Pirogram X.; Nyugtalan angyal; Szelíd Armageddon

Pirogram X.

Kirakati babákkal alszom, tele van virradattal

a szám, amikor megérintenek. Halhatatlanságuk

éltet, szőrtelen műanyag testük megvonaglik,

mikor a gyönyört közeinek érzik, s mellükben

a lemezjátszó műsóhajokat röptet szanaszét.

Világvége ez. Papírkenyér, vasvaj, ólomsajt

és benzintea, fogakban önálló életet élő morzsa,

betontüdő, rövidre zárt fekvőtámasz, mint

üzenet. És közben aratják bőszen a szelet,

friss csitrik ricsajától csatakos a fül.

Vendég vadító zenéket okád a Kínai Nagy Fal.

Mint a libikóka libidója, nem vagyok kielégítő

sem kielégíthető. Robbanások zaja a beszédem,

hitem foszlányai közt alig villan fel a cérna.

Parázna angyalok kísérnek hazáig, rámzárják a

rémület palotáját, bolyongjak benne egymagam,

s fogyasszak fertelmes pöfeteggombákat, ha

kalandra éhezem. Már a bábuim is hűtlenek,

visszamentek a kirakatrendezőhöz. Még az árnyékom

is itthagyott, a csatornák mélyén szimpatikus

szellemekkel enyeleg. Fegyvernemet kell váltanom.

Nyakamba indiánfogakat rakok, rókák bőre alatt

vörösre öntözöm a holdat, hogy megmeneküljek.

Kiszámítom, hány perc még a sivatag, és döglött

macskákat rakok a tiszta ágyneműre. Látván, hogy

probléma nincs, az értetlenek majd riadtan menekülnek.

Ótátrafüred, 1995. április 9.

Nyugtalan angyal

Az idegek, az idegek a férgek, belebömbölnek létem

szűk kútjába, a hangok, a démoni bábok, délibábok,

a manók harisnyámra ugornak, mélyeket harapnak húsomból,

emléket vacsoráznak, danáznak, véremtől részeg, kéjemtől

félszeg szamuráj az éj, kitaszít, bezár, megaláz, felnéz

rám, lekacsint, ékszert és ékkövet, kényszert és kénkövet

szór a nyakamba, pokoli, ha mondom, az élet egy rádióadó,

sugárzom a vészjeleket, egyszer egy vészriadó vet véget

mindennek, métely és mártás, sült hal és rántás, az

asztalon kék-zöld sonka, a pohárban megfagyott borszesz,

vétkek, s vad karikacsapások, ostorok, otromba férgek,

itt hadonásznak, itt zenélnek, rágják a körmöm, tépik

a hajam, az idegek, az idegek a mérgek, belecsavaroznak

a fába, a fényre szögelnek, izzó fémdarazsakkal vesznek

célba, s én cipelem, csak cipelem a létet, a kénes

és kínos tépett batyuját az Énnek, semmi ének, semmi álnok

hang, hazug harmónia, véges az értelem, csend honol, csend

pusztít bombaként, aztán zúgás, harapása a zajnak, aztán

rém-nyugalom, aztán szellem-színek, ugrik rám, nekemugrik

a táj, ledönt az űrbe, kitaszít, fellök, eltemet, kiás

a lekvártól ragadó napfogyatkozás, perc tercel, tücsök

cirpel, sáska rág, perceg a szú, ordít a nyű, giliszta

ébreszt, kígyó altat, az idegek, az idegek a bűnös lábnyom

az arcon, a fekete játék, mely eljön értem, s babusgat

lágyan, a lázas késés, a korán felrobbant féltés, a sárga

nyál, mely a szívből szivárog, a homokkal telt asszony, a

kétszersült Föld násza a Nappal, a sziréna, a hordágy

az utolsó vacsora íze, a test és a lélek, a lázadó kényszer,

az isteni nyugalom a fák közt, elmosódott naplemente,

s csak az idegek tudják, az idegek értik.

Ótátrafüred, 1995. április 7.

Szelíd Armageddon

kétezer évet vártam és nem jött el a randevúra

csak suhogtatta ostorát a kíméletlen

vulkánok gyomrába szállásolt el

forróbőrű forróbőrű

vezetékneveknél fogva vezetett

keresztnevekre feszített

verítéket és vért vedeltetett

tággyomrú tággyomrú

hűséget esküdtem és hűtlenséggel vádolt

rámuszította a mindenség magándetektíveit

csigolyákkal kirakott palotájába

halálszemű halálszemű

orgiázni jártak az embertestű vadállatok

kádjaiban ördögök szappanozták a hátát

ágyában vénasszonyok jósoltak talpából

csigaszínű csigaszínű

kétezer év múlva kivetett a tűzhányó

gömbvillámként cikáztam életeim közt

felforrósodott szemhéjára írtam a nevem

lánctalpú lánctalpú

engem többé ne nevezzen meg rám ne mutasson

csontokkal díszített csarnokaiba

ne hívjon jó pénzért takarítani

késujjú késujjú