Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. október / Dürrenmatt ajánlata; „Szegények étele” Münchenben; A heidelbergi ficsúrok

Dürrenmatt ajánlata; „Szegények étele” Münchenben; A heidelbergi ficsúrok

Szabó G. László fordításai

                     

Dürrenmatt ajánlata

                     

A szovjet hadsereg augusztusi bevonulása után Münchenbe mentem. Négy évvel korábban jelent meg a Biederstein kiadónál a Mundstock úr című könyvem, majd 1967-ben a harmadik regényem, a Változatok sötét húrra. Nagyon jó barátokra tettem szert ennél a prominens kiadónál. Egyébként Bécsből, közvetlenül a szovjet megszállás előtt, Aventin báró részéről is érkezett segítő szándék, akit ugyan személyesen nem ismertem, ő engem viszont igen, épp a müncheni kiadások révén. Ugyanabban az időben jelentkezett Friedrich Dürrenmatt, az ismert svájci regény- és drámaíró is, aki jelezte, hogy menedékjogot biztosít számomra svájci villájában. Őt sem ismertem személyesen, habár mint szerzőről sokat tudtam róla. Szép és őszintén felkínált lehetőségek voltak ezek, nem puszta gesztusok, és hálás is voltam értük, de soha nem éltem velük.

Müncheni utam Leonhard Reinischhez vezetett, a bajor rádió vezető munkatársához. Szlovákiában ismerkedtünk meg 1967-ben, egy írói szimpóziumon. A Szudéta vidékről származott, és a háború után a kitelepített németek között volt, így többé-kevésbé csehül is tudott. Leülni és elbeszélgetni csak este tudtunk, amikor Leonhard megjött a Bayerischer Rundfunkból, a gyerekek aludni mentek és a ház elcsendesedett. Hidegtálat tett elém, mindenféle szendvicset füstölt hússal, sonkával és nyugatnémet sajttal, amelyek minőségén csak ámuldozni tudtam, mivel itthonról nem is gondoltam volna, hogy ennyire kitűnőek. Bor és tömény alkohol is került az asztalra. Leonhard szerette a német alkoholt. Tompa fény mellett aztán a csehszlovák politikai helyzet is terítékre került. Művelt politológus lévén pesszimistán látta az eseményeket. A lelke mélyén nem hitt a szovjeteknek.

                   

                 

„Szegények étele” Münchenben

                   

Bármikor látogattam is el Münchenbe, vagy ha csak átutazóban voltam, akkor sem feledkeztem el betérni híres vendéglőjébe, a Bierbraukellerbe. Hatalmas termében tölgyfaasztalok sorakoztak, és egyliteres fedeles kancsókba mérték a bajor sört. Az étlap tele volt disznótoros kóstolóval, vegyes tányért is lehetett rendelni, amelyen volt ez is, az is, májas- és véres hurka, kolbász, egy szeletke főtt hús vagy egy nagyobb adag külön, mindehhez friss kifli vagy kenyér és torma és mustár. Sörrel kitűnő volt. De volt ott sertés- és marhapörkölt, pecsenye és füstölt hús is. Minden olyan házi jellegű volt, még a burgonya- és a zsemlegombóc is. Rendelhetett az ember természetesen mást is, például rántott pontyot, sült krumplit tojással, töltött paprikát vagy töltött rostélyost, ürübecsináltat, kocsonyát és persze Alpelröstit, vagy ahogy eredetileg nevezték, „szegények ételét”, mivel olcsó és elég „egyszerű”, de a gazdagoknak is rendkívül ízlik. Eredetileg (tudomásom szerint) Svájcból származik. Egyszer megtaláltam anyám régi bécsi receptjét, és attól fogva én is gyakran készítettem Alpelröstit, és ha megkínáltam a vendégeimet, nem győzték dicsérni.

De ha betértem a Bierbraukellerbe, mindig elszomorodtam. Sosem tudtam ugyanis eldönteni, melyik étel mellett döntsek ebből a gazdag választékból. Annyira kitűnő volt minden.

               

           

A heidelbergi ficsúrok

                         

Würzburgi előadásomat csend és nyugalom fogadta, de egy évvel később, Heidelberg híres egyetemének nagy előadótermében tiltakozás tört ki. Megtámadott a hallgatók egy csoportja és a szóvivőjük, még ha igyekezett is visszafogottan fogalmazni, elég élesen lépett fel ellenem. A tanári kar jelenlévő tagjai ezt nehezen viselték, de a demokratikus vita jogán nem szóltak bele a polemizálásba. Hogy kerültem konfliktusba a hallgatókkal? Olyan évek voltak azok, amikor a kínai államfő, a marxista Mao Ce-tung filozófiája sok helyütt hódított; a maoizmus a heidelbergi egyetemistákhoz is eljutott, és a városban, a megérkezésem előtt, demonstrációt szerveztek. Már Münchenben, Reinischtől tudtam, majd a würzburgi hallgatókkal folytatott beszélgetésekből és a frankfurti hírekből, újságokból, hogy milyen jellegű felvonulások voltak ezek. A jobb családból származó egyetemisták körében volt divat és egy-két kivételtől eltekintve ficsúri gesztus a maoizmus. Ezzel jelezték, hogy haladó szelleműek és öntudatosak.

Azoknak a diákoknak, akiket ez érintett, voltaképpen csak annyit mondtam, hogy nem is tudják, mit kívánnak és kire szavaznak, amikor a demokrácia kiküszöbölését kérik. Hogy mi Csehszlovákiában ezt pontosan látjuk és tőlük eltérően beszélhetünk is róla. És a maoista tüntetőkről azt mondtam (mert így is gondoltam), hogy gazdag villákban laknak, mindenük megvan, amit csak kívánnak, nyáron a Riviérára utaznak, cselédeik kíséretében, a tüntetésre sofőr viszi őket luxus Mercedesen, majd a sarkon megvárja őket, hogy ha véget ér a demonstráció, ismét kocsiba, majd gazdagon megterített asztalhoz ülhessenek. És ezt nevezik itt tüntetésnek, „das ist meiner Meinung nach sehr leicht und überaus bequem...” És még hozzátettem, hogy „és mindemellett, hölgyeim és uraim, előkelő egyetemre járnak, amely a legmagasabb fokú műveltséget biztosítja önöknek és a legnagyobb kedvezményeket...”

Nem kellett sokáig várnom a visszhangra. A suttogás már korábban elkezdődött, itt-ott egy érthetetlen megjegyzés is elhangzott, és önkéntelenül látnom kellett, hogy mindez egyetlen helyhez kötődött a padokban, míg a többiek csendben voltak és az arcuk egyetértésről árulkodott. A csoport szószólója, aki fellépett ellenem, öt társa kíséretében el is hagyta a termet. Nekem az arcom sem rezzent. Amikor befejeztem az előadásomat, és minden jót kívántam a hallgatóknak, az egész terem (s ez nagy örömmel töltött el) önkéntelenül tapsolni kezdett...