Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. október / „...hiányok, tragédiák és nagyon bölcs szomorúságok”

„...hiányok, tragédiák és nagyon bölcs szomorúságok”

Horváth Lajos festményeiről

Tizennégy nagyméretű festmény, mint egy feszes és finoman megmunkált szonett tizennégy jambikus sora. Egy kép kivételével mind az elmúlt hónapok munkájának eredménye.

Horváth Lajos most sokat dolgozik. Ahogy ő mondja, egyre távolabb tőlünk s egyre közelebb a jungi kollektív tudat tartalmaihoz. És ahogy elnézzük e festményeket, azok – festőnk távolodásával egyidejűleg – egyre közelebb vannak már hozzánk, s bennük, elmenőben, csak a hátát láthatjuk festőnknek. Horváth összegez, mással sem foglalkozik, mint ami nála megjelenhet a képen, kőtojásokkal és sós vízben fehérré fakult gerinces vázakkal, üres tereknek emberformát adó drapériákkal, a napig felérő mandulafenyőkkel, merev tekintetű, szobrosodó női testekkel, amorffá olvadó márványkockákkal – nem érdekli, amit manapság művészetnek mondanak, sőt az sem, ami valójában a művészet, vagy éppen aminek lennie kellene a művészetnek.

Szóval Horváth Lajosnak nem kellene művésznek lennie – elvégre ő csak közvetítő része magának a művészetnek. Rég nincs szüksége sem az önmeghatározásra, sem a helykeresésre, hiszen megtanulta és tudja önmagát. Ő van, és olyannak van, amilyenné ez a folyamatszerű, eleven művészet teremtette. Nincs nyelv fölé nyúló jelentése idegenből vett festészeti hatásainak, a máshol látott jelképeknek, a máshonnan ismerős üzeneteknek – Horváth Lajosnak nem kellenek a külső viszonyítási pontok. Ekkora elszántság és akarás kevés halandónak adatik.

Ezért mondjuk rá, hogy: bátor. Mindent meg tud csinálni – de jó, hogy sok mindent nem csinál meg. S ha kell, emlékeztet, idéz, akár Dalit, akár Verméért, Mirót, ha kell, elutasít, mint, mondjuk, a hagyományos aktfestészetet, ha kell, gátlástalanul használ, mint mondjuk a pongyola fogalmazásra hajlamos és nagyzolási mániás science fictiont. Eklektikusnak lenni, a huszadik század végén azt is jelenti – hogy nincs semmi fontosabb, mint a mindent magába emésztő, mindenre reflektáló, bármilyen viszonyrendszerben működni tudó emberi én. És persze azt is, hogy a művészet nem valami mindentől független, a dolgainktól messzire álló valami.

De persze, a mű szintjén Horváth nem eklektikus. Jóféle összhangot csinál, technikában is, eljárásban is, hatásban is. Neki ilyen a viszonya a látványhoz. Szereti a tisztességet és a szakmát.

Horváth Lajos festményeiben, gyorsan mondom és nagy lélegzettel, nincs semmi ideológikum. A nagy szabályokat elfogadó, abban szervülni kész, abba alámerülni tudó személyiség van. És ez a személyiség képes önmagát úgy megdolgoztatni, hogy minden végeredmény az általános emberi dolgok szerkezetébe illeszkedjen, s azt szolgálja, ami közös.

Szóval az ént körbehatárolja, szerepet ad neki, működteti – és megszünteti. Az emberi létezés keretein belül lejátszódik nála a világok teremtése és szétrombolása, eszmék és kultúrák alakulnak, fejlődnek és elhalnak, más se marad a varjútestű tömbök után, mint üregek, maszkok, bábuk, hiányok, tragédiák és nagyon bölcs szomorúságok. Az egész mégis felszabadító, hiszen megmutatkozik: a rend.

Alkotónk mindig metafizikus volt, én legalábbis már úgy ismertem meg, a munkáiban ezt látom leginkább. Az ő hideg sakktereit, díszletes tájait, a sík és a tér egymásba való átfolyásait hiába népesítik be konkrét jelentésű dolgok, vagy e dolgokra utaló motívumok, azok együttes, és – jó, ha tudatosítjuk – képi hatása számít, s a hierarchikus motívumrendszer valamit meg akar mutatni, abban akar a festészet testté lenni. A tapasztalat feletti, mindennapi érzéseinkkel fel nem foghatóból – most itt van előttünk egy részlet, egy szonettnyi. Szeressék.