Ki?

„Azt hiszem – mondja Bodor Ádám egy interjúban –, nem vagyok túlságosan érzékeny alkat, de a sikert elviselni nagyon kínos. Az ilyesmi ökölvívónak, nem pedig művésznek való.” – Ezért aztán azt remélem, hogy ez az írás nem kerül a kezébe, mert bizony ez azt célozza, hogy a fent említett kínosság nőne, csak nőne. Az volna a szép, ha a szervezett vasmunkások sort állnának a zürichi könyvesboltok előtt, a szegény Egon Ammann, a könyv kiadója kezét tördelve állna a sistergő-füstölgő nyomdagépek mellett aggódva, hogy vajon bírják-e a nagy megterhelést. De hát azután eszembe jut az ún. Enzensberger-állandó (Enzensberger szerint minden könyvnek, függetlenül az ország, a nyelv nagyságától, Izlandon vagy az USA-ban, Brazíliában vagy Svájcban mindig 2738[?] olvasója van), úgyhogy beérnénk annak reményével, hogy e könyv megtalálja a neki szánt olvasókat. Egyébként a Sinistra épp most jelent meg Norvégiában, úgy látszik, hegyes vidéken jól megy a könyv. Bodor tényleg nagy hegyszakértő, ezt itt majd könnyen le lehet ellenőrizni.

*

A fülszövegen, következésképp nem kevés kritikában, azt olvashatjuk, hogy ez a Bodor a fiatal generáció egyik legfontosabb szerzője. Hát fontosnak ugyan fontos, de hogy fiatal volna... Jövőre lesz hatvan. Ez ügyben nyilván a szigorú egyetemistalányok vélekedése a mérvadó. Igaz, azt sem gondolnám, hogy annyi, amennyi. Bodor mintha örökké olyan negyven forma volna. Egy afféle férfi. Ez elsőre elég rosszul hangzik. De most negyvenévesen ne a saját magát elárulót, a nyakig a világban, a teendőkben állót értsük, hanem inkább azt, aki már mindent, majdnem mindent tud, mert megtapasztalt, az ártatlanságát ugyan elveszítette, de valamihez, valami nehezen megfogalmazhatóhoz hű. Mondjuk, Bodor a csöndhöz, a csöndjéhez, a hallgatásához, a hallgatásaihoz hű. Amikor néhány évvel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett, s elájulván a barátja rázogatta s kérdezte, hogy vagy?, így válaszolt: nem a legjobban, aztán jó egy hónapig nem szólalt meg. Bodor ezt így kommentálta: „Szorult helyzetében az ember ne fecsegjen. Én is igyekeztem magvasán kifejezni magam... Szörnyű lehet, ha nem esnek meg szörnyű dolgok az emberrel. A halál pedig nagyon közeli dolog.”

*

A Sinistra körzetben élőket ez a szörnyűség, a szörnyűség hiánya nem fenyegeti. Bár ki tudja. Szörnyű az, amit szörnyűnek tartanak. Amit biztosan tudni lehet, hogy ez olyan világ, ahol nincs szüksége az embernek biciklire. Ha tehát biciklivel érkeznél, kedves Olvasó, akkor hagyd ott egy palánknak támasztva, majd elviszi valaki. Itt minden a hegyivadászoké.

*

Ez a mondat, félő, jobban érthető Budapesten és Varsóban, mint Zürichben vagy Londonban. Úgy nőttünk föl, hogy minden valakiké, pontosabban, minthogy nem a miénk, így nyilván valakiké. Ráadásul még folyamatosan azt is hallhattuk, hogy minden a miénk. Sok oknál fogva jó, hogy véget értek a kelet-európai diktatúrák. Az egyik ilyen pozitív következmény, hogy szabadabban, gazdagabban olvashatjuk ezt a könyvet. Nem kell benne politikai parabolát látnunk, nem kell behelyettesíteni, desifrírozni, hogy a könyv tényei elnyerjék valódi alakúkat. Ez itt titkon nem a román állapotok kritikája, és nem magyar apológia. (Bodor Romániából, Erdélyből települt át Magyarországra.) Miközben természetesen beszél a kultúrától való megfosztatás rideg következményeiről, a nyelvek között való nehéz hánykódásról, a nyelv nélküliségről, a beszéd nélküliségről. Diktatúrában mindenki kisebbségi, ezt tudtuk. A kultúra nélküli világban is mindenki kisebbségi, mindenki töredék.

*

De bárhogy olvassuk is, vad világ ez a körzet. A természet törvényei keverednek egy ismeretlen, másodosztályú hatalom törvényeivel, egyféle törvények ezek, és ekképp megkérdőjelezhetetlenek. Bon mot-val szólva: a lét elviselhető nehézsége.

*

Minden nagy könyv, a legföldönjáróbb, a legrealistább is, költői világot állít elénk, magára szabott törvényekkel. Az ismerős keveredik az ismeretlennel, már-már azt hisszük, tudjuk, miről van szó, és aztán... megjelenik egy bársonyfenekű nő a küszöbünkön, és máris meg vagyunk kavarva. Hogyan lehetséges ez? Küldte az ezredes.

*

Nem időtlen hely ez: a lengyel elvtársak és a Kinder-tojás ideje.

*

Eszünkbe juthat éppenséggel Kafka, de hát miről nem ő jutna manapság az eszünkbe. Mindenesetre ne felejtsük el, hogy Kafka írásain a prágai ivócimborák, Hašekék, dőltek a nevetéstől. Még hogy bogárrá változott...!

A szervezett vasmunkások, könyveink biztos támasza, sok minden hasznosat is megtudhatnak a műből. Például, hogy ezredesnek tartozni nem jó. Viszont a halott ezredes nem ezredes. Ha meg azután kamionban menekülünk, semmi esetre se üljünk vizes ruhával a jeges húsok közé. Elalvás előtt ne vizeljünk ki az ablakon, mert... Ha pedig katona közeledik, az ajtó mögé húzódunk, és mint a kutya, a sarokba vizelünk pár cseppet. Ennyit a vizelésről. Megtudhatjuk, hogy az iker sok szempontból jó, az iker finom, hárman sok örömet lehet egymásnak szerezni. És még hasznunkra lehet tudni: a törpe hamarabb szárad. És végszükségben elegendő a denaturált szeszt a kapcánkon átszűrni. Persze jobb a szén. Vagy a kenyérbél. A szivacsos gomba. A törött áfonya. A bársonyfenekű férjének figyelmeztetéséből az is kiderül, hogy az erdőben tíz napig az ember valahogy eltengeti magát száraz tobozon, sótlan jégcsapon egy nyirkos odúban, de akkor vége: négykézláb is elindul feladni magát. És útközben tenyerével, térdével nyomokat hagy maga után a havon.

*

Úgy kezdődik a könyv, akár egy Chandler. Nem úgy folytatódik. Ahogy minden jó dolog, ez is gazdag: olvasható szociológiai híradásnak, politikai-kulturális helyzetjelentésnek, fohásznak, azután finom, posztmodern poétikai bravúrnak (elemzés máskor), az ún. erdélyi író egzisztenciabizonyítékának, olvasható egy archaikus világ kövületeként, és így tovább. Kimeríthetetlenül.

*

Noha a kritikusok szeretnek, értelmetlen Bodor esetében pesszimizmusról beszélni. A Sinistra körzet nem sötét világ. Hanem itt mások a fényviszonyok. Más a szeretet és más az árulás. Másutt vannak a határok. Ám nem mondanám, hogy erkölcs nélküli világ. De legalábbis nem törvény nélküli. Aki itt belépsz–, nem, ne hagyj föl minden reménnyel, reményről tudniillik szó sincs, azt otthagytad a körzethatárnál, ahogy a biciklidet és a nevedet. Felejtsd el a neved. Itt minden név álnév. Nyilván a Bodor Ádám is az.

*

Bodor nagyon tud írni, miközben sosincs szó nála az írni tudásról (az írásról sem). Újra és újra megcsodálom a szavaknak ezt a teltségét, a tömött, fényes szöveget, ezt a dús és erős anyagot, amelyet itt összeszőtt ez az ember. Fordító: Hans Skirecki! Nem lehetett egyszerű. Fordításban, gondolom, csak az egyszerű bonyolult és a bonyolult bonyolult, föltéve, hogy ami nem egyszerű, az bonyolult. Stop. – Egy írónak nincsen semmije, csupán a szavak. Se apja, se anyja, se hazája, se Istene, csupán a szavak. (Illetve még ez sem igaz. Van nekem apám, hogyne volna, nagyon is van, anyám is volt, van minden, sorban. És akkor így megint: csak a szavak).) Ezt Bodornál kiváltképp példaszerűen láthatni, éppen azért, mert őt olvasván egyáltalán nem gondolunk szavakra: megaláztatásokra gondolunk, kiszolgáltatottságra, reményre, fagyra, dérre, erdőre, bűzre, medvére, pálinkára, férfira, nőre.

*

A bársonyfenekű Elvira Spiridonra, a nagy fehér cubákú Aranka Westinre, a buja tündérből szőrös állattá változott Cornie Illafeldre, Bebe Tescovinára, akinek a szeme éjszaka világít, mint a hiúznak.

*

Bodornak elemi köze van a természethez. Kevés ilyen szép tájleírást olvashatunk. Mintha emberek nélkül szebb volna a világ. Na de akkor nemcsak a Sinistra körzet nem volna, hanem Bodor se volna, és akkor nem volna szép sem. Nomen est omen: balszerencsés körzet. Vagyis nem minden körzet okvetlenül ilyen. Többé-kevésbé azért ilyen.

*

Hogy mindez realizmus-e vagy szür vagy mágikus – ezen manapság nem érdemes studírozni. Vagy sohase is volt? Egyre bizonyosabb, hogy valaki álmodik minket. E könyv után növekvő kíváncsisággal és konstans rémülettel kérdeznénk, hogy mi van, ha ez a valaki fölébred. Ki?

(A zürichi Weltwoche számára, abból az alkalomból, hogy a Sinistra körzet németül megjelent a svájci Ammann kiadónál.)