Kisrajz; a veszprémi Szilágyi Lackó és az ő démonának élettere

Elmondom, hogyan ismerkedtem meg Szilágyi Lászlóval.

Néhány éve a nagyon jól megrendezett, de egy műkedvelő rajzoló rossz anyagát bemutató kiállítást néztem meg a veszprémi Kisgalériában, amelyben éppen Szilágyi őrködött. A nyomtatványokkal, műszaki rajzokkal kitapétázott terem bejáratánál ült, hordozható, zöld páncélkasszával a hóna alatt, s különös eleganciájú paradicsommadár-öltözetében, piros kakastaréjú sérójával sajátos jelenség volt. Napok óta nem aludhatott, almaszerű arcát – azóta már tudom, hogy nem szereti az Udo Kierre emlékeztető fizimiskáját, ezért rajzolgatja azt nagy, hullámos vonalakkal annyiszor mássá – álmatlanság gyűrte össze. Összehúzott szemöldöke alól, ellenszenvét csöppet sem titkolva, laposan, pislogva figyelt, engem – az egyetlen tárlatlátogatót.

Aztán érdes, recsegő hangon felszólított és kifaggatott: ki vagyok, miért vagyok itt, mi a véleményem a modernekről, az alternatívokról, a helyi hatásvadászokról, Klee-ről, Miróról, az osztrák expresszionistákról, városi vadakról, alternatívokról és valóságosan: tetszik-e ez a kiállítás? De amikor kiderült, sikerültnek találom az installációt (amely a konvencionális grafikákba belenyúlt és állományát följavította), elfutotta a pulykaméreg: s ami a lényeg, a teremből, udvariasan bár, de ellentmondást nem tűrve kiutasított.

Merthogy az összes anyag, süvöltötte, úgy ahogy van, szar. Azóta köszönünk egymásnak. Hacsak nem dühödten vonul az utcán, magában motyogva, alakján a változatos ruhadarabokat, mintha a személyiségét, ziherájsztűkkel, kapcsokkal, övekkel és szíjakkal összefogva, merthogy ilyenkor nem lehet tudni, észrevesz-e, fogadja-e a köszönést, és milyen reakciókat produkál.

Mondják, a Képzőművészeti Főiskolán is hasonlóan viselkedett. Egyszer például reám ripakodott, hogy ne bámuljam a ZOÉ művésznevet éppen az idő tájt fölvett feleségén az új tetoválásokat.

Máskor felolvasásomhoz fűzött epés megjegyzést, félhangosan, hogy csak kétszáz ember hallhassa. Neki ugyanis nálam is több baja van élőhelyével.

Veszprémben ilyenek voltak mindig a festők és a szobrászok. Csikasz Imre például, városkánk alfája és ómegája, a Margit-sziget vízre hajló nőalakját formázó szobrászunk, közismert nőfaló, példának okáért későbbi életrajzírójával együtt meztelenül fényképeztette magát. Talán éppen ilyenekért, a veszprémiek el nem hiszik róluk, legalábbis, amíg élnek, hogy művészfajzatok. Szilágyit megkésett punknak, hangoskodó bőrfejűnek, lézengő evangélistának vagy polgárpukkasztó utcai arcképrajzolónak tudják.

Pedig Szilágyi abszolút festő. És – persze – alkalmatlan bármi egyéb feladat elvégzésére, amint lehetetlen tőle azt várni, hogy pénzt keressen, ellássa a családját, gyereket neveljen, polgári körülmények között dolgozzék. Mást sem tud, mint festeni, ha pedig nincs olaja, pasztellje, akkor rajzolni, vagy kályhaezüsttel, neoluxszal, mindenféle szprékkel termetes ábrákat felrakni a papírokra. S ha pedig a korhadt hullámpapírok, az ágylepedők is elfogytak, akkor a kövekre és a falakra mázol. Festésen kívül nincs máshoz késztetése és tehetsége.

Egy Séd-parti régi malomból kialakított bérház szoba-konyhás lakásában él, a kiváló minőségű alapanyagokból vagy éppen a minősíthetetlen rongyokra, fémlapokra, műanyaglapokra készült munkáit egyként a padláson raktározza. Azokat a nagyméretű festményeit is, amelyekért a Derkovits-ösztöndíjat kapta.

Hetente átrendezi padlástárlatát – még csak nem is látogatói miatt; aligha vannak sokan –, így hol a szakmailag pontos, megdolgozott anyagok kerülnek elő, amelyek még a legavasabb szemléletű galeristáknak is tetszenének, hol meg azok a festmények, grafikák, amelyek csupán terét adták egy-egy Szilágyi és a démona között lezajló gyors, véres harcnak, s ma már dokumentumokként léteznek.

Lackónknak, akár csak a Cholnoky-fivéreknek, időszakonként alakot váltó démona van: a tehetsége.

*

Szilágyinak nincs szüksége a külvilág inspirációjára: saját fiziológiai létezése szüntelenül és bőven ömlik s torkollik a művekbe. Szilágyi létezéséhez és munkásságához kevés szabály illeszthető, etikai és esztétikai normák alá vonása sem járhat különösebb eredménnyel, személyisége az ilyesféle hatókörökön kívül esik.

Azért azt is látni kellene, Szilágyi milyen körülmények között dolgozik.

A nyitott ablakon át szüntelen hallja a környéki cigányszomszédok életével járó hangokat. A közeli kocsmák szeszgőzöseinek gajdolását. A fényképezőgépeket kattogtató turisták couleur locale-ról szóló áradozásait. Ismerheti a peremlakók néhány tevékenységre leszű kült életét, festményeinek csereberélésekben kialakult értékét, a hídfőnél lévő gyorsbüfé káposztaszagú látogatóit.

S hogy milyen a műterme! S hogy mi az az egyoldalú táplálkozás, és mi a nyomor. Nem mintha nála ez esztétikai következményeket jelentene. Bár biztos, hogy van esztétikailag is értékelhető következménye.

A helyi közgyűjteményekben egyetlen Szilágyi-munka sincs. Máshol sincs, azt mondják, ahhoz még fiatal. Szilágyit költők, szerkesztők, irodalomkörnyéki emberek kóstolgatják, egy-két képzőművész és a kishatalmú esztéták.

*

Főiskola előtt fehér és finom pasztelles szerkezeteket festett, a teljes lényét belemázolta a felületekbe, hogy azokból nagyon is elvágyódjon valami kék és ringató magasakba. A főiskolán nagy testű, erőszakos alakokat, popsztárokat, lányokat és félig ember félig állat lényeket festett, amelyekre aztán, címekként, szubkultúrájára jellemző fogalmakat aggatott. Rávonszolta a jelképet a vászonra, megdögönyözte, felhasította, vérző, szeszes, szeres, eksztatikus jeleneteket rendezett be. A főiskola végével aztán csak szögletes, kiékelt, agresszív foltokat, indulatos színeket, elfutó vonalakat, de mindig emberi szituációkat, amelyben helyet találtak a világ kiszolgáltatottjai, elesettjei. A csavargók, az elmebajosak, a megerőszakoltak, a rockerek, a pokoljárók, a négerek, és azok a szomorú szemű, pálcasovány nők, akik az életében szerephez jutottak. Egy éve pedig mást se nagyon fest, mint lányaktokat, vagy lánytestű szituációkat, és sok-sok önarcképet, arcot. Mindegyiken erotikus utalások, bételvörösben, berlini kékben, cinkfehérben.

Mindezeket akkurátus sorrendben meg lehet tekintetni arról a kávészín, lábanincs ágyról, amely a padlás közepén terpeszkedik. – Ha a látogató ráül, göndör porfelhők veszik rögtön körül, s egy teljes városi égbolt cirrusai fognak a gerendázat alatt lebegni, mindaddig, amíg valaki képnéző ott szöszmög.

A fény a becsukhatatlanul lógó padlásajtó nyílásán keresztül vetődik be, a munkákat a szögekről vagy egymásról le kell emelni, oda kell a világossághoz cipelni, s ezt Szilágyi szolgálatkészen megteszi. Keret nélküli vásznak, összecsukható és hordozható telefonfülke, amelyből az Istent vagy éppen bárki aktuális nagyságot illik föltárcsázni, aki válaszolni úgysem fog (ezért sincs fülhöz illeszthető kagylója), viszont biztosan meghallgat. Aztán megolvasztott-meghasgatott nejlonok, átluggatott furnérlapok, lécekből összedrótozott installációk, s mintha csak betlehemezéshez, vérző üvegcserepekkel, festett lapkákkal, innen-onnan kivágott, környezetük nélkül árválkodó alakokkal berendezett dobozok, ablaktokok. De a legtöbb a keret nélküli vászon. Hol harsány, tomboló színek, hol nagyon fáradt, nagyon megtört, húslila árnyalatok, nagy-nagy felületekre aprólékos gonddal felhordva, avagy csupán lendületből. Szétdarabolt figurák, akikből ismeretlen szerkezetek emelkednek ki, zöld-kék naplemente, amelybe belefullad a tekintet. És mégis minden, ami a műveknek a része, arányos, tiszta, átlátható.

A padlást mára már kisajátították az állandó motívumok és a formák! Manapság madarakat is látni Szilágyinál. Beköltöztek a házi állatok: az arasznyi botsáskák, az ugróegér, a csigák, a seregély és a patkány mellé. A több méteres, vaskályha-derekú, fekete műanyagfólia-tekercsek, amelyek drótokkal-kötelekkel lettek összegörcsölve, s mindenféle plakát színekkel megfújva – hogy aztán színek között, huzalhálókban vergődő, összecsuklott és most kínok között haldokló madarak legyenek. S ez az öt vagy hat madár kezdetben a lakásban volt, ott hevertek a padlón, az ágy előtt, a falakra felrajzolt brutáliák, a kifestett házú éti csigák és a saját labirintussal rendelkező feleség feketés vacka előtt, majd átkerültek a szoborkészítő műhelynek kinevezett, középkori falmaradványok körbeállta szemétdombra – Szilágyi látja a Várhegy bástyáján álldogáló Istvánt (akinek újabban egyre-másra termetes pöcsöt festegetnek éjszakánként), és Gizellát (neki is kerül a combhajlatába egy-egy szprézett rombusz), a nagy, fehér országalapítókat, s éppen a háta mögött magasodik a Margitot felnevelő apácák kolostorának maradványa –, onnan meg fel a csehboltozatos lépcsőn a padlásra, végleges helyükre.

Szilágyi csak azokat a munkákat tűri meg a lakásban, amelyeken dolgozik. De hogy a munka meddig tart, azt senki nem tudja. Van olyan festmény, amely hétről hétre más. A derkovitsosokat bemutató szombathelyi tárlatról tekercsben visszajött akton hol megjelenik a ruha, hol levetkezi. Az Európa elrablásán hol piros, hol meg sraffos kék a nemiszervnyivé zsugorodott nőalak, az antisátános-antirasszista munkák pedig napról napra súlyosabbak lesz nek az újabb falfirkaszerű jelektől.

Aztán Zoé, a rövid, kis vonalakba belekapaszkodó művésztárs, a feleség, mint kézügyben lévő motívum! Ezeregy változatban, duzzogva, sírva, mosogatás közben, hetéraként, olvasás közben, egéretetésnél, kékfestő ruhában. És kések, szilánkok, robbanások. Sok-sok szorongató, leteperő, habzsoló szöglet, sarok, szirt, öböl és karéj.

S mindenhol ugyanaz a sivár, kopottas, pusztuló tárgyi világ, ugyanaz az indulatos, elemző szemlélet – s ugyanaz a képkisajátítás.

Szilágyi úgy figyel magára, hogy közben tudja, a világ éppen benne mire alkalmas. A lakószoba cserépkályháján, amely másra úgysem való, egy manószerű doktor gubbaszt festményalakban – megbillent feje naponta képes lenne másra hasonlítani, de hónapok óta változatlan.

És Veszprémben ez is jó.