Minthogyha

„0.Szia, Gábor!!

1. Gyógyulj meg!

2. Gyógyulj meg!

3. Gyógyulj meg!

(...)

8.   Gyógyulj meg!

(ez itt különben fektetett nyolcas szeretett volna lenni, de az én gépemen nem akar lefeküdni; te hogy szoktad lefektetni?) Szóval, gyógyulj meg, csak azok miatt hagyjál egy parányit a betegségedből, akik enélkül nem tudnak szeretni. (Bár én a helyedben nem lennék ilyen nagylelkű.)

Az utóbbi hónapban teljesen bele voltam gabalyodva a szövegeidbe, s azt hiszem, ez most már így is marad. Nehéz a begabalyodás, aztán pedig fel sem merül a kigabalyodás lehetősége. Igaz, egy hétre felfüggesztettem a fordítást, amikor megtudtam, hogy kórházban vagy – nem akartalak molesztálni. Aztán úgy döntöttem (a leadási határidő úgy döntetett velem), hogy a fordításba fektetett energiáimat felajánlom épülésed javára és lelki E-mailen befizettem a kontódra. (Nem tudom, megkaptad-e?)

Most ilyen állapotban van a szöveg – átmenetileg végleges. Én most már nem tudok hozzányúlni ... azt szeretném, ha csak te nyúlnál hozzá. (Nyúlj magadhoz, légy szíves!) Megkíméltem a szöveget a ráadás szójátékoktól, nem akartam visszaélni a magyar nyelv „tökéletességével”. Csak egy-két esetben tettem kivételt, illetve még egy esetben tettem volna, de az anyukám miatt nem mertem. Pl. a 34. bekezdésben („Myšlienka je stojatá, keď sa nám postaví, a ležatá, keď sa nám položí.”) kínálkozott egy kis pikáns szójáték, egyébként József Attila pszichoanalízisre írott szövegéből való: feszt áll – faszt áll. Te, az én helyemben, saját szádba adnád-e ezeket a szavakat?

Ildi”

(...)

18. Még be sem fejeztem a kezdetet, máris fejemre hullik az én „mindenem”, a valóság képének túlságosan részletező előképesítése [elrészletező leképzése]. A „minden” lehetőségei által lehetetlenné tett artikuláció veszélye. (Ki át mond, mondjon bét is. (De ha bét is lehetséges mondani, akkor most át mondjak vagy bét?) Mint amikor nem a képről, hanem a kép képéről van szó, amit mi valóságnak neveztünk [...ami egyébiránt valóság].

Aki tehet, az nem tehetséges, csak [hanem] „lehetséges”.

19. Egyszer megszületett egy valaki. [Egyszer valaki megszületett] De később kiderült, hogy még sem ő az [az nem ő volt].

?

Ez az ember aztán írt egy könyvet, amit szándékos óvatlansággal valamilyen stílbútor fiókjában felejtett. Egy másik valaki, aki kedvelte a régiségeket, egyszer aztán rátalált [Ott rátalált egy más valaki, aki gyakran tallózott antikvitásokban], mert megfelelő szekretert keresett közszemlére teendő titkainak. De ez már abban az elveszett regényben történt. Ahogy ezt a kéziratot olvasta (hogy épp a kéziratot olvassa) [(amelyben épp a kéziratot olvasta)], lazán a halántékához emelte a pisztolyt, oda, ahol ezt gondolta, s így szólt önmagához: Vagy te, vagy én?

Végül is ő lett az.

20. De most már nem éri meg elhaláloznom.

Nlincs kedvem hozzám.

Inkább holnapra halasztom az „önpárbajt”.

Legszívesebben örökre elhalasztanám. Mert az ilyen halál csak aztán jó, csak később – miután életre keltünk [haltunk] (életvándorlás), a halálunk után.

Másrészt – ez a halál nem is olyan rossz dolog. Nem testi halál, testi fájdalmakkal. Hanem a léleké – lelki kínokkal.

21. A honorárium – veszélyességi pótlék a vágyak eredendően individuális irodalmi kaszkadőrmutatványaiért.

22. Az általános sokkal közelebb van hozzánk, mint az egyedi.

Tehát az általános sokkal egyedibb, mint az egyedi.

Az általános a fejünkben van, míg az egyedi csak [legfeljebb] a kezünkben. Az általános annyira szem előtt van, hogy meg sem látjuk.

23. Meg sem tudok moccanni.

Úgy összegabalyodtak a moccanataim.

De ez nem az én bűnöm.

Az én bűnöm csak a minden.

24. A létezés elementáris részecskéinek mennyiségnövekedési története (melyben az elementaritás összetettsége az összetettség elementaritásává lényegül):

1930: 3

1935: 6

1955: 18

1985: 200

1992: végtelen

25. Úgy tűnik, az a helytelen szándékunk, hogy tisztán lássunk helyetlen. Nincs helye – még. Akinek ez elkerüli a figyelmét, nem lát tisztán. Nem lát tisztán – abban az értelemben, hogy csak azt hiszi, hogy tisztán lát. Tényleg nagyon érdekes (főként a következményeit tekintve), hogy bátran gondolhatjuk azt, hogy tisztán látunk, ugyanakkor egyáltalán nem látunk tisztán. És az is nagyon érdekes, hogy én ezt hiába mondom. Mindenki önmaga kell hogy szembesüljön ezzel a ténnyel, következetesen, a következményeivel együtt.

25.1 Nem minthogyha irodalmat szeretnék írni, nem minthogyha nem szeretnék. Ez az állapot, az ilyen kezdet...számomra adott. Addig csűröm-csavarom a dolgot, mígnem teljesen becsavarodom. Mígnem teljesen belecsavarodom. S vajon dermedt mozzanataim szaltó mortáléja megváltoztatja-e az emberi világot? Végül is hová tartok testem és lelkem öntörvényű „menetspirálján”? Felsrófolom magam az éganyacsavarba, mint egy tétova sróf; hezitáló szellőként keringőzök magam körül egyre csak körbe, lehántva magamról azonosságom kétségbe vont, kiterjedt rétegeit. Teljesen világos, hogy semmit sem tudok. Teljesen világos, hogy ext tudom.

26. De mitől bűzlök ennyire?

Megfigyeltem már, hogy minél intenzívebben gondolkodom, annál intenzívebben kezdek bűzleni.

27. Szögre akasztom az életemet.

Ha nincsenek résen, az önökével is megteszem.

Ki itt belép, akassza szögre életét.

28. Adok magamra. Adjunk magunknak!

[Kiszolgáltatom magam.

Szolgáltassuk ki magunkat!]

29. Arról van szó, hogy „nem regényszerű" belső és külső világomat a „szöveg” regényébe mentsem át, tehát hogy egy viszonylag érdekfeszítő képet alkossak a főhős [egy hős] világáról, tetteiről és viszontagságairól, aki az életet nem másokkal való küzdelemként éli meg, hanem mint egy végtelen [végletes] belső önharcot [háborúságot].

Tehát számára ez nem egyfajta hideg absztrakció, hanem a szellemi lét meghasonlottságának mély átélése, a velejáró kéjjel és kínnal, ami ebben a kontextusban nem az egységes intellektus [intellektus egységének] marginális effektusa vagy defektusa, hanem deklarált lényege. Épp most deklarálom.

Haladunk pályáinkon, és itt-ott szelíden félrelökünk valakit, ha útban van. Ennek kialakult szabályai vannak. Egyesek nem félrelöknek másokat, hanem rendet tesznek. De hogyan lökhetjük félre önmagunkat, ha útban vagyunk.

A belső meghasonlottság lehetősége sokunkban megvan. Talán mindenkiben. Csak titkoljuk, elnyomjuk magunkban. Az ügyesebbek titkolják a legügyesebben. A végén annyira csalhatatlannak és oszthatatlannak tűnnek, mintha valamit tudnának. Mintha két marokkal szórnák meg nem szerzett kincseiket. Nincs benne semmi örömünk. Látszólag talán gyengeség. Mindenre képes gyengeség. Talán szégyelljük is ezt a tulajdonságunkat. Mert nem tudjuk, hogy ez a mi termékeny lényegünk. Nem csak egy tulajdonság a sok közül. Olyan abszolút lényeg, amiről abszolút nem tudjuk, hogy a lényegünk. Ezért veszélyes és zavaró körülmény [körülménynek tűnik], mely személyiségünk és mozzanataink egységességét, kényelmes tendenciáit állandó fenyegetettségben tartja.

29.1 A nyelvi absztrakció ilyetén feszültsége irodalmi stílusként mutatkozik, mely a lélek [egyfajta lélek] elsődlegesen adekvát plasztikus kifejezését szolgálja, miközben az egyediséget az egyén kétségei képezik, az önazonosságot pedig a belső meghasonlottságból meríti (formálisan két individuumra hasad, melyek formálisan a klasszikus cselekménybe illeszkednek).

Mert ez az (összegabalyodott) lélek nem (művészi) kifejezést, hanem (filozófiai) kifejtést igényel. Csakhogy [Úgyhogy] a filozófiai fejtegetés a művészi kifejezés helyébe lép. Ez esetben a(z összegabalyodott) lélek művészi kifejeződése a filozófiai kifejtésben leledzik.

Létélmény. Létesülés. Élmény nincs, Az élmény felszívódik az élményről értekező véleményalkotás izgalmaiban.

Az ellenség ugyanoly gyűlöletes. Az ellenséget ugyanúgy el kell tiporni. A probléma csak az, hogy te vagy a legjobb ellenséged. Tehát az a kérdés, hogyan kell ezt az eltiprást most csinálni.

29.2 Én szerencsétlen lelkem. Sóhajtott fel Hegel kimerítő (és kimerített) [(és kimerült)] lélekkatalógusának befejezésekor. Mintha nem szerette volna a kategorikus képalkotás csillagos egét a kanti imperatívusz képébe ékelni.

29.3 Ennek a lehetőségnek a logikája – szerintem – objektíve létezik, míg az emotivitása nem.

Az olvasóval való rezonancia lehetősége az olvasótól függ. Ha neki úgy tetszik...

Micsoda?

30. Mire kellett neked az a krém?

Hát a kezemre. Bekrémeztem vele a kezem.

(Aztán a krémes kezemmel szép csendben bekentem a fenekemet is, mert folyton hasmenést kapok az írás izgalmaitól, s a tüzes anyag megállás nélkül áramlik a lélek hátsó fertályába.)

31. Amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatnunk kell. Akkor nem értem, miért nem hallgatunk.

Na de nekünk nincsenek olyan dicső szándékaink, mi csak kicsiségekről beszélünk – amire stílussal és szusszal futja.

Na de Wittgenstein nem beszélt kicsiségekről.

Na de Wittgenstein nem is magára gondolt, amikor ezt mondta.

Na de ő akkor sem gondolt magára, amikor egészen más dolgokról beszélt.

32. Nekem magamat kell meggyőznöm, nem pedig önöket.

Így legalább biztos lehetek a vereségben, amit sehogy sem kerülhetek el. De te, te, folyton arra csábítasz, hogy valami igazságért harcba szálljak.

33. Úgy rágta az ételt, mintha szénát enne. Mintha sejtette volna, hogy egy ideig ez lesz a hajtóereje. Elég takarékos volt, akarom mondani, nem volt nagy a fogyasztása. Közömbösen vizsgálgatta a székletét, mintha azt sem tudná miről van szó. Hulladék csapán. Egyáltalán nem hulla. Gondolatban valahol távol járt, s a visszatéréseiben sem volt egészen jelen. Akarta is meg nem is a folytatást, de valahogy mindig lekésett a döntésről. Elcsigázott étvágya és az a teljesen passzív étel (hát még azok a kérlelhetetlen vitaminok) egy lépéssel mindig megelőzték.

34. Az emóciók unalmas gondolatok. Az ösztönök is egyfajta gondolatok, de még unalmasabbak.

A lélek gondolatokat tartalmaz.

A gondolatoknak több fajtája van: vannak pangó gondolatok (ezek az ösztönök), lomha gondolatok (ezek az emóciók) és sebesek és még sebesebbek ...(felső határa nincs). Én érzéketlen vagyok. Képtelen vagyok saját érzéseimmel és ösztöneimmel azonosulni. A sebes és még sebesebb gondolataim mindig gúnyt űznek a lomha vagy pangó gondolataimból: Ha megáll a gondolat – jól áll nekünk, ha rohan – lohad. A lélek gondolatokból áll — amíg föl nem áll.

Ez egy kész diagnózis. Ez olyan, mint amikor valaki orgazmus közben megkérdezi, hogy hány óra van.

Megengedhetőnek tartom, hogy gúnyt űzzek magamból.

Nincs is más választásom.

Hogy nem szégyellem magam.

Úgy szégyellem magam, hogy a végén szégyenben fogok maradni.

?

Az ember vagy elhiszi magát, vagy nem.

Vagy bedől magának, vagy nem.

Ha bedől magának, akkor egy életre hasra esik.

Ha viszont nem dől be magának, akkor mi a csodának állt föl?

35. A lényegemnél fogva nő vagyok.

Én a lényeget fogom.

36. A világon emberek élnek, akik lélekkel bírnak [...akiket bír a lélek]. Nem azt állítom, hogy a világon lelkek élnek, mert ez úgy hangzana, mintha azt mondanám, hogy a világon világ van. És ezt nem szeretném [mondani Pontosabban: ezt szeretném nem-mondani].

?

Az ember egész testével abban a világban él, amelyik teljes terjedelmével a lelkében van.

?

Ha a tudomány termelőeszközzé válik [válna], a lélek sarkig tárja kapuit a távolságoknak (ugyanekkor az asztrológia tudománnyá válik) és a küszöb megbotlik a lábunkban. Sajnos ezt most minden irónia nélkül mondom. Hiszen a lélek mérnöke lennék, vagy mi.

?

A lényegen semmi nem változtat. És a lényeg sem változtat semmin, ennyiben maradhatunk.

37. Én dohányzom. És hogy az elfojtott indulatok mily erős mérgeivel füstölgők magamban, arról regényeket lehetne írni (de csakis gondolatregényeket).

38. Könnyű valamit véghez vinni, ha nincsenek akadályai.

A szabadság annyit jelent, bármit véghez vinni.

De a szabadság nem könnyű.

Tehát a szabadság nem az akadálytalanságban van, hanem éppen ellenkezőleg.

?

Vannak külső és belső akadályok.

A külső akadályokat le tudjuk küzdeni, amennyiben leküzdhetők. A belső akadályok pedig a mi egzisztenciális kétségeink. Éljenek és egzisztáljanak kétségeink!

Egzisztenciális kétségeink megakadályoznak bennünket abban, hogy önmagunk rabjaivá váljunk. Rabok legyünk vagy szabadok...

Ahhoz, hogy szabadok legyünk mindössze annyi kell, hogy ne legyünk rabok.

Nekem papírom van arról, hogy szabad vagyok.

Ha nincsenek meg benned az egzisztenciális kétségek – önnön bizonyosságaid leigázottja leszel. Ez olyan, mint amikor a rabtartó a rabjai ura. Mert mi ő önmaga számára? Csak a rabok ura. Rabok legyünk vagy legyünk... Bárhogy is ragozom, ezt a kérdést nem lehet többes számban feltenni.

38.1. Egzisztenciális kétségeink leküzdhetetlenek. Nem is arra valók, hogy leküzdhetők legyenek. Egyfajta gátat alkotnak. Az individualizált életenergiákat gátlás alatt tartják – oly módon, hogy gátat vetnek (gátlást aratnak) az individuumból elillanni szándékozó életenergiáknak, olyan meggondolatlan cselekedetek esetén, amelyek sohasem lehetnek eléggé meggondoltak. Ez a gátlás egy kisebb fajta Bős-Nagymaros, egy lelki Bős-Nagymaros. Háborúk vagy más katasztrófák esak akkor lehetségesek, amikor emberek tömegeinél hiányoznak az egzisztenciális kételyek. Ilyenkor a sokfelé ágazó kaotikus szándékok nem az egzisztenciális kétségek liberalizmusának belső, leküzdhetetlen akadályaival ütköznek (tehát, nem a különféle személyes és belső szándékok egyenjogúságával), s ezért a (belsőleg és kollektíve) totalizált életenergiákat külsőleg kell konfrontálniuk [a személyes szándékok nem az egzisztenciális kétségek belső akadályaival ütköznek, s ezért a kollektivizálódott, hordákba verődött életenergiáknak külsőleg kell konfrontálódniuk] (más totalizált aktivitásokkal).

Az egyén nem önmagában kételkedik, hanem csoportokba rendeződve más csoportokban. Ez a háború.

39. Oda inkább a hasonmásomat küldöm.

Elküldöm magam a picsába is.

40. Két csoportról beszélhetünk. Az egyik csoport akar valamit, a másik pedig nem. A két csoport együtt (mintha közös megegyezés lenne közöttük; mintha csak tudnák, hogy nem nélkülözhetik egymást) egy helyes kis társadalmi konfliktust hívnak elő, amelynek nagy előnye, hogy elvi alapon kezelhetetlen. Itt aztán már csak győzni lehet. A konfliktus tényleges tartalma pedig mintha teljesen lényegtelen lenne [volna].

41. A kollektivizmus perverzitásának kis skolasztikája:

Azok, akik nincsenek velünk, nincsenek feltétlenül ellenünk. De ha nincsenek velünk és nincsenek ellenünk sem, akkor valahol egészen máshol vannak. Mert, akik nincsenek egyedül, azok szükségképpen együtt vannak. Ez esetben nincsenek együtt azokkal, akik nélkülük vannak egyedül. [És minden ilyen esetben nincsenek együtt azokkal, akik szintén nincsenek egyedül, de nem velük]

42. Volt egyszer egy Kafka, aki ma már napjaink csillaga [csillagává érett].

Meggyőződésem, hogy ő már ezt akkor is tudta [megértette].

Tudnia kellett, hiszen az életért vívott harcban a túloldalra állt. A különbség abban áll, hogy ő „értette” is, míg mások csak „értesültek róla”.

43. Mértéktartó egyéniség volt. Mintha vonalzót nyelt volna – saját emberi nagyságának megfelelő méretű vonalzót. Szerénysége is csak nagyságával volt mérhető.

44. A rabszolgatartók magáncélokra kollektivizálták az embereket. A szocializmusban pedig közösségi célokra kollektivizálták a gondolatokat – tehát össztársadalmi rabszolgatartás folyt.

44.1 Az elsőfokú individualizmus magáncélokra kollektivizálja a gondolatokat. Az egyén túlzott önhasonlósága főbenjáró véteknek minősül. Aki kivívta magának a jogot, hogy másoktól különbözhessen – némileg kimagaslik és túlzásba esik: önmagától semmiképpen nem óhajt különbözni. Lemondott más emberek kollektivizálásáról, hogy őt sem kollektivizálhassa senki – csak ő maga.

A társadalommal szembeni látszólagos engedményeit identitásának túlzott (már-már szecessziós) szuverenitásával kompenzálja, ami aztán egyesekkel túlzott hasonlóságra, másokkal viszont túlzott különbözőségre csábítja. Valójában csak a csoportján kívül tud más lenni [(mint ellenség)], saját körein belül a kanonizálódott és személytelen hasonlóság rabságába esik. Saját gondolatainak „felszabadító mozgalmát” további gondolatokkal torolja meg. Az önmagának okozott szellemi veszteségekért önmagának kell fizetnie, de ezt a mások immár kényszerű tolerálásából eredő megkeseredettségből fedezi. Vagy épp fordítva: a hozzá hasonlók iránt érzett eltúlzottan lelkes összetartozási érzésből.

44.2 Kicsiny tudósom.

Az elsőfokú individualista lényege az, hogy különbözik másoktól. A másodfokú individualista lényege az, hogy különbözik önmagától.

44.3 A másodfokú individualista a gondolatait is felszabadítja. Egyik gondolata nem nyomja el a másikat (mondjuk valamilyen generális „igazság” nevében), hogy aztán cserébe az a másik se tegye a többivel.

És mégis egyféle generális igazság kerekedik ki belőle. Nem a gondolat generális igazsága, hanem a gondolkodásmódé.

(...)

51. Most pedig az eleven halál vidám képeit kellene felvázolnom. Egyelőre érjük be annyival, hogy jól meggondoltam magam! És ez mindjárt nagyon vidám és nagyon haláli. Ízlésem szerint való halál.

Az evolúciós HALÁL fejlődésének legmagasabb formája az, amikor az amúgy is határozatlanságukkal küszködő kisemberek katasztrofálisan meggondolják magukat. Amire az önmagát meggondolni képes emberke képes, ahhoz azelőtt világkatasztrófák kellettek, egy emberke nem hitt Istenben (nem hitt semmiben). Egyszer csak meggondolta magát, és jehovista lett (semmi másban nem hitt, csak Istenben) – egy egész istentelen világ dőlt össze pillanatok alatt, és támadt egy teljesen másik, egy még istentelenebb.

Például: Ha törik, ha szakad, én el akarok menni moziba, úgy tűnik, az a világ sorsa, hogy én el fogok benne menni moziba. Ez a jövő vár a világra. Mert a világra testálom a mozibamenésemet. Ezen az evolúciós halál egy alacsonyabb formája csak úgy változtathatott, hogy teszem azt a fejemre szakadt egy tégla, és én a továbbiakban nem mentem moziba, mert ezek után már sehová sem mentem. Nos, ugyanezt most már vér nélkül is elérhetem — elég, ha alaposan meggondolom magam. Csakugyan – miért éppen moziba akarok én menni!? Miért nem focizni inkább.

51.1. Csak az a baj, hogy így veszélyes közelségbe kerültem egy másik, közel sem olyan vidám halálhoz. Az eleven halál egyfajta összeköttetést biztosít az eleven élet és a halott halál között.

51.2. Az eleven halál az élet élete és a halál halála.

Az eleven halál szemszögéből nézve az élet kifejezetten unalmas, a halál pedig nem kifejezetten nagy kaland. Az életünk csak arról szól, hogy akarunk valamit (ez már önmagában is meglehetősen unalmas) – és ezzel mások is így vannak (ami még tetézi). És hát az, hogy igyekszünk megvalósítani azt, amit úgy-ahogy „kiakartunk” magunkból, már csak az elmeszesedett akarat szikkadt következménye – amennyiben hiányzik belőle a gondoltság, tehát a nyitottság, az egzisztenciális rugalmasság hatása [defektusa].

51.3. A gondoltság az eleven halál határtalan keretei közt érzi magát igazán elemében.

52. Önök is jól gondolják meg magukat.

Legalább átmenetileg. Verbálisan gondolázhatnánk az eleven halálba.

Csakhogy azonos hullámhosszon gondolázzunk.

53. Beszéljünk az azonosság áttételeiről. Az azonosítás rétegeiről. Amikor az azonos teljesen más fazont ölt.

Akkor hát beszélj!

Akkor hát, majd kicsit később, inkább.

Előbb csak kötetlenül, esek [mintegy] mellesleg.

Az abszolút tévedhetetlenség senkinek sem kötelező.

Itt mindenki ismer egy olyan szelíden ostoba és gyilkos könyörületességgel centiző mértéket, amely szerint mindenkinek lehet igaza, még annak is, aki teljesen mást állít, aki tehát egészen egyszerűen teljesen hülye. Csak én nem. Csak én magam vagyok hülye. Es én magam tudok mindent.

54. A szlovák nyelvben mindig többes (többszörös) számban [szám jótékony osztatlanságában] találom magamat. Ott aztán a nyelvtani nemek és a nemzetek zavartan úgy ölelkeznek, mint a szenvedélyes földkataszterek.

Itt csupa jó emberek élnek. A csupa jó emberek mindannyian egyfolytában jót akarnak. A jó emberek becsületesek is. Itt nálunk szlovákok élnek. Aki itt él, és egyúttal nem szlovák, az ugyanakkor magyar. Ugyanez fordítva is érvényes. Aki tehát itt él, és se nem szlovák se nem magyar, az nem is itt él. Ezeket ne keverjük össze a jószándékú átutazókkal. Ugyanez fordítva nem érvényes.

55. Világossá kell tennem bizonyos alapvető különbségeket.

Aki nem itt élnek itt...

Mindannyiunknak sajátja egyfajta rugalmasság, egyfajta nyitottság. Mindannyian voltunk már meggondoltak [Mindannyiunkkal előfordult már, hogy meggondoltuk magunkat], vagy legalábbis felhagytunk valamelyik fixa ideánk dédelgetésével. Azért. [Ezért]

Ezért [Azért] kell alapvető különbséget tenni

– a személyiség rugalmassága és nyitottsága között, illetve

– a rugalmasság és nyitottság mint személyiség között.

Mint amikor magunkat látjuk a tükörben – vagy a tükröt mint önmagunkat –, vagy azt hogy látjuk magunkat (látjuk, hogy látjuk magunkat, és ez a látvány minden mást elfed).

Az első esetben a nyitottság a személyiség egyik „tulajdonsága”, a másik esetben pedig a személyiség „formája” [maga a személyiség]. Ugyanazon azonosítási paramétereken belül a hangsúly kategorikusan áthelyeződik önazonosságunkra. Ez a hangsúly-áthelyeződés megváltoztatja a fogalmak jelentését.

55.1. Nincs ebben semmi újdonság. Az olyan fogalompárok, mint a „nyitottság mint tulajdonság” és a „nyitottság mint identitás” azonosak a „közvetlen személyiség” és a „közvetett személyiség” fogalompárokkal, melyeket Kierkegaard, a nem ember vetett papírra. (Kierkegaard nem ember volt, hanem fenomén.)

56. Másokkal megegyezően [Egyes másokhoz hasonlóan] magam is mentálisan sérült vagyok.

Másokkal [Más egyesekkel] ellentétben én csak a magam (legfeljebb a családom számára) jelentek veszélyt.

57. Az emberi cselekedet sohasem lehet eléggé meggondolatlan.

Amennyiben mégis, ez a szellemtelensége.

Ez főleg akkor következik be, amikor a tudomány még nem vált termelőeszközzé.

Ha a tudomány helyettünk dolgozik, nincs miért élnünk.

Akkor fogjunk hozzá a nem-éléshez!

57.1   Figyeljék meg, hogy a „minek" kérdést minden argumentáció után zavaróan fel lehet tenni.

58. Legyünk készenlétben. Legyünk észen-létben. Mindig készen! Légy észen!

Mindig észen?

(A másodfokú individualizmus kórusának rituáléja. Többes szám első [negyedik] személyében, egyesült időben, tetszés szerinti módban.)

59. A Könnyű fáradtság perverzitásának kis skolasztikája: Volt egyszer egy másik valaki.

Bármerre is járt-kelt, úgy vonzotta magához a nőket, mint a lámpafény az éjjeli lepkéket.

De mi köze van ennek a lámpának a lepkékhez? Semmi. Csak világít magának, anélkül, hogy erről bármit is tudna, azokat meg teljesen elvakítja a fényesség. Hát épp ezért vonzotta magához őket. A nőket. Azon a lámpán kívül volt még egy gyertyája is, amit mindig magával hordott, mert így a keze ügyében volt. Amikor odavonzott egyet, felállította a gyertyáját, meggyújtotta, s hosszan az éjszakába nyúltak.

60. Képzeljünk el egy regényt. Legyenek valamilyen szereplői, akik túlságosan nem csűrnek-csavarnak s nem csavarodottak, s ezért módjukban áll (tehát kényszerítve vannak) pörögni-forogni egymás körül, egymást követő konstellációk harmóniáját hozva létre, amit cselekménynek nevezünk.

60.1. Feltehetően adottak a szereplők jellembeli tulajdonságai, melyek a kalamitások során meghatározzák, miként fognak cselekedni. (Meg fogjuk látni, hogy vagy a tulajdonságok határoznak a szereplők beleegyezése nélkül, vagy pedig mégis a szereplők határoznak ez esetben viszont nagyon nehéz lesz elérni, hogy a cselekmény érdekében is tegyenek valamit). A pozitív szereplők általában pozitív tulajdonságokkal rendelkeznek, míg a negatív szereplők pont fordítva. És hát a pozitív szereplők előbb vagy utóbb biztosan győzedelmeskednek a rosszak felett, vágy ha ez már túl egyhangú lenne: pont fordítva.

Egy idő után a pont fordítva is unalmas lenne. Mert nem a cselekmény jellegéről van szó, hanem a determináltságáról. A szereplők determináltsága determinálja a cselekményt. A felszabadított szereplők viszont nem hajlandók színházasait játszani a színházban (színházat csinálnak minden színházból).

A determináltság merő unalom. A determinált szereplők unottak, történetük fáradt mechanizmusú melyet valamilyen moralizáló (vagy amoralizáló) automata működtet.

Ebből elég egyértelműen következik, hogy a regénynek legalább egynémely szereplője (mondjuk a környezet) indeterminált, előre nem látható lehetne (belsőleg szabad), hogy bizonyos regénybeli események alkalmával váratlan, meglepő fordulatot idézhessen elő. No de most estünk át a dolog...a nő) másik oldalára, mert a működőképes, de unalmas cselekménytől eljutottunk oda, hogy nem a cselekmény (mint mozdulatok, sora) a döntő és az érdekes, nem az nyűgöz le bennünket, hogy az adott hős milyen alattomos volt, most meg milyen hajlíthatatlan (vagy fordítva). Ebben az a lenyűgöző, hogy a szereplő megváltozott. Jellembeli változását cselekménynek mondhatjuk (mint gondolatok sorjázása), egyfajta belső cselekménynek, melyben már megtörténtek a későbbi következmények okai, tisztázódott az, ami majd a külső cselekményben lejátszódik.

60.2. Egyfajta ellenpéldaként Oidipusz király története lebeg folyton a szemem előtt. Ugyanis az ember nem mindig ember képében jelenik meg a történetben. Olykor megesik, hogy se füle, se farka. Ilyen emberi hőse Oidipusz történetének a Sors. A szabad Sors, akinél az indeterminációs szándékot Oidipusz egyértelmű ártatlansága is hangsúlyozza. Oidipusz önhibáján kívül lesz részese szédületes és alattomos dolgoknak. Ő mindig tiszteletreméltó, becsületes, s ráadásul még találékony is. Ha csupán rajta múlna, a dráma vége, bizony, nem lenne valami eget rengető, sőt inkább kínos happy enddel végződne. Ezzel szemben a Sors nem fukarkodik a meglepetésekkel, olykor tiszta őrültségekre vetemedik. Vitathatatlan, hogy a Sors játssza a főszerepet, s ezt Oidipusz teljesen értelmetlen megpróbáltatásai (melyeket önhibáján kívül kiállnia) csak némileg képesek kompenzálni. Oidipusz logikusan, ügyesen és korrektül gondolkozik (nem théblábol)..., mintegy az euklideszi geometria keretein belül. A Sors ellenben még magán is túltesz, a szabadság elgörbült téridejét hozza létre, amelynek emberi szándékok párhuzamosai karnyújtásnyira tőlük metszik egymást. A gondolhatok szabadságát hozza létre, melynek betetézetlen gödeli axiómákká ját csak korunkban fedezték fel.

Ez a dráma aligha nevezhető Oidipusz drámájának, hiszen nem ismeri a logikáját, s ezért drasztikus érzelmi nevelésben részesül, kemény leckéket kap alázatot nem ismerő és értelmetlen szeszélyei miatt. De sohasem okul, sohasem gondolja meg magát, nem érti meg, hogy a beteljesült bizonytalanság a szabadság logikája, melyben több tudás rejtőzhet, mint amennyit az ismeretek, eszmék adhatnak neki, de nem nyitja ki a szemét. Sőt, ellenkezőleg. Vajon mi történne, ha a cizellált és korlátolt méltósága, illetve az elvek, az ismeretek vagy a származás iránti öntelt alázata helyett könyörtelenül szabaddá tenné az utat ismeretlen apja számára (ismeretlen a bizonyosság túloldalának, az el nem sajátított tudás szempontjából)? Ez bizonyára elég nagy hecc lenne a részéről, bár ez az út is a kereszthez vezet.

60.3. De még bonyolultabbá is tehetjük a helyzetet, na további fejtegetésbe bocsátkozunk. Az egyik cselekménytől (mozdulatok sora) eljutottunk (márminthogy én eljutottam, önöknek persze, nem kötelező) a másik cselekményhez (gondolatok sorjázása). De most inkább nem részletezem.

Az emberi hősökkel rendelkező regényformából átlépünk egy másikba, melynek a gondolatok a hősei. Nevezzük ezt gondolatregénynek.

60. Képzeljünk el egy regényt. Legyenek valamilyen szereplői, akik túlságosan nem csűrnek-csavarnak s nem is túlságosan csűrnek-csavarnak, s ezért módjukban áll (mert nincs más választásuk) sürögni-forogni egymás körül, egymást követő helyzeti konstellációk sorozatát hozva létre, amit nyugodtan cselekménynek nevezhetünk.

60.1. A szereplők nyilvánvalóan jellemesek, ami mindössze annyit jelent, hogy van jellemük, melyek a kölcsönös súrlódások és simulások során meghatározzák, miként fognak cselekedni: súrlódni és simulni. Látnivaló, hogy vagy ezek a jellembeli tulajdonságok határoznak mindenről – mintegy a szereplők beleszólása nélkül, vagy pedig mégis a szereplők a cselekmény meghatározó tényezői, ez esetben viszont nagyon nehéz lesz elérni, hogy a cselekmény cselekményessége érdekében tegyenek is valamit.

Vagy a jellemek determinálják a szereplőket és az eseményeket, vagy a szereplők determinálhatnák a jellemeiket és az eseményeket.

A determináltság merő unalom. A determinált szereplők unalmasak, történetük érdektelen mechanizmus, amely csak önmagát ismétli, mint valami moralizáló (vagy amoralizáló) verkli.

A determinálatlanság viszont feszült tehetetlenség. A determinálatlan (szabad) szereplők teljes energiávalnem tesznek semmitazon kívül, hogy nem tudják eldönteni, mégis mi a csodát tegyenek...

Köztes, és esztétikailag is konzummálható megoldás a determinált szereplők determinációjának megváltozása.

Ezzel átestünk a dolog (...a nő) másik oldalára, mert a működőképes, de unalmas cselekménytől eljutottunk oda, hogy nem a cselekmény (mint mozdulatok sora) a döntő és az érdekes, nem az nyűgöz le bennünket, hogy az adott hős milyen alattomos, amíg alattomos volt, sem pedig az, hogy milyen hajlíthatatlan, amikor már hajlíthatatlan lett (vagy fordítva). Az a lenyűgöző, hogy a szereplő megváltozott. Jellembeli változását cselekménynek mondhatjuk (mint gondolatok sora), egyfajta belső cselekménynek, melyben már megtörténtek a későbbi következmények okai, tisztázódott az, ami majd a külső cselekményben lejátszódik. 60.2. Egyfajta ellenpéldaként Oidipusz király története lebeg a szemem előtt. Az ember nem mindig ember képében jelenik meg a történetekben. Olykor megesik, hogy se füle, se farka. Ilyen értelemben hőse Oidipusz történetének a Sors. Az a kurva Sors,akinek beláthatatlanul sötét szándékait Oidipusz meddő ártatlansága ellenpontozza. Oidipusz szürke kis figura, akinek egyedüli érdekessége az, hogy a Sors minden ok nélkül rendkívüli módon kibaszik vele. Oidipusz önhibáján túl és érdemein innen lesz részese szédületes és alattomos eseményeknek. Ő mindig önérzetes, tiszteletreméltó, becsületes, s ráadásul még találékony is. Ha csupán rajta múlna, a dráma vége, bizony, nem volna eget rengető, sőt inkább valami kínos happy enddel zárulna. Ezzel szemben a Sors nem fukarkodik a meglepetésekkel, olykor teljes őrültségekre vetemedik. Vitathatatlan, hogy a Sors játssza a főszerepet, s ezt Oidipusz teljesen értelmetlen megpróbáltatásai csak némileg képesek kompenzálni. Oidipusz logikusan, ügyesen és korrektül gondolkozik (nem théblábol)..., mintegy az euklideszi geometria keretein belül. A Sors ellenben még önmagán is túltesz, a szabadság elgörbült téridejét hozza létre, ahol a szándékok párhuzamosai karnyújtásnyira tőlünk metszik egymást. A Sors mint szereplő, mint drámai alkatrész a gondolatok szabadságának univerzumát példázza, melynek betetőzhetetlen gödeli axiomatikáját csak korunkban kezdték el belülről is feszegetni.

Ha mégis, minden áron valami vétket akarunk Oidipuszra sózni, akkor az csak valami olyan épületes körültekintés hiánya lehet, amelyet nemigen lehet hibájául felróni. Ahhoz az ilyen épületes körültekintésnek egyezményes emberi normaként kellene működnie, amely viszonyítási alapként szolgálhatna az Olvasó Oidipusz-képében.

Azt mondhatnánk, például, hogy Oidipusz nem gondolt arra, hogy nem okvetlenül az az apja, aki azt állítja magáról, hogy ő az. Tehát ennyiben hibázott és vétkezett. De az ilyen gondolati lehetőség számbavétele meghalad minden emberi mértéke.,Az Olvasó csak akkor láthatná és érezhetné ebben a momentumban Oidipusz vétkét, ha az ilyen lejtésű gondolatok az ő valós életében szerepet kaphatnának, mint ahogy nem kapnak. Kérdem én, hol él az az ember, akiben teszem azt az apjával folytatott társalgás közben ilyen gondolatok cikáznának – minden jel arra mutat, hogy – ez az ember az apám, de csak minden jel mutat erre, egyébként semmi alapja annak a kategorikus ténynek, hogy ez az ember valóban az apám! Egy biztos, nem Szlovákiában... Sőt, hol élhet az az ember, aki egy vadidegen emberrel találkozva ezt gondolná – minden jel arra mutat, hogy ez az ember nem az apám, de egy jel sem biztosít teljességgel arról, hogy mégsem ő az.

Ez lehetne tehát Oidipusz vétke... Lehetne akkor, ha volna, aki számon kérhetné. Így azonban vagy csak látjuk a szánkat, és ámulunk a teljesen értelmetlen szörnyűségeken, vagy ki kell mondanunk: Oidipusz vétke tulajdonképpen az Olvasó mulasztása. Egyedül az Olvasó a bűnös Oidipusz még erről sem tehet.

Ez a dráma aligha nevezhető Oidipusz drámájának, hiszen nem is ismeri a logikáját Meglehetősen drasztikus érzelmi nevelésben részesül. De valahogy nincs esélye, hogy okuljon. Mert nekünk sincs esélyünk.

Élt egyszer egy Szophoklész, aki írt egy olyant, hogy Oidipusz.

60.3. Az emberi hősökkel rendelkező regényformából átlépünk egy másikba, melyben a hősök gondolatai a hősök, nevezzük ezt gondolatregénynek.

61. Hogy nem szégyelled magad, így elkispolgáriasulni.

A francba is, azt meg hogy kell csinálni?

62. A gondolatregény perverzitásának kis skolasztikája:

(itt pedig ismét képzeljünk el egy végtelen pontot, melyben az egyesített grammatikák minden nyelvtani nemben és esetben az esetragozás gravitációs erőit kumulálják; a verbális kozmológia valamely fehér lyukát melyből határtalanul bugyog a környező szöveg).

63. Ez így elég kínos.

A keserű mélabú minden posztliberalizmusával együtt haladunk az elmulasztott múlt elhamarkodott elégtétele felé. Vagy az elmulasztott jövő felé? Ezt most nem tudom egészen pontosan. Vagy a jövő vagy a múlt felé.

64. Csak úgy írok. Írom. Íródom.

Senkinek és mindenkinek. De már csak folytatni tudom. Folytatni egy szörnyszülött-egyszülött valamely előző életének valamilyen előző őrültségét, akinek olyan hatalmas és telített, tüskés és kevély lelke volt, hogy megpukkadt.

Valójában már akkor is tudtam az okát, hogy miért írok ilyen gyönyörűen, meg hogy miért vagyok ilyen okos, de most aztán elővigyázatosságból felhívtam a tűzoltókat, s (a kötőszó mérhetetlen magányossága és helytelensége) mondván nekik, hogy nagyon siessenek, mert lángeszű vagyok.

65. A hit. Hiszel az Istenben, akinek te (egyedül te, sajátkezűleg te) a hitedet tulajdonítod. Te hiszel Istenben, nem Ő benned! Még azt is te hiszed, hogy Ő hisz benned! Talán sejted is, hogy ezt az ő tudta nélkül is magadra erőltethetted, mert csillapíthatatlan vágyát éreztél az iránt, hogy legalább utólag engesztelést nyerhess ezért a vétkedért, hogy a vihar előtti csendet túlharsogJ A(H) VEzeklésed a sokkal kisebb és egyszerűbb bűneidért.

66. A kegyelem. A kegyelem a behajthatatlan adósság olyan sajátságos formája, amellyel valójában önmagadnak tartozol. Szeretnéd, ha megtérülne, de nem áll szándékodban fizetni. Csődeljárás esetén, külső szubvencióhoz folyamodsz (Isten), amelyet a saját elvonásaidból térítesz (vezeklés).

67. Parádés, mondhatom.

Nem, ez az én mondatom.

(A mondat: a tudat jelentéstani destrukciója a szintaxis keresztjén.)

68. Meglátni a látható, de nem létező dolgokban azt, ami nem látható, de létező. Az efféle tudás szerkezetének prototípusát az atomistáknál találhatjuk meg. Az atomokat (mondjuk az atomok atomjait) nem látjuk, de az, amit látunk atomokból áll. Ennek a struktúrának a megalapozottsága a nem látható (csak gondolattal tapintható) és a szemmel látható (tapintható) dolgok specifikus következményeinek azonosságából következik.

Egy magasabb fordulatszámnál a nem látható, csak gondolható valóságból következik valami, ami szintén csak gondolatokkal látható, de ennek következményei már látható egyezést mutatnak azzal, ami ténylegesen látható...

Ilyen egyszerűen végtelen és rekurzívan véges a megismerés mechanizmusa.

(A silány [szimpla] rögeszmétől, hogy vajon mi történik a zárt ajtó mögött, egészen a kvantum-elektrodinamika eszmei konstruáltságának szilárdságáig.)

68.1. Az egyik végen a puszta fogalmi jelölés szingularitása (holizmus), melyet a látott világ közvetlen komplexitása támaszt alá (praeempirizmus).

A másik végen az elvonatkoztatott fogalmak komplex eszmei konstrukciójának önigazolódó koherenciája (redukcionizmus), melyet a látás puszta ténye támaszt alá (posztskolasztika).

69. A fizika fejlődése: onnan, hogy a gravitációnak köszönhetően fejünkre esik az alma, odáig, hogy gondolatainkkal körbetapogatjuk a szabad elektront.

Ez a fejlődés azonban nem kifejezetten jelent időbeli fejlődést. Aquinói Szent Tamás hamarabb tudott a Pauli-féle törvényről, mint mi [Pauli], hiszen híressé [hírhedtté] vált tézisében világosan bebizonyította, hogy csak egy angyal fér el a tű hegyén.

70. Nem babra megy a játék. Babára megy a játék.

Lenke, babám, Lelkem – kiadom a lelkem érted (lelkesedek). Én is nő vagyok, mert nős vagyok (lelkem rajta). Falhoz állítom magam (panaszfalhoz):

A metafizikus öngyilkos megöli a testét, mert nem bírja a lélek-ölő munkát.

A megváltás: egy elszabotált megváltozás.

Megváltás és kegyelem esetén az alanynak nincs elég lelkiereje ahhoz, hogy alaposan meggondolja magát (megváltoztassa a gondolatait), és puszta alibizmusból egy fiktív külső segítséghez folyamodik, gondoljatok, amit akartok.

A holt lelkek nem haldokolnak. De nem is élnek. A holt lélek vagy megtesz mindent a testéért, vagy pedig mindent ellene tesz.

71. Ennek is utána kellene járni: az első nyelvmisztikus vagy az első
nyelvöngyilkos.

72. A skolasztika perverzitásának kis skolasztikája:

A székem atomokból áll. És punktum. A lelkem pedig az atomok atomjaiból áll. És vice versa. De a székem atomjai is atomokból állnak. És vice versa. Ebből az következik, hogy a székemnek lelke van.

De minden székre leülhet olyan valaki, akinek lelke van. Ebből az következik, hogy minden széknek lelke van.

73. Arról van szó, miként éljük meg ugyanazt az életet. Egy időben (azután, hogy megnyílt számomra a saját világom) nem vettem tudomást arról, hogy mások világában kell élnem az életemet. És ez nagyon veszélyes és kellemetlen volt, sőt kínos. A realitás elvesztése (a lehetőség aktivizálásával) a vele való kontaktus elvesztéséhez vezet.

Valójában csak annyi történt, hogy aránytalan (sőt beteges) konzekvenciával tudatosult bennem , hogy amit a világról és önmagunkról gondolunk (és ez a „minden”), csak gondoljuk.

A valóságnak lába kelt.

73.1. Az egészen más világ, még ha egészen egyszerű is, egészen komplikáltnak tűnik.

Van egyfajta elképzelésünk a világról és az embernek a világban elfoglalt helyéről. Ezt az elképzelést az előttünk járó generációktól vettük át. De nem úgy kezeljük mint átvett elképzelést, hanem mint tényt. Ha ezt az ember egyfajta kegyelmi állapotnak köszönhetően felismeri, lenyűgöző s egyben megdöbbentő élményben részesül.

Felszabadító és elviselhetetlen élményben.

Ez a felismerés az egyén kríziséhez vezet. Mert az egyént belsőleg teljesen felszabadítja, s az autonóm, felelős és szuverén létbe, a „mindenre képes tétlenségbe (ahol a fizikai cselekvést folytonos mérlegelés és gondolkodás előzi meg), taszítja, hogy a saját, individuálisan átgondolt gondolataival ő maga alkossa meg a világát.

Ennek a felismerésnek a hiánya társadalmi katasztrófákhoz vezet. Mert az egyént felismerhetetlenné teszi a tömeg sötétsége, s az akaratlan, kollektív szándékok alternatíva nélküli útvesztőjében bolyong, ahol az egyetlen szabad cselekvési forma, a lavírozás vagy a kufárkodás egy más, a szuverén individuumokat mellőző tömeggel való folytonos (természetes, sőt természeti) konfrontációban.

Érdekes, hogy/az individuális szuverenitás tömegméretű hiánya egy egyén esetében is létrejöhet, amennyiben szélsőséges mértékben hiányzik belőle az individuális bizonytalanság és nyitottság. Az ilyen egyén ugyanis azt hiszi, hogy tudja, mit akar, sőt hogy mások helyett is tudja, mit akarnak. Az egyéni felelősséget egyszerűén megkerülve egész súlyával kényelmesen elterpeszkedik a kollektív felelősségben.

73.3. Jó, ha tudatosítják, hogy aki (a saját vagy mások nevében) bizonyosságtól telve szól, annál az egzisztenciális kételyek (gátak), a bizonytalanságok teljes mértékben hiányzanak. Az egzisztenciális kételyek hiánya pedig a szuverenitás hiányát jelenti:

Az egzisztenciális kételyek látszólag elválasztják az egyént a közösségtől, de megnyitják őt önmaga előtt (tehát a meghatározhatatlan asztrológiája előtt).

73.4. A szuverén egyén egzisztenciális kételyeit előbb vagy utóbb a közösség is legitimálja. Mert ha nem, falkában maradunk. Talán szerencsésebb volna más kifejezést használni az „egzisztenciális kételyek” helyett. Mert: ki tudja, hogy mit jelent. Úgyis csak az érti, aki bírja is.

73.5. Egy kicsit csűröm-csavarom e csak mert hangsúlyozni szeretném.

74. A dialektika: fel nem-fedezett skolasztika.

A dialektika a fogalmak érzéki sötétsége idealizmus éjszakai bárjában, az érzéki tapasztalás felfedezhetetlen fényének nevezve. A paradoxonok az észlelési létformák közvetített azonosságának lecsupaszított tautológiái..

A skolasztika a hűtlen bölcsesség szerelmesének (sőt szeretőjének) érzéki, sőt érzékletes tapasztalatainak metafizikai sztriptíze főként a kapitalista országokban).

75. Az öngyilkosság perverzitásának kis skolasztikája:

Egy fiktív öngyilkosságra gondolok, amely azonban aktuális. Egy filozófiai öngyilkosságra, amely nem valami kudarcélményből fakad, hanem annak szélsőséges tudatosításából, hogy mivel az életünk értelmét mi magunk adjuk, az életünknek önmagában nincs értelme.

Ezek igaz mondatok, de akkor miért csikorognak annyira a fülemben. Vagy a fülünk rossz, vagy a mondatok. Mert vannak idők, hogy rosszak a fülek.

Ez a felismerés – fokozott intenzitás mellett – képes lehet az embert vakvágányra terelni. Az egyén magában hordozza a szabadságnak ezt a súlyos terhét, s nap mint nap kénytelen vele megbékélni. Mindemellett folyton arra csábítja, hogy fiktív, de konkrét harcot vívjon az életéért, az életben maradás biológiai megalapozottságáért, és azon túl annak filozófiai értelméért.

Mert ha van életem, akkor felmerülhet a kérdés, hogy van-e értelme is? Ugyanekkor a filozófia (poszt)evolúciós jelenséggé válhat. Filozófia, mint az a dzsungel, amelyben az egyéni tudat halálra hajszolhatja önmagát, mert teljesen biztos akar lenni saját létezésében. Filozófiai dzsungel, ahol a gyilkolás azonos az önmagunkról vagy a világról alkotott gondolati kép megváltozásával. Valahányszor megváltoztatom az önmagamról alkotott képemet – a gondolatok dzsungelében megölöm, azt, akinek addig képzeltem magamat. Filozófiai dzsungel, ahol az élet életveszélyben van, ha nem tudja, miért él.

Ez egyfajta posztevolúciós harc az életért, melyben az integrált és autonóm egyén (másodfokú individualista) a fajok és egyedek biológiai harcának kitaszítottja – az intellektualizmus dzsungelében önmagára jelent veszélyt, önmagát győzi le, önmaga legyőzöttje.

Az erősebb törvénye továbbra is érvényben van a harc mezején, csak éppen szélsőséges, paradox formákban.

Amennyiben győz, ő lesz a vesztes. Amennyiben veszt, ő lesz a győztes.

Amennyiben erősebbnek bizonyul, ő lesz a gyengébb. Minél erősebb, annál gyengébb.

75.1. Ennek a szélsőséges individualista suicidumnak létezik egyfajta szociális vetülete is, amikor az életenergiák átirányíttatnak. Amikor a természetes gyűlölet elhajlik a tudat tükrében. A reflexív gondolatok tükrében a valóságos törekvések visszatükröződnek az egyén autonóm világába, s ahelyett hogy mások egyéni törekvéseivel konfrontálódnának önmagukkal ütköznek meg.

Az individualista öngyilkosságok és a – mondjuk így – kölcsönös öngyilkosságok lehetséges jelöltjei együttesen az emberiség élet-hajlandóságának egyfajta állandóját adják. Minél gyengébb az egyik összetevő, annál intenzívebb a másik.

76. A halandóság hajlandóság nélküli mulandóság tulajdonság. Ugyanis egy bizonyos Musil előbb kigondolt egy regénycímet, majd több ezer oldalon sem tudott hozzá regényt írni. Valahogy nem ment. Ezzel a címmel túllőtt minden szövegen. Még ma is írná, ha meg nem halt volna különféle fáradságos foglalatosságok közben, amikor a fürdőszoba tükrében épp a feleségét (másik féleségét) kereste, akit egyébként legkedvesebb nővérének nevezett. Bizonyára mindnyájan sejtjük, hogy mit művelhetett. A házasságon kívüli nővére – nem a kedves nővér, hanem aki az éttermi számláit fizette – később elárulta, hogy ugyanabban a fürdőszobában férje, leborotválva tulajdonságait, életerejét maga ellen fordította, azaz fekvőtámaszokat csinált. De azzal a regénycímmel élete határain is túllőtt.

77. A tulajdonságok nélküli asszony.

A meztelen asszony.

A csupasz valóság.

78. Abban a bizonyos időpontban, vagy inkább abban a bizonytalanban.

Mintha – talán úgy két évvel ezelőtt, pontban fél egykor elkezdődtek volna az örök idők, á la Kavafisz.

79. Talán megengedhetem magamnak, hogy ne menjek oda. Hogy ne kelljen jelen lennem saját jelenvalótlanságomban. [Csináljatok velem, amit akartok] Kövessetek, csak engem hagyjatok ki belőle. Be kell vezetni a másodfokú individualizmus társadalmi rítusait.