Márai Sándor és a liberalizmus

Márai Sándor, a század közepének egyik legjobb és legnépszerűbb magyar írója, 1948. augusztusában Nyugatra távozott, és nem tért onnan többé vissza. Hosszú időn át érlelődött benne az emigrálás gondolata, Föld, föld!... című, 1972-ben megjelent könyve ennek a folyamatnak az állomásait rögzíti Magyarország náci megszállásának napjától kezdődően az elhatározást tettre váltó utolsó, sorsdöntő napokig. A könyv egy liberális magyar értelmiségi szívszorító vívódásainak tükrében döbbenetes tisztánlátással tárja föl egy évszázad magyar történelmének és sorskérdéseinek mindazokat a dilemmáit, amelyeket az ország politikai elitje a mai napig nem tudott meghaladni. 1948-ban Márai Sándor világosan látta, amit az emigrálok és az itthon maradottak közül is talán csak nagyon kevesen. Azt nevezetesen, hogy az ország nem egyszerűen egy idegen, imperialista hatalom megszállása alá került újra, hogy nem csupán a társadalmi berendezkedése alakult át gyökeresen (ráadásul nem is olyan módon, ahogy az a történelméből és hagyományaiból szervesen következett volna), hanem egy kataklizmával felérő földcsuszamlás következményeképpen civilizációs horizontján túlra sodródott, egy más civilizáció égboltja alá. 1948-ban, első ízben ezeréves történelme során, Magyarország szellemi értelemben megszűnt Európa része lenni.

Márai Sándor említett könyvének, a Föld, föld!..-nek utolsó bekezdését idézzem. „Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban – életemben először – csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.”

Kiragadva előzményeiből, az egész szöveg összefüggéseiből, az idézet olyan közérzetet, létállapotot fogalmaz meg, amely közös tapasztalata a Nietzsche utáni európai értelmiségnek. Ez a közérzet az egzisztencialista filozófiát és életérzést egy rövid korszak, a 20. század közepének domináns szellemi áramlatává avatta. A Márai Sándortól idézett mondatok nem hatnának idegenül az egzisztencialista írók műveiben sem. A nietzschei Isten halála utáni világ vákuumát a huszadik századi európai ember két rettenetes, önpusztító utópiával próbálta meg kitölteni: a fasizmussal és a bolsevizmussal. Aki ezeket az utópiákat nem fogadta el, olyan világban találhatta magát, ahol nem várta őt senki. Bármennyire rímeljen is azonban Márai Sándor idézett szövege az egzisztencialisták irodalmi műveire, az összecsengés egy kicsit megtévesztő. Az első hallásra metaforikusnak tetsző és az egzisztencialista filozófusok néhány kulcsszavát is használó szöveg konkrét, nem-metaforikus helyzetet jelöl, amelyet egy nagyon is konkrétan leírható történelmi kataklizma idézett elő, s ha a szöveg metaforikus jelentésekkel is telítődik, azt a történelmi és az emberi haladás értelmébe vetett bizalom általános megrendülésének közérzete vetíti a szövegbe, kívülről. Csakhogy amíg a fasizmus veresége Európa nyugati felében a katarzist követő demokratikus megújulás feltételeit teremtette meg, Európa keleti felében a rémálom, más ideológiai köntösben, folytatódott. Márai Sándor esetében az „idegenség” nem metafizikai-absztrakt közérzet, hanem mindennap átélt, brutális valóság. A Magyarország fölé boruló más civilizáció égboltja alatt minden, ami érték és használható-folytatható tradíció lehetett volna, egyik napról a másikra megsemmisülni látszott. Így az a magyar társadalomban kiteljesedni képtelen, ám több mint egy évszázadon át mégis mindig ott-levő liberalizmus is, amelynek Márai Sándor az egyik jelképe volt.

A magyar liberalizmus sorsa azonban nem 1948-ban pecsételődött meg, a kommunisták legföljebb a kegyelemdöfést adták meg neki. Pedig milyen ígéretes volt a gyermek- és kamaszkora, mondhatnánk szomorkás-fanyar rezignációval. A magyar nemzet újjászületését, a magyarság modern nemzettudatát a reformkor nagy politikai gondolkodói alapozták meg, s a nemzeti és a liberális eszme elválaszthatatlanságát Magyarország újjászületésében olyan hatalmas művek összegezték, mint többek között Eötvös Józsefé, A tizenkilencedik század uralkodó eszméinek befolyása az államra. Csakhogy sem a reformkor, sem a forradalom és szabadságharc, sem a kiegyezés utáni korszak politikai elitje nem volt képes kiküszöbölni azt a Széchenyinél is gyakran visszatérő dilemmát, amelyet a demokratikus átalakulás és a történelmi Magyarország területi integritásának megőrzése, tehát két egymással szemben ható akarat okozott. A kiegyezést követő évtizedek magyar politikai elitjének magyarosító buzgalma meggátolta, hogy a liberalizmus hatalmas szellemi felhajtóereje az ország politikai berendezkedésének radikális reformjához, a polgári demokratikus rend megteremtéséhez elvezessen, másfelől végzetesen elmérgesítette a magyarság és a magyarországi nemzetiségek viszonyát, s ez egy adott pillanatban, egy vesztes háborút követően, nemzeti katasztrófával végződött. A végeredmény: se polgári demokrácia, se történelmi Magyarország. Ehelyett előbb vörös terror, majd fehér terror, majd az anakronisztikus Horthy-rendszer és a magyarság egyharmadának kisebbségi sorsba jutása, a történelemből éppúgy nem okuló más népek elnyomása alá kerülése. A liberális demokraták bűnbakok lettek, a liberalizmus pedig a jobboldal mucsai szárnyának szótárában a nemzetidegenség, a hazaárulás, a zsidó és zsidóbérencség szinonimája.

A magyar társadalomfejlődés különös tudathasadására vall, hogy amire a politikai elit képtelen volt – a polgári demokratikus fordulatra –, azt a szellemi elit megcselekedte még a század elején. Ebből a tényből és ezekből az évekből datálódik az a tartós feszültség is, amely a magyar politikai és a szellemi elit között napjainkig erősen fennáll, s amelynek a médiaháború volt az eddigi utolsó látványos fejezete. Márai Sándor egyik tartóoszlopa ennek a másik, szellemi Magyarországnak, s az ő szigorú, kartéziánus gondolkodása és emberi-jellembeli megvesztegethetetlensége, a reformkor liberális eszméiből is táplálkozó hagyományértelmezése példaértékű napjainkban is.

1989-ben kijutottunk egy zsákutcából és visszakerültünk abba a civilizációba, ahová ezer évig tartottunk. Éppen Márai Sándor halálának évében. Az a darabka a hazából, amelyet ő 1948-ban kimenekített az országnyi börtönből, hazatérhetett. Ez a darabka a hazából fedelet nyújt minden becsületes magyar szabadelvű gondolkodónak, amikor az úgy érzi, elviselhetetlen odakint a zsivaj és a handabandázás. A haza ott van, ahol a szabadság van.

(Elhangzott a Márai Sándor Alapítvány ez évi kongresszusán, Pozsonyban)