Amikor kijön a szobájából, és körbenéz

Képzeljünk el a kilencvenes évek elején egy nagy magyar írót – „Nagynak nevezem (most) azt, aki megváltoztatja a nyelvet, az életünket, azaz létünk alapkérdéseivel ütköztet (a »nagy« kellemetlen is ezért rendszerint)”, miként például Kosztolányi, hogy „kiamiamagyar”, arról majd később – amint délutánonként kijön a szobájából, és körbenéz. A rendszeres körbenézésből születik egy könyv Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből címmel. Műfajilag sokszínű (jegyzet, glossza, esszé, tárca, novella, hangjáték, interjú), tematikailag felsorolhatatlanul gazdag (a semmitől a mindenig terjedő) könyv, amibe belefér mindaz, ami 1991 és 1994 között készült, de nem regény. A regény ugyanis bent történik a szobában, ahol éppen ezért érzi magát igazán a helyén az író. De mi történik kint? Ott zajlik a mozgalmas élet, s mivel régóta tudjuk már, hogy Esterházy is az életéből írja irodalmát, és az irodalom az élete („vagy hogy is”), nem lepődünk meg azon, hogy a regény mellett még számos műfajban írja az életét (az életünket). Épp ezért nem is tartjuk mellékesnek, resztlinek ezeket a szövegeit, s még ha ő nem is számítja be magának munkának („Noha az.”), mi akkor is nyugodtan írói munkássága részeként (!) tekinthetünk rájuk. Ha nem is meghatározó, jellegadó, de egyre hangsúlyosabban és karakteresebben jelenlévő részeként, hiszen a hattyús, az elefántos és a halacskás után ez a kékharisnyába bújt rinocéroszos könyv már a negyedik ebből a típusból.

„...ez a mondás, ez az automatizmus...”

Kibújik tehát az író a barlangjából (az éppen íródó regényéből), körbenéz, és mit lát? A sok szép, életrevaló, lelkesítő dolog mellett „posztmodern barbarizmust”, folyamatos botrányt, Európát álom nélkül, Szarajevót, harsány magyarkodást, a hülyeség monotóniáját és még folytathatnánk. Természetesen mindez feldúlja, s a megnyugvást leggyorsabb útja számára, ha a látvány és hozzá a véleményét megírja. Lelkiismereti kérdés ez Esterházy számára, de úgy érzi, hogy tartozik vele a nyelvnek is: „Létrehozni, folyamatosan újratermelni a magyar nyelvben a saját formáit: gazdagítani és gazdagodni, élővé tenni és élni... Például úgy, hogy valamire vonatkoztatva le legyen írva az, hogy nem. Mert úgy létezik teljességében ez a nyelv. És épp az a dolgom, hogy magam is próbáljam megteremteni – más magyar írókkal együtt, persze – ennek a nyelvnek a mindenkori legteljesebb állapotát. Azért kell az írónak írnia, hogy az őrá tartozó mondatok kivirágozzanak, hogy elérjék saját színvonalukat.” (Tiszteletpéldány az olvasónak). Nem politizálni akar tehát, hiszen már Az elefántcsonttoronyból egyik jegyzetében is megírta: „politizáló írókra akkor van szükség, ha nem lehet politizálni”, csupán egyfajta polgári erényt kíván gyakorolni, mikor teszi a maga dolgát íróként és értelmiségiként („Egy értelmiséginek ez volna a dolga: meglát valamit és mondja”). Emellett persze az éppen aktuális regény miatt is fontos, hogy lelki békéjét visszaszerezze, mert „Ha zaj van az emberben, akkor nem lehet regényt írni”.

Alapvetően egy szakmai elvárás és egy civil mentalitás áll tehát közírói magatartása hátterében, nem pedig a közép- és kelet-európai írók hagyományos társadalmi, politikai feladatvállalása. A korábbi kötetek kapcsán Mészáros Sándor, majd Szilágyi Márton írta le a legpontosabban, hogy mennyire más ez az írói magatartás és beszédmód, mint a klasszikus „aufklarista-romantikus nemzetnevelői attitűd és affirmatív beszédmód, amely szigorú normákat és cselekvési mintákat állít a közösség elé.” (Mészáros). Nem kívülről és felülről, hanem a (nemzeti) közösségen belülről szólal meg ez a hang, nem általános érvényre törekvő szentenciákat, kizárólagos igazságokat közöl, hanem az esetlegességet jelezve a kételyeit osztja meg az olvasóval, miközben bevonja a gondolatok megszületésének terébe, s párbeszédet kezdeményez vele mindenfajta emelkedettség, pátosz nélkül, játékosan, humorral és öniróniával. A heroikusan fölstilizált, de arctalanná vált beszélő helyett közéleti szövegeiben is egy emberien esendő, de összetéveszthetetlenül egyéni és hiteles személyiség szól hozzánk, „...nem az igazság birtoklásának tudata, hanem a vélemény elmondásának szándéka húzódik meg ennek a beszédmódnak a hátterében... megpróbálja a nézőpontok virtuális sokféleségét eleve beépíteni a szövegébe: határozott kijelentéseit gondosan ellenpontozza – nem azért, hogy visszavonja vagy elbizonytalanítsa, hanem inkább saját markáns nézőpontja személyes hitelének megőrzése érdekében.” (Szilágyi). Esterházy nem ítélkezni akar, hanem mérlegelni és megérteni. Saját szándékait is jellemzi az a másokhoz szóló ritka felszólítás, amely mostani egyik legszebb jegyzetében hangzik el: „Maradj nyugodt, ne hörögj, próbáld megérteni a másik szempontjait, tehát hogy vannak szempontjai, meglátni a korlátait és meglátni a magad korlátait.” (Tégy a gyűlölet ellen!) Alapvetően toleráns és demokratikus gondolkodásmódjának, közírói magatartásának jellemzésére számos példát idézhetnénk korábbi köteteiből is, de álljon, itt csupán az egy Az Elefántcsonttoronyból: demokratának lenni, szerinte azt is jelenti: „nem félni tisztán gondolkodni, nem félni önmagunkra rákérdezni, nem félni a ránk vonatkozó kérdéseket mind föltenni. S csak azután meglátni a másik szemében a szálkát vagy gerendát. Nem félni élni.” (A demokrata félelme).

Esterházy egyetlen korábbi kötetében sem volt jelen viszont a megszólalás, a véleménynyilvánítás mozgatórugóinak az a hangsúlyozott feltárása, ami a legutóbbi kötetben megfigyelhető (nem véletlenül foglalkozunk most mi is annyit vele). Ennek talán az a magyarázata, hogy míg A kitömött hattyú (1989), Az elefántcsonttoronyból (1991), A halacska csodálatos élete (1991) esszéiben, publicisztikáiban az író igyekezett felülemelkedni a hétköznapi aktualitásokon, addig az Egy kékharisnya följegyzéseiből (1994) című legutóbbi kötetben nem ritka a konkrét és határozott állásfoglalás a napi aktualitással bíró ügyekben. Közben a politikai élet mellett a szellemi, kulturális szféra is végletesen polarizálódott, megosztottá vált, ezért érezhette újra és újra szükségét annak, hogy jelezze, csupán önmaga, s nem pedig valamelyik oldal nevében beszél. A kötetnyitó följegyzésekből és a kötetzáró interjúkból a fentieken túl azt is megtudhatjuk, hogy nem kell itt valamiféle nagyszerű és bonyolult szándékot sejteni, egyszerűen arról van szó, írónk szeret „Szájat jártatni”, szeret élni a szabad szólás lehetőségével, szeret fecsegni az irodalom, a művészet, a közélet dolgairól. Bár olykor elelbizonytalanodik a beszélés, a szólás értelmét illetően, ennek ellenére, a hatástól függetlenül mondja és mondja („ez van, ez a mondás, ez az automatizmus, ez az én helyzetem”). A látszattal szemben mégsem 1’art pour 1’art szövegelést folytat, hiszen minden egyes írása fölhívja a figyelmet valakire (íróra, képzőművészre, zenészre, színészre, politikusra) általában pozitív, vagy valamire (műalkotásra, jelenségre, mondatra) gyakorta negatív előjellel. A figyelemfelhívás gesztusában pedig az a klasszikus írástudói, értelmiségi magatartás érhető tetten, amely az értékkeresés, értékmentés iránt elkötelezett. Esterházynak nem tetszik, hogy lassan minden belehullik „ebbe az új kultúrűrbe”, és fél attól is, hogy „elhatalmasodik a legyintés”. Ezért a nyilvánosság előtti lelkesedés, a hangos tetszésnyilvánítás, de ezért a korholás, a leleplezés, a nevetségessé tétel is, hiszen Kari Krausszal vallja, hogy „a kort saját nevetségessége tudatára kell ébreszteni”. A kötet gondolati, érzelmi, hangulati íve a lelkesedéstől a felháborodásig, a felháborodástól a lelkesedésig húzható meg. Az Egy kékharisnya följegyzéseiből rovatot írója eredetileg még csak az irodalmi lelkendezései számára alapította, de közben folyamatosan „belekeveredett” mindenféle dologba, s így a Közszolgálati glosszák, A semmiről, a mindenről fejezetcím alatt összegyűjtött különböző műfajú és az öt interjú révén kötete a kulturális affirmáció mellett (melynek része, miniportréival, Az anyag dicsérete rovat is) már a kilencvenes évek eleji (szellemi) közállapotok kritikájává válik.

Mint korábban említettük, Esterházy közírásának poétikai természetét, beszédmódjának eredetiségét mások már számunkra is érvényesen jellemezték, és mindent megírtak már a nyelvezetéről is, legutóbb például Margócsy István és Lengyel László a Holmiban. Tegyük hozzá, méltán, mert valóban az egyéni diskurzus és nyelvezet, a jellegzetes szemléleti-nyelvi magatartásforma a legnagyobb újdonsága nemcsak írónk szépprózájának, de esszéisztikájának, publicisztikájának is. („a regényeiben kipróbált, megedzett személyiség modellt és narrációs technikát váltotta át az alkalmi megszólalás vegyes műfajú formáira” – mutatott rá lényeglátóan már 1992-ben az Alföldben Szilágyi Márton.) Épp ezért, fordítsuk mi a figyelmünket a miért? után és a hogyan? helyett csakazértis a miről? és a mit? egy részére!

Esterházy egész eddigi esszéisztikáján, publicisztikáján „rejtett” fonálként húzódik végig három olyan egymással összefüggő tematikai szál (Kádár-korszak, magyarság, közép-európaiság), ami ebben a kötetben már egész gombolyaggá tekeredik össze. (Már csak emiatt is érdemes az eddigieknél kicsit gondosabban szétszálaznunk azokat, ha egyáltalán lehetséges ez.) Évek óta újra és újra – ahogy maga mondja még a Kitömött hattyúk egyik esszéjében – szükségszerűen jut mindig ugyanoda: „hová is? hát ide, ahol élünk.” Közírói munkásságának egy meghatározó vonulata a hellyel (Magyarország, Közép-Európa, Európa), a helyzettel (rendszerváltozás előtt, alatt, után) és az abban élő, serénykedő, alkotó, politizáló, hülyülő emberrel (magyarral) foglalkozik. Ezek az írások az egyéni és kollektív önismeret hiányosságait, zavarait állítják pellengérre; reális, illúziótlan helyzettudatot és önismeretet! – foglalhatnánk össze jelszószerűen üzenetüket, ha éppen a jelszógyártás és iránymutatás nem lenne oly annyira idegen tőlük.

Magyar múlt és jelen

Mindenfajta önismeret (egyéni, társadalmi, nemzeti, egyházi stb.) alapfeltétele a múlt őszinte, kíméletlenül önkritikus számbavétele. „Most, hogy az elmúlt rólunk e keserű pohár, a szocializmus, érdemes volna egyszer megnézni, mi maradt utána, mi maradt vonultán az árnak. Főleg mi maradtunk itt, elmentek az oroszok, és itt maradtunk mi, a saját hülyeségeinkkel, butaságainkkal, felelősségünkkel” – írja Esterházy A halacska csodálatos élete egyik naplójegyzetében. A legújabb kötet Problémsz of dö rájter tudéj című írásában pedig így fogalmaz: „Leemelték rólunk a fedőt, leemelődött, kifortyoghatjuk magunkat. Ha tudnánk kivel állunk szemben – ha volna önismeretünk és nem csak helyismeretünk –,  könnyebben menne.” Már Az elefántcsonttoronyból jegyzeteiben is gyakorta utalt a megelőző évtizedek országos megalkuvásaira, kompromisszumaira, amelyeket kár lenne felednünk, de egyik korábbi kötetében sem igyekezett ilyen vehemenciával emlékeztetni olvasóit, bennünket múltbeli gyarlóságainkra, mint a kékharisnyásban. Nyilván a kilencvenes évek elején irritálóan terjedő „én is ellenálló voltam” – tudat és az egykori bonyolult társadalmi valóságot a gonosz „komenisták” és ártatlan áldozataik szembenállására leegyszerűsítő, formálódóban lévő történelemkép késztette erre. „A Kádár-korszak a hatalom részéről az volt, ami, lehet elemezni, a »mi« részünkről folyamatos, kollektív árulás volt 56-tal szemben. Ezt nem kritikusan vagy önkritikusan mondom, nem volt más út, élni kell (hi-hi: az árulás mint magyar út): A Kádár-korszakot az 56-ban hullott vér tartotta össze, az lett aprópénzre, túlélésre váltva” – írja a Csönd, kuss, fecsegés, beszéd, ország című följegyzésében Buda Ferenc Csöndország című kötetét lapozgatva. Tartózkodik ugyanakkor az ellenkező előjelű általánosításoktól az író, újra és újra nem azt mondja, hogy mindannyian a rendszer cinkosai voltunk, csupán azt, hogy „nem voltunk kívül, senki” (Hol, ki). Totális hazugságban éltünk eddig, legyen ennek vége, most már ne hazudjunk magunknak és egymásnak se! – összegezhetnénk ismét több írásának üzenetét. Ő maga ezirányú gondolatait a Nőt akarok! Nőt akarok! című cikkében így foglalja össze: „Nem azt mondom, ismétlem, hogy mindenki benne volt a buliban, de benne volt az országban, benne a lavórban. Nincsen egy tiszta Magyarország, amire támaszkodni és emlékezni lehet; csak mi vagyunk itt, kérem, én meg a szomszédom, meg annak a szomszédja, csupa magyar, rettenetes. (Itt még a zsidók is magyarok, talán ez a baj, ez egy ilyen ország, egy raritás.) Az ország kiegyezésben élt a hatalommal, nem ellenállásban.” Nem azért fogalmaz az író többes számban, többes elsőben, hogy kellemetlen emlékeztetőit (az egyéni felelősségeket elmosva) mindenki számára elfogadhatóbbá, elviselhetőbbé tegye, hanem mert vallja és vállalja, hogy maga is benne van a lavórban, s ezt nemcsak jellegzetes nyelvi fordulataival, szójátékaival érzékelteti, de a magánéletéből gyakorta felidézett epizódokkal is (lásd például a díjátvételeit!). Az őszinteség és a személyesség teszi tehát ez esetben is hitelessé és átélhetővé mondandóját, kritikáját, ami így válhat igazán a mi lehetséges önvizsgálatunk, elindítójává.

A közéleti esszé, publicisztika jelen idejű műfaj, de Esterházy a jelen közállapotaiban a múlt zavarba ejtő örökségeit is meglátja. Azt például, amit már az Elefántcsonttorony egyik jegyzetében megfogalmazott, hogy „nem minden hülyeség oka a rendszer”, az évek során fölhalmozódott itt „egy nagy halom pártsemleges hülyeség”. A régi és újabb keletű hülyeségek bemutatása, leleplezése az író jegyzeteinek, glosszáinak kedvenc témája, mint ahogy az olyan jelenségek is, amelyekről „egyszer már úgy tudtuk, hogy elmúlt”.

A kor vezető politikusai és hangadó „szellemei” a rendszerváltozás egyik sarkalatos kérdésévé tették a magyarsághoz való viszonyt. A nemzeti azonosságtudat kérdései egy ilyen mértékű, jellegű politikai, társadalmi átalakulás során természetszerűleg kerülnek előtérbe. A nemzeti hőbörgés, a magyarkodás, a magyar szó „használhatatlanra zsolozmázása” azonban, mint veszélyes új keletű hülyeségünk, egy olyan anakronisztikus hagyomány feléledését jelezte, ami mellett Esterházy sem mehetett el szó nélkül, „aki Magyarországot magyarrá akarja tenni, az nem nagy elme és példaszerű hazafi, hanem beszámíthatatlan” – írja A piaristákról címmű följegyzésében. Már A kitömött hattyú egyik Kosztolányi, Móricz, Mikszáth, Arany kapcsán elejtett zárójeles megjegyzésében jelzi idegenkedését a témától: „Annak meghatározására, MI A MAGYAR?, mindazonáltal nem vállalkoznék. Sőt még a kérdésre sem.” Ennek ellenére a kérdéssel soha nem foglalkozott még annyit, mint az elmúlt években. Pontosabban és valójában újra és újra arra tér vissza kényszerűen és kelletlenül, hogy mennyire nem kérdés a magyarság mibenléte. „Nem azt kéne megkérdezni, hogy ki a magyar, hanem, hogy ki vagy te. A magyart nem magyarrá kell tenni, nem is lehet, hanem a magyarnak kéne magát önmagává tenni, azaz valamivé és tudni mivé; és ez volna a magyar” – írja a már idézett piaristákról szóló följegyzésében. A Magyarul, hisz hogyan is másképp címűben Somogyi Győző képei láttán pedig így fogalmaz: „annak hangsúlyozása ugyanis, hogy valaki vagy valami ma Magyarországon magyar, ez értelmetlen, nincs neki értelme, minthogy itt mindenki az, ha tetszik, ha nem, az anyagyilkostól az atomfizikusig, mindenki, még csak esélyünk sincsen, hogy ne legyünk magyarok”. Ahogy a nemzet teljes nyelvi, kulturális hagyományvilágához, úgy a magyarsághoz is természetes és magától értetődő Esterházy viszonyulása, sem megkülönböztetésnek, sem kirekesztésnek nincs helye benne. „Magyar vagyok, mit érdekelne engem a magyarság maga” – mondja egy helyen a rá oly jellemző látszólagos, hányavetiséggel: „Persze, hogy büszke az ember arra, hogy magyar. Nincs is más lehetősége. Csak azt nem kell gondolni, hogy ez önmagában olyan nagy valami.” S valahogy így van ő a szabadsággal is: „Mert hát persze, hogy szabad vagyok, próbálnék más leni!” – írja A kitömött hattyú Haza a magasban című esszéjében. A hazáról, nemzetről, magyarságról történő szájalással Esterházy valószínűleg épp a nevezettek iránti mély vonzalma miatt fordul szembe. Múltjával, erényeivel, jelenével és hibáival együtt, önsajnálat nélkül természetszerűen vállalja ezt a „kicsi, fantasztikus és jelentéktelen” országot. Bár ritkán tesz közvetlen vallomást, nincs rá jobb, szebb szó, a hazaszeretet (idegen szavakat kedvelőknek: patriotizmus) hatja át minden korholó sorát. A hazaszeretet, amely, mint tőle is régóta tudjuk már, minőség kérdése. S ez a „zsigeri” érzés éppolyan erős és megingathatatlan, mint a létezés egésze iránti szeretete („A magyarságunk sokkal mélyebben van bennünk, elválaszthatatlan tőlünk, a létünktől”). Esterházy író lévén határozottan elutasítja azt is, ha az irodalmat „magyarság-ügyben” (vagy bármiben) használni, felhasználni akarják. „Ahhoz a mondathoz, hogy »magyar vagyok« vagy »román vagyok, »szlovák vagyok« nem kell irodalom... Az irodalom ahhoz a mondathoz kell, hogy én minden vagyok” – mondja az Ezredvégi beszélgetésben. A rendszerváltoztatás semmit sem változtatott az irodalom autonóm státusán, abban az értelemben, hogy nincs semmiféle célja, feladata.

Esterházy rövidebb följegyzései, publicisztikái könnyedségük, látszólagos lazaságuk ellenére sem felszínesek, ellenkezőleg mélyértelműek és szemantikailag is sűrítettek, de nem elemzik sokoldalúan a problémákat, hanem inkább csak fölvetik, megvilágító, leleplező fénytörésbe állítják azokat. Jól látszik ez a „magyarság-írásokon” is, hiszen a magyarkodás, a „kiamiamagyarozás” hátterét, mozgatórugóit meg sem kísérlik föltárni. Egyszer tesz az író utalást erre vonatkozóan, igaz, azzal mindjárt bizonyítja is éleslátását: „egyetlen célja van, mert más célja nem lehet, megmondani ki magyarabb magyar s ki kevésbé”. Ugyanakkor ez a megállapítás nem számol azokkal, akik nem ideologikus indíttatásból, netán sanda szándékoktól vezérelve „magyaroznak”, hanem csupán azért, mert negyven év után jól esik magyarnak vallani magukat, jól esik megélni a magyarságukat, miként a szabadságukat. Meg azokkal sem, akik a nemzeti érzéssel, a magyarságtudattal szembeni valós vagy vélt fenntartások visszahatásaként tüntetnek magyarságukkal. Esterházy elutasító magatartása indokolt a minden rendű és rangú magyarkodással szemben, de a megértésre törekvés ezúttal, mintha kevésbé működött volna benne, s mintha a doktriner liberális értelmiség türelmetlenségéből egy csipetnyi átragadt volna rá is. Ezzel együtt sem hiszem, hogy akad még egy magyar író, aki az elmúlt években ilyen intenzitással, és tisztánlátással a szándékaitól függetlenül sokak számára ilyen eligazító érvénnyel foglalt volna állást a kérdésben. (Például: „hasznosabbnak látom a magyarságtudat elvi és költői megközelítései helyett a konkrét munkát.”)

„Centráljuropdrím” avagy a „fekete lyuk”

A „magyarság-témához” hasonló gyakorisággal és részben vele összefüggésben csupán az Európa-, illetve Közép-Európa-kérdések foglalkoztatják az írót. Talán azért is, mert a viszonya ezekhez, főként az utóbbihoz éppúgy ambivalens. „Sosem értettem (érzelmileg és logikailag és személyesen) ezt a magyarság-európaiság konfliktust... Bármi, amit teszek az egyszerre magyar és európai... Európa az a magyar által is lett az, ami ” – írja A semmiről, a mindenről című esszéjében, amelyben nem először és nem is utoljára elhatárolja magát az „Európa-ház”, „Irány Európa!” kifejezésektől is, értelmetlennek, politikai irányszólamoknak minősítve azokat. Számára már evidencia az, amit Márton László egyik Alföld folyóiratbeli jegyzetében 1990-ben még csupán vágyként fogalmazott meg: „jó lenne, ha majd egyszer mellőzhetnénk a lokális és talaj menti metaforákat, és így beszélhetnénk: magyarság vagyis európaiság; magyarság mint az európaiság egyik szépen csengő változata, amely maga is többféle, egymással vetélkedő, egymást kiegészítő, egymást erősítő változatokból áll.” Esterházy a nyolcvanas évek Európa-kultuszával, „ajrópaházba” való törekvésével szemben tagadja, hogy a „jaltai-realitás” megszűnte (megszűnt-e?) után még mindig létezik valamiféle igazi Európa, amit elraboltak (Kundera), valami jó, ami felé törekedhetnénk: „Nincsen valami, amit elérhetnénk, hanem van ez az egész, és ebben vagyunk, és az a kérdés – és ezen új idők tétj«, kockázata és lehetősége – az a kérdés, hogy mi is ez az egész” (Az elrabolhatatlan Európa). A kérdés fölvetése, a probléma megfogalmazása ismét találó, a válasz elmaradása pedig természetes, mert nem egy miniesszében, inkább az életmű egészében keresendő és található az meg. A divatos szólamoktól való elhatárolódás mögött ott érezhető a kelet-közép-európai értelmiségi ismételt csalódása Nyugat-Európában, a remélt integráció helyetti szétesés miatti megdöbbenése, s mindezek következtében az európaiság egykori eszményébe, eszményeibe vetett hitének megrendülése. Ugyanakkor annak a nem túl szerencsés közírói szemléletnek a hatása is, amely összemossa a Nyugat-Európához való gazdasági-politikai felzárkózás ügyét a kulturális, szellemi értelemben vett Európa (európaiság) fogalmával. A kettő már elég régóta nem ugyanazt jelenti, ami lehet baj, de tény.

Hasonló a helyzet a Közép-Európa, közép-európaiság kérdésével. A különböző fórumokon és színtereken lassan másfél évszázada zajló vita újabb hullámai a nyolcvanas évek eleje óta fodrozódnak. Csakhogy míg a történelem során a vita általában a különféle szövetségkötések, föderációk és konföderációk realitásáról szólt, addig ma már inkább csak a fogalmak tartalmáról, értelmezési lehetőségeiről folyik, igaz a nyolcvanas évek végén elhangzottak ismét a közép-európai összefogásra vonatkozó óvatos kérdések is. Esterházy már Az elefántcsonttoronyból egyik jegyzetében azt állítja, hogy éppúgy irtózik a Közép-Európáról való beszédtől, mint az Európáról, Európa-házról valótól. Igaz, mindjárt hozzáteszi maga is, hogy ennek ellenére elég gyakran beszél mégis róla. A halacska csodálatos élete kötetben olvasható a Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség című Ljubljanában elmondott, e témában talán legfontosabb esszéje, amelyben azoknak a „Közép-Európa-szakértőknek ad igazat (Kundera, Konrád), akik szerint Közép-Európa az egy álom: „Végre valami, ami tőlünk függ, a fantáziánktól, a tehetségünktől. Még szabadságot is álmodhatunk ide. És akkor – és ide akartam kilyukadni – talán még az elveszett mi-t is visszanyerjük. Mi közép-európaiak, próbálgatjuk először, és utána már könnyebben lehet mondani, talán: mi magyarok, mi szlovének, mi szerbek, és így tovább.” A legutóbbi kötet Örökségünk, a félelem című esszéjében viszont az elmúlt évek keserű tapasztalatai már ezt mondatják vele: „Semmi nem látszik lenni abból a szépből, amit oly lelkesen közép-európai álomnak hívtunk. Magányos, szegény, acsarkodó országok. Sorra valósítjuk meg rémálmainkat, olvastam most valahol. Jugoszlávia Közép-Európa metaforája.” Kiábrándulását a Bohóctréfa című abszurd játékba hajló minidialógus irodalmi igénnyel összegezi. X és Z dikciói és akciói egymást erősítve hangsúlyozzák, hogy a Művelt Nyugat és az oroszok közötti fekete lyuk sincs már, mert nincs „Művelt Nyugat" és nincsenek „oroszok”. „Akkor mi az, ami van?” – teszi föl X a jól ismert Esterházy-kérdést. A helyzet, a nézőpont, a látószög relativizáló erejének igen tanulságos példája az, hogy a térség számos más írója, különösen kisebbségi magyar írói többsége számára Közép-Európa megőrizte értéktelenített szimbólum voltát. Például a „jugoszláviai” Juhász Erzsébet ugyanebben az időben A sérült nemzettudatról című esszéjében a Vajdaság egyetlen orientációs pontjaként Közép-Európát nevezi meg. Sőt, a több nemzetiség több évszázados együttélésének kialakult hagyományára és kultúrájára hivatkozva azt állítja, hogy a „Vajdaság a mai napig is Közép-Európa kicsiben”. Igaz, ő a Hanák Péter-i meghatározás talaján áll („Közép-Európa nem egyszerűen a térbeli elhelyezkedés jele, hanem önismeret is, nem pusztán földrajzi vagy geopolitikai meghatározottság, hanem önmeghatározás és orientáció is.” – Közép-Európa az imaginárius régió), miközben Esterházy többször is arra hivatkozik, hogy „Közép-Európa csak Közép-Európából érthető valóságosan, viszont közép-európainak lenni éppen azt jelenti, hogy önmagunkat nem ismerjük”. Igen nehéz helyzetben lennénk, ha most állást kellene foglalnunk abban a kérdésben, hogy kinek van igaza, különösen, ha él bennünk a gyanú, hogy ez a két egymással szöges ellentétben álló nézet akár egymás mellett is létezhet, egyidejűleg is igaz lehet, annak az Esterházynak a kételyei Közép-Európával, a közép-európai szellemiséggel kapcsolatban, akinek a kifejezésmódjában egy másik jeles Közép-Európa-szakértő, Danilo Kiš, egyfajta „közép-európai poétikát” ismer föl, tudjuk jól, nem alaptalanok. A közép-európai értelmiség leszerepléséről vallott nézetei viszont mintha már túlzottan általánosítanának, hiszen számos példánk lehet az ellenkezőjére is. Egyébként sem az értelmiség szerepelt le, esetleg a vele kapcsolatos reményekről derült ki, hogy túlzottak, illuzórikusak voltak. Miért is változott volna meg egyik pillanatról a másikra az az értelmiség, amelyik korábban Közép-Európa szerte élenjáró volt az Esterházy által joggal emlegetett országos kompromisszumokban, a megalkuvásokban?

Rilke – Kosztolányi – Esterházy

Esterházy Péter eddigi közírói működésével igen magasra helyezte a mércét nemcsak esetleges követői, de önmaga számára is. Megszólalásának viszonylagos gyakorisága, rendszeressége mögött ugyanis szakadatlan figyelem, állandó résen lét volt, amit a 2000 folyóirat 1994. júniusi számában közölt esszéjében, (Üdvözlet a győzőknek) a várható választási eredményektől függetlenül, szükségszerűen folytatandónak ítélt. A közéletbe bekapcsolódó íróink, irodalmáraink közül az elmúlt évek során kevesen tudtak (akartak?) függetlenek maradni (azaz megfelelő s nagyjából egyenlő távolságot tartani) a pártoktól. Esterházy azon kevesek egyike, aki úgy tudott a szellemi életben jelen lenni, karakteresen állást foglalni, hogy közben valójában kívül maradt, s nemcsak a pártokon, de a pártpolitikai csatározásokkal összefüggő ideológiai, kulturális, médiaháborúkon is. Ezt megkönnyíthette számára az a vitathatatlan szépírói rang és tekintély, amit a nyolcvanas évek végére kivívott magának, de az a tudatos megfontolás is, mely szerint, szemben a politikussal, az államférfival, aki népének szolgálója, az író „a nyelvnek a szolgája, annak tartozik hűséggel, őiránta vannak kötelezettségei, csakis a nyelv iránt” – ahogy már A halacska csodálatos élete egyik naplójegyzetében megírta. Mindez azonban még kevés lett volna, ha a publicistát írás közben nem hatja át ugyanaz az életszeretet, létszemléleti derű (Görömbei András), ami a szépírót. E a biztosítéka minden időleges felháborodás és elbizonytalanodás ellenére a valójában rendíthetetlen belső nyugalomnak, s a világ újabb és újabb eseményeinek, tényeinek nyelvi birtokbavételekor a „konstruktív irónia” (Balassa Péter) működésének, ami nem megváltoztatni, csupán túlélhetővé tenni akarja a valóságot.

Konkrét kérdésekben megfogalmazott határozott nézetei a volt kormánypártok hívei számára gyakorta ellenzéki véleménynek tűnhettek (már csak a liberális értékrend iránti egyértelmű elkötelezettsége miatt is), s ezt Esterházy vállalja is, mert szerinte az ellenzékiség természetes értelmiségi állapot, ami viszont nem jelenti egyúttal az ellenzéki pártokhoz való kötődést. Az elkövetkező időknek nem is az a nagy kérdése, hogy következetes lesz-e az író az ellenzékiség effajta értelmezéséhez (ez nem kérdés, hiszen a „Du must dein Leben ändern! ” mellett, már az általa oly sokszor idézett Rilke is azt javallott volt: „Dagegen”), hanem az elmúlt hónapok bizonyos jelei alapján inkább az, hogy az az automatizmus automatizmus marad-e, s nem fárad, nem ún-e bele az állandó figyelésbe, résen létbe, s „nagyúri gesztusa” továbbra is kimondatja, leíratja-e vele a látványt? A választások óta a magyar politikai és kulturális élet számos olyan eseményt, jelenséget produkált (s feltehetően fog is még), ami semmivel sem különb az előző érában tapasztaltaknál, még ha látszólag intelligensebben, européerebben történik is minden. Esterházy közéleti ricsajjal soha nem elegyedő őszinte hangjának eltűnése mégsem emiatt hiányozna elsősorban elkapatott olvasói számára. Ő nem csupán egyike az országos nyilvánosságban tekintéllyel bíró, fehér hollóhoz hasonló, valódi független, lelkiekben független értelmiségieknek, hanem szinte az egyetlen, aki úgy tud szólni hozzánk a helyről, ahol élünk, a dolgokról, amelyek foglalkoztatnak bennünket, hogy közben felismerteti velünk mindennek a nevetségesen nagyszerű, szeretni-valóan szánandó, szükségszerűen meghaladandó esetlegességét: „Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk hazánkat – és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfeledve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva” (Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség).

Otthonossága a helyt s a létben felidézi az otthonosságnak azt a „magától értetődő, természetes és nem programszerű érzését” (amiről A kitömött hattyú Kosztolányi-esszéjében beszél), amit oly jó lenne magunkban is megtalálni, s ezáltal segít nekünk nemcsak normálisnak maradni, de élni is. Ezért, miként ő Kosztolányiban látja, mi, főként ifjabb olvasói, függetlenül attól, hogy egyet értünk-e vele mindenben vagy sem, láthatjuk benne, Esterházy Péterben is – igaz némileg szerénytelenül – a bátyánkat.