Óda
A 18. században
a Vágóhíd utca melletti parkban
egy angol irodalomtörténetet olvastam,
Blake, Coleridge, a hőség hangyákat
hajtott lábszáramra, mikor
elindultam a Fő térre,
a szökőkút permetében várakozva
zuhogott rám a szivárvány,
de már feltűnt Sáska,
az orgonakoncert bűvöletében,
egy temetőlátogatástól lelkesülten
mesélt a nőkről, ahogy
a mellek hegyes íve cafatokra,
szabdalja a remegő levegőt
járás közben –
és a „Bakchus” vendéglő feltűntén,
az Egyetemi Kórházzal párhuzamosan,
a szilváni, a rizling ízéről
tájegységekként (szinte biztos voltam,
Hamvas nyomán), és beléptünk
a ránk zuhogó hang- és füst-
áradatba, a bort ízlelgette, és
Bachról beszélt, nekem,
aki franciás műveltséggel, egy
libertinus ateista voltam,
a szemében, láttam eltűnő alakomat,
rohantunk fölfelé az indás ágakkal
átfont levegőég alatt, a házak
térdét Toppantották a betonban
kúszó anakonda-gyökerek,
zuhogott az angol nyelvkönyv,
Petřícek filozófiatörténete mellé csúszva
a hátizsákban,
botladoztunk az eltűnő gyökerek
cementfoltos hátán, igen,
igen, pontosan emlékszem,
ez a „rzs”,
ez végezte el bennem, és
már a kórusfeljáró kőlépcsőjén
csikorgó hatméteres bádogkereszt,
amely felmagasodott –
sarkai csíkos rabruhát húztak
lépteinkre a szanaszét heverő
szögek hátán, ahogy
lassan fellépdeltem – az orgona
hektikás, hórihorgas cervantesi
alakjába – jó volt köszönni
a hosszú hajú srácnak, kóristalánynak
néztem először, megálltam bután,
a vérnyomásom üvöltözni kezdett
a hideg mészfalak csarnokába zárva,
ahogy a kazettás mennyezet támfalában
ráztam vázam,
az ablakban szárnyaló felhő
bordája véres kalitkájában,
a márványpadló kiverte fogamat,
ahogy lenéztem,
szédülten bele haraptam a belépő
lányok bokájába, és
ott kattogott, Bach Magnificatját
kattogták a billentyűk a fújtató
nélküli próbajáték ideges
t, t, tt, t, t, tt...
ktt, ktt, tt, t, Rtt, ktt, t, t...
végtelen sorai – és hogyan
táruljon föl a zene – ez a ki- és fel-
tárulás idegesített, a fickó
élveteg, barokk ajkai,
hosszúra nyúlt kierkegaard-i orr felette,
csillogó barna szem a pattanásos
homlok alatt, egy kabaréjelenet bohém
bohócfigurája,
a fekete és szürke zoknijában –
gabalyodott most már az allegróba,
katt, katt, igen, a „rzs” itt
rezonált először, de aztán lecipeltem
Sáskával
a kazettákat, zsinórokat, fejhallgatót,
a nikkel mikrofonállványt, mely
csillogón remegve nyúlt az ötméterbe
fölénk, majdnem az orgonáig,
már fáztunk, de főleg
az állvány kilengéseit pásztáztuk tekintetünkkel,
a templom megtelt, a plébános
beszélt, megnyitotta a vizsgakoncertet,
Kovafík, mondta, itt belém ütött a „rzs”,
cseh fickó, gondolta, sokat sejtetőn
hullámzott bennem is az idegesség,
és minden, amit a csehekről tudtam,
de csak nem akart elkezdődni a dolog, Kovafík
szarni ment, súgta Sáska, aztán
elkezdődött, 1773-ban,
az imapadra hajtottam fejem, és, valószínűleg
tanultam sírni, sírni, kilenckor
leléceltem, a „Bakchusban” vacsorát
és bort rendeltem, Krúdy modorában,
néztem a szép szláv lányok szőke haját,
jól becsiccsentettek, kellették magukat,
aztán megírtam ezt a verset,
hosszan, hosszú, elhaló rezgésekkel,
elképzeltem, ha örökre jelen lehetnék –
bárcsak a Földön is,
föl se fogtam, miről írok –, ha
csak járnom-kelnem lehetne örökké
köztetek, emberek,
tízre vége lett a koncertnek is,
autóbuszra szálltunk, és a
kollégiumi ágyon, biztos
egy gyönyörű lány várt.
Pozsony, 1995. május 27.