Vágóhídon a Vörös Tehén

Tartok tőle, hogy soha nem íródott volna meg Duba Gyula Sólyomvadászat című kisregénye, ha annak idején nem jelenik meg az államrendőrség ügynökeinek és besúgóinak listájával a Rudé krávo – Necenzurované noviny (Vörös Tehén – Cenzúrálatlan Újság) két száma. Legalábbis ebben a formában, belső szerkezetében aligha. Ennek az állításomnak az alapját maga az író alkotta meg, amikor a kisregény időbeli tagolását ennek az avantgárd ars poeticák címére emlékeztető lapnak a két egymás után megjelenő száma közötti hathetes időszakaszba szorította. Persze, a valóság adta ötlet esztétikai értékét a kisregénybe történt beépítése és beépülése módozatának a minősége, s nem a tényszerű megjelenés adja.

Az író egy identifikálhatatlan konstrukcióban harminc fejezetre tagolta művét, amely tény legfeljebb mesterkélt elméletgyártáshoz szolgálhatna alapul. Nincs – legalábbis olvasói oldalról felfejthetetlen – ennek a tagolásnak formai értéke, de még csak tartalmi hullámzást sem takarnak a rapszodikusan váltogatott történetek idősíkjai. Annyi azonban bizonyos, hogy a Sólyomvadászat hőse három egymásra vetített – a novella műfaji jegyeit hordozó, megformálásuk írói eszközeiben egymástól különböző, éppen csak a hős személyes életútja időrendiségének véletlenszerű, lelkiéletéből eredő szeszélyes felbontásával összekapcsolódó – történetben meséli el életútját. (Azt az esetet kivéve, amikor az író „hősünknek” nevezve kisregénye hősét, teljesen váratlanul, mert igencsak esetlegesen és zárójelbe téve, a történetből kifelé irányította mondandóját, s a csupán egyszer visszatérő formai ötletet követve, maga kommentálja a fennkölt esztétizál ás keltette ironizálásban is előre jelzett jellemet.) Ez az írói ötletkezdemény, amely a II. fejezetbeli véletlenszerű feltűnése után a XXI–II. fejezetbeli következő, és egyben utolsó visszatérésével, az ottani megformálásával végül semmilyen funkciót nem hordoz. Ha csak azt nem, hogy a hős a Vörös Tehén első számát a kisregény címét adó sólyomvadászat igen erőteljes cselekménybeli motívuma novellisztikus indításának expozíciójában keresi a város újságárusainál, addig a XXI–II. fejezetbeli az írói kiszólás keretében, egyes szám harmadik személyben elmesélve hajszolja a titkos ügynökök és besúgók névsorának második felét közlő lapszámot.

Nincs tehát helytálló magyarázat erre a formai megoldásra sem, mint ahogy arra sincs, ami az egymásra vetített novellisztikus történetek megírásának értékrendbeli különbségeiből adódik.

A Sólyomvadászat nem véletlenül lett a kisregény címe. Olvasva a művet, gyakran volt olyan érzésem, hogy ennek a vezérmotívumot képező kvázinovellának a minőségi megalkotása mellett, mintha nem maradt volna ereje az írónak a másik két vezérmotívum ugyanilyen szintű kibontására. Ez okozza azt a féloldalasságot, amitől az olvasónak többször jut eszébe a gondolat: egy remekmű kezdemény pazarlódott el. Mivel bizonyítom ezt?

Duba Gyula új kisregényének vezérmotívumában lebilincselő feszültséget teremt a mikrokörnyezeti leírások szociografikus pontosságával. (Írónk legnagyobb szakmai sikert aratott művének – Vajúdó parasztvilág – falusi hőseihez hasonlóan a városi ember környezetének leírását is esztétikai értékké emeli ebben a kisregényében.) Ugyanakkor az ember és a mesterséges környezetében megjelenő madarak lelki kapcsolatának hiteles ábrázolásában a lélektani alapozottsága horror legnemesebb eszközeit is felhasználja. Hogy mennyire elszalasztott lehetőség maradt ennek a módszernek a kisregény egészére való alkalmazása, azt leginkább a másik novellisztikus motívumba szőtt társadalmi közeg és szereplőinek a publicisztikus beütésű nyelvezet nyomán igencsak elnagyoltan elénk állított alakjai bizonyítják. Szinte csak az említés szintjén jelenik meg Edit, a hős első felnőttkori szerelme, nem különben Elek, aki az ötvenhatos forradalmi hónapok alatt diáktársként sodródott mellé, de végül is – ellentétben vele – nem lett sem titkos ügynök, sem besúgó. Amikor az életpálya szereplőinek ilyetén való ábrázolása során a visszaemlékező Vazallus Lázár apja reszlovakizálására tekint vissza, írónk a hős beszélő nevének üzenetével szinte ellenkező értelemben „beszélteti” az apát. A kimagyarázkodásnak ezt az ingatag erkölcsiségre és az apák és fiúk nemzedékeinek örök ellentétére utalgató tartalmát, úgy tetszhet, Duba Gyula regényeinek alapján, írói motiváltságának egyik meghatározójaként tarthatjuk számon. (Az Álmodtak tengert 1. című, e tárgyalt kisregény előtt egy esztendővel szintén a Madách-Posoniumnál megjelent regényfolyama első részének alcímében ezt fel is tünteti: „Az apák kora a fiúk ideje”. Bár ennek a kötetnek a méltatásával illik megvárnom a következő rész megjelenését, nem állom meg egyetlen megjegyzés nélkül: Minden formai és nyelvi stílusbeli egyenetlensége, és ki-munkálatlansága ellenére is fontosabb és értékesebb alkotásként tekintek a Sólyomvadászatra. Elsősorban azért, mert Duba Gyula az Álmodtak tengert 1. című regényében az 1989-ben a Madáchnál megjelent Aszály című regény Gál családjának és az életterüket adó Atagyarmatának a realista és regényes ábrázolását folytatja. Amit 1948-nál megszakított, azt az Álmodtak tenger 1.-ben 1968-ból visszatekintve folytatja.) Az államrendőrség tagjának, Bódis Renének a figurája is klisészerű, holott a Vazallus Lázár sorsát, életútját alapvetően meghatározó személyről van szó, akivel Vazallus, képességeit, intellektusát ismerve, felvehetne a harcot. Hogy nem teszi, annak megint csak abban az írói megközelítésben található meg az oka, amelyet már vázoltam. Vazallus ugyanis mindegyre a fia érvényesülésének megteremtésével indokolja a beszervezés aláírását. Ebben a motívumban ír le Duba Gyula olyan ideologisztikus és moralizáló gondolatokat, amelyek sajnos a gyengécske publicisztikák szintjére rántják le a több helyen remekművet ígérő kisregényt: „Kérdései a minisztériumi munkakörömet, vagyis munkahelyemet érintik, érdekli régi ismeretségi köröm. Milyen viszonyban voltam néhány vezető politikussal, akik akkor vagy valamivel később távoztak a közelemből, amikor én?! Aztán elmondta mit gondol rólam. A revizionista irányzatok feltörésében részem volt, és tetteimmel, nyilvános fellépéseimmel demoralizáltam a közhangulatot.”

Ennek az esztétikai féloldalasságnak a harmadik motívum is áldozatul esett. Edit és Eszter szerepe Lázár életében nincs kellő mértékben kiegyensúlyozva. Az sem került kibontásra, hogy a Vazallus Lázárt megkörnyékező Bódis René hivatásos titkos ügynök 1970-beli újbóli feltűnése után a húsz éve vele élő felesége miért hagyja el. Mi történt közöttük a beszervezés és a rendszerváltozás közötti újabb húsz esztendőben? Miféle erkölcsi értékrend az, aminek nevében a szorongattatását nem közli fiával, aki éppen egyetemre készül? Ha egyszer a konszolidáció kerékbe törte kommunista karrierjét, mire számított abban a pillanatban, amikor kezébe vette a tollat? Egyáltalán ki hiszi el az apáknak a fiúk közül, hogy amit az örök erkölcsi érékek ellenében tesznek, azt a fiaikért teszik, hiszen ez a romantikus jövőkép törte ketté gerincüket az olyanoknak, mint Vazallus Lázár? Mi más ez a kisregényben megjelenő apák nemzedékének életében, ha nem tudathasadásosság?

Egy regényhős az írói megközelítés alapján gondolkodhat és cselekedhet ily módon is, csakhogy ez az ideológia egy más nyelvi transzponálásban is megjelenhetne a műben. Nem feltétlenül kellene a napi sajtó riportjainak nyelvezetet alkalmaznia az írónak ily módon: „Továbbra is hittem a szolgálat nemességében, de már nem volt mit szolgálnom, nem volt kinek hinnem, megérintett az eszmék megvalósíthatatlanságának a gondolata. Keserves élményként megismertem a hatalom igazi természetét, és megbizonyosodtam róla, hogy semmiképp nem szolgálhatom.” Arra Duba Gyula már nem sok időt veszteget, hogy a főhős monológjaiból dedukálható erkölcsi felemásságot és kezdődő tudathasadásosságot a sólyom-motívumba is beágyazza. Mintha mindent és mindenkit a végkifejlet poénjához terelne. Azt a poénkodást is megengedi magának, hogy összefutva Bódis René titkos ügynökkel, Vazallus Lázár puszta kíváncsiságból még murcit inni is elmegy vele, majd amikor az vizelni megy, gyáván kioson az ivóból. Ezt azonban igencsak megtetézi, amikor az életéből szinte a semmibe zuhanó Esztert kutatva, valamely napon a nő hívja fel telefonon, s közli vele: egyáltalán nem az ismeretlenségből bukkant fel életében, ráadásul nem is magyar, hanem áttelepült szlovák. Valamifajta mesterségesen kifundált sorsszerűségnek tűnik, hogy Eszter vezetékneve Szokol – hogy miért nem Sokol, ha szlovák, azt nem tudom –, ami magyarul Sólyom, s Vazallus Lázár falujából való, ahol kislányként már szemmel tartotta a hazajáró egyetemistát. Évekig vadászott rá, kitartó női ösztöneitől vezettetve, s lám sikerült neki, elérte célját, s most eltűnt... Ez a lányregények romantikájába oltott onirizmus igazából mindvégig jelen van a kisregény szövetének szálai között. Csak valahogyan mindig feloldja, és megmagyarázza a rejtélyeket az író. Igazi realistaként, pedig a padlástér galambjai, a sólyompár és Vazallus Lázár sorsa egy nagy ívű írói pályafordulat kiváltói lehetnének. Sajnos, nem azok.

Duba Gyula mintha nem bízna a nyelvi egységében is megformált Sólyomvadászat alapmotívumának metaforikus összetettségében, Vazallus Lázár ott megjelenített alakjának plasztikusságában, lelkiségének összetett mélységében. Ez a minden kétséget kizáróan az írói pálya útkereséseinek új irányát jelölő kisregény egyenetlenségeivel és megformálatlanságával együtt is a rendszerváltást követő irodalmi elbizonytalanodás tényét vonja kétségbe. Mi igazolja ezt?

A Sólyomvadászatból pontosan érzékelhető, hogy Vazallus Lázár életútján keresztül Duba Gyula leszámol a mindenkori küldetéstudattal. Még akkor is, ha az apával nem eléggé karakteresen állítja szembe fia gondolatiságban kifejezésre juttatott nemzedéki ellenszenvét. Végül is, az eleddig igencsak sokat hangoztatott értelmiségi küldetéstudattól lelkileg is terhelt szlovákiai magyar önszemlélettel is leszámol a kisregény. Egyértelműbb lenne az anyaggal való írói küzdelem végkifejlete, ha Duba nem engedne – tudatosan vagy az alkotás sodrásától elragadva? – a tájainkon kötelezőnek vélt sorsértelmezés, történelemmagyarázat, erkölcsi dagonyázás kényszerének.

Szeretném hinni, hogy az ilyen irodalmi alkotásoknak nagy szerepük van és lesz a szlovákiai magyar kisebbség hamis mítoszainak a lerombolásában. Arról azonban nem értekeznék sokat, hogy az apák vagy a fiúk nemzedéke fejezi-e majd be ezt a rombolást. Erre ad – igaz, sajátos szempontú – választ Vazallus Lázáron keresztül az író: „Az almadobálónál sokkal jobban tetszenek a falmászók. Fiatalok, pompás izommunkát végeznek, kitartásra nevelik magukat. – Megértem őket – mondom a fiamnak -, az almadobáló művészt azonban nem! Mi értelme, mondd?!

– Miért kellene értelme? – Miklós nyugodtan fürkészve visszakérdez.

Egyszerű logikája időnként meglep, leleplezi a bonyolultnak tűnőben a kézenfekvő tényt. Valóban, miért legyen mindennek értelme, mindennek oka, amit teszünk? Miért csak az észre alapozzuk az ok és okozat viszonyát? Nem a megfáradt és kifacsart racionalizmus csapdája tart még fogva, az eltúlzott haszonelvűség és célirányosság, melyeknek már bealkonyult?

Mindketten gondoljuk a magunkét, és töprengésünk eredményét nem közöljük a másikkal.”

Ez a kisregény valójában olyan, mint amikor egy sajátosan fűszerezett, pácolt őzgerincet leöntenek egy generálszósszal. Elejtette az író az őzet, kiválasztotta a legízesebb részét, s az egészet elölről egy erőszakosan kiragadott Artúr Miller töredékkel („...a város kiirtotta emlékeit és hisztérikusan rohan a jövő felé.”), hátulról meg egy érzelgősséggel felhígított álbölcsességgel loccsintotta le: „A fiak tetteit a remény táplálja, s örömök dajkálják. Az apákéi már halottak és jóvátehetetlenek. Az apák a bűnösök. Igen, mindig az apák!” Azon túllépve, hogy gondolatzavartól terhelt Vazallus Lázár végkövetkeztetése, elvégre ilyen a főhős világa is, mégiscsak az írói szándék kérdőjeleződik meg általa. A befejező XXVII. fejezetig nem tűnt fel az elmúlt idő iránti nosztalgia, hiszen Vazallus Lázár szinte szünet nélkül szembesült önmagával a felidézett történéseken keresztül. Onnantól kezdve azonban megjelenik a szövegben az addig nem észlelt nosztalgikusság, az elvágyódás és az önsajnálat.

Duba Gyula eddigi regényeitől eltérően a Sólyomvadászat nem visszaigazolása az író által is oly sokszor hangoztatott szlovákiai magyar értelmiségi küldetéstudatnak. Nevezhetném könyörtelen leszámolásnak is, ha az említett minőségi csorbulások nem lennének ebben az értelemben egy vissza-visszatáncoló író poétikai bizonytalankodásának a következményei. Ettől viseli magán ez a kisregény az elsietett ség, a megkonstruálatlanság, a nyelvi kiegyensúlyozatlanság és a gondolati bizonytalanság jegyeit. (Madách-Posonium, 1994.)