Ősz; Éji ég és a csillaghullás; Köszöntő
Kerék Imre fordításai
Ősz
Ó, álom magas fája, lombjaid hullanak:
aránytalanul formált, hatalmas terebélyed
megtöri a lombok résén átszüremlő eget.
A ritkás lombközökben alig lel rejteket
a Nap villogó fénye, s míg koronád alatt
tűnődünk, te kitárod benső valód az égnek.
Ám az eget, ahogy mi, te sem ismerheted.
Szállnánk mi is merészen, akár a madarak
írják röptük ívét, új tájakat keresve,
megtagadnánk mi is törvényeit a térnek,
amelyek körben forgó csillagpályát kimérnek,
míg álmunk ránk zuhogtat sejtéshullámokat
s bensőnk kibomlik, mintha szélben zászló repesne.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De mily honvágy gyötör, terebélyes fa, téged?
Éji ég és csillaghullás
Az égbolt: tűz-csodákkal tündökölve,
egy világ, túl földi mértékeken.
Túl közel van, hogy elforduljunk tőle,
s túl messze ahhoz, hogy átfogja szem.
Egy csillag hull! Vele mindünk reménye
magasságból a mélységbe ível:
mi kezdődött el és minek lett vége?
mi a bűnünk? s megbocsátást ki nyer?
Köszöntő
Akárki légy, alkonyat felé jöjj ki
szobádból, hol az agy mindent megért;
látod házad a távolokba nőni:
akárki légy.
Elfáradt szemed alig lépi túl
szúmart, kopott küszöbét otthonodnak,
képzeletedből fekete fa nyúl
magasba, s az ég hátterébe olvad.
S világot teremtettél. Tágasat,
akár a szó, mit megérlelt a csend,
majd amint betölti eszméleted,
a látomás szemedtől elszakad.