusztul, gondolta rezignáltán. Az elkényelmesedés és elkorcsosultság ellen nem kínált gyógyszert senki sem. Az Elbeszélőt aggasztotta, hogy a szabadságuk visszanyerésének oly spontánul és önfeledten örvendező tömegből, amely állampolgárokká készült átminősülni, vajmi kevesen mutattak hajlandóságot arra, hogy elsajátítsák a valóságot az ábrándoktól megkülönböztető gyakorlatias észjárást, amely aztán eligazíthatja őket a szabadság vadonában. A legtöbben csupán a régi isteneknek tetsző maszkot cserélték ki új maszkra. Az Elbeszélőben irigykedést ébresztett, hogy a külföldiek nem viseltek maszkot, azonosnak látszottak önmagukkal. Provokatív őszinteségük az álarcos bennszülöttek vérmesebb egyedeit olykor az agresszivitásig felingerelte. Az Elbeszélő keserű szájízzel ismerte be, hogy miként honfitársai közül sokaknak, az azonosság tudata az ő számára is mindenekelőtt az azonosság hiányaként mutatkozik meg. Ezért nem érzett soha honvágyat külföldön. Egyszer arra a kérdésre, hogy mint magyar miért nem települ át Magyarországra, azt válaszolta: „Majdnem mindegy számomra, hogy hol nem vagyok otthon.” Akkor kissé erőltetetten szellemeskedőnek tűnt fel a rögtönzése, később azonban megbarátkozott merész kijelentésével. Csupán a majdnem szócska lebegett a mondatban. Ahogy növekedett a határozatlansága, úgy növekedett a súlya is. Lassan felbillentette a mondat egyensúlyát. Egy idő után az Elbeszélő már csak a „majdnem” helyes értelmezésével foglalkozott. Ezen múlott, hogy az otthontalansága egy napon azt jelentse majd, hogy mindenütt otthon van.

Mindezt megfontolva, az Elbeszélő nagyvonalúan úgy döntött, hogy megbocsát Asztalosnak, és nem üldözi őt tovább. Ez egyébként is kilátástalan dolog lett volna, mert Asztalosnak nyoma veszett. Talán a bukott szanatóriumi igazgató is ráébredt végre, hogy rontja a városképet, s mind a társadalmi, mind a politikai igazságosságnak, de talán a gazdaság rendbetételének is jobban megfelelne, ha nem üldözné tovább Richárd Wagnert, hanem inkább belehallgatna a zenéjébe. Ekkorra már az Elbeszélő is elsompolygott a Fő térről, s mintegy varázsszóra, megállt az első útba eső lemezbolt kirakata előtt. Már azon sem csodálkozott, hogy az első lemez, amelyet megpillantott, a Lohengrin volt, s hogy mindjárt mellé éppen a Jézus Krisztus Szupersztárt helyezte el a kirakatrendező, akiről majd bizonyára kiderül egy napon, hogy valójában biztosítási ügynök. Az Elbeszélő arca verejtékben fürdött, pedig az utcának erre az oldalára nem is tűzött oda a Nap. Csak rövid ideig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy belépjen az üzletbe.

Az üzletben egy szál elárusítólány támasztotta a falat, és egy szál fiatal férfi unatkozott a pénztárgép mögött. A légkondicionálás híre nem jutott még el ide. Az Elbeszélő mélyet sóhajtott, odalépett az egyik rekeszhez, és kotorászni kezdett a lemezek között. Rajta kívül nem volt más vevő az üzletben. Az elárusítólány árgus szemmel figyelte a sarokból, és most a másik kezével támasztotta a falat. A fiatalember megdobta rágógumival. Nagy sokára a lány megszánta az Elbeszélőt, és kedvesen kaján hangon jóslásba bocsátkozott.

– Fogadni mernék, uram, hogy a Lohengrint keresi.

Az Elbeszélő gyönge földmozgást érzett, s mintha a falak is megbillentek volna.

– Hogyan találta ki?

A lány szeme huncutul megvillant.

– Intuíció... Na nem egészen. Ma alig volt vevőnk. De nemrég járt itt egy feldúlt férfi, és a Lohengrint vette meg. Majd betévedt egy külföldi is, talán amerikai, és neki is a Lohengrin kellett... Úgy látszik, ma ilyen nap van.

Többet aztán nem mondott a lány, hanem odament a kirakathoz, és kivette a lemezt.

– Az utolsó darab – mondta. – Bizonyára érdekes. Egyszer talán én is meghallgatom. Ha nem lesz ilyen meleg.

Nemsokára az Elbeszélő megint az utcán volt, hóna alatt a Lohengrinnel, és nem tudta eldönteni, mit cselekedjék. Egészen biztos volt benne, hogy nem akarta megvenni a lemezt, másfelől a dolog úgy festett, hogy mégis megvette. Mintha egy pillanatra valaki más akarata szállt volna belé, s az ő akaratát kiakolbólította. Az ilyesmi persze arcátlanság, gondolta az Elbeszélő, és nem tudta, most éppen kinek, az akarata van benne. Vissza kellene vinni a lemezt, de ez megfutamodásnak tűnhetett volna. Ráadásul a lány az utolsó darabot adta oda neki, s ettől valami mágikus máz kenődött a vételre. Némi vajúdás után az Elbeszélő eldöntötte, hogy mégis megszabadul a lemeztől. Ezért néhány perccel később a közeli parkban az egyik padon „felejtette”. Lassan, feltűnés nélkül távozott a tetthelyről, és legyűrte a kísértést, hogy hátrapillantson. Mindamellett cudarul érezte magát, mint egy hűtlen anya, aki elhagyta síró csecsemőjét. Az Elbeszélő annyira átélte súlyos bűnét, hogy szinte hallotta a szegény, magára hagyott Lohengrin sírását. A fenébe, mondta halkan, a végén még becsavarodom. Úgy sétált a park ösvényén, mintha egy képtárban nézelődne. Gutaütötte békegalambok ültek a fákon, valahol szökőkút susogott, olyan volt az egész világ, mint egy gömbvillám, amely mindjárt felrobban.

Akkor valaki a nevét kiáltotta. Az Elbeszélő tehát mégis kénytelen volt hátrafordulni. Hajdani egyetemi évfolyamtársa, egy bizonyos Tibor loholt felé. Az Elbeszélő évek óta nem látta, s úgy tudta, nem sokkal a forradalom kitörése előtt disszidált. Rémülten látta, hogy Tibor a Lohengrint is hozza.

– Már messziről megismertelek – lihegte a régi barát. – Láttam, hogy fölkelsz a padról, és hogy ezt ottfelejtetted. – Itt megsimogatta a lemez borítóját, mint valami kutyakölyköt.

– Igazán köszönöm – hamiskodott az Elbeszélő. – Néha nagyon szórakozott vagyok.

– Velem is előfordul – vallotta be Tibor. – Mindig sejtettem, hogy nagy operabarát vagy.

– Elképesztő – sóhajtotta az Elbeszélő. – Na és miből sejtetted?

A Tibor nevű régi barát ezen a kérdésen majdnem megbotlott, de végül talpraesetten válaszolt.

– Abból, hogy úgy nézel ki. Rád van írva, érted? Én is operabarát vagyok, és hát a Lohengrin..., a Lohengrin...

– Mi van a Lohengrinnel?

– Semmi – dünnyögte a régi barát. – Csak gratulálni akartam hozzá. Igen, ez a legjobb kifejezés: gratulálni.

Az Elbeszélőnek, ahogy öregedett, egyre bővebben kijutott a régi barátokból. Ahogy szaporodtak az évgyűrűi, mind több régi barát sorakozott fel mögötte, szomorúan integettek neki a visszahozhatatlan régi időkből, amikor még a lányok sokkal kívánatosabbak voltak, s talán a nap is másképpen sütött. A régi barátok helyét mindig új barátok foglalták el, az Elbeszélő elidőzött velük egy kicsit, aztán ezek az új barátok is megkoptak. Szavaik, gesztusaik elszürkültek, mígnem egy napon távolodni kezdtek tőle, s akkor az Elbeszélő kiszellőztette és kitakarította a helyüket, hogy az újonnan érkezők otthon érezhessék magukat. Amikor a régi barátok néha elhozták neki a múltja egy darabkáját, az Elbeszélőben régi örömök, meghitt beszélgetések emléke gyulladt ki, s világított hideg, távoli fénnyel. Árnyékuk, akár a fényük, ártalmatlan volt már.

Mikor a hajdani barátságuk minden emlékét felidézték már, és letelepedett közéjük a hallgatás, amelynek éppen a sok emlék adott mélységet és súlyosságot, az Elbeszélő sietve, érzelgősködés nélkül elbúcsúzott Tibortól. Elindult valamerre, talán a lakására. Balszerencséjére, amerre lépett és amerre nézett, mindenütt ismerősökkel és barátokkal találkozott. A barátok és ismerősök, férfiak és nők, fiatalok és öregek, megdicsérték az Elbeszélő jó ízlését.

– Ó, a Lohengrin! – mondták elragadtatva. Vagy:

– Nahát, a Lohengrin! Vagy:

– A Lohengrin? Ez igen!

Mindük közül a legkülönösebb azonban az a régi barátja volt, akivel legutoljára találkozott. Sem a nevére nem emlékezett, sem az alkalomra, amikor megismerkedtek, mégis tudta, hogy jó barátja az illető. Csak éppen emlékei nem voltak róla. Már jócskán alkonyodott, a régi barát sötét öltönyt viselt, mintha ő lett volna a közelgő éjszaka egyik hírnöke. Az Elbeszélő röstellte, hogy nem emlékszik a nevére, mivel a régi barát rögtön a keresztnevén szólította őt, s így óhatatlanul némi előnyre tett szert vele szemben. Pedig nem versenyeztek, beszélgetésüknek semmilyen tétje nem volt. Az Elbeszélő kínosan érezte magát, de a régi barát, szerencsére, ebből nem vett észre semmit, vagy ha mégis, hát eltekintett tőle, hogy kihasználja az Elbeszélő zavarát. A régi barát arca és hanghordozása, mimikája és választékos beszéde arra a valakire emlékeztette az Elbeszélőt, aki még távolabb rejtőzött a feledésben.

– Emlékszel? Ott, a tónál... – suttogta a régi barát, akinek már a nevére sem emlékezett. – Ott veszítetted el a szüzességedet. Kicsit későn, hiszen nagykorú voltál már. Mindig féltél a nőktől, mert sohasem ismerted ki magad rajtuk. Az Elbeszélőt megijesztette a régi barát tájékozottsága, s noha azonnal az emlékezetébe villant annak a tóparti táborozásnak a képe, amelyről beszélt, a régi barát arca hiányzott a képről. Nyugtalanította, hogy barátja nemcsak fontos részleteket őriz a múltjából, hanem a lelkébe is belelát. Az Elbeszélő valaha bizonyára a legbizalmasabb titkait is kifecsegte neki, s ez több volt, mint kellemetlen. Még akkor is, ha az egésznek semmi jelentősége nem maradt mára, s az enyészet pora rég belepte már ezeket a hasznavehetetlen emlékeket. De a tanácstalanság ugyanaz maradt. Az Elbeszélő megint ugyanolyan tanácstalanul állt az életét befolyásoló vagy meghatározó események középpontjában, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Sokat tanult azóta, de nem sokkal tudott többet. Tanácstalanságát feltörhetetlen burokba rejtette, hogy ne zsarolhassa meg senki sem, és játékszere se lehessen senki önzésének.

Barátja mintha kitalálta volna, mi jár a fejében, mert azt mondta:

– Hagyjuk a múltat. Tévedés, hogy a múlt segít eligazodni a jelenben. Hit nélkül a tanulságok egy kalap szart sem érnek.

Ekkora közhelyre csak bólintani lehetett.

– Egyébként Annamária meghalt. Tudsz róla? – kérdezte a barátja.

– Igen... De nem mentem el a temetésére. Túl messzire sodródtam.

– Sosem értettem az öngyilkosokat – mondta a barátja.

– Én igen – felelte az Elbeszélő. – Egyre jobban értem őket.

Az Elbeszélő tompa fájdalmat érzett legbelül, de ennek csak annyi köze volt a bűntudathoz, mint visszhangnak a forrásához. Más oktávban, eltorzulva és messziről szólította meg a bűntudat, mégis megborzongott bele. Annamária, aki a tóparti táborban elvette a szüzességét, maga is szűz volt még, és az első szerelem odaadásával imádta az Elbeszélőt. És egyben sajnos az első nő is volt, akit az Elbeszélő hagyott el, s az a bűntudat, akkor vérzett még. Annamária mindenét odaadta volna neki, talán még az életét is, s ezt az Elbeszélő nem helyeselhette, mert valamit meg kell tartani, mert mindent odaadni sohasem szabad, ahogy a titkokat sem illik kifecsegni, mert akinek nem marad titka, amelyet magával vihet a sírba, hiába élt. Az öngyilkosok, mint Annamária is, bizonyára tudnának egyet-mást mondani erről.

Barátja most szemére vetette, hogy az Elbeszélő később is mindig akkor cserélte le a barátnőit, amikor azok a teljes létezésüket kínálták föl neki. Sajnos, ez igaz volt. A két házassága is ezen a ponton bicsaklott meg. Most már magyarázhatta, hogy ő sohasem elrabolni vagy kifosztani kívánta barátnői személyiségét, csupán a személyiségük érintésére volt szüksége, éspedig annál inkább, minél jobban különbözött személyiségük az övétől. Az Elbeszélő máig nem tudta megmagyarázni, miért érzett minden általa kezdeményezett szakítás után bűntudatot. Hiszen mindannyiszor csupán annyi történt, hogy már nem volt szerelmes, s a szerelem elmúlása nem bűn, mert éppúgy nem akaratból szűnik meg, ahogy nem is akaratból született. Hacsak az élet maga nem az, amit bűnnek lehetne tekinteni. Ezt az okoskodást azonban elvetette, mert túlságosan misztikusnak találta, azonkívül mazochisztikusnak és végső soron életellenesnek.

Barátja csöndesen megjegyezte:

– Nem állt szándékomban régi sebeket föltépni. Elnézést kérek.

– Nem történt semmi – mondta az Elbeszélő, és ironikusan hozzátette még: – Az új sebek elfeledtetik a régieket.

– Tudom – bólintott a barátja. – Mi hír Ingridről?

Semmi új – mondta az Elbeszélő, és már nem csodálkozott olyan nagyon a barátja jólértesültségén, mint az előbb. Belátta, hogy van a világon valaki, aki mindent tud róla, többet, mint ő maga. Barátja azonban nem kérkedett ezzel a tudással, s inkább visszafogott volt, mint tolakodó. Kiérve a sétatérre, a közeli éjszakai bárba invitálta az Elbeszélőt.

– De nem maradok sokáig – szabódott az Elbeszélő.

– Dehogyis – felelte a barátja. Éppen csak megiszunk valamit.

S hogy ne múljon el ez a nap még egy meglepetés nélkül, az első ember, akit az Elbeszélő a bárban megpillantott, nem más volt, mint az eszelős szanatóriumi igazgató által Richárd Wagnernak nevezett amerikai üzletember, aki azon nyomban az asztalához ültette mindkettőjüket. S hogy a meglepetés még nagyobb legyen, barátja és az amerikai ismerték egymást. Az Elbeszélő kötelességének érezte, hogy bocsánatot kérjen a délutáni incidens miatt. Az amerikai nem tartotta szóra érdemesnek a dolgot.

– Az az úr nyilvánvalóan bolond – magyarázkodott mégis tovább az Elbeszélő.

– Volt – jegyezte meg az amerikai.

– Ezt hogy érti? – tudakolta a kissé meghökkent Elbeszélő.

– Úgy, hogy meghalt – mondta az amerikai. – Úgy bizony. Elütötte egy autó. Azonnal meghalt, nem szenvedett sokáig szegény. – S itt az amerikainak könnybe lábadt a szeme.

– Honnan tudja? – kérdezte gyanakodva az Elbeszélő.

– Nemrég értesítettek róla – mondta egy árnyalattal még gyászosabban az amerikai. – Szörnyű dolog. Szörnyű. Az ember csak úgy megy az utcán, és egyszer csak fuccs! Már nincs is – motyogta maga elé, és az előtte heverő papírszalvétával megtörölte a szemét. – De hát – s itt már vidámabb hangnemre váltott – a bánat adja az élet savát-borsát. Úgy bizony: nem az öröm, hanem a bánat. De ezt ön még nálam is jobban tudja.

Az Elbeszélőt idegesítette az amerikai fecsegése. Egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy igazat beszél.

– Kik értesítették? – kérdezte ezért.

– Hogy kik? Hát a kémeim.

Zavarában az Elbeszélő az amerikai társaságában levő fiatalemberre pillantott, akit eddig nem vett alaposabban szemügyre. Bár elegáns nyári öltönyt viselt, a fiatalember a legkevésbé sem hasonlított üzletemberre. Hosszú haja és szakálla alapján leginkább talán popzenész lehetett.

A kissé hosszúra nyúlt csöndet az amerikai törte meg azzal, hogy bemutatkozott.

– Az én nevem Davis. Ő pedig a barátom. – mutatott a hosszú hajú fiatalemberre. – Mr. Carpenter.