A Kosztolányi-képhez

Kosztolányi irodalmi pályájának, esztétikai karakterének és köznapi életének is van rejtélyes, sőt félresiklató része: hol a világ felé fintort vágó gőgjét érezhetjük, hol clownságát, a homo ludens-figurát mint lényének összefogó elemét; de ugyanakkor megjelenik benne a drámai, a tragikus, az elkomoruló lélekkel élő személyiség is, aki naplófeljegyzéseiben ezeket írja: Jaj istenem, mennyire nem ismernek engem – a művészetem sem –, és mennyire szégyenlem, hogy egykor komolyan vettem néhány elismerő szót, melyből az tetszett ki, mintha értenének. Nem, ők nem értenek engem. Ők azt hiszik, hogy csaló vagyok, és hogy nem minden betűm a halál mélységéből sarjad.” (Kosztolányi Dezső: Napló, Igen becses kéziratok. 1933–1934. Bp. 1985. 36.) Mindemellett megnyerő, vonzó egyéniség, csupa műveltség, európaiság: bűvöletébe von szinte mindenkit (ezt kortársi nyilatkozatok tucatjai hangoztatják). Ha valamiben támadhatatlan, az roppant erős munkafegyelme (erre megint kortársi tanúk hosszú sorát lehetne idézni); fölényessége pedig inkább csak látszat, hiszen minden esztétikailag és művészetileg releváns során átüt humanizmusának megnyilvánuló jellege: a részvét, az emberi létezés e legőszintébb szándékának óvása, féltése. Mi sem jellemzőbb Kosztolányira, mint elragadtatása a létezés iránt, az ember iránt, az „egyedüli példány” iránt, aki az élet részese – talán épp ezért nála válik teljes igazsággá, hogy bármennyire érdekel is bennünket az életművet létrehozó személy, mégis a művet látjuk, mint az alkotó személyiség elsődleges megjelenítőjét. Nála mű és személyiség egységre jut: plasztikusan megmutatkozik, hogy művészi munkájához hozzátartozik az önmegfigyelés. Az alkotónak ez a tevékenysége aprólékosabb és kifinomultabb, mint más emberé, és a hozadéka is másfajta.

Kosztolányinál a curriculum vitae nem az életrajzi helyek puszta rögzítése, húsba vágóbb annál: az élményi gyökerek számbavétele, a származási közeg, a szülőhely és a család, Szabadka és a vér szerinti ősök faggatása. Személyes megrendültség érződik rajta, ha gyermekkori élményvilágát bolygatja. De ne feledjük: ezt fogadja el olyan örökségnek, amelyet művészetével szolgálnia kell. Nincs szó persze a gyermekkori képek, képzetek vegytiszta visszaadásáról. Még korai versfüzérének, A szegény kisgyermek panaszainak megírásakor sem ezt a lelkiállapotot tekintette maradéktalanul ösztönzőnek, de nélküle nem tisztulnak le a tapasztalatok. Ha akarna se tudna szabadulni tőlük: „Ti meg jó lelkek, éljetek, / már nem lehetek véletek, / s nem látom soha többé, / hogy vési a szobrász idő, / a búsító, a békítő / arcotok csúnya tömbbé.” Kétségtelen, hogy családi levelezése teljes egészében megvilágítja a Kosztolányi-világ ún. élményi hátterét, amely korrajzzá is szélesedik, kiváltképp Trianon után. De benne van az életműben származási rétegének tragikus mozgásiránya is.

Kosztolányi minden alkalmat megragadott, hogy a Monarchia magyar vidéki kisvárosi értelmiségéről, az otthon maradók életérzéséről elmondja véleményét. Hol irodalmi művekhez fűződik a jellemzés, hol vallomásszerű szöveg fut ki a tolla alól; bámulja ennek az életformának külsőségeit, molyrágta belső világát, de tudja, érzelmességétől maga sem maradt érintetlen. 1913-ban Csáth Muzsikusok c. novelláskötetéhez kapcsolódva a „vidék mélységes mítoszá”-ról ír. Ezért Szabadkához kötődő érzelemvilága nélkül nemcsak hogy fő műveit, de személyiségének lényegét sem értenénk egészen.

Nem lehet teljes a kép kora ifjúságának nagyravágyó ideái nélkül sem. A költői, művészi készülődés időszaka valóságos feszültségben telik: a művész egyfelől lelki rokonait keresi, mindenekelőtt azonban önmaga lírikus lényét. Új perspektívák gazdagítják, minél messzebbre hatol kortársi világának izgalmas, addig ismeretlen régióba. Címszavakkal: tanulás, fölfedezés, megismerés. Budapest, Bécs a Monarchia roppant színtartománya, filozófiai, műveltségi hatások. Aztán állhatatos küzdelme költői státuszáért; előbb még Négyessy szemináriumai, Babits és Juhász. Ady majdnem bénító bírálata a Négy fal közöttről. A Nyugat. A hirtelen meglóduló háborús évtized. Az önzés nélküli meglett férfikor – a történelem törmelékei alatt. És az életelemmé vált munka.

Közben a magánszféra, a „van kenyerem, borom is van” keserédes hangulatvilágításával. Vas István mégis „olimpuszi istenként” festi le alakját a vidékies atmoszférája Tábor utcai ház falai közt, és a világpolgár öntudatát örökíti meg mozdulataiban, gesztusaiban. – Mintha „az életet alkotni kell, feltornyozni, az égig rakni” fiatalkori jelmondatát Kosztolányi nem hagyta volna megkopni, elhervadni, elhányódni. Pedig tudatában volt apályos időszakainak. A világháborút, a forradalmat és a Kommünt követően fájt neki, hogy a Pardon rovatnál töltött néhány hónapot folyamatosan a szemére hányták. A bethleni konszolidáció hétköznapjairól józan ítéletű hírlapi tárcákban szólt, s hogy nemcsak a pénzkereső szükségből csinált erényt, mutatják regényei: kitisztult látása és páratlan tehetsége megóvta attól, hogy akár csak hallgatólagosan is elfogadja a meggyőződésével szögesen ellenkezőt. A pályakezdő éveket jellemző fölvillanyozott és türelmetlenebb magatartás az irodalom megújítására készülő költőnek szólt; az egyéniségnek ezt a vonását Kosztolányi nem fölszámolta, hanem összhangba hozta adottságaival. Bár sebeket ejtett, és sebeket kapott, nem önmaga elszigetelésével enyhített megbántottságán.

A korán önálló értelmiségi létre törekvő, függetlenséget és anyagi biztonságot, egzisztenciát követelő Kosztolányi, aki erkölcsi és művészeti eszményekért élt, s ezeket az eszményeket fogalmazás közben művészi tökéletességgel emberi méltósággal és fedezettel meg is valósítja, tisztátalan szándékkal soha nem ült le dolgozni. Megvolt benne ugyanis az az emberi-művészi hajtóerő, amely nélkül olyan nagyságrendű irodalom, mint az övé, elképzelhetetlen: ez az önérzet, az önbecsülés és az önmagához való hűség bizonyos belső elkötelezettség fogalmaival jellemezhető, amely egyúttal a tehetség védjegye. Amit mélyen átél, abban nem is hibázik; a szabadkai szülőföldhöz, a szabadkai életformához való viszonya, amelyet gyermekszemmel figyelt meg, közismert. Hamar igazi mondanivaló közelébe jutott A szegény kisgyermek panaszaival, s később is sokszor merít kiindulásul ebből az élmény telítette világból: elég csak a sárszegi regényekre utalni. De magával visz olvasmányélményeiből is annyit, amennyi mondanivalójához szükséges. Szerzett ismereteit a maga érzékenységével szembesíti: a freudi tanítás oda tör be, ahol a lélektani érdeklődés és meghatározottság amúgy is erős, a heideggeri filozófia sugallata ott talál táptalajra, ahol az egyén léttel való kínlódása előkészület hozzá. Lehetne folytatni az egész életművön áthúzódó Nietzsche-élménnyel egészen a Számadás örökéletű költészetéig.

Amikor az újságíráshoz pártol, Babits megneheztel rá. A hírlapírói tevékenység Kosztolányinál külön fejezet, és nem szakítható el az egész életmű megítélésétől. Igazgyöngyöket ad, aranykort idéz; a pálya buktatóit megszenvedi. Ehhez hozzátartozik, hogy Kosztolányi biztos hátországot szeretett maga mögött, anyagi és egzisztenciális értelemben is, kiváltképp házasságkötését és fia születését követően. Gondoljunk csak a Tábor utcai lakás megvásárlásának életrajzi epizódjára, amely az otthonteremtés sürgető lelki kényszeréből következett, valamint a fő kenyérkeresetül szolgáló újságírói robotjára. Kétségtelen, hogy a háború kitörésekor meggondolatlan cikkek is kikerültek a keze alól, de ezek mélyen emberi-írói szintje alatt maradtak. A Pardon rovathoz történő asszisztálása elhamarkodott lépés, aligha lehet érte tisztára mosni. Úgy látom, hogy a Pardon rovattal Kosztolányi valamiféle tüneti kezelést akart a bajaira, de az hirtelen volt és elkapkodott. Ezért sem tartott sokáig. A Vérző Magyarország című antológia szerkesztésének idejére pedig felgyűlt Kosztolányiban valami nehéz személyes életérzés, az otthontalanságnak és kivetettségnek valami nehezen megmagyarázható keveréke, amin nem tudta sebek nélkül túltenni magát, hiszen a területelcsatolások miatt úgy gondolhatta, azt vették el tőle, amit gyermekkorától, eszmélkedésétől fogva természetesnek talált. Joggal érezhette hát, hogy egyszeriben légritka térbe került a történelemben. Létének tradíciójától fosztották meg: önkényesen megvont új államhatár választotta el Szabadkától és ez domináns módon játszott bele akkori fájdalmába. Hogy miért kell ezeket a kérdéseket, mások mellett is, óvatosan kezelni? Mert a Ferenc József-i kor alkonya felé haladva – ezt tudjuk meg a Pacsirtából – a politika Kosztolányi szemében csak formális, kiüresedett, már-már történetietlen képződmény, amelyben a függetlenségi hagyományok csak szavakban, a verbalizmus alacsony fokán léteznek. Kosztolányi feltartóztathatatlannak mutatja be a történelmi osztályok hanyatlását, s e tekintetben tiszta a látása történelemről és nemzetről. Tehát az ugyancsak délvidéki, verseci származású Herczeg Ferencétől gyökeresen eltérő álláspontot képvisel, s ez már minősítő jegy, a lényegbe hatol, megmutatja, hogy Kosztolányi mire volt kész, s mitől volt távol.

Regényírása – ma már világosan látható – nem szorítható egy szempontú elemzések sorompói közé: gazdag mind a történelemértelmezést, mind a társadalomátvilágítást tekintve, de gazdag a szereplők egyéni sorsának, a regényalakok morális-lélektani konfliktusainak szemszögéből is. Regényei abban a „bátor magányban” íródtak, amelyről Thomas Mann beszél a New német kiadásához fűzött előszavában. A Véres költőben az esztétizáló világképpel való leszámolás szándéka vezette; Nero személyiségképe megrajzolható Hermann Broch giccsemberfogalmával, dilettantizmusának működési mechanizmusa pedig Karel Čapek Foltyn zeneszerző élete és munkássága c. regénytöredékében kap világirodalmi párhuzamot másfél évtizeddel később. A Pacsirtában és az Aranysárkányban Kosztolányi az egyéni élet betöltetlenségének tragikumával nézett szembe, az Édes Anna pedig a bethleni konszolidáció társadalmi és erkölcsi csődjét mutatja be szinte politikai indulattal, mégis a legmagasabb rendű gondolati és etikai eszmények vonzásában, s ez Kosztolányi életművében, ha nem is társtalan, de kimagasló esemény.

Kosztolányi regényeiben kimutatható, miként őriz meg a kisvárosi lét a Monarchia idején rég elavult magatartásformákat, s miként buknak el a környezet fogságában azok, akik ebből – akár mások mutatta, akár maguk alkotta úton – ki akarnak törni. „Sárszeg kis pont a térképen” – mondja a Pacsirta elbeszélője, s kijelentése a regény azon szakaszában, ahol elhangzik, már igazolja az ironikus hangot. Az Aranysárkány nyolcadik fejezetében Csajkás Tibor lelkiállapotát jellemezve hasonló értelmű mondatokban fogalmaz; „Sárszeg kicsinek tetszett. Cigányzenével mulattak, a kávéházban Bíró Gyurka dalolt, siratva rövid életét”. Tibor féltékenységében diáktársai gúnyos és kárörvendő „csúnya, vad röhögése” elől próbál menedékre lelni a városban – sikertelenül. Az Aranysárkányban ez a történet színhelyére utaló korai jelzések egyike, s mindjárt látjuk, hogy a kisváros nem tud túlmutatni önmagán: a vidékiesség kulisszái épségben működnek benne, áthatják egész légkörét. A provincializmus gátló ereje természetesen nem közvetlen közéleti síkon, hanem a szereplők lelki alakulásán keresztül jelenik meg. A sárszegi regényekben különösen jól látható, miként érvényesül a nyelvi autonómiákra való törekvés az egyes narrációs és szcenikus részletekben, hiszen Kosztolányi az az író, aki soha nem él nyelvi naturalizmussal vagy nyelvi szociologizmussal, hanem a maga nyelvének egységes szövetét alakítja úgy, hogy abból művelődési és nyelvi típusok önmagukban is kirajzolódnak, ugyanakkor a szerzői szövegben meg tudja tartani azt a tárgyias kettősséget, amely szerint a szerzői distancia éppúgy jelen van, mint a szerzői részvét, szubjektivitás, sőt lírikum is.

Kosztolányi regényeiben megjelenik egy társadalmiasabb szemlélet, mégpedig a társadalomátvilágításnak a Pacsirtában látható csehovi módján és az Édes Anna szociális hálóján keresztül; tehát a művekben megjelenő ideologikum egyúttal állásfoglalás: Kosztolányi, aki a művész életébe nem engedi be a napi politikát, magával a művel messze elrugaszkodik az apolitikus állásponttól. Így érzem megközelíthetőnek szemléletformájában, karakterében a „homo aesteticus sum” hirdetett elvét. Erről azért is érdemes röviden szólni, mert többféle értelmezés is hivatkozik rá, tekinti kiindulópontjának. S aligha véletlenül: a költő erkölcsi és ideológiai szerepét közvetlenül, köntörfalazás nélkül látták benne megjelenni. Kivételes ez a vallomás, mert természetességével, fogalmazásbeli hangsúlyaival, azzal, hogy nem engedélyez immáron semmi mérséklést, lekerekítő fogást az indulat és érzet kinyilvánításában, szinte katartikus jelleggel juttatja érvényre mondandóját, amely tiszta és leszűrt. Kiemelném belőle azt a részletet, amelyben Kosztolányi azt állítja, hogy boldog. Ő akit olyannyira foglalkoztatott életében a boldogság problémaköre, most szinte magától értetődően jelenti ki, hogy boldog. Boldog, mert írhat. Idézem őt magát: „Boldog vagyok, hogy írok és írhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg. Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami.” Aki így fogalmaz, az földi életének mély vonatkozását, az erkölcsöt abban találja meg, amit az írónak lenni fogalom nyomatékosít számára. Kosztolányi szerint a morál legmegfoghatóbb befogadási szintje az esztétikumban jelenik meg. Az esztétikai ember egyúttal morális ember is – írónak elégséges cél se egyik nélkül, se másik nélkül nincs.

Ezért történhetett, hogy a munkásságában a nyelvközpontú szemlélet vált meghatározóvá. Árulkodó, hogy felesége szerint egy levelében „szép ikes igénkre” emlékeztette külföldre emigrált barátját. Az anyanyelv eszménye mindenekfölött meghatározta szellemiségét: „Az a tény hogy anyanyelvem magyar, és magyar nyelven beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható (...) Naponta sokszor gondolok erre. Epp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok”. Az ünnepélyesség és megrendültség érzete pontosan megmutatja, hogy Kosztolányi emberként, művészként egyaránt létezésének értelmét kereste és találta meg benne.

Költő volt, és író, akinek a kifejezéshez, a megszólaláshoz egyetlen eszköze a nyelv. Amelyet öntudattal magáénak vallott. A nyelv „eleven szövet – mondja – mely soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk vagy írunk.” E meggyőződése mellett egész életében kitartott, de páratlan nyelvi leleményei sem téríthették el a tiszta fogalmazástól, a világosságtól. Ennek szegődött hirdetőjévé hírlapok hasábjain is, amikor szinte mindennapi kalandjává tette, hogy bebarangolja a nyelv, a kifejezés és a tőlük elválaszthatatlan, velük összetartozó lélek országútját. Ne feledjük ugyanis, hogy amikor „egyszemélyes érdekképviselet”-et nyitott ebben az ügyben, és tüneményes cikkek sorában a nyelvművelés, a nyelvtisztítás megszállottjává vált, voltaképpen vallomásprózát írt. Bármiről szólt is, mondanivalója visszasugárzott rá, megmutatta egyéniségének valamelyik rétegét. Anyanyelvünket „bűvös félreértések által” tanuljuk; az életet is, a világot, tehetnénk hozzá, épp az önfelidéző Esti Kornél-történetekre gondolva.

Szabadelvűsége, ami személyiségének természetes megnyilvánulása, megóvta a rövidlátó provincializmus és az önsorvasztó nemzetieskedés veszélyétől. Alaposan kivette részét a nyugati műveltséghez való fölzárkózás akkori irodalmi és művészeti mozgalmából mint az irodalmi modernizációt mindmáig irigyelt eredménnyel megvalósító Nyugat első nemzedékének tagja, fölismerve, hogy „csak annyiban érték a munkánk, amennyiben a világ versenyében is érték”.

Vajon nyűtt, kopottas volt-e az a (mindenekelőtt irodalmi) nyelv, amelyet Kosztolányi az előző, az Arany utáni költészeti űrt csak részlegesen kitölteni tudó nemzedéktől örökölt? Noha mindig meleg szívvel szólt közvetlen elődeiről, azért úgy érezte, hogy avítt és anakronisztikus a modern korhoz, az új emberkép megfogalmazásához az, amit náluk találhat. Szükségképpen igazodott tehát a századközép nagy „európai” generációjához, először is Széchenyihez és Aranyhoz, amidőn a múlt örökségéhez való viszonyát megfogalmazta. Kosztolányi erkölcsi és művészeti eszményekért él, s ezeket munka közben az elérhető tökéletességgel igyekszik megvalósítani, úgy, mint a példaképek, akiknek vonzása alól egy életen át nem szabadul, s akiket követve maga is folytonos újragondolással újítja meg szellemiségét. Széchenyit fölidéző nagy röpiratát, a Lenni vagy nem lennit egészében kellene idemásolni: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adni utódainknak. Ez a küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl barátaim.”

A tiszta mondatszerkesztés az ideálja, ez felel meg a magyar nyelvhasználatnak, melyben a kifejezés valamennyi árnyalata egy közösség történeti értékszempontja szerint számít. Vajon elérhetetlen célt kerget-e, amikor az írott szó iránti érzékenyég visszaállítását követeli a közönyös világban? Az írói elkülönülés helyett az olvasóhoz fordul: szövegmagyarázó tanulmányokat ír, a valódi irodalom mellett érvel. Hol apró, néhány soros jegyzetben, hol testes esszében fejti ki véleményét. Az írás titkát kutatja, s korántsem a céhbeli fölényével és megalkuvásával. Belülről láttat, remekművek kulisszái mögé pillant be: nem sajnál időt, energiát, mert tudja, hogy a valódi irodalom életben tartása nemcsak az irodalom művelőjére van bízva, hanem az olvasójára is. Mindenkire. Mint az anyanyelv. Meghátrálás nélkül.

A Pardon rovatbeli szereplés mellett az Adyhoz való viszony a másik pont, amely körül a reálisabb megítélés sürgetően szükséges; ezzel kapcsolatban korában tüntetően harsány, az utóbbi évtizedben mérsékeltebb Kosztolányi elmarasztalása. A vita mára teljes egészében hozzáférhető, mindenki eldöntheti, hogyan foglal állást. Látni kell, hogy nagyon korán borúsra fordult a két költő viszonya. Ennek első dokumentálható jele a Babits-Juhász-Kosztolányi levelezés korai szakaszára tehető, illetőleg a Négy fal közöttről írott Ady-kritika megjelenésére és Kosztolányi levélbeli reflexiójára. Baljóslatú Ady Kosztolányi-látása: nem gondolom, hogy szemernyi megbecsülés sem volt benne Kosztolányi iránt, de alkati, ízlésbeli különbözőségük (mondhatni: idegenségük) őt is végletesen elragadtatta.

Nem szerencsés dolog, hogy zseniális alkotók egymással torzsalkodnak; tévedés persze a legnagyobbakkal is megesik. Gondoljunk csak Babitsra, aki az Esti Kornél-történetekről gondolkodott túl hirtelenül, elmarasztalólag, de mára éppen az álarcos-alteregóról derült ki, hogy teljesen új minőség az életműben, sőt, hogy Kosztolányi megértéséhez elemi szükséglet. A tévedés nem, az előítéletes gondolkodás viszont megrendíti az olvasót.

Mégis elmondható, hogy az írói érzékenység fedezett föl addig nagyobb területet Kosztolányi univerzumából. Belülről látni és láttatni: kinyilatkoztatás helyett szembenézni – e követelmény jellemzi Adytól Esterházyig íróinkat. Ez az igény csak azzal az alkotóval szemben állítható föl, akinek műve a nemzeti örökség megkérdőjelezhetetlen része. A Kosztolányihoz való kapcsolódás másrészről az irodalmi modernizáció aktuális kérdését is napirenden tartja: olyan emóciókat hoz felszínre, amelyek kiélezik a XX. századi magyar kultúra rejtett feszültségeit. Ezek mibenléte Kosztolányit szerfölött foglalkoztatta. Olyan szabályok megteremtésére törekedett, amelyek egyedi vonzásokkal ruháznak föl alkotót és alkotást – a maga helyhez kötöttségét ezért kifejezőeszközének, a nyelvnek minél tökéletesebb birtoklásában, a maga európaiságának mércéjét a szellem szabad működésében ismeri föl.

Feltűnő, hogy a korai, nehéz halált követő csüggesztő pillanatokban többek számára vált világossá, mennyivel nagyobb a Kosztolányi-életmű és a Kosztolányi-jelenség, mint annak előtte hitték. Már-már azt gondolhatnánk, hogy valójában csak a veszteség súlya nyomán csökkent Ady 1907-es elmarasztaló bírálatának ereje; Ady kíméletlenül kivesézte a Négy fal között költészetét, Kosztolányi művészetének a legmagasabb elvárásokkal való hasonló szembesítése azonban a költő utókorára maradt.

Kosztolányit mindenekelőtt az önmagához való hűség elveinek testre szabott gyakorlata emelte az irodalom mindenkori nagy alkotói közé. Ez a hűség azonban korántsem úgy érvényesül az életműben, hogy egyszerűen visszatérnek a nagy témák, amelyektől sokszori kibeszélés útján sem tudott megszabadulni; inkább úgy lehetett, mint – korábban említett – nagy múlt századi eszményképénél, Széchenyinél, hogy folytonos önmegfigyeléssel újította meg önmagában azt, amiért élnie érdemes volt – ezért szokták őt részletek alapján is jellemezni: egy-egy kiragadott versével, egyik-másik regényalakjával, az álarcos-alteregóval s nyomban mellette Esti Kornél rímeivel, úgy is, mint a létezés csudájának elementáris megszólaltatóját, aki a halál szorításában sem mond le életörömről, áhítatról, de úgy is, mint aki a szörnyű vég tudatában mindent egyszerinek tekint a földi pályán.

De az, ami talán szellemét egészében kitöltötte, a fiatalság érzülete. Az, ami egyszer életkori volt, tehát a maga meglevő, és az, ami aztán már visszaidézett; sokszor mondott szerepek utáni vágya, akár az életrajzi ént tekintjük, akár a művekben megjelenőt, ebből sarjad ki – s a komoly felismerésből, hogy ami egykoron, mint az egyéniség lehetősége adva volt, a korláttalanság és kötetlenség, életének halál felé hajló szakaszában már csak úgy jöhet elő, mint mondanivalójának egyik, ha nem a leghatalmasabb dimenziója.

Keserűen kell hát tudomásul vennünk mégis, hogy utolsó éveiben a magára maradás gyötrelmei jutottak neki osztályrészül. Nem arról van szó, hogy a konzervatív kritika nem értette meg, s hogy még a Nyugat körén belül is akadtak ingadozók – sajnálatosan épp a teljesítmény láttán (tudjuk, hogy nélküle a Nyugat éppúgy nem lenne az, ami, mint Ady, Babits, Móricz nélkül); hanem arról inkább, hogy Kosztolányi körül mindig is megvolt valamelyest „az ízlések párbeszéde”; arról, hogy írásainak esztétikai karaktere elsőre szerfölött könnyen, aztán mind nehezebben adja meg magát a befogadótól azt követelve, hogy az emberi érzésvilág valamennyi számottevő rétegét mozgósítsa hozzá, sőt szerencsés esetben újat fedezzen fel – mert mindenekelőtt el kell fogadni azt a személyiséget, aki létrehozza a Kosztolányi-írást. Ez a személyiség van ott minden sorában műfajtól függetlenül; ha példákra gondolunk: nem lehetetlen, hogy a kötetlenség mint alaksejtelem ott bujkál a Meztelenül szabad verseiben, a színház pedig azért válhat olyan fontossá Kosztolányi számára, mert ünnep, áhítat neki. – Jó, hogy Ottlik Géza már megírta, miről van szó: hogy Kosztolányi szerint: „...létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog. Ezzel kezdődik a világ. Ezt nem szabad veszni hagyni soha.”

A rákbetegség kínja igazi végzetdráma Kosztolányi életében, a testi leépülés az utolsó hetekben szinte élőhalottá teszi. Ekkorra már beszélni sem tud, papíron érintkezik a külvilággal, s írásképének korábban szigorú alapvonása, a fegyelmezett sorvezetés természetszerűleg megbomlik, még sincs olyan közlése, kérése, amely könnyűvé válna a könyörtelen testi szenvedés poklában: aligha lehetne szimbolikusabbat találni a halál torkából kiszökdösött sorok közt, mint amelyikben Arany költeményeit és a Hamletet kéri – azokat a műveket, amelyek annyiszor jelentettek vigaszt és mentsvárat neki.

És jelentették akkor is a lélek fiatalságát.