Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. október / Óda

Óda

A 18. században

a Vágóhíd utca melletti parkban

egy angol irodalomtörténetet olvastam,

Blake, Coleridge, a hőség hangyákat

hajtott lábszáramra, mikor

elindultam a Fő térre,

a szökőkút permetében várakozva

zuhogott rám a szivárvány,

de már feltűnt Sáska,

az orgonakoncert bűvöletében,

egy temetőlátogatástól lelkesülten

mesélt a nőkről, ahogy

a mellek hegyes íve cafatokra,

szabdalja a remegő levegőt

járás közben –

és a „Bakchus” vendéglő feltűntén,

az Egyetemi Kórházzal párhuzamosan,

a szilváni, a rizling ízéről

tájegységekként (szinte biztos voltam,

Hamvas nyomán), és beléptünk

a ránk zuhogó hang- és füst-

áradatba, a bort ízlelgette, és

Bachról beszélt, nekem,

aki franciás műveltséggel, egy

libertinus ateista voltam,

a szemében, láttam eltűnő alakomat,

rohantunk fölfelé az indás ágakkal

átfont levegőég alatt, a házak

térdét Toppantották a betonban

kúszó anakonda-gyökerek,

zuhogott az angol nyelvkönyv,

Petřícek filozófiatörténete mellé csúszva

a hátizsákban,

botladoztunk az eltűnő gyökerek

cementfoltos hátán, igen,

igen, pontosan emlékszem,

ez a „rzs”,

ez végezte el bennem, és

már a kórusfeljáró kőlépcsőjén

csikorgó hatméteres bádogkereszt,

amely felmagasodott –

sarkai csíkos rabruhát húztak

lépteinkre a szanaszét heverő

szögek hátán, ahogy

lassan fellépdeltem – az orgona

hektikás, hórihorgas cervantesi

alakjába – jó volt köszönni

a hosszú hajú srácnak, kóristalánynak

néztem először, megálltam bután,

a vérnyomásom üvöltözni kezdett

a hideg mészfalak csarnokába zárva,

ahogy a kazettás mennyezet támfalában

ráztam vázam,

az ablakban szárnyaló felhő

bordája véres kalitkájában,

a márványpadló kiverte fogamat,

ahogy lenéztem,

szédülten bele haraptam a belépő

lányok bokájába, és

ott kattogott, Bach Magnificatját

kattogták a billentyűk a fújtató

nélküli próbajáték ideges

t, t, tt, t, t, tt...

ktt, ktt, tt, t, Rtt, ktt, t, t...

végtelen sorai – és hogyan

táruljon föl a zene – ez a ki- és fel-

tárulás idegesített, a fickó

élveteg, barokk ajkai,

hosszúra nyúlt kierkegaard-i orr felette,

csillogó barna szem a pattanásos

homlok alatt, egy kabaréjelenet bohém

bohócfigurája,

a fekete és szürke zoknijában –

gabalyodott most már az allegróba,

katt, katt, igen, a „rzs” itt

rezonált először, de aztán lecipeltem

Sáskával

a kazettákat, zsinórokat, fejhallgatót,

a nikkel mikrofonállványt, mely

csillogón remegve nyúlt az ötméterbe

fölénk, majdnem az orgonáig,

már fáztunk, de főleg

az állvány kilengéseit pásztáztuk tekintetünkkel,

a templom megtelt, a plébános

beszélt, megnyitotta a vizsgakoncertet,

Kovafík, mondta, itt belém ütött a „rzs”,

cseh fickó, gondolta, sokat sejtetőn

hullámzott bennem is az idegesség,

és minden, amit a csehekről tudtam,

de csak nem akart elkezdődni a dolog, Kovafík

szarni ment, súgta Sáska, aztán

elkezdődött, 1773-ban,

az imapadra hajtottam fejem, és, valószínűleg

tanultam sírni, sírni, kilenckor

leléceltem, a „Bakchusban” vacsorát

és bort rendeltem, Krúdy modorában,

néztem a szép szláv lányok szőke haját,

jól becsiccsentettek, kellették magukat,

aztán megírtam ezt a verset,

hosszan, hosszú, elhaló rezgésekkel,

elképzeltem, ha örökre jelen lehetnék –

bárcsak a Földön is,

föl se fogtam, miről írok –, ha

csak járnom-kelnem lehetne örökké

köztetek, emberek,

tízre vége lett a koncertnek is,

autóbuszra szálltunk, és a

kollégiumi ágyon, biztos

egy gyönyörű lány várt.

                     

Pozsony, 1995. május 27.