Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. november / Macskaregény

Macskaregény

                   

Macskaharapás

                   

Egyik vasárnap reggel ültünk a régi szobámból átalakított étkezőrész sarokpadkáján, még karácsony előtt. Sütött a nap, szólt a CD-lemezjátszó. (Bach: D-moll toccata.) Virslit ettünk. Cirmi ott simult a lábamhoz, ahol csak tudott, boldog volt, hogy megérkeztünk, hogy itt vagyunk. Hatalmas herélt kandúr lett. A házban sohasem adtunk nekik enni, hogy ne szokják meg, de ezúttal örömömben – mivel kint úgysem adhatok neki semmit a sok macska között –egy virslidarabkát nyújtottam Cirminek, Miklós előzetes beleegyezésével. Ő szigorúbb és következetesebb a macskákkal, más területen is. Cirmi úgy bekapta a virslidarabot és vele az ujjamat, hogy felkiáltottam a fájdalomtól. Éppen a körmöm mellett vérzett az ujjam. Akkor még nem vettem észre, hogy a körmöm mindkét oldalán van harapás, mert a két fájdalom egybeolvadt. Jól kinyomkodtam az egyik oldalon vért, ahogy az illik, és a munkám után láttam.

                       

Aznap sok vendég jött, másnap is. Piroska és András hozták Csipit, a tacsi kutyájukat. A macskák elszaladtak, a kutya boldogan rohangált. Hm. Ez is egyensúlyra törekvés – a természet részéről. Ettünk, ittunk, dolgoztunk. Piroska mosogatott helyettem. Elpattant egy pohár, megvágta a kezét. Én álltam oda, az a kis macskaharapás nulla. Csakhogy az ujjam begye elkezdett duzzadni és vörösödni.

Megérkezett Zolika unokaöcsém, Szilvivel, a két kisfiúkkal és Dzsekivel. Dzseki zsemleszínű, selymes szőrű, trimmelt, középmagas fajkutya. Csak állateledel-konzervet és birkahúst eszik. A Waltham állateledelt ő is imádja. A csirke-, marha-, disznóhústól megbetegszik. Hol a füle fáj, hol a szeme gyullad be. De ő is nagyon kedves. A gyermekek edzettek, csak úgy hemperegtek a hóban. Egyedül Dzsekit szárítgatták. Tekintettel a dakszlira, kérdeztem, hogy Dzseki fiú-e vagy lány? Mindegy, mondta Zolika. Csodálkozva néztem rá, ha mindkettő fiú, verekedni fognak. „Tudom – válaszolta Zolika –, de Dzsekinek mindegy, hogy a másik kutya milyen nemű, azt sem tudja, hogy ő fiú-e vagy lány.”

                 

A macskák menekülnek Dzseki elől. Kis Picur, a legújabb jövevény, a törékeny, fehér lábú kicsi macska nem. Ott marad nyugodtan az orra előtt. És mit csinál Dzseki, aki a többit üldözte? Áll előtte, nézi, és a farkát csóválja. Kis Picur pedig elmerülten egy verebet figyel.

                         

Zolika ötvenre jár, széles válla van. A felesége, Szilvi nem tud jól magyarul, Zolika nem tud jól németül. A gyermekek mindkét nyelven beszélnek. Eddig nagy luxusházban kint laktak Németországban: kert, a földszintnek hegyoldalba eső részén úszómedence, szauna, földig érő üvegfalak, amelyek gombnyomásra nyílnak. De amikor náluk voltam, csak én úsztam reggelenként Gizikével. Gizike barátnőm és takarítónőm volt – illetve fordítva kezdődött -, kölcsönadtam nekik nagymamának és házvezetőnőnek. Azért is, hogy a gyermekekkel magyarul beszéljen. Szóval reggelenként csak mi úsztunk Gizikével. Az asztalnál magyarul beszéltünk, és ettük Gizike pompás libamáját meg ropogós libapecsenyéjét. Azt mondja Szilvi németül, hogy nem eszik a májból, mert állatkínzás a libatömés (csak akkor lesz a máj ilyen nagy és finom, ha tömik a libát). Náluk tilos a tömés. „Igen, ezt Hitler rendelte el” – mondja Zolika magyarul. A gyermekek ott, Kirkheimben magyarul jól beszéltek, mióta itt élnek, német óvodába és iskolába járnak, egyre rosszabbul beszélnek. Ennek megfelelően remek dolgokat mondanak, játszanak meg kísérleteznek a nyelvvel.

Az ujjam lüktetve fájt és duzzadni kezdett. Most mi legyen? Vitatkozni kezdenek, hátha veszett volt a macska? Azonnal orvoshoz kell menni. Itt nincs. Budára, az ügyeletre. A macskán nincs semmi változás. Nem is tudnak dönteni. A veszett rókákat éppen arról lehet felismerni, hogy eleinte nagyon szelídek. Cirmi szelídebb lett? Nem. „És Ali néni?” – kérdezi Zolika. Nincs döntés, csak vita. Végül azt ajánlja Zolika, hogy harapjam meg Miklóst és az orvost, akkor ki fog derülni, hogy mi van. Én a mosogatásra gyanakszom, a vegyszerek nem tesznek jót a sebeknek. Ámbár máskor is mosogatok sérült kézzel. Itt mindig történik valami, földközelben, macskaközeiben.

                       

Elcsitulnak a hullámok. Csakhogy harmadnapra már kezdett rossz állapotba kerülni a kezem. Estefelé, Budára menet megálltunk Tahiban az orvosi ügyelet előtt. Azért itt, mert nem kell annyit várni, mint Budán. Be is mehettem azonnal. Az orvos kérdezi, mi történt? Macskaharapás? Elkomorodik: azonnal injekció veszettség ellen, tetanusz ellen. De miért? Nem volt veszett a macskám. Én etettem ügyetlenül. „Azt nem lehet tudni” – mondja az orvos, s int, hogy készítsék az injekciókat. De én nem engedem. Egyrészt nem látom semmi értelmét. A macska nem volt veszett, és tetanuszt minek? „Minden sérülésre köteles vagyok adni.” Akkor én minden hónapban itt ülhetnék, nevetek... A faluból soha senki sem megy orvoshoz egy kis sérüléssel. „Nekem kötelességem” – ismétli az orvos komoran, és készülődnek. „Csakhogy az én beleegyezésem nélkül nem adhatja” – mondom én. Azért dolgozom annyi ideje az egészségügyben, hogy tudjam, jogom van tiltakozni. Az orvos elkomorodik, majd közli, alá kell írnom, hogy nem engedtem beadni, nem védekezem a veszettség ellen. Igaza volt Zolikának: mi lesz, ha megharapok másokat? Láttatok már veszett embert? Biztosan nem, Európából eltűnt a veszettség. Most kezdődik újból. Én láttam ötven éve egy székely legényt. Szíjakkal kötöztük oda a vaságyhoz, még a háború alatt. Szétszakította a köteléket, és habzó szájjal őrjöngött. De itt nincs szó veszettségről, tudom és érzem. „Igen? – mondja az orvos pikírten –, hát akkor mondja meg, holnap milyen idő lesz? Ha érzi, hogy holnap nem lesz veszett a macskája.” Aláírom a nyilatkozatot, hogy nem engedtem beadni az injekciókat. Ekkor lép be Miklós, aki már valóban kezd aggódni. De hallgat, nem szól egy szót sem. Nem szól bele a vitába.

                     

Kilépünk az esti sötétbe. „Miért nem engedted az injekciózást?” – kérdezi Miklós. Először is, mert három napja nem mosakodtam – a fürdőszoba még nem működik, a mosdótál pedig már nem –, másodszor nem vagyok veszett sem én, sem a macska. Miklós azt hitte, hogy nekem valami komoly orvosi meggondolásom van, hogy árthatnak ezek a gyógyszerek. Szekszárdon egy kislány, még az ő gyermekkorában, belehalt a tetanusz védőinjekcióba, amelyet azért kapott, mert elesett a teniszpályán, és felhorzsolta a térdét. Most elnémulva áll, szeme felszikrázik, ahogy rám néz. Majd torokhangon azt kérdezi, honnan tudom, hogy a macska nem veszett. Érzem, válaszolom őszintén. Mire ő az orvossal ellentétben megnyugszik.

Természetesen ahogyan az illik és szokás, azt mondta volt az orvos, másnap mutassam meg a kezemet a sebészeten, ahová Budapesten tartozom. Ezt már jól ismerem, út oda-vissza, várakozás, ellátnak – három óra. Föl sem merülhetett, hogy elmenjek, egy napom volt Budán a Szigligetre indulás előtt.

                       

A biztonság kedvéért tettem az ujjamra kalotaszegi gyógyírt. Kitűnő, ajánlom mindenkinek. (Ez volt az első alkalom, hogy nem használt.) Tehát: egy kanál liszt, egy kanál tejföl és ugyanannyi méz. Jól összekeverjük, és bebugyoláljuk a gyulladt, gennyesedni készülő részt. Még a gyermekklinikán történt, hogy az egyik orvosnő, aki éppen szült, megvágta az ujját, és a seb elmérgesedett, a tulajdon sebészetünkön kezelték. Láttam nap mint nap bejönni, de semmi nem segített, és nagyon nehéz így a pelenkamosás, fürdetés stb. (Még nem volt liberó, minden baba liberózása egy négyzetméter kiirtott erdőbe kerül, és mivel nem bomlik le a drága készítmény, jön a föld kopaszítása után a föld mérgezése; pszichológiai szempontból is érdekes, hogyan hat a személyiség fejlődésére az állandóan száraz popsi; hogyan alakul majd az anális karakter, ha mindent elnyel a liberó, a liberót pedig a kuka – és az análerotika?) A kismama keze nem gyógyult, mindnyájan sajnáltuk, sajnálta az egész klinika. Ajánlottam ezt a falusi írt, és ez segített. Sebészeink nem voltak vaskalaposak; piacetet mondtak. A vörösbort is a sebészeten kezdtük alkalmazni, per os. Ami azt jelentette, hogy ebéd előtt fél pohárka vörösbort adtunk a gyermeknek, ha műtét után nem indult a természetes táplálkozás. Remekül bevált.

             

Megérkeztünk Szigligetre, másnap elmentem az orvoshoz. Kis késéssel érkeztem. Az orvos éppen készült beszállni a kocsijába. Udvariasan, szépen kértem, hogy vetne egy pillantást a kezemre, aztán én ellátom. „Nem! – mondta határozottan. – Jöjjön a holnapi rendelésre, addig lássa el, úgy, ahogy eddig.” Majd, mikor már a volán mellett ült, pro forma megkérdezte, mi van az ujjammal. „Macskaharapás” – mondtam, már unottan. Erre azonnal kiugrott a kocsiból: „Kopogtasson be az ajtón, még ott van az asszisztensem, mondja, hogy köpenyt veszek, és jövök vissza azonnal.”

                           

És aztán jöttek, jöttek a közlések a macskaharapásról. A veszettséget, tetanuszt már ismerjük, ezt hamar lejátszottuk. A macskaharapás csatornája mély és szűk, nem lehet a vér kinyomásával segíteni, annál is inkább, mert a macska szája tele van baktériumokkal, már elfelejtettem, milyen fertőzést lehet kapni hetekig tartó lázas állapottal stb. Közben fertőtlenítettek, kinyomták, benyomták, tisztogatták a sebet, a leváló bőrömre egyféle kenőcs, a sebre másféle kenőcs, oldat, tinktúra, kötés. Holnap megint várjuk. És aztán mindennap vártak.

                         

Megtudtam, hogy a kutyaharapás világos, egyértelmű. Nem veszélyes, legfeljebb össze kell varrni a sebeket vagy plasztikai műtétet végezni. No de a macskaharapás! Mindig a macskák. Mi mindent csinálnak ezek a macskák – különben három év alatt két macskaharapást kezeltek.

Így közeledett és jött a karácsony. Három-négynapos szünet következett az orvosi rendelőben az ünnepek miatt. Elláttak gyógyszerrel, kötszerrel, tanácsokkal. „Ha rosszabbodna, azonnal menjek a keszthelyi sebészeti ügyeletre...” E pár nap alatt meggyógyult a kezem.

                     

Szigligeten is volt egy kis növésű cirmos cica, valahogy mindig kicsi maradt, már évek óta ismertem. Amikor etettem az udvaron, meglátta M., odajött, és kérdezte, hogy a macskaharapás után miért etetem a macskát? – De hiszen ez egy másik macska, miért haragudnék rá? Azonkívül Cirmi sem szándékosan harapott meg, én adtam ügyetlenül az ételt. Csóválta a fejét és szép, hosszú szakállát.

                             

                   

Kivételezettek és háborúk

               

Tavaszodik – a naptár szerint –, közeledik március közepe. De kint hóharmat, köd, Duna-kanyar idő. Este későn, mikor már elcsendesedett a világ, halk nyávintás az ajtóm előtt. Cirmi szeretne bejönni, úgy döntött, ma éjjel velünk alszik. Megvárta, míg a népség különböző kuckókba elbújik. Csak kis Tigrincs alszik az asztal közepén a verandán. A gyümölcsös tálat – ezt nem bántják, mivel akármilyen éhesek, almát, diót nem esznek, meg két kivi is van közte – kitettem a teraszra éjszakára a hűvösre. Letakartam egy félgömb alakú szitaszerű valamivel, s rátettem még egy könnyű terítőt. Természetesen ezen a félgömbön, a gyümölcsös tál tetején alszik kis Tigrincs. Be is horpad reggelre. Miért jó ez neki? Mit keres éppen ott? A mi kezünk nyomát? Vagy szeretetből alszik ott? Már a gyümölcsöt sem tehetem ki éjszakára, mi lesz nyáron? Kis Tigrincs a csapatból kiválva – mármint a mi szemünkben –, kezd egyéniséggé és kedvenccé válni, s talán, azért fekszik a gyümölcs tetejére, mert érzi ezt...

                         

Miután Cirmit – aki megőrizte státusát – beengedem, látom, tart az ágyam felé. De semmi kedvem vele aludni, elindulok Miklós szobája felé, és hívom. Nyugodt, egyenletes léptekkel követ. Hogy miért nem nyávogott Miklós ajtaja előtt? Mert tudja, hogy nem engedi be. Nyilván azt is tudja, hogy nem akarok vele aludni, ezért hajlandó utánam jönni. Nagyon is szeret ő Miklóssal aludni, csak az utóbbi napokban kis feszültség támadt közöttük. Kajtárságon kapta az Úr az öregurat, kidobta, és hatalmas szóval leszidta. Cirmi nem tud leszokni a kajtárságról, Miklós meg a cigarettáról. Ezért nem érti meg Cirmit. Így Cirmi először nálam próbálkozik. Miklós ágyban fekve olvas, amikor belépünk, azt hiszi, valami baj lehet, mivel már elköszöntünk egymástól, és mindketten a békés alvás előtti olvasásnál tartunk. „Mi van?” – kérdezi nyugtalanul, mivel méltósággal és határozottan vonulunk be. Majd meglátja a macskát. „Nem szeret velem aludni mostanában” – mondja komoran.

Reggel kérdezem, hogy aludtatok? „A szokásos rítussal. Először megfontoltan végigmászik rajtam a lábamtól a fejemig, megáll a mellem közepén, és elkezd bámulni, néz mereven, mintha tudni akarna valamit. Aztán tapicskol, dagaszt a mellemen, majd jobbra-balra a lábam mellett keresi a helyét, körbe-körbe forogva, dagasztva, de nem dorombol hozzá.” (Nem dorombolós macska.) „Aztán, mint egy dudor, elhelyezkedik a lábam mellett, szorosan hozzásimulva, fejét elfordítva a lámpától. Ha fordulok, repül egy félmétert, és kezdi az egészet elölről.” Visszazökkentünk a kerékvágásba. Ha én fordulnék így, lepottyanna a földre, mivel az én díványom keskeny. Ha hárman vagyunk rajta, az egyik mindig lelóg.

                     

Mostanában nem szeretem, ha Cirmi délután velem pihen vagy alszik. Mivel több kiló súlya van – jót tesz neki az egyszerű táplálék, de főként az, hogy igyekszik a többiek elől bekapni az ételt –, ha a hasamra fekszik, úgy nyomja, mint egy zsák. Ha barátságból rám ugrik az ablakpárkányról, az egész testem belerándul. Nem tudom, hogy a nagy súly segít-e a depresszión vagy sem, mert mostanában jókedvű vagyok.

               

A háborúban is vigasztalt Nyunyuka, a sziámi macska, ha dorombolt mellettem. Aztán őt is elsodorta a front.

A háború óta nem szeretem, hogy nagy üvegablakok és földig érő üvegfalak között élünk. Nézem a mai üvegpalotákat, és azon tűnődöm, nem tanulták meg az emberek, hogy a legkisebb légnyomásra szétrepülnek az üvegfalak, s a szilánkok a padlóba, a testünkbe csapódnak. Szétszedik a cserépkályhákat, és kidobják a vaskályhákat. A legkisebb hibára leáll a központi fűtés, és akkor mit csinálnak? Ötvenhatban, a forradalom után az előszobában laktunk, és Jancsikályhával fűtöttünk. Nagyon jól megvoltunk.

                         

Azt sem szeretem, hogy közel van a postapalota és a Déli pályaudvar. „Miért?” – kérdezi Szonja csodálkozva. (Jucóka Szonja lányának, amikor megismertem, derékig érő szőke haja volt, és hármasával szedte a lépcsőket.) „Legelőször a telefonközpontot és a vasutat bombázzák, röpítik a levegőbe, hogy megbénítsák a közlekedést és a hírközlést. Akkor mi is repülünk. Mondom.”

                     

Mikor a háború vége felé mentünk át a Margit hídon villamossal, János – a volt férjem, aki kidobta a macskát az ablakon, és három és fél évet volt a fronton egyfolytában – kinézett az ablakon, és azt mondta: „Ha ezeket a hidakat felrobbantják, sohasem fogjuk tudni újjáépíteni.” „Miért robbantanák fel?” – csodálkoztam én. Nem válaszolt. Egy híd maradt meg félig, a Ferenc József híd. Hogyan közlekedtünk? Nem volt mindennapi élmény, de a forgalom sem olyan, mint manapság. Állítólag egyetlen autó maradt meg Budapesten az ostrom után. A lovakat is, miután megdöglöttek, megettük. Hogyan történt mindez? Azt mondták volt az angol pilóták, akik a bombázó repülőket vezették, hogy onnan a magasból olyan parányi célpontnak tűntek a városok, hogy nem érezték a pusztítást, a pontos célzásra kellett vigyázni, mert a bombák sokba kerülnek. Hogy hová csapott le kezükből a halál és pusztulás, azt már nem érzékelték, vagy nem merték érzékelni. Amikor a hangyákat vagy szúnyogokat irtjuk, érzékelem én a csapás súlyát, a szenvedést, a kárt, amit okozok? Vagy én sem akarok erre gondolni...

                 

Van egy ötletem: csípős pirospaprikát szórok le abba a sarokba, ahol bejárnak a hangyák a fürdőszobába. így nem én irtom őket, hanem ők kerülnek el engem. Egy időben egyezséget kötöttem a Városmajor utcában a hangyákkal. Hagytam nekik a földön meg egy asztalkán kenyérmorzsát, ezt-azt, kicsike maradékot. Azt megették, és soha nem nyúltak a kenyérszeletekhez, sem a húshoz, sem a főzelékhez. Akkor ez fontos volt – hűtőszekrény nélkül.

                     

Mi van a hurkával meg a disznósonkával? Közeledik a húsvét. Mi már nem eszünk disznóhúst, füstöltet végleg nem, de a sonka hozzátartozik a húsvéti rítushoz. Ezt szoktunk enni húsvétkor, Erdélyben pedig báránysültet. Agnus Dei; Isten báránya: megeszünk! Pontosan azért eszünk meg Téged húsvétkor, mivel Jézus is feláldozta magát – húsvétkor. Csak hát Jézus tudta, a bárány nem. Kidében a szopós bárány beleit kisütve megettük. Csak tej volt benne, amíg élt...

                       

Szent Ferencet, a poverellot, nagyon szeretem. Ő mondta volt: „Fiacskáim, ne vessétek meg a gazdagokat, amiért puha és meleg ruhákban járnak, nem rossz az, csak jobb a szegénység.” Azért is szeretem, mert egy kissé együgyű, de leginkább azért, mert ő emelte be a kereszténységbe az állatokat. Itt az egyik kedvenc képem...

             

Szent Ferenc az állatoknak prédikált. Az állatok megértették. A gubinói farkas... meg a halak...

                   

A baj csak az, hogy itt a disznócsülök-történet is.

Az egyik poverello, kis ferences testvér, megbetegedett. Hiába főztek neki akármit, nem kívánta, nem evett. Nem akart narancsot, sem fügét, sem salátát, sem halat – disznócsülökre vágyott. Másik testvére keresett egy disznót. Odamenvén hozzá, megszólította: „Disznó testvér! Az én beteg testvérem csülökre vágyik, Jézus nevére kérlek, értsél meg engem, és add ide a csülködet jó szívvel! Szeretetből! Hadd főzzem meg az én beteg testvéremnek.” A disznó megértette vagy sem, visított egyet, majd megdöglött. A gazdája iszonyúan dühös lett, és végül nekik adta az egész disznótetemet. Felmerül bennem a kérdés: nem lett volna egyszerűbb, ha a ferences testvér érti meg a disznót?

                               

Mindenesetre annyit elértek Isten szegénykéi, hogy New Yorkban egy évben egyszer a nagy ferences templomban miséznek az állatoknak. Az IPM-ben olvastam, hogy vittek az állatok esti miséjére elefántot, baktériumokat, bárányokat, kígyókat, bolhákat, lepkéket, majmokat és persze macskákat is. Szegény macskák! Hogy érezhették magukat az úton és a templomban? A baktériumok és vírusok jó a táptalajon biztosan jól boldogultak.

Amikor a pulai nagy aréna lépcsőinek tetejéről lenéztem, egyszer csak belém vágott a döbbenet, vajon mit érezhetett az oroszlán, mikor hirtelen odakerült a porond közepébe, ezer meg ezer szem kereszttüzébe, hogy széttépje a keresztyéneket. (Neki az csak táplálkozás.) Amőba- és víruslétbe nem tudok behelyezkedni. Talán Weöres Sándor tudott. Mi Sanyikának hívtuk. Nekem mindig manó volt, aki szikla és moha is tudott lenni. Meg szél és árnyék, víz meg pára meg templomtorony.

               

                 

Sanyika és Sándor

                   

Nekem Sanyika volt a halálos ágyán is – pedig már pocakot eresztett, és őszült. Azt mondta: „Alaine, egy vörös macska van a nyaka körül a vállán, adja ide nekem.” Nem tudtam odaadni a macskát, nem azért, mert nem volt ott, hanem mert néha az ember olyan ügyetlen a haldoklók mellett is, hogy nem tudja azt adni, amit kérnek. Másnap: „Éhes macskák vannak kint a kertben a ház körül, vigye ki az ebédemet, adja oda nekik!”

                         

Sokat foglalkozott a macskákkal a halálos ágyán. Amy mondta még azelőtt (vagy azután?), hogy utolsó nagy bánata a macskájuk halála volt. Halála? Igen, ezt a szót használta Amy. A macska leukémiás volt, nagyon sokat szenvedett Altató injekciót kapott, elaltató injekciót. Hány gyermekünk félt az alvástól, mert az a halál, hogy könyörgött a kis Bernadetté a klinikán estefelé, ne menj el, maradj itt, nem akarok egyedül aludni. Már az elkülönítőben volt, de nem maradtam, legfeljebb éjfélig. Haza kellett jönnöm, mert a klinikán, a kórházakban nincs időcsúsztatás a diplomások számára, reggel nyolckor fehér köpenyben ott kell állnod az ágy mellett, akkor is, ha nem hunytad le éjszaka a szemed. (Különös, embertelen szakma.)

                     

De Sanyika macskája nem tudott elaludni. Kínjában a drótkerítésen mászott fel, esett vissza. Mászott fel újból és újból. Sanyika aztán lefeküdt a villamossínekre. Meg kell kérdezzem Amyt, szabad-e ezt nekem leírnom? Később olvastam és értettem meg ezt a versét:

                   

Ha valaki ebnek emel mauzóleumot,

kár nevetni.

Tanulj nevetségig szeretni.

                         

A halott Sanyika arca idegen volt. „Enigmatikus” – mondta Amy. Bementem a fényképésszel a boncterembe, vittem a halotti ruháját is – abban a kórházban otthon voltam, valaha ott dolgoztam. Bezárult Sanyika, zárkózott lett, és valami különös, gúnyos mosoly-fintor volt az arcán. Idegen lett. A képeket aztán Amyval a könyvek közé tettük. Most is látom hová, a szekrény tetejére nagy, vastag kötetek közé. Amy azóta sem vette elő. Most megint készülök hozzá. Régóta szeretném javasolni, hogy nézzük meg őket.

               

Nem vettük elő. „Eltűnt a házban – mondta Amy. – Majd kiadja a ház, amikor akarja.”

                     

Sanyika a boncteremben a hideg márványasztalon feküdt meztelenül – érdekes, nem emlékszem, hogy a szemérme le volt-e takarva vagy sem? Kis fenyőgallyat vittem a kertjükből, kedvenc fájáról. Amy adta, hogy a mellére tegyem. Fehér porral volt behintve az egész teste. Feje alatt a karfás díványukról egy párna. Nagyon idegennek hatott. A boncmester sürgött-forgott, fontoskodott. Pénzt várt. Azt mondta, hogy az ő szakmájuk olyan, mint a nyomozás. Mi baja volt életében a tetemnek? Mibe halt bele? Mögötte résnyire nyitva maradt a hullakamra ajtaja. Az egyik fakk szélén fekete ruhás nő feküdt. Egyik gömbölyű karja és lába lelógott a földre. Nincs elég hely a halottaknak, kettőt raknak egy fakkba? Sándornak kijárt a díszhely. De meddig? Mi lesz, ha kilépünk a boncteremből? Letesznek két halottat a földre, vagy őt is benyomják valaki mellé, hogy ott feküdjön félig kilógva?

Ha igaz – azt hiszem, igaz –, hogy egy ideig a lélek még föld- és testközelben marad, akkor mit érezhet? Amúgy is nehéz a találkozás a testtel.

                       

Akkor erre nem gondoltam. Néztem az arcát. Hirtelen Sándor lett, nem is Sándor. Valaki idegen. A boncmester siettetett, hogy fertőtlenítsem a kezemet. Valami mosogatószerű medencéhez vitt. Megsimogattam Sanyikát? Nem tudom. Már nem emlékszem. A haját, fejét bizonyára rendeztem a fényképezés miatt.

                     

Aztán siettem a központi épületbe, az irodába, intézni a hivatalos tennivalókat. Az alagsorokon át mentem, hogy rövidítsem az utat. Mint a pokol bugyrai, szeméttárolók, kidobált holmik, romok, zúgó kazánok, gépek, pinceszag, fojtott pára, félhomály, surranó patkányok és macskák. A patkányok és a macskák: minden kórházban sok „kórházi macska” van. A macskákat etetik a betegek, rugdalják a dolgozók, mert útjukban vannak. A macskák fogják, megeszik a patkányokat. Igen ám, csakhogy néha a Köjál – most ANTSZ-nek hívják – elrendeli a patkányirtást. Kijönnek a sárgaruhás dolgozók, fadobozokat raknak le, kis nyílással az oldalukon, abban van a patkányméreg. A patkányok aztán megdöglenek, csakhogy előbb, amíg élnek még kicsit mérgezetten, a macskák megeszik őket, és akkor a macskák is megdöglenek. Ez úgy-ahogy rendben is volna. Csak hát a patkányok gyorsabban szaporodnak újból, mint a macskák. És kezdődik minden elölről.

                 

Mielőtt kiléptem volna a mélyből, az épületbe felvezető lépcső tetején ott állt a fekete macska. Figyelmesen nézett. Engem vagy egy patkányt.

                     

                     

Kis Picur

               

Kis Picur még nyáron jelentkezett, nyár végén, amikor kezdtek ritkulni a víkendezők. Milyen volt a teste? Nem tudom már, de most is látom kis fehér lábacskáit, amelyekkel finoman, könnyedén lépett. Puha volt a mozgása. Egész lényében volt valami könnyedség, eleven részvétel és tartózkodás. Egyszer azt mondja Miklós: „Ne féltsd, kiharcolja ő a magáét.” Nem akartam elhinni, de igaza volt. A macskainvázió során a nagyobbak hasa alatt furakodott oda a tálhoz, vagy éppen a hátukon át mászott a csomó közepébe, de soha nem verekedett. Miért küzdött ez a csöpp macska olyan nagyon az életéért? Ha nyílt az ajtó, ő már zajtalanul osont be, és gyorsan húzódott a könyvespolc, az asztal alá, ott összekucorodott. Nem bújt el, de nem is akart kimenni. Ugyanakkor hagyta magát megfogni és kidobni. Puha, kicsi teste épp elfért a markunkban, ha megragadtuk, hogy kidobjuk. Hagyta, sohasem tiltakozott, nem igyekezett elugrani, elbújni, mint a többiek. De a tapsolásnak, siccelésnek sem engedelmeskedett, pedig ezzel még Cirmit is ki lehet küldeni, noha pontosan tudja, hogy előjogai vannak a házban. A többi vadállat sem bántotta kis Picurt. Ezen nem csodálkoztam, mert a kölyökállatokat nem bántják a nagyok. Ez macskáéknál nem szokás. Picur már nem volt egészen kölyök, csak kicsi maradt, mint Imre bácsi.

Mi még a nagy hidegben és hóban is kidobtuk. Pont az íróasztalom alá végezte a dolgát. Hasmenése volt. Nem tudott kiszaladni. Kegyetlenül büdös egy ilyen hasmenéstócsa. És nagyon nehéz kitakarítani. Először hamuval szórod fel, majd szemétlapátra söpröd, kimosod, lemosod a lapátot és a söprűt. Háromszor-négyszer felmosod a padlót, kimosod és szárítod a  súrolórongyot. Marad a kezeden és a házban a megfoghatatlan bűz.

               

Elővettem M. Reasecét. Nagyon nehéz rohamseregben egy beteg macskát külön etetni. Kis Picur minden ajtónyílásra surrant, menekült be a házba a hasmenésével. A közös macskatálból pedig falt. Nem tudtam diétáztatni, mint Fekete-Foltost. Akármilyen hideg volt, nem bújt a szomszéd házak kuckóiba, mint a többiek. A verandán aludt a háromlábú, súlyos, cigány faragta széken.

                       

Csirkemellet főztem neki, hogy valahogy majd titokban megetetem. Reggel, amikor kimentem, láttam, hogy maga alá csinált. Lucskos a szék, kuporog a sárga lében. Egy macskával – és velünk – ez csak akkor történik meg, ha már nem tudunk mozdulni. Részegek vagyunk, vagy akasztanak, vagy gázkamrába visznek.

                   

Megsimogattam csapzott szőrét; az oldalára dőlt. Beszaladtam a házba, hogy hozzam neki a főtt csirkemellet. Nem is töltöttem az időt, hogy a Reasecet belemorzsoljam, csak örömet akartam szerezni. Egy percnyi jóérzést. Mire kiértem, a földön feküdt, elnyúlva. Valahogy leugrott, hogy utánam jöjjön, de nem tudott többet talpra állni. Simogattam. Becsukta a szemét.

                         

Egy papundeklidobozt kibéleltem Miklós barna-fehér-csíkos pizsamamaradékával, belefektettem, és bevittem a házba. Letettem a cserépkályha mellé. A doboz egyik oldalán szakadás volt, ezen ki lehetett látni. Oda helyeztem a fejét, de nem nézett ki. Könnyű ívben feküdt az oldalán, előrenyújtott nyakkal, lebukott fejjel. Füle érintette a doboz falát, de nem törődött vele. Simogattam. Egész halkan nyávintott. Majd elcsendesedett.

Kijött Miklós. „Beülök a kocsiba, és megyek a Tahi gyógyszertárba. Mit hozzak?” Azt gondoltam, mondtam – semmit. Hagyjuk békében meghalni. Miklósnak még nyávintott egyet. Aztán végleg elcsendesedett.

                     

Lekuporodtam melléje, és néztem. Már nem mozdult a simogatásomra. Gyöngéd ívben feküdt. Kicsi fehér lábai enyhe hajlítással, nyújtva maga mellett, mintha lépne, de már nem szilárd területen.

                     

Úgy vitt el a halál,

ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat,

Remélem, nem bántott nagyon,

s csak természetes forgóidnál hajlított meg

                       

– írja Miklós.

                       

Az agónia idején az emberek nem így feküsznek. Agónia görögül harcot jelent. Úgy van, harcolnak. Kivétel alig akad. Legfeljebb a vége felé, a harc után csendesednek el.

                     

Emily Dickinson, akit úgy szeretek, azt írja anyja haláláról:

               

Majd könnyen, mint a nád,

A vízre dől, alig rezeg,

így adta meg magát.

                 

De előbb beszélt s felejtkezett...

                 

járkált, mind ki élni fog

Még holnap, és a vád,

Hogy más élhet tovább,

Míg néki vége van,

Féltékenység, mely érte kelt,

Szinte határtalan.

                     

Állatokat természetesen meghalni, betegségben, öregségben eddig még nem láttam. Vajon így, ilyen csendesen adják meg magukat? Mit tudhatnak ők? Amikor Fekete Kutyát elaltatni vittem, kijött az orvos a váróterembe. Egy bernáthegyi csöndben, elnyúlva feküdt. „Soron kívül” – intett a gazdájának. Á csöndességéből tudta, hogy nagyon beteg. Beata Bishop is azt mondja, példának állítja, hogy az állatok elvonulnak csöndben meghalni.

A halottak arcán nyugalom és fény ömlik el. A több ezer mimikai ránc ellazulása – tanultuk. De honnan a fény? Csak én látom? Az nem lehet. Sokszor mutatom: „Nézd, milyen szép. Ragyogás van rajta.” És Weöres Sándor arcán miért nem volt ott a fény? Basch Lóránt, a mecénás, Babits-imádó, Babits-barát arca rettenetes volt a koporsóban. Az álla leesett, feneketlen sötét kútba láttunk be. Irtózva húzódtak el a temetésen az emberek. Ez nem számít, mondta Pilinszky János hevesen. „Ez csak a test.” Fösvény volt és homoszexuális, nagyvonalú segítő és humanista. Mindez nem számít. Valami más számít. De mi?

Néztem kis Picurt. Azt érezni kell, hogy mikor jó érinteni a haldoklót. Ráteszem a kezem: megnyugtató, hogy nem vagy egyedül, itt vagyok. Vagy zavarom, visszatartom a távozót? Az ő történései most mások. Azt mondta Nádas Péter, Lucus gazdája, miután átesett a klinikai halálon: csillagfényre távolodik az ember. A szőnyegtől, mutatott a padlóra, és magától, aki itt áll.

                 

Kis Picurt nem érintettem. Nyugodt és szép volt. Légzésre alig emelkedett a hasa. „Terminális légzés” – gondoltam. Szoktuk nézni a betegeknél, most már csak egypár perc. De milyen egy macska terminális légzése? Mikor anyám a kórházi ágyon hirtelen felült, és átölelte a nyakamat, „terminális légzés – mondtam a nővérnek –, oxigént kérek” (hogy ne fulladjon, mert az rossz). Tartottam a karomban, néztünk egymás szemébe. Lassan üveges lett a tekintete. Hátrafektettem a párnájára. Berohantak az orvosok.

                       

Most már nem sok van hátra, és nyugodt. Kis Picur távoli lett. Elmehetek. Be kellett mennem Szentendrére a villanyszámla miatt. Elindultam. Mikor késő délután hazaérkeztem, a doboz kint állt a verandán. Kis Picur teste már merev, ugyanolyan lágy mozdulatban. Miklós mesélte, hogy miután elmentem, megérkezett Kata, a takarítónő. Nem vártam aznapra, erre nem számítottam. Porszívózni kezdett. Éppen ott a szobámban. Kis Picur megrándult, nyávogott. Mindig nagyon félt a gép berregésétől.

                           

A haldokló mellett nem szabad zajt csapni, a hallás az utolsó kapocs, és kiélesedik.

Ennyire nem tudtam én, a Hospice-dolgozó, a Magyar Hospice-alapító segíteni egy macskát nyugodtan meghalni.

                         

Még egy napig feküdt Kis Picur a dobozban a verandán. Ott nyüzsögtek a többiek, a maradék kilenc macska. Rá sem néztek. Nem vették észre? Nem tudják, mi a halál? Azért tudnak ők nyugodtan meghalni, mert nem tudják, hogy meghalnak? A halál nem rossz, nem nehéz, ha nem tudok róla? De hát mit éreztek, mikor az egyik társuk nem mozdul, merev, hideg és más a szaga?

A földbe tettük Kis Picurt. Miklós elföldelte a kert végében, az ösvény mellett, az erdő alatt. Most, írás közben élem meg igazán ezeket a szavakat: „Földből lettél – földdé leszel.” Megnyugtató, jó. Az egyszerűsége, a világossága. Régebben két dologtól irtóztam. Amikor a temetésen dübörögni kezdett a föld a mélybe, a sírgödörbe eresztett koporsó tetején, és a férgektől.

                       

A földtől miért? Mert ez a végleges elválás. Most zárjuk el őt a világtól, és engem tőle. Rettenetes. Aztán a férgek. Rágják, megeszik az embert. A férgeket sohasem szerettem. Mert csúfak, hangtalanul, alattomosan dolgoznak. Mikor megkukacosodik a sonka, beköpi a légy a húst, kis fehér férgek nyüzsögnek az asztalra tett sült csirke hasában. Még a háborúban, mikor megláttam az első megkukacosodott sebet. Ették az élő emberhúst, nyüzsögtek. Néha hömpörödtek is egyet. Pedig nem is az élő, egészséges húst eszik, hanem a gennyesedő részt. A bomló, kórokozó sejteket falják. De aztán? Mi lesz, ha nem tisztítjuk el őket?... Hogyan élnek tovább a sebesült ember testében?

                     

A megkönnyebbedés akkor kezdődött, amikor közelebb kerültem a férgek világához. A káposztalepke is hernyóból lesz. Aztán a selyemhernyók: begubózzák magukat finom selyemszálakkal, hogy lepkeként előbújjanak, megszülessenek, mint Vénus a tengerből. (Nem is olyan szép az az öböl Cipruson, ahol Vénus született. Ciprusnak nem a fák, hanem a „cuprum” – rézbányák – miatt hívják a szigetet.) A testből kiszabaduló lélek szimbóluma is lepke, mely a féregből, a hernyóból lesz.

                       

A „Hospice” célkitűzése: visszaadni a halál méltóságát, mert a halál az élet természetes része. Segíteni az átlépést. Az imágóvá válást.

                                 

Végre nem csak megértettem, hogy ez entrópia, hanem most már át tudom élni. Visszakerül az ember teste a természet körforgásába. Közelebb kellett kerülnöm az ásványok, a savak, penészek, rothadás, férgek világához, hogy el tudjam fogadni. Amikor a háború után a kórházi elkülönítő szobában harcoltam a halállal, kukac-gyakorlatokat tartottam. Szoktatni akartam magamat a gondolathoz. Csudát a gondolathoz. A férgekhez. Rosszul fogtam fel a kérdést. Egyrészt az „én” nem kerül szembe a férgekkel. Másrészt ez csak gyorsított átmenet, az átalakulás kezdeti fázisa. Szétáradni, belekerülni a természetbe. Ugye, gyönyörű? Pedig ez csak a test. A lélek a bábból, a gubából kiszabaduló lepke. Imágó – írja a természetrajzkönyv. Imágó lesz a hernyóból.

                       

Meg is kell nézzem, mi nő a Kis Picur volt teste fölött. Keményre fagyott akkor a föld, nem tettük mélyre.

                             

Turbolya nő, bokrosán. Zöld levelei a petrezselyemhez hasonlítanak. Illata ánizs és köménymag között. Levest szoktam belőle főzni, Miklós nagyon szereti. És rántottát, salátát ízesíteni vele. Afrozidiákum. Nincs ebben semmi csoda, sem különös egybeesés. Az ösvény mellett burjánzik a turbolya. Mégis szép. Félelmes is, mert ha a gyökerei egészen Kis Picur bomló teteméig nyúlnak, akkor a hajszálereken felszívódnak a mérgező baktériumok. Ölnek, mint a gombák, ha fertőzött talajra kerülnek. Mit ad ez a turbolya? Szerelmet? Súlyos betegséget?

                     

Mindenképp gyönyörű. Mert Kis Picur, vagy én, akárki, benne vagyunk a körforgásban. Sanyika tudná, mi ez a lét, a Létnek ez a része. Dehogyis tudná. Tudja. Én is fogom tudni. Te is.

                     

                       

Berta, Tilette meg én

                 

Levelet kaptam Erzsitől, a volt kolozsvári szolgálólányunktól. Pénzt kér. Nyugdíjas, és nem tud megélni. Küldött egy képet, őrizte ötven éven át; hogy emlékezett, szeretett.

                           

Itt a kép... Ez én voltam és Tilette, a macska, akit János kidobott a rózsabokrok közé. Erzsi nem írja, hogy a macskát is szerette. De tudom, hogy nagyon szerette. Kemény természete volt. Amikor egyszer Laci bácsit, a nagybátyánkat gyászoltuk fekete ruhában, cipőben, harisnyában – akkor ez így volt szokás –, jön haza Erzsi a piacról, karján a füles kosár. Le se teszi, azt mondja: „Kérdezte Radácsiné” (a szomszéd ház lakója), „kit gyászolnak a kisasszonyok? Mondtam, hogy rokont. Milyen rokont? Közelit!” Miért titkolja Erzsi, hogy kit gyászolunk? Csodálkoztunk. „Hadd pukkadjon” – válaszolta elégedetten.

Így aztán Erzsi anyámmal is összekülönbözött. Minden hónap elsején fölmondott. Anyámnak sem volt könnyű természete. Apa félrehívta Erzsit, kérlelte, maradjon, bírják ki egymást. Fizetésemelést ígért. „Tartsák meg a pénzüket! Maradok. De csak a kisasszonyért és a macskáért!”

             

Mindkettőnk szerelme a fronton volt. Csak az tudhatja, hogy ez mit jelent, aki átélte. Erzsivel lélekszakadva vártuk a tábori postát. Lélekszakadva. Micsoda erőteljes, pontos és realista kifejezés. Mert valóban, a lelked kettészakad vagy éppen darabokra. Darabok szakadnak le belőle a fájdalomtól, a félelemtől. Akit szeretsz, nem tudod, hol van, de azt igen, hogy állandó életveszélyben. A tábori lapok mindig cenzúrázva, semmit nem szabad megírni, merre, hol, melyik ország területén, milyen körülmények között élnek. Sem arról, hogyan harcolnak, mit esznek, éheznek-e. Egy tábori postaszám van. Arra válaszolsz. Sokszor hetekig, hónapokig nem kapsz semmit. Pedig ő él és ír. Máskor már elesett, de jön a tábori posta; amit utóbb írt, néha hamarább érkezik, mint amit előbb írt. Hát szeretett Erzsi engem, és szerettük mindketten a macskát.

                     

Tilette-tel bújócskát játszottam a nagy, öreg körtefán. A vállamon szeretett ülni, ha jöttem-mentem. Míg kicsi volt, elbújt a hajamban. Minden délben két órakor várt a kerítés tetején, hogy a vállamra ugorjon, bekísérjen, mikor haza jövök az iskolából. Szombaton egy órakor ült ki várni. Akkor hamarább végeztünk a gimnáziumban. Nem tudom, honnan tudta, hogy szombat van.

                         

Sok kalandunk is volt Tilette-tel. Húsvétkor, mivel meleg volt a konyhában – fával fűtött, nagy vaslapos kályhában égett a tűz –, anyám mosdótál nagyságú tálban a hűvösebb padláslépcsőre tette a bedagasztott kalácstésztát, hogy lassabban keljen. Tilette jött le a padlásról, és beleugrott. Ki akart mászni, tapicskolt, és egyre mélyebbre süllyedt. Már csak a feje és a felpúpozott háta közepe látszott ki a tésztából. Kivettük. Én kétségbeesve mentegettem, tisztogattam, anyám az ünnepi kalácsért haragudott.

                 

Egyszer meg Rózsika nénivel, Laci bátyánk özvegyével ültünk mindnyájan az asztalnál, és ebédeltünk. Fasírozott hús volt – apám labdapecsenyének hívta – tökkáposzta-főzelékkel. A háborúban ritkán ettünk húst, akkor is keveset. Tilette titokban a vállamon, a hajam alatt kuporgott. Tilos volt az asztalhoz vinni. Lázba jött a hús szagától, és egyenest a fasírtra ugrott. Apám utánakapott, és felborította a vizeskancsót. A zuhatag elől Tilette a főzelékes tálba menekült. Kiparancsoltak macskástul a konyhába. így, közöttük nincs helyünk. Pedig már gyűrűs menyasszony voltam. Igazgatói engedéllyel. Azzal a megkötéssel, hogy nem járhatok jegyesemmel karonfogva az utcán, és nyilvános helyen csak szülői kísérettel jelenhetünk meg. János a fronton volt. (Lehetett távházasságot is kötni. Az esküvői szertartás alatt rohamsisak helyettesítette a vőlegényt, a fronton virágcsokor a menyasszonyt. Ez törvényes házasságnak számított.)

                     

Erzsi azt mondta a konyhában: „Ne tessék búsulni. Megleszünk mi hárman itt jól.” Mellesleg nem is búsultam. Megvan az a rossz szokásom most is, hogy ilyen alkalmakkor ellenállhatatlan nevetés fog el. Ezt anyám természetesen zokon vette.

                       

Anyám azt sem engedte, hogy Tilette bent aludjon velünk a lányszobában. Arról meg hallani sem akart, hogy az ágyba jöjjön. Éjszakára mindig kidobta. De Erzsi ezzel nem törődött. A konyhából nyíló kis beugróhelyiségben aludt a macskával, anyám bosszúságára. Mikor nagy hideg lett és tüzelőhiány, Erzsi velünk, lányokkal aludt. Tilette-et a párnák és pokrócok alatt rejtegettük. Aztán Erzsi fellázadt: „A macska velem alszik, és kész! Ha nem, felmondok!”

                       

Ennek az együttalvásnak voltak más nehézségei is. Este nem engedte, hogy olvassunk. „Oltsák el a kisasszonyok a villanyt, mert én reggel korán kelek.” Éppen harminc perccel kelt korábban, mint mi, hogy begyújtson a fürdőszobába, és odategye a bivalytejet forralni. De ezt hiába magyaráztuk. Hiába kérleltük, hogy harminc perccel hamarább fogunk oltani, mint szoktunk. Kiugrott az összecsukható ágyából, és lekapcsolta a villanyt. A vécére sem engedett be. Mikor reggel mindnyájan ott nyüzsögtünk a fürdőszobában, hiába kértük, hadd menjünk az előszobából nyíló másik vécére. „Ez nem az urak vécéje, ez az enyém” – mondta, és kulcsra zárta. „Akkor mi nem engedjük, hogy a kádban fürödjön” – fenyegettük. „Jó lesz nekem a teknő is. Egész életemben abban fürödtem. Megvagyok én a macskával fürdőszoba nélkül is.”

                       

Kidében – ahol úgy szerettem lenni – Bertával arattunk, ültünk a szénásszekér tetején. Ő tanított fejni, szénát gyűjteni. Jóformán egy házban élte le az életét. „Én mindig a bokor alatt éltem” – írta a múlt héten, fél évszázad távlatából. Éppen öthónapos asszony volt és félidős terhes, amikor meghalt a férje, Zsigó. Elhoztam hozzánk Kolozsvárra, hogy együtt legyünk. Berta nyugodt volt. Csöndes, mosolygott. Húsz évig gyászolt mosolyogva. Egyedül nevelte fel a fiát.

                     

Akkor ott, Kolozsvárt egyszer nem vettem észre, hogy Tilette a hátára fekve elém hempergőzött simogatást kérve, és ráléptem a hasára. Tekergőzött, maga alá csinált a fájdalomtól.

„Látod, hogy sajnálod ezt a macskát! Képzeld el, hogy sajnálom én az uramat” – mondta halkan Berta.

                       

Meneküléskor aranygyűrűt adtam valakinek, hogy gondozza, szeresse Tilette-et. Nem tette. Apám egyik szeretője vette magához. Mindig több szeretője volt, ezért az ügyvédi irodájában aludt. Mikor egy év múlva elmentem Tilette-ért, Bici figyelmeztetett, hogy ne simogassam meg, mert karmol. Morc, fekete, nagydarab kandúr lett. Ha csak közelítettem hozzá, fújt rám.