Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. október / Ősz; Éji ég és a csillaghullás; Köszöntő

Ősz; Éji ég és a csillaghullás; Köszöntő

Kerék Imre fordításai

                 

Ősz

                     

Ó, álom magas fája, lombjaid hullanak:

aránytalanul formált, hatalmas terebélyed

megtöri a lombok résén átszüremlő eget.

A ritkás lombközökben alig lel rejteket

a Nap villogó fénye, s míg koronád alatt

tűnődünk, te kitárod benső valód az égnek.

Ám az eget, ahogy mi, te sem ismerheted.

                         

Szállnánk mi is merészen, akár a madarak

írják röptük ívét, új tájakat keresve,

megtagadnánk mi is törvényeit a térnek,

amelyek körben forgó csillagpályát kimérnek,

míg álmunk ránk zuhogtat sejtéshullámokat

s bensőnk kibomlik, mintha szélben zászló repesne.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De mily honvágy gyötör, terebélyes fa, téged?

                     

               

Éji ég és csillaghullás

                   

Az égbolt: tűz-csodákkal tündökölve,

egy világ, túl földi mértékeken.

Túl közel van, hogy elforduljunk tőle,

s túl messze ahhoz, hogy átfogja szem.

                 

Egy csillag hull! Vele mindünk reménye

magasságból a mélységbe ível:

mi kezdődött el és minek lett vége?

mi a bűnünk? s megbocsátást ki nyer?

                     

                 

Köszöntő

                     

Akárki légy, alkonyat felé jöjj ki

szobádból, hol az agy mindent megért;

látod házad a távolokba nőni:

akárki légy.

Elfáradt szemed alig lépi túl

szúmart, kopott küszöbét otthonodnak,

képzeletedből fekete fa nyúl

magasba, s az ég hátterébe olvad.

S világot teremtettél. Tágasat,

akár a szó, mit megérlelt a csend,

majd amint betölti eszméleted,

a látomás szemedtől elszakad.