Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. október / Pillantás a túlpartra

Pillantás a túlpartra

-i -n fordítása

A szlovákiai Párkányban születtem, abban a kórházban, ami a háború idején megsemmisített Duna-híd maradványainak közvetlen közelében áll. Szemben, a Duna másik oldalán, a magyarországi Esztergomban jelentőségteljesen magasodik a bazilika. Ha Párkányt az egyik, Esztergomot pedig a másik kultúra szimbólumának tekintjük, elmondhatom, két kultúra határán születtem. Ez a tény egész életemre hatással volt, többek között például azzal is, hogy mindkét kultúra nyelvét beszélem, még ha a magyar nyelvhez valamivel bonyolultabban jutottam is el. A nyelv mindig a nemzeti kultúra alapja ugyan, de a kultúrák korántsem csak a nemzeti nyelvhez kötődnek.

Ha a többkultúrájúságról elmélkedünk, előbb meg kell határoznunk, mi a kultúra. A kultúra fogalmának több száz definíciója közül én Claude Lévi-Strauss, francia gondolkodó meghatározását választottam. Miért éppen az övét? A válasz így is hangozhatna: egyszerűen azért, mert gondolkodásmódja hasonló az enyémhez – de ha már személyes példálózással kezdtem, hát most is rejtettebb összefüggést igyekszem találni. Claude Lévi-Strauss 1960. január 5-én mondta el székfoglaló beszédét a Collége de France-ban; ebben az előadásában körvonalazta az emberrel foglalkozó tudományágak fejlődésének új irányait. Én 1960. január 6-án reggel láttam meg a napvilágot – hát mondják meg őszintén, választhatok-e én mást, mint őt?!

Lévi-Strauss kultúra-magyarázatának szimbólumrendszere szerint a kultúra egy háromszöghöz hasonlítható, aminek csúcspontjánál nyershús, bal alsó kiszögelésénél rothadt hús, jobbra pedig főtt vagy sült hús található. A nyers hús elrohadhat – így dolgozza fel a húst a természet. Mivel a természet nem ismer más feldolgozási módot, mindig és mindenhol ezt az eljárást követi. Am a nyers húst meg lehet főzni és sütni is, ráadásul különböző módokon. Ezt teszi a kultúra, természetesen minden kultúra az egyedül rá jellemző receptek szerint. Mindezt nagyjából a következőképpen foglalhatjuk össze: a természetet univerzális törvények működtetik, míg a kultúra mindig egy adott társadalom követelmény trendszere szerint alakul, és ez a bizonyos társadalom nemcsak megalkotja és felhalmozza a maga normáit, hanem folyamatosan meg is változtatja. Minden kultúra a normák mérhetetlenül bonyolult rendszerét foglalja magába, miközben az egyes kultúrák között különböző mértékű eltéréseket tapasztalhatunk. Ezek a különbözőségek az anyanyelv és az egyes idegen nyelvek összehasonlításakor mutatkoznak meg a legpregnánsabban. Mindenki hajlik arra, hogy a saját anyanyelvét teljesen természetes, átlátható jelrendszerként kezelje, amely minden ellenállás nélkül behódol a gondolkodásmódnak. Ezzel szemben minden más nyelvet idegennek, művinek érez, olyannak, amely ellenáll az önkifejezésnek, s amely ráadásul veszélyezteti anyanyelvének integritását. Gondoljuk csak Jakobson példájára, amikor a svájci német parasztasszony meghökkenve kérdezte, francia anyanyelvű földijeik körében miért hívják a sajtot fromage-nak – Käse ist doch viel natürlicher. A nyelvi normák – elsősorban a kodifikáltak – viszonylag stabilak, és meglehetősen nehezen engednek a kívülről jövő hatásoknak. Ám e tekintetben különbséget kell tenni a homogén nyelvi közeg – amilyen például Zsolna vagy Debrecen – és a (nyelv)határ közeli, vegyes lakosságú területek között, amilyen például Párkány vagy Esztergom. A Dél-Szlovákiában élő szlovák bármennyire is védekezik a magyar nyelv hatása ellen, déli akcentusa élettere geográfiai meghatározásának döntő bizonyítékaként esik latba. Másrészt a dél-szlovákiai magyarok nagyon könnyen fölvesznek szókészletükbe olyan szavakat, mint a „tepláky”, a „kopačky” vagy a „faktúra” tehát olyan szavakat, amelyek egy budapesti magyarnak eléggé egzotikusaknak hathatnak és persze teljes mértékben érthetetlenek.

Ám a nyelvi normák mellett léteznek olyan normák is, amelyek nagyon könnyen kereszteződnek és határaik az egyes kultúrák között teljesen összemosódnak. Ilyen tulajdonságokkal bírnak azok a normák is, amelyeket kevésbé tartunk számon, mint például a nemzeti konyhák sajátosságait. Nálunk otthon mindig is szlovák ízlés szerint főztünk, legalábbis én azt hittem. Amikor aztán egyszer a Magyar Konyha Hete alkalmából elmentünk ebédelni, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a várt egzotikus fogások helyett azt kaptuk, amit otthon egész évben mi magunk is főztünk. Az olyan ételek, mint a paprikás csirke, a pörkölt vagy a halászlé oly mértékben meghonosodtak a mi konyhánkban, hogy képes lettem volna vitába szállni: habár az elnevezéseik valóban kicsit egzotikusan hangzanak, ezek mégiscsak szlovák ételek. Ma már sokkalta elővigyázatosabb lennék egy ilyen eszmecserében, mert ahogy öregszem, egyre szkeptikusabb vagyok a tekintetben, hogy egyértelműen el lehetne különíteni, mi tartozik a saját kultúrámba és mi az, ami más kultúra része. A kulturális normák szüntelen transzgressziója a vegyes lakosságú területeken természetes modus vivendi, ezért gondolom azt, hogy a közép-európai kultúrák határmezsgyéin kialakult multikulturalizmus is magától értetődő jelenség, mint ahogy például a paprikás csirke is mindennapossá vált a szlovák konyhában. A másság, amelyet egy adott homogén közegben a kulturális identitás tisztaságának veszélyeztetőjeként tartanak számon, multikulturális közegben olyan értéknek minősül, mely fokozatosan a saját kultúránk részévé válik, mert a másság segít megérteni azt, hogy milyenek vagyunk, a másság révén ismerhetjük fel igazán saját kulturális identitásunk természetét. Mindezt megérteni nem is olyan nehéz, a gyakorlatban kamatoztatni sokkal nehezebb. Csak ha belenyugszunk, hogy a másság hozzánk tartozik, mint ahogy a külvilág is motiválja belső világunkat, miközben a külvilágot sincs módunkban kizárni, csak ha ezzel megbékélünk, akkor leszünk képesek kiaknázni a multikulturalizmusban rejlő hatalmas pozitív energiát, amely – metaforikusán mondva – egyelőre csendesen pulzál az egyes közép-európai kultúrák közti határmezsgyéken. Aktivizációjának módja lehet akár a gasztronómiai kommunikáció megteremtése is, s lehet az olyan tevékenység is, amelyet a Kalligram folytat. És teljesen lényegtelen, hogy ez az aktivizáció mivel kezdődik, a lényeg az, hogy végre elkezdődjön és fokozatosan a kultúra minden szférájára kiterjedjen.