Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. szeptember / David Goldberg és Mózes öt könyve

David Goldberg és Mózes öt könyve

Kecskés V. Béla fordítása

„»Mózes öt könyvé«-t nem sokkal azelőtt ismertem meg, mielőtt a sors összehozott Adóval – mondja nekem egy nap, csak úgy, minden további nélkül David Goldberg. – A könyvet barátom, Szerafin adta kölcsön. Beugrottam érte, a munkahelyére. Szerafin, az odaadó keresztény-katolikus hívő még munkahelyén is vallásos könyvekkel vette körül magát. A javítóműhelyben, ahol akkor dolgozott, Krisztus szenvedéséről szóló könyvek és füzetek sorakoztak, csakúgy, mint a zsidók történetéről szóló könyvek vagy a Szent Biblia különböző kiadásai. Műhelyasztala fölé, a falra, mindjárt munkába lépte után egy közepes nagyságú keresztet helyezett el. Okulva előző munkahelyének tapasztalataiból, ahol a belépése és a munkaviszony felbontása között eltelt öt hónap alatt a mesterének 11 különböző nagyságú és értékű keresztet sikerült elkoboznia, Szerafin a változatosság kedvéért ezúttal fölfestette a keresztet. Így hát, mikor az új mester, egy kommunista, de mindenekelőtt gyógyíthatatlan alkoholista, egyszeriben a munkásosztály érdekeit közvetlenül veszélyeztető burzsoá propagandáról mormolva, alig egy héttel Szerafin belépte után, meglehetősen ittas állapotban felevickélt Szerafin asztalára azzal az eltökélt szándékkal, hogy leszedi a keresztet, amely, saját szavaival szólva »kurvára idegesítette« őt, Szerafin lélegzet-visszafojtva figyelte a fejleményeket. A mester, aki törzshajlításban állt Szerafin munkapadján, először bizonytalanul felegyenesedett, majd szuszogva és fújtatva arccal a fal felé fordult, és néhányszor – természetesen számottevő siker nélkül – a keresztet próbálta megragadni, legvégül pedig a Bastille kapuját őrjöngve szemlélő kommünharcos ábrázatát öltve belevájta vastag, kemény ujjait a vakolatba és rántott rajta egyet. A kereszt maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ott maradt, ahol volt. A mester viszont elveszítette egyensúlyát és meglepetésszerűen a padlóra zuhant, magával rántva mindent, ami nem volt odaszögelve. Többek között jobb lába sarkával lerúgta Szerafin könyveit és füzeteit, melyek az asztal szélén sorakoztak.

Szerafin egy ideig azt gondolta, hogy a mester meghalt. A mester mozdulatlanul feküdt a földön, semmiféle hangot nem adva ki magából. Egy idő után megmozdult, oldalt fordította fejét és okádott. Aztán megkönnyebbedve teleszívta tüdejét és felállt. Szétnézett maga körül. Szemmel láthatólag valami támpontot keresett, ahonnan elborult tudata egy kis fényt nyerhetne. Mikor harmadszori nekifutásra végre sikerült kimenetelnie a helyiségből, Szerafin lelkében sajnálattal volt kénytelen megállapítani, hogy a mester gyomortartalékának áldozatául éppen ez a könyv, »Mózes öt könyve« esett. Szerafin habozás nélkül, egy határozott mozdulattal, az ingujjával letörölte a borítóról a hányadékot.

Aznap már nem látott újra munkához. Pontosan tizenkettőkor összecsomagolt és hazament. Otthon aztán a forró sütőbe tette a könyvet. A családban senkinek nem mondott semmit, ezért hát édesanyja nyugtalan vadászkutya módjára szaladgált a konyhában, még néhány héttel az eset után is, szellőztetés közben azon igyekezvén, hogy az ismeretlen szagok eredetét megállapítsa.

Miután a könyv megszáradt, a hullámossá vált lapokon kívül még egy – sajnos nagyon is jelentős – változás lepte meg Szerafint. A könyv körül savanykás, visszataszító bűz terjengett. Ezért, mikor a könyvet kölcsönözte nekem, vastag réteg öreg újságpapírba csomagolta. A könyvért pénteken délelőtt tizenegykor mentem. Hálából és jókedvemben ebédre hívtam meg Szerafint, egy kisebb kávéházba a városközpontban.

Miután ebédünket megettük, sem nekem, sem Szerafinnak nem akaródzott már visszamennünk dolgozni, így hát csak ültünk ott tovább beszélgetve, és valami, jónak éppen nem nevezhető bort iddogálva; ő fehéret, én vöröset ittam.

Már esteledett, mikor belépett a kávéházba. Ő.

Eleinte észre sem vettem, annak ellenére, hogy valóban csak minden erőt megfeszítve lehet őt nem észrevenni. Rövidre vágott, világos gesztenyeszín haj, mely itt-ott szőkébe játszott, szláv arcának szép közép-európai vonásai voltak, bájosan felfelé emelkedő orrocska (a későbbiekben síugró sáncocskának becéztem), kemény comb és csípő, kisebb mellek. Csodálatos illatot árasztott. (Később egyszer, egy esős napon, mikor nem éppen választékos modorban egy nehezen beszerezhető bőrápoló krémért küldött ezekkel a szavakkal: »Neked illatozik, hát akkor hajtsd föl«, tudtam meg tőle, hogy propolisz volt az).

Aztán egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy egymás mellett ülünk, egy asztalnál. Ittunk, nevetgéltünk. Szerafin iránti érdeklődésem, úgy gondolom érthető okból kifolyólag, teljesen megszűnt.

A lakására az első éjjeli autóbusszal mentünk. »Mózes öt könyvé«-t keményen tartottam a kezemben. Az autóbuszról úgy negyed kettő körül szálltunk le, egy általam eddig nem ismert pozsonyi lakótelepen. Annak ellenére, hogy mindez januárban történt és hogy az éjjel sűrűn hullott a hó, a levegő kellemes, langyos volt. Mindenütt csend. Egyik ablakból sem szűrődött ki fény. Egymás mellett lépkedtünk a panelháza felé vezető kaptatón. Nem fogtuk egymás kezét. Csak finoman súroltuk egymás csípejét.

Végre az egyszobás minilakásban, a szűk és kicsi konyhában találtuk magunkat. Én a földön feküdtem, háttal a hűtőszekrénynek támaszkodva, ő lábait maga alá húzva ült a széthúzható fotelben. »Mózes öt könyvé«-t rögtön a lakásba lépésemkor letettem a közepes nagyságú szoba egyetlen bejáratába, melyet a már említett konyha ajtaja, valamint a minifürdőszoba és -vécé bejárata közti tér képezett. Ezt a miniterületet egy ruhafogas töltötte ki, mely alatt egy kis pad lapult szerényen, ahová a cipőket lehetett rakni. Ezen a padon cipőhúzás közben ülni is lehetett, ha vigyázott az ember. A pad egyúttal egyféle miniasztal is volt. Jobb sarkán állt a telefonkészülék. Felemeltem a készüléket, alája dugtam »Mózes öt könyvé«-t.

A széthúzható fotel, az akasztó, a kis pad csakúgy, mint valahány szőnyeg a lakásban, minden kellemesen piros színű volt.

– Ada, feküdj le velem.

– Nem.

– Ada, feküdj le velem.

– Hagyd abba. Erről nem fogok veled vitatkozni. Hogy ha ezért jöttél, nyugodtan el is mehetsz.

– Ada, szeretlek – próbálkoztam óvatosan. Egy picikét elpirult, majd elnyújtott hangon, hunyorogva és nyújtózkodva, mint egy épp most felébredt cica, megszólalt:

– Nem lehet.

Ekkor már tudtam, hogy helyben vagyunk.

– Feküdj le velem, szeretlek, szükségem van rád, csupa ideg vagyok, épp téged kerestelek, végre megtaláltalak, ne hagyj szenvedni..., bla, bla, bla.

Lassan felkeltem a földről és megérintettem a térdét. Ezúttal szemmel láthatólag elöntötte az arcpír. Kezdett felhevülni. Ő is kedvet kapott rá. Világos volt, hogy meglesz.

Amit utána műveltünk, az nem lényeges. Annál fontosabb azonban, hogy mikor másnap délután úgy-ahogy felöltöztünk, gyenge percében úgy kezdte éjjeli hancúrozásunkat előadni, amúgy mellékesen, mint egy szituációt, melyben ő állhatatosan ellenszegült, azonban iránta érzett szerelmem, az én szenvedélyes és reménytelen szerelmem a végén őt is megőrjítette. Megütköztem ezen az értelmezésen. Alig volt néhány órája, hogy ismertem őt, és tessék. Szerelem. Szenvedélyes. Reménytelen. Én, természetesen, semmiféle reménytelen és egyáltalán semmilyen szerelemre nem emlékeztem, azon a testin kívül. Ez a tény azonban soha a jövőben nem akadályozta őt abban, hogy döntését, beleegyezését áldozatnak tartsa. Néhány héttel később, egy nem túl jelentős nézeteltérésünk alkalmával egyszeriben elkezdett kiabálni:

– Hülye voltam, mikor magamhoz vettelek. Ki kellett volna téged, boldogtalan szerelmest, inkább dobnom.

Vagy tán ő maga sem hitte az egészet. Egyszerűen így kellett hogy lássa a dolgokat. Csak az effajta felfogás felelt meg a saját magáról alkotott elképzelésnek, a képnek, melyet a serdülőkor és az azt követő évek tükör előtti meditációi közben alakított, amint egyik kezével arcbőrét feszítette, másik kezének ujjaival pedig óvatosan nyomogatta pattanásait.

Az én akkori cselekedeteim szöges ellentétben álltak az ő értelmezésével. Mivelhogy láttam, hogy olyan játékba kezd, melyhez én nem nagyon értek, inkább felhívtam őt este a városból, hogy ma nem jöhetek el, de hamarosan jelentkezem. Aztán nem jelentkeztem többé. Annak ellenére, hogy be kell neked vallanom: kissé sajnáltam a dolgot. Ugyanis szép nő volt, és kellemes volt szeretkezni vele. Meglepetésemre egy hét múlva üzenet várt otthon, hogy azonnal hívjam őt fel, valami nagyon fontos mondanivalója van a számomra. És én marha, bedőltem neki. Szigorú és rideg volt a hangja a telefonban. Saját szavait idézve azért hívott fel, hogy tudassa velem: nem jött meg a menzesze. És hogy csak ennyit akar mondani. Természetesen ez hazugság volt. És így indult az egész.

Az ő lakása elég távol volt szüleim lakásától. Nagyjából ugyanilyen messze volt Ada lakásától az én akkori munkahelyem is. Autóbusszal, pontosabban szólva két autóbusszal megtenni ezt az utat, mivel mindkét esetben legalább egyszer át kellett szállnom, úgy csaknem egy órába tellett. Egy kis idő múlva felajánlotta, lakjam nála, így ezentúl már nem a szüleimhez jártam munka után, hanem őhozzá. Lakásának kulcsát azonban sohasem adta nekem. Azt állította, hogy csak az eredetije van meg, és hogy nincs ideje másolatot készíttetni. Fél éven át kitartóan állította ezt.

Egy óra hosszat zötykölődtem hát hozzá, munka után, fáradtan. És mikor a legkülönfélébb okokból kifolyólag nem engedett be a lakásba (ezen okokat valahányszor a bezárt ajtón keresztül tudatta velem halk, síri hangon), ami hetente kétszer történ meg, egy óra hosszat utaztam szüleimhez. Anya mindig őszintén örült a jöttömnek, kissé hunyorítva vizsgálva engem. Arckifejezése óvatos tartózkodást mutatott. Valamit sejteni kezdett, de mivel én hallgattam, hát ő is hallgatott. Mikor megmosakodtam, jóllaktam, felvettem pizsamámat és fáradt testemet az ágyba vetettem, bármely pillanatban készen az elalvásra, esetleg már mélyen aludtam, éjjel tizenegy és fél egy között mindig megszólalt a telefon. Ilyenkor kiugrottam az ágyból, hogy az éles csengő tónus feleslegesen ne ébressze fel szüleimet, kifutottam az előszobába és sietve felkaptam a kagylót. A következő pillanatban már Ada hangja dőlt felém, feltartóztathatatlanul. Közölte velem, hogy meg kell őt értenem, de hogy nem is nagyon számít rá, hogy megértem őt, mert ismeri a férfiakat és tudja, milyen érzéketlen egoisták mind, azaz röviden és velősen, még egyszer menjek és próbáljak meg kopogtatni az ajtaján. Hisz ha nem siettem volna el olyan gyorsan, beengedett volna. Hogy az ajtónyitás eltartott egy darabig, azt beismeri. Azonban rettentően fájt a feje (gyomra) és olyankor egyedül akar maradni, mert fél attól, hogy nyöszörgésével és rossz kedélyével felidegesítene és ezáltal elveszítene. De én az ő szenvedéséhez teljességgel durván és érdektelenül viszonyulok. Végtére is ő egy törékeny nő. De én egy gyenge félórát sem bírok ki az ajtaja előtt. És mi volna akkor, ha hirtelen a segítségemre volna szüksége? Most is azért hív, mert szüksége van rám..., bla, bla, bla.

Mindig is a férfiak nők iránti érzéketlenségét hangsúlyozta, az ő nézete szerint velük született kíméletlenségüket, azt, hogy hogyan ártanak mindennek, ami él, milyen agresszívek, mindent csak legyőznének, megvernének, meghódítanának, elfoglalnának, döfnének, vágnának, maguk alá hajtanának brutalitással, agresszivitással és intoleranciával. Elmesélt nekem egy történetet, melyben mindent dokumentált, jelezte, hogy egy voltam azon kevesek közül, akikben reménykedett, hogy más, mint a többi, és én, a címeres hatökör azonnal taxiért telefonáltam, és aznap már másodszor tettem meg ugyanazt a távolságot, negyvenhat koronáért, ami, az én akkori segédraktárosi fizetésemhez mérve egyáltalán nem volt elhanyagolható összeg. Miután megérkeztem, miközben kabátomat vetettem és a cipőmet húztam le, egészen addig, míg combját át nem öleltem, egyre gyakrabban keverte beszélgetésünkbe az emigráció gondolatát, a kapitalista külföldre való távozást ebből az undorító kommunista világból, melyben képtelen élni, és amely tönkretett minden természettől adott embertársi kapcsolatot, még ha – mint mindjárt hallani fogod – ezek a kapcsolatok, ahogyan az ő történelemszemléletéből világosan következett, mindig is feslettek, züllöttek voltak, tehát már régen a kommunizmus létrejötte előtt. Rólam természetesen úgy vélekedett, hogy én vagyok az utolsó csepp a pohárban, amivel az ő türelmének pohara színültig betelt. Eközben mindig lehalkította hangját, arra utalva ezzel, hogy körülöttünk szerteszét poloskák rejtőznek, melyekkel az Állambiztonság lehallgat bennünket.

Éjfél után szeretett engem felhívni, tudniillik mint a bölcsészkar negyedéves hallgatója megengedhette magának, hogy másnap az egész délelőttöt átaludja, én viszont sokszor félálmomban, automatikusan csináltam mindent, mint egy robot, míg végül egy napon kimerülten és álomittasan betoppanva hozzá meg nem állapítottam, hogy farkam nem reagál még az ő leggyengébb, legodaadóbb pillantásaira, magát megadó mosolyára, még a kihívóan incselkedő, kimondottan erre a célra vásárolt fekete csipkés bugyijára sem, de még arra sem, hogy kétségbeesésemben magam elé próbáltam képzelni hogyan erőszakolom őt meg. De ekkor már benne voltam a kelepcében, megkötözve, megbéklyózva az ő hálójában, egyszerűen szólva tökéletesen fogva voltam és mint később kiderült, férfias büszkeségem és annak igénye, hogy tisztességgel és emberhez méltóan bánjon velem: paradox módon éppen ebben az impotenciában nyilvánult meg. Egyfajta lázadás volt ez. Tönkretehetsz, szétzúzhatsz, de dugóautomatát, egy kizárólag a te parancsodra, kívánságodra és utasításaidra működő kefélőautomatát nem fogsz csinálni belőlem. Az érdekesség kedvéért most felvázolok neked néhányat az ő alapvető téziseiből.

Véleménye szerint a férfi, mikor mint első birtoktárgyát erőszakkal leigázta a nőt, durva és erőszakos természete által vezérelve, mely az ősi természettel és annak veszedelmes lényeivel és erőivel folytatott harcban edződött, alantas és bujálkodó fantáziája segítségével, úgymond, egy ellenállhatatlan testű erkölcsi szörnyeteget csinált a nőből. A ma civilizált nője fizikailag és pszichikailag egyaránt szenved a biológiai és fiziológiai nemi folyamatok miatt, szenved a menstruációk, a szülések, valamint az állandósult nemi vágy, elsősorban persze a férfi nemi vágya miatt. Az első lépést a nő biológiai és fiziológiai leigázása felé akkor tette meg, mikor rablással birtokba vette (a nőt) és mint saját vagyontárgyát nemi önkényének vetette őt alá. Hogyha a nő ma egészében véve és jelentős mértékben saját nemi szerepének mártírja, ennek okai elsősorban az ezeréves, kívülről jövő hatások, melyek újra meg újra arra ítélték őt, hogy nemiségének eszközeivel és fegyvereivel küzdjön azért, hogy igásló szerepéből felemelkedjék. A férfi a hibás azért, hogy állandósult nemi vágya által a női ovulációt és menstruációt, mely eredetileg féléves ciklus lehetett, olyan fiziológiai folyamattá tette, mely ma minden 28 nap elmúltával ismétlődik. A nő jellegzetes pszichikai tulajdonságai, évezredes rabszolgasorsa és nemi kihasználása miatt ilyen vagy olyan módon, eltorzultak. Évezredes, hibás irányú neveléssel, testi kihasználással a férfi arra törekedett, hogy szófogadó ágyast, engedelmes szülőanyát és szolgát, vagy pedig eszes, szellemes hetérát csináljon a nőből, és nem támogatott benne semmit, ami személyiségének kialakulásához vezetett volna.

Bizony, az egész állatvilágban sehol nincs oly védtelenül a nőstény a hímmel szemben, mint amilyen védtelen az emberi nem nője a felfegyverzett férfival szemben. Az erősebbnek ezt a felsőbbrendűségét a férfi fokozatosan arra használta fel, hogy megszerezze a hatalmat a nő felett, és így alakult ki kegyetlen individualizmusa, mely a védtelen nő rabszolgává tételével és a család, a férfi első birodalmának megalapításával végződött.

A szép nőnek siralmas sors jutott osztályrészül, mert állandóan veszélyben volt, hogy elrabolják őt, akarata ellenére.

A nőknek kellett minden munkát elvégezniük, és ha felidegesítették urukat, verték őket. Nemcsak hogy szolgálói és munkásai voltak férjüknek, hanem a gyerekek által, kiknek gondozásáról maguknak kellett gondoskodniuk, újabb értékes vagyontárgyakhoz juttatták a férfit: a fiúkban segítő munkaerőt és leendő bosszúállókat, a törvény védelmezőit, a lányokban jól eladható tárgyakat adtak a férfinak.

A férfiak nemegyszer közönséges barmuknak tekintették a nőt: felhizlalták, majd megették őt. (Ennél a pontnál Ada mindig elidőzött, hogy elmesélje nekem a következő történet különféle változatait, különféle variációkban, melyek hallgatása közben homlokomat kiverte a veríték, testemet az undor érzete rázta meg, egészen a hányinger határáig jutottam.)

Ada: „Nemrégiben egy, már elfelejtettem, milyen nevű szigetre kiküldött német (angol, francia, belga) kutatócsoport a nők megevését figyelte meg és részletekbe menően leírta. A férfiak e célra előszeretettel választanak ki olyan nőket, akiknek kevés, vagy egyáltalán nincs védelmezőjük, tehát nem áll fenn vérbosszú veszélye. Leginkább az olyan özvegyek vannak ínyükre, melyek szexuális szempontból a település összes férfijának közös vagyonát képezik. Ebben a konkrét, részletesen leírt esetben egy bizonyos törzs olyan nőtagjáról van szó, aki egy más törzsbéli férfihez ment feleségül. A férj halála után a nő egy ideig a település törzsfőjénél maradt. Vagy három hónap múlva a szomszéd törzsfőnök vette őt magához. Öt hónapig volt nála, vezette háztartását és rendszeres nemi életet élt vele. Ez a törzsfőnök azonban egy megevésre szánt nővel tartozott egy másik főnöknek. így hát megegyezett vele, hogy ezt a nőt fogja számára hizlalni. A megbeszélt naponta aztán a törzsfő eljött embereivel, hogy kikérje, ami neki járt. A nő birtokosa először vonakodott. A nő a nemi érintkezés során valószínűleg az öreg kéjenc mindig kívánságát teljesítette, mesterien izgatta vágyait, és ezenkívül három vagy négy hónap múlva gyereket várt tőle. Egy kis haladékot kért. De a másik főnök hallani sem akart róla és követelte áldozatát. A régi tulajdonos végül aztán nem tudott szembeszállni a túlerővel, kiadta a nőt, miközben ő maga is segédkezett a nő megöletésénél azzal, hogy tartotta őt. Először megkötözték kezét-lábát, mint egy sertésnek, és kivitték a kunyhóból. Az első vágást rézsút a mellén keresztül a hasüregéig kapta, aztán átvágták a torkát, késsel, majd valaki az oldalába lőtt egy nyílvesszőt, véget vetve ezzel életének. Mindez ebéd után történt. Aztán a holttestet a vízpartra vitték, csónakba tették és hazaeveztek vele. Itt aztán holdvilágánál a törzsfőnök házába vitték, akinek egész családja egy helyiségben aludt azon az éjjelen a hullával. Másnap reggel a falu egy hagyományos, korallmészből rakott tűzhelyére szállították a hullát és ott nyársra fűzve megsütötték. Csak utána került sor a hús elosztására. A főnök a jobb ágyékrészt hagyta meg magának, a fejét az embereinek adta, a baloldat ülő vendég a bal lábat kapta térdtől lefelé, a jobb oldali szomszéd a bal vállat, a főnökfelnőtt fia pedig egy karperecért megvette apjától a jobb lábat, térdtől lefelé. A lakoma többi résztvevője között a főnök szétosztotta a bal ágyékot és az embriót, a bal és a jobb combot, a jobb vállrészt, a melleket, hasat, hátat és a nemi szervi részt. A lakmározók a mellet és a csípőrészt tartották a legfinomabb csemegének. Minden ajándékba kapott nőért azonban egy másikat illik adni cserébe, így, mikor a főnök a lakomát ülte, ő maga hizlalt már egy nőt, az éppen elfogyasztott nő eredeti tulajdonosa részére.”

Befejezésként Ada valami könnyebbet szokott mesélni, mintegy megnyugtatásul. Például a Tűzföld bennszülött férfijai között végzett legújabb felmérés eredményét arról, hogy helyes-e a téli éhínség ideje alatt először az öreg nőket, és csak aztán a kutyákat megenni. Mikor a felmérést végző kutató megkérdezte az egyik fiút, miért éppen ezt a sorrendet tartja helyesnek, az habozás nélkül válaszolta: A kutyák vidrákat fognak, az öregasszonyok viszont nem. Ezután a fiú önmagától elmesélte a módját, ahogyan az öregasszonyokat füst fölött tartják és így, fullasztással megölik. Vidáman mesélt arról, hogyan visítanak, és megnevezte a legfinomabb csemegének számító testrészeket is. Ada ehhez mindig hozzátett még néhány mondatot, körülbelül a következő szellemben: „Habár az ilyen, saját barátok és rokonok kezétől származó halál szörnyű dolog, ennél is szörnyűbb lehet akár csak elképzelni is az öreg nők félelmét, ahogy közelít az éhség időszaka. Abból, amit olvastam, megtudtam, hogy az öregasszonyok gyakran a hegyekbe menekülnek, de a férfiak üldözik és visszahozzák őket saját otthonaikba, hogy aztán kioltsák életüket.”

– Nos, legalább most láthatod, mi minden lakozik benned – mondta ilyenkor mindig, gyengéden, ezzel szándékozva elfojtani minden továbbit és rátérni mindjárt arra, amit a gyűlések programjában úgy jelölnek: »Egyéb«.

– Énbennem? Miért bennem? Én soha még a szagát sem bírtam az emberhúsnak! – védtem magam éppoly határozottan, mint amilyen értelmetlenül.

– Ez nem érv. Pontosan benned van ez az egész csakúgy, mint minden más férfiban. Csak éppen a tudatalattidban van, elnyomva. Az első adandó és megfelelő alkalommal rögtön öldösni kezdenétek és megsütnétek bennünket. És biztos vagyok, te is így tennél.

Erre én: És szerinted mi az érv? Mi?! Az, ha lekeverek neked néhány pofont?

Ő: Látod? Látod? Már meg is szólalt benned a természettől adott agresszivitás. Mindannyian agresszív kéjelgők vagytok. Csak mindig közösülnétek, ha nem megy szépszerével, akkor erőszakolnátok. És mi olyan törékenyek vagyunk, hogy nem tudjuk megvédeni magunkat. Fuj! Undorodom tőled, a te hím szükségedtől, hogy megalázz, lealacsonyíts, uralkodj!

Én: Bediliztél? Miket beszélsz? Az én zsidó elődeimet szintén gyilkolták, és egyáltalán nem azért, hogy ízletes húsuk lett volna, hanem csak azért, mert mást gondoltak Istenről és a világról, mint azok a többiek. És nemcsak a nőket ölték meg, hanem a férfiakat is, kivétel nélkül öregeket, gyerekeket. És az ő gyilkolásukban sok szlovák vett részt, sok szlovák nő hallgatólagos beleegyezésével. Tehát a te logikád alapján nekem most arra a következtetésre kellene jutnom, hogy mélyen a tudatalattidban ott van a vágy, hogy zsidókat ölj? Micsoda képtelenség ez?

Ő: Ne ordíííts! Aúúú... Fáj a fejem tőled. És egyáltalán, miért kevered ebbe a beszélgetésbe a zsidókat?

Ennél a momentumnál mindig lecsapta a telefonkagylót, elvágva ezzel furcsán alakuló párbeszédünket. Én pedig – eleinte azért, hogy megtartsam vonzalmát, később pedig hogy ne hagyjam elmúlni az alkalmat az adott téma lezárásához, amiből rendkívül kedvező körülmények mellett esetleg egy adott pillanatban logikusan következne szakításunk szüksége – gyorsan kitekertem a taxiállomás számát. Megkértem a hozzám szóló kellemes nő hangot, hogy a taxi lehetőség szerint azonnal legyen itt. Kapkodva felöltöztem, lerohantam az ötödik emeletről, beszálltam az éppen akkor odaérkező autóba és elindultam a lakása irányába. Rá félórára, mikor negyvenhat koronával szegényebben csengettem lakása ajtajánál, olyan arckifejezéssel nyitott ajtót, mely egyáltalán nem tanúskodott arról, hogy valami kellemetlen játszódott le köztünk. Mindjárt az ajtóban átölelte nyakamat és így tovább. Tehát valójában sohasem nyílt alkalmam a konfliktust odáig vinni, ahonnan logikusan magyarázhattam volna elhatározásomat, miszerint véget vetek kapcsolatunknak. Szerencsétlenségemre akkor úgy tűnt, hogy az eseményeknek feltétlenül egy bizonyos logikai sorrendben kell lejátszódniuk. Az volt az érzésem, hogy az egésznek egy logikai képlet alapján kell megtörténnie. Elválni tőle csak úgy, tehát anélkül, hogy egy velem való beszélgetés során ő maga is kénytelen legyen elismerni elhatározásom indokoltságát, ez számomra kulturálatlannak és erkölcstelennek tűnt. Csakhogy a léthez való ilyen, naivul racionális hozzáállásommal kényére-kedvére ki voltam szolgáltatva egy általam addig nem ismert erőnek, mely kitartóan konátozta akaratomat, s szívott, mint az osztrigát.

Az éjjel Ada egyig, fél kettőig volt ébren. Másnap aztán tizenegyig aludt. Fütyült a délelőtti előadásokra. Én hétre jártam munkába. Reggel fél hatkor keltem. A szombat-vasárnapot Ada szinte egészében átaludta. Megkövetelte tőlem, hogy ne zörögjek, ne motoszkáljak. így más nem maradt számomra: a reggeli toalett után a konyhában a miniasztalkához ülni és gondolkozni azon, amiket mondott. »Mózes öt könyvé«-ről teljesen megfeledkeztem.

Voltak pillanatok, mikor majd megzavarodtam. És én nem voltam képes egyszerűen felkelni és elmenni. Állandóan a beszélgetésünk azon pillanatát vártam, amikor távozásomat logikusan megokolhatom. De az a bestia sohasem vezette le a dolgokat valami logikailag tiszta formába. Mindig kitért. És ha tudnád, milyen drámai módon kényszerített, hogy átéljem az ő menstruációit. Nem állítom, hogy nem érzett fájdalmat, de az olyasféle indulatai, hogy „miért kell nekem menstruálnom, és neked nem?!” – legalábbis nem helyénvalóknak tűntek számomra. Védekeztem, hogy nem én találtak ki a menstruációt. De nem kellett volna. Máris kéznél volt azon elmélete, miszerint a nőnek eredetileg félévente egyszer volt menstruációja, viszont a mai állapot a hím szexuális elnyomásának eredménye. »A férfi szakadatlan nemi vágya az oka; a nő egyhavi ciklusa a férfi lelkét terheli«. És már forgott is fejében a régi lemez, amelyre a férfiról, a brutális terroristáról és szexuális szadistáról szóló mese volt feljátszva. De egyébként, amennyire ezt meg tudom ítélni, egész szívesen dugott. Hogy leállítsam őt, egy napon kifutottam a konyhába, fogtam egy kést, visszamentem a szobába és ott, az ő szeme láttára jó mélyen bevágtam jobb karomat. Kiszökött a vérem.

Egyetlen dolog, amit tehetek érted, az, hogy veled együtt fogok vérezni.

Megvető pillantást vetett rám:

– Nevetséges vagy.

Arccal a fal felé fordult:

– Többé egy szót sem szólok hozzád.

Megmerevedve álltam ott, a szoba közepén, vérző kézzel, és a paplan alatt lágyan kiemelkedő fenekét néztem. Abban a pillanatban legalábbis úgy nézhettem ki, mint egy ember, aki születése óta elmebajban szenved. Este aztán visszaadta nekem. A migrénroham olyan fokát mutatta be előttem, hogy a biztonság kedvéért mentőt hívtam. Az orvos megvizsgálta, adott neki valami nyugtatót, aztán rohant a következő esethez. Utána borogatással a fején így támadott rám:

– Látod, mit okoztál a hím érzéketlenségeddel? És ezt csináljátok az egész történelmen keresztül. Közönséges ganéjok vagytok.

De hogy ne legyek Adához igazságtalan – sok mindenben igaza volt. Valóban terroristák uralma alatt éltünk, akik tönkretettek mindent, ami a kezük alá került, a környezettől kezdve az embertársi kapcsolatokig. Amikor Ada rájuk gondolt, ajka mindig elfehéredett:

– Gyűlölöm őket. Azt a nagy seggüket, ahogy a szolgálati kocsijaikban hordozzák. Az ávós pofájukat. Besúgók és terroristák. Büdös disznók. (Ada az ehhez hasonló szavaknál előrelátóan suttogásig halkította hangját.) Halkabban kell róluk beszélnünk. Azon a helyen, ahol a radiátorcsövek a padlón és a plafonon keresztül egyik lakásból a másikba vezetnek, a cső és a panel közti résen minden áthallatszik. És fölöttünk éppen egy ilyen lakik. (E pillanatban suttogása alig érthető súgásba ment át.) El kellene mennünk. Emigrálni.

A kommunizmus Ada számára a hímek történelmének logikus betetőzése volt. És én hím voltam, tehát potenciális agresszor és kommunista, személyesen is felelős azért a mindennapos erőszakért, amelyet énrajtam éppúgy elkövettek, mint rajta. Ada az állami terrorral szemben azzal védekezett, hogy önszántából, kényszerítés, tervének elfogadása vagy hatósági engedély nélkül a panelház mögötti lejtőre kis fákat ültetett. Nem sokkal megismerkedésünk után nagy büszkeséggel mutogatta a hóból kikandikáló kopár ágacskákat. Mikor néha letört gallyat talált az utcán, magával vitte, otthon vízbe tette és gondozta, míg gyökeret nem eresztett. Ismeretségünk idején szobájában egy uborkásüvegben két ágacskát őrzött. Valóban nagy odaadással gondozta őket. Beszélgetett velük, mint a gyerekekkel, tenyerét gyengéden rájuk tette. Vigyázott azonban, hogy hozzájuk ne érjen, tenyere mindig megállt vagy egy centiméterrel barnás kérgük előtt. Egész télen át csókákat is etetett. Hollócskáknak nevezte őket. Reggeltől várta adagját egy kis madárcsapat, tisztes távolban. Gyakran a késő délutáni órákig. Kukoricakását főzött nekik. Még forró volt, mikor kiöntötte egy kis kerítésre a panelház mögött. Időnként a harmadik emeleti lakásából, a függöny mögül figyeltük, ahogy lassan közelítenek a párolgó sárga kupachoz. Óvatosan, csak úgy mellékesen közelítettek feléje, mintha véletlenül épp arra jártak volna, s ha már ott voltak, miért ne csipegessenek belőle? Rövid lábacskáikon úgy billegtek járás közben egyik oldalukról a másikra, mint a libák, felemelt csőrrel és közben a környéket vizsgálták szüntelen. Aztán valamit megcsiviteltek egymás között azon az olajozatlan hangjukon. Én – mint egy félmilliós kommunista nagyváros, vagyis egy nagyobb falu szülötte, még ha Szlovákia legnagyobb falujáé is, amely undorító panelházakkal van teleszórva, mindenütt beton és aszfalt, ahol fű, az a földbe taposva, ahol fa, annak letördelve ágai – sohasem érzékeltem környezetemet különösebben. Sem a fákat, sem a madarakat, sem az embereket. Adának mindehhez érzéke volt. Megtanított sok dolgot észrevenni, érezni. Szerencsétlenségemre – erőszakkal tanított meg érzékelni. Csak azon okból kényszerített sok érdekes dolog tudatosítására, hogy állandóan a vakságomra és érzéketlenségemre mutathasson rá, és miután ezt megállapította, hozzáfűzhesse saját történelemfelfogását. Minden alkalommal elismételgette nekem:

– Egyet nem értek. Hogy lehet, hogy az anyák mindig pontosan olyan fiakat nevelnek belőletek, elkényeztetett és érzéketlen egoistákat, amilyeneket mint nők sohasem fogadnának el férjükül.

Végül aztán testem döntött határozatlan lelkem helyett, fütyült az értelemre, mely mint a pók, ugrásra készen várta a legmegfelelőbb pillanatot, és megmentette legalább puszta életemet, noha meneküléssel. Lélekszakadva futottam lefelé a dombon a buszmegállóra, a kicsomagolatlan »Mózes öt könyvé«-t keményen fogtam hónom alatt.”

David Goldberg befejezte beszédét. Arra várt talán, hogy mondok rá neki valamit. Csakhogy én nem ismertem Adát. De ha most idő távlatából mégis hozzáfűzhetnék valamit, ennyit mondanék: Egyébként Ada biztos jó csaj. Csak hát: leben is hart.