Hang a sötétből

Nem az élő, a halott rózsákat szerette. Tele volt a lakása törékeny csokrokkal. Lila, fekete, aranyszínű leplekkel, csipkékkel, terítőkkel. Gyöngyökből fűzött, csörgő függönyökkel. Antik vázákkal, porcelánszobrocskákkal, madonnákkal, súlyos keretekbe rakott drága tükrökkel. Fényből keveset engedett be magához. Félhomályban, kora esti sötétségben érezte jól magát. Reggel is, délben is, délután is zavarta a fény. A Nappal sosem volt jó viszonyban. Még csak egy résnyi utat sem engedett neki, nehogy belessen hozzá az ablakon. Callasról beszélt, mert rajongott érte. Halasról, a költőről, mert elismerte. Herzről, aki filmre vitte legjelentősebb regényét, A hullaégetőt. Vörös borhoz kaviárral díszített féltojásokat tálalt. Jéghideg üvegtálcán, celofánnal letakarva. Minden olyan különösnek, bizarrnak tűnt nála. Elképesztőnek. Borzongatónak. Sejtelmesnek. Lehangolónak. Síron túlinak. Magyarra fordított könyveit rakta elém. Az utolsó ügyet, a Mundstock urat, a Boldogtalanok bálját. Fényt is adott, hogy jobban lássak. Rejtett lámpák bágyadt sugarát. Körülnéztem, mi világít és honnan. Sápadt fénycsíkok közt ültem, s még csak parányi égőtesteket sem fedeztem fel sehol. Élvezte, hogy letaglózott. Megmosolygott. Azt hittem, mindezt csak a hatás kedvéért csinálta. „Nem, egyáltalán – árulta el később –, hozzám a sötétség illik, az az én igazi világom. A fülledt, sűrű sötétség.”

Regényei, szorongással és félelemmel teli elbeszélései az egész világot körbejárták. Ladislav Fuks már az életében klasszikussá vált. Hrabal, Korner és Kundéra mellett övé a legértékesebb fejezet a cseh irodalom vaskos kötetében. 1967-ben megjelent kisregényével, A hullaégetővel emberről és társadalomról, fanatizmusról és gonoszságról mindent elmondott, amit író elmondhat. Stephen King, a horror amerikai nagymestere órákat vehetett volna tőle. „Kopfrkingel, a hullaégető alakjában a náci megszállók és az őket hűen szolgáló cseh hazafiak is ott vannak – írta egyik levelében –, azok a háborús bűnösök, akik közül sokan példás férjek és szerető apák voltak, de a hitleri ideológia hatása alatt, a Birodalom szögesdrótjai mögött mosolyogva gyilkoltak.”

Utolsó regényét, az 1983-ban elkezdett Lucy Fehrt nem tudta befejezni. Ladislav Fuks tavaly ősszel, hetvennégy éves korában megunta a földi világosságot. Örök fény helyett örök sötétségre vágyott.

Öt évvel ezelőtt, amikor a Československý spisovatel könyvkiadó illetékesei úgy döntöttek, hogy mégsem jelentetik meg legújabb regényét, a Natalie Mooshabr egereit, Ladislav Fuks mély depresszióba esett. Úgy érezte, kivették kezéből a tollat. Az idő tájt kereste fel Jiří Tušl prágai újságíró-szerkesztő, hogy rábeszélje: ha regényt már nem is akar írni, legalább az emlékiratait vesse papírra. Több mint húsz éve ismerték egymást; Tušl úgy gondolta, magnóra vett beszélgetéseikkel segíti majd munkájában Ladislav Fuksot, ám az író nem élt ezzel a lehetőséggel. S bár korábban tett ígéretét, miszerint a regényírással mindörökre felhagy, betartotta, feljegyezéseivel visszatért a szépirodalomhoz. Életét ugyanis, kora gyerekkorától hetvenedik születésnapjáig, levélszerűen meséli el ötszázhatvan oldalon.

Kortársait nem értékeli, mondván: „ítélkezni csak Istennek van joga.” Külföldi utakról, nagy találkozásokról, a világ változásáról és művészettörténeti „kalandjairól” beszél. Ladislav Fuks tükre – ez a könyv címe. Hogy mikor és melyik kiadó fogja megjelentetni, arról egyelőre semmit sem tudni. Natalie Mooshabr egerei már ott vannak a cseh könyvesboltok polcain. A „Tükör” még láthatatlan. Az alábbi részletek csupán apró villanások belőle.