Új ideológia születése vagy az elnyomott újjáéledése?

I.

Rögtön az elején leszögezem, hogy ez a szöveg nem kíván egy történelmi vagy szociológiai vita tárgyául szolgálni. Tekintsük inkább Szlovákia 1989 novembere utáni intellektuális helyzete megfogalmazására irányuló kísérletnek.

Első pillantásra olyan eseménynek tűnhet 1989 novembere, amely felbomlasztotta az értelmiség egységét. Az az egység, amelynek megteremtésére az állampárt törekedett, tisztán illúzió vagy égi óhaj volt. Ez az egység valamiféle szabályozó eszme szerepét töltötte be, amelyből egy tényleges soha el nem érhető eszmény fejlődött ki. Itt ugyanis mindig működtek a végső totalizálás ellen ható centrifugális erők. Egyrészt idetartozott az egység ellen nyíltan és megalkuvás nélkül fellépő csoport. Ez a „disszidensek”-nek nevezett csoport rámutatott az elmúlt rendszer anakronizmusára, ezért magától értetődően érdemelte ki a szocializmus ellenségének státusát. A „disszidensek”-nek nevezett ellenzéki csoport így nagyon ellentmondásos helyzetbe került, mivel annak az államnak és kultúrának a számkivetettjévé vált, amelyhez szorosan tartozott. Ebben a száműzetésben hozta létra a maga sajátos nyelvét, amely a többség számára elfogadhatatlan volt. Nem az érthetetlensége miatt, hanem azért, mert felfoghatatlan volt a többség számára, hogy egyesek miért beszélnek ezen a nyelven, mikor az csupa kellemetlenséget hoz számukra. Tekintettel arra, hogy a disszidensek nyelve elszigetelődött, egyúttal jelentősen ezoterikus nyelvvé vált.

Az állam által meghirdetett egység azonban belülről is törést szenvedett. Ki okozta ezt? Mindenekelőtt az értelmiségiek, akik nyilvánvalóan tudatosították az adott helyzet tarthatatlanságát és a minden áron való változtatás szükségességét. A disszidensek, gyakran azok egykori kollégái vagy barátai által szerzett tapasztalatok azonban gátat szabtak a rendszer elleni nyílt fellépésnek, ezért alkották aztán meg azt az új nyelvet, amely két alapvető jellegzetességével tűnik ki. Az első jellegzetesség az, hogy a hivatalos ideológia által használt szókincset és szintaxist mintegy felváltotta egy más szókincs és szintaxis, amely első pillantásra csupán „fordítása” volt az ideológia eredeti, meglehetősen faragatlan nyelvének egy más, jóval elfogadhatóbb, a valóság árnyaltabb kifejezésére alkalmas nyelvre. Magától értetődő, hogy ez a „fordítás” nem létezhetett volna a nyelv metaforikus lehetőségeinek kihasználása nélkül, ami egyúttal a második jellegzetesség lényegét jelenti. A metaforizálás eszközei bőséges alkalmazásának következtében lopózott be ebbe a nyelvbe a kétértelműség, amely egyben ennek a nyelvnek a szoros tartozékává vált. A kétértelműség okozta azt, hogy a hivatalos ideológia által alapvető tulajdonságnak tartott nyelvi egyértelműség megszűnt, a szavak jelentése megváltozott és az effajta elbizonytalanodás miatt a nyelv felvette annak a kettős ügynöknek a szerepét, aki ugyan két urat szolgált, de csak az egyiknek mondott igazat, a másikat becsapta. A tudomány képviselőin kívül jelentősen élt ezzel a lehetőséggel az irodalom is, amely sokszor jóval meggyőzőbb eszköze lett az ideológia nyelvi szubverziójának, mint a hosszadalmas tudományos értekezések.

Végül itt volt az intelligenciának az a része (ezt a szó valódi értelmében aligha lehet annak nevezni, mivel a tudását sosem vetette alá kritikai megmérettetésnek és nem is kételkedett abban), amelye csupán ismételgette a hivatalos ideológia nyelvét és szintaxisát. Helyzetét Eco A rózsa neve című regényéből a vak Jorge helyzetéhez lehet hasonlítani, aki nyíltan hirdette azt, amit más titokban megvalósított. Az értelmiség említett része szerint nem kell új tudást létrehoznunk, csupán a régit kell, esetleg magasabb szinten, megismételnünk. Értelemszerűen nem lehetett ezen a nyelven, még a legjobb akarat mellett sem, új tényeket megnevezni. Végeredményben nem is volt erről szó! Ezen nyelv használatának egyetlen értelme volt – a beszélők posztjainak újratermelése. Aki ezen a furcsa, zavaros nyelven szólt, az a mi elvtársunk volt s arról illett gondoskodni. Meggyőzőbb volt ennek a nyelvnek az ismerete a párttagsági könyvnél is, s nem kell hangsúlyoznunk, hogy az ezen a nyelven íródott szövegek annál nagyobb értékkel bírtak a kommunisták „szabályozott eszmepiacán”, minél egyértelműbben hangzottak, s ez az érték abban fejeződött ki, amit a kommunizmus végképp meg akart szüntetni – pénzben.

II.

Nagyjából így fest az 1989 novembere előtti helyzet. Azt gondolhattuk volna, hogy november után ez a helyzet gyökeresen megváltozik, és a változás az értelmiség belső differenciálódásában nyilvánul meg. Ez a differenciálódás ugyanis a többszólamú dialógus kialakulásának feltétele. Kezdetben minden jel ennek a változásnak a bekövetkezésére utalt, a folyamat azonban fokozatosan lefékeződött. A pozitív differenciálódás helyett negatív polarizáció következett be, amely a társadalmat két táborra osztotta. Két, számszerűleg nagyjából azonos csoportra. Ezenkívül azonban létezik egy harmadik csoport is, amely Drakulához hasonlóan se élő, se holt képződmény. Tagjainak hallgatását vagy saját nézetük megfogalmazásának képtelensége okozza, vagy az váltja ki, hogy a két említett csoportban folyó vitát túl földhözragadtnak tartják, s ezért nem tartják szóra érdemesnek, viszont a hallgatásukban bizonyosfajta megvetés, de talán félelem is visszatükröződik. Bizonyára érdekes lenne ezen hallgatás jellegének részletesebb megvitatása, ennek azonban most nincs helye, mivel szeretnék az előzőekben említett két, egymást az agyféltekékhez hasonlóan kölcsönös feltételező nyelvi réteggel foglalkozni. Lehet, hogy ez a kölcsönösség túl merész feltételezés, de megpróbálom az állításomat igazolni.

III.

Így tehát azt állítom, hogy a mai szlovák kultúrában világosan megkülönböztethetünk két olyan masszív réteget, amely két fajta, eltérő eredettel és fejlődési vonallal rendelkező nyelvet beszél. Bár mindkettő kölcsönösen nagyon differenciált és más-más tapasztalatokat fogalmaz meg, mégis hatással van egymásra, s ez a hatás, véleményem szerint, negatív jellegű. A továbbiakban még visszatérek erre az állításomra.

Az első csoport nyelve, hangozzék bármilyen patetikusan is a novemberi napokban született. Alapja, „kemény magja”, az ellenzékiek ezoterikus nyelvezete lett. Ez teljesen magától értetődő, hiszen ez a nyelv volt a legalkalmasabb az előállt helyzet legtalálóbb leírására. Ennek a nyelvnek az egész szókincse és szintaxisa azonban jelentős mértékben a múlt és a jelen fel nem jegyzett történéseinek leírására irányult, s ez a tulajdonsága beárnyékolta a politikai, gazdasági és kulturális szerkezet átalakítását célzó jövendő tevékenység megnevezését szolgáló törekvést. Ezt figyelembe véve elkerülhetetlen volt, hogy ez a nyelv nyitottá váljék, s magába fogadja mindazt, ami az adott helyzet megfogalmazását leginkább lehetővé tevő nyelvvé alakítja át. Ez a helyzet rendkívül bizonytalan volt és a szó szoros értelmében óráról órára változott. Olyan helyzet volt ez, amelyet egy kis túlzással „kaotikus állapotnak” nevezhetnénk. Ezt az elnevezést azért használtam, mert mifelénk a káosz kifejezéshez bizonyos negatív elképzelés társul. A káosz olyasféle állapot, amely szükségszerűen katasztrófához vezet. Nem akarok vitába szállni ezzel a mélyen gyökeret vert elképzeléssel, helyette megpróbálok rámutatni arra, hogy ez a káosz milyen pozitívan hatott annak a nyelvnek a nyitottságára, amelyről most éppen szó van. Az események összevisszasága, az információs káosz azt eredményezte, hogy a nyelv által behatárolt értelem nem volt nyugalmi állapotban, hanem, Jacques Lacannal szólva állandóan a megjelölt fogalmak láncán csúszkált. Ezt az értelmezési mozgást semmi sem szabályozta, a nyelvi játéknak se kívülről, se belülről nem állítottak gátat. Ennek a nyelvnek a magas fokú nyitottsága a megjelölés és a leírás szintjén is lehetővé tette az alkalmazkodást, ez a szakasz, sajnos, túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy maradandóbb nyomot hagyjon az alakuló nyelvben, valamiféle emlékként a saját múltjára. Túl gyorsan magába zárkózott, túl hamar megkezdődött mozgásterének beszűkülése, eredeti megjelölési és leíró szerepe fokozatosan a teljesítményre helyeződött át, esetleg megerősödött a rituális-integratív oldal. Mindennek következményeként zsargonná alakult át, amely egy bizonyos réteg nyelve. Mi okozta ezt a fordulatot? A válasz nem egyszerű erre a kérdésre. Véleményem szerint az okot éppen a másik nyelvi réteg jelenlétében kell keresni, amely azt váltotta ki, hogy az a nyelvi réteg, amely mind ez ideig nem vetette fel az azonosságtudat kérdését, a másik réteg létezésének nyomása alatt mégis megtette ezt. A következmény pedig az volt, amiről a fentiekben már szó esett.

Eddig az egyik „agyfélteke” létrejöttéről és működési mechanizmusáról szóltam, ideje, hogy áttérjek arra a bizonyos másikra is. Rögtön bevezetőül meg kell jegyeznem, hogy a kialakulása ugyancsak bonyolult és nem egyértelmű folyamatként ment végbe. Ráadásul ez a másik nyelvi réteg már a kezdetben nagy depresszióban volt és belülről jóval heterogénebb szerkezettel bírt. Tagjai közé egyrészt olyanok tartoztak, akiket az események forgataga a társadalmi ranglétra magasabb fokára sodort, másrészt olyanokat találhattunk itt, akiket a mozgás dinamikája jelentősen megzavart és ezért nem tudták megtalálni a helyüket az új társadalomban. Végül ebbe a rétegbe kell sorolnunk azokat az embereket, akik a régi rendszerben jelentős posztokat foglaltak el, kulcsfontosságú szerepet töltöttek be és természetesen sokuk részt vett a normalizálásban is. Magától értetődő, hogy a novemberi események elején ez a csoport nem játszhatott vezető szerepet, s így türelmesen kivárta azt az alkalmas pillanatot, amikor megint egy alkalmas vezér biztosítja számára a tömegek támogatását. Sejtette, hogy egymást kölcsönösen támogatva létrehozhat egy olyan jelentős erőt, amely idővel fokozatosan felszínre kerülhet a politikai és kulturális intézményekben. Ugyanígy sejtette azt is, hogy a szükséges tömeg akkor alakulhat ki, ha először megtalálja a nyelvet vagy legalább ezen nyelv szókincsének és szintaxisának alapját, amelyet aztán be lehet vetni és a körülmények alakulása szerint kiegészíteni. Eltartott egy ideig, amíg megtalálták ezt az alapot, amelyből a 19. században Štúrék szókincse és szintaxisa kialakult. A tizenkilencedik századi Marxot gyorsan felváltották a 19. századi Štúrral, s bármilyen nagy is volt a két gondolkodó nyelve közti különbség, mégiscsak egy paradigmába tartoznak. Talán a történelmi folyamatok értelmezésében mutatkozik meg leginkább a stílusok rokonsága. Az újjáélesztett hagyománynak ez a nyelve a második nyelvi réteg tökéletes kötőanyagává vált, s jelenlétével az első réteg nyelvében is jelentős változásokat okozott. Már ennek a résznek az elején is leszögeztem, hogy kellő alkalom esetén visszatérek az egyik nyelv másik általi negatív befolyásolásának kérdéséhez, s íme elérkezett ez az alkalom. Ugyanis, amint feltűnt a színen a 19. századi újjáélesztett hagyomány nyelve, a másik nyelv előtt törvényszerűen felmerült saját identitásának kérdése, vagy az a kérdés, hogy ő voltaképpen mi is? Mit is jelent tehát ez a nyelv? A legkézenfekvőbb válasz így hangzik: azt, amit az a másik nyelv nem. A másik által történő önmeghatározás okozta azt az elzárkózást, ami napjainkban egyre nyilvánvalóbbnak tűnik. Ennek az állapotnak a legmagasabb foka a zsargonná válás. Ugyanez ment végbe a másik oldalon is, és ettől a perctől fogva két, egymást paradox módon feltételező zsargon áll egymással szemben. Abból az energiából élnek, ami parazita módon nem az ő testükből származik, de egyúttal létfontosságú a fennmaradásuk számára. Ha rosszmájú lennék, azt mondhatnám, hogy dialektikus kapcsolat áll fenn közöttük, de valójában szó sincs itt semmiféle dialektikáról, itt csak a lehető legegyszerűbb dolog működik, ami nem egyéb az ellenzékben való gondolkodásnál, miközben az egyik fél felértékelődött s ezáltal hierarchikusan fölérendeltté vált. Valójában mind a két zsargon monológ, ami a másik monológjának hátterében játszódik le. Amint eltűnik az egyik háttér, teljességgel lelepleződik az értelmetlensége, amely már az őrület határához közelít. Ez a két monológ olyan, mint két monád, amelynek se ablaka, se ajtaja, mégis kölcsönösen visszatükröződik.

IV.

Eddig tisztán elméleti síkon tárgyaltam a két körülhatárolt zsargon kérdését. Mivel tudatosítom azt, hogy ez az értekezésnek nem a legszerencsésebb módja, megpróbálom ezeket az elmélkedéseket az egyik probléma megoldásának leírásában összefoglalni. A probléma nem egyéb, mint a történelmi diszkontinuitás és kontinuitás kérdése. Éppen azon keresztül, ahogyan ezek a zsargonok megragadják ezt a problémát, érzékelhetjük a kettőjük közti különbséget, de egyúttal a kölcsönös összefüggést is. Sajnos, ez az összefüggés, amely tisztán negatív jelleggel bír, mivel az egyik zsargon olyan ösztönzéseket szolgáltat a másiknak, amelyek egyáltalán nem az átalakulást segítik elő, hanem inkább a bezárkózáshoz járulnak hozzá. Ez a vonás evidens és jól nyomon követhető, mégpedig nagyobb interpretációs igyekezet nélkül is, az alkalmi tévés vitaműsoroknál. Itt teljes mértékben lelepleződik a monologikus hangok sivársága. Ezt azonban csak mellékesen jegyeztem meg, mivel ebben a tanulmányomban nem a következmények, hanem elsősorban az okok érdekelnek. Arra a kérdésre adott válasz, hogy a történelemben létezik-e diszkontinuitás vagy csupán fokozatos kontinuitás valósul meg, lényegében mély törésvonallal választja el egymástól a két nyelvi réteget. Az a réteg, amely szókincsét és szintaxisát az ellenzékiek nyelvéből merítette, kitart a történelem diszkontinuitása mellett. Ez magától értetődik, mivel a novemberi eseményeket a résztvevők olyan törésként élték meg, amely az új születését jelentette. Idézzünk fel néhány szlogent a novemberi napokból: „polgár született”, „megszűnt az átok”, „újra kezdtük írni a történelmet”, „megkezdődött az Európába való visszatérésünk”. Ebben még semmi különös sem lenne, hiszen Michelet is hasonló szavakkal írja le a francia forradalmat: „Azon a napon minden lehetségessé vált... A jövő jelenné vált... megszűnt az idő, az öröklét villámfénye.” A különlegességet éppen a használt nyelv jelenti. Amint azt Claude Lévi-Strauss a La structure des mythes című híres tanulmányában leszögezi, a nyelv itt utánozza a mítosz módszerét. A törés eseményét ugyanis mindkét esetben szinte kiragadja a valóságos történelmi időből és a vallási, szent múlt rangjára emeli, amely ellentétben áll a profán jelennel és jövővel. Ez a jelleg abból ered, hogy a jelenben történő minden egyéb esemény ennek a múltnak a következménye. Mégpedig mind pozitív, mind negatív értelemben. Miből ered azonban ezen esemény mitizálásának valódi értelme? Egyszerű a válasz. Abból, hogy éppen ez a törés, amely az új születését jelenti, mitikus magyarázata által legitimitást kölcsönöz bizonyos csoport cselekedeteinek, mivel a régivel való kontinuitás sosem nyújthatott volna törvényes keretet a régi rendszer szisztematikus lerombolásának. Ennek épp úgy nincs logikája, mint Eco állami intézményének a forradalmárok nevelése számára.

Ezzel ellentétben a másik réteg meglepő módon ragaszkodik a történelem kontinuitásához. Nem akarja elismerni a mély törésekkel szabdalt történelmet, ehelyett szeretné a történelmet harmonikusnak látni, amelyben logosz rejtezik és az egyes események láncszemként követik egymást. A történelemnek megvan a maga ARCHÉje, kezdete, amelyből eredeztethető és ugyancsak rendelkezik TELOSszal, amely felé irányul. Ama kezdetet nálunk az első állam megalakítása és szent Cirill és Metód érkezése jelenti. A novemberi eseményeket nem célnak tekintik, hanem pusztán egy epizódként értékelik a végső cél – a Szlovák Köztársaság megalakulása felé vezető úton. Miért ragaszkodik ez a másik réteg olyan makacsul a történelem kontinuitásához? Erre többféle válasz is adható, az egyiknek azonban kiemelt helye van közöttünk. Ez elárulja nekünk, hogy a folytonossághoz való ragaszkodást az indokolja, miszerint a történelem rejtett és személytelen logikája nagyon hatásosan felmenthetné az egyéni megtorpanást, például azt, amikor elhangzik: ilyen volt az a kor, amelyben, természetesen csak az ténylegesen adott helyzetben, semmi egyebet sem lehetett tenni, sőt paradox módon valaki még azt is kijelentheti, hogy a kommunisták tevékenységükkel megmentették a jövő számára azt, amit lehetett. Röviden, ha eluralkodik a történelem személytelen logosza, akkor végeredményben mindannyian ártatlanok vagyunk. Igen találóan fejezte ezt ki Drahoslav Machala a Slovenská Republika című napilap 1994. december 31-i vezércikkében: „Boldog vagyok, hogy jóban és rosszban együtt élhettem imádott hazámmal és hogy ennek a hazának a szolgálatába léphettem. Eljön egyszer az az idő, amikor mindegyikünk bátran megvédheti magát és megcáfolhatja az összes pletykát, rágalmat és tudatos hazugságot.” Kommentár helyett hozzáfűzöm, hogy ugyanezt megteheti majd a másik fél is. Ez azonban nem lényeges. Jóval fontosabb az, hogy annak értelmét miért ragaszkodik az egyik fél a történelem diszkontinuitásához nem lehet kizárólag a dolog kihatásában keresni, inkább annak határain kívül, a másik félben lehet rá magyarázatot találni, ami a kérdésünkre adott válasz másik részét képezi. Ez természetesen vice versa is érvényes. Lehet, hogy most már világosabb értelmet nyer az az állítás, amely szerint ez a két nyelvi réteg, ez a két zsargon létezésében miért feltételezi kölcsönösen úgy egymást, mint az agy két féltekéje. Az egyik nyelven tett vallomás értelmét csak a másik nyelv hátterében érthetjük meg, és ezért elemi összefüggésként tartozik hozzá.

V.

Ez az állapot, amelyet igyekeztem fő vonásaiban leírni, nyilvánvalóan negatív jellege ellenére jelenleg elveszíti a kiegyensúlyozottságát. Az egyik fél ugyanis veszélyesen kezdi kisajátítani a mind ez ideig másiknak fenntartott helyet, minek következtében az egyre inkább marginálissá válik. S mindez a jól ismert egység zászlaja alatt megy végbe. Az egység utáni vágy tapasztalatai valóban kellemetlen emlékeket ébresztenek bennünk, ezért Jean-Francois Lyotard-ral együtt kitartóan állítom: „Már éppen eléggé megfizettünk a teljesség és az egység, a fogalom és az érzékekkel felfogható összebékítése, az áttekinthetőség és a közölhetőség utáni nosztalgikus vágyért. Az enyhülés és a megbékélés általános óhaja mögött ismét hallhatjuk annak a vágynak a moraját, hogy nyúljunk újra a terror eszközéhez és valósítsuk meg a helyesen megragadott valóság vágyálmát. A válasz így hangzik: üzenjünk hadat a mindenható egységnek, tegyünk tanúbizonyságot a reprezentálhatatlanról, mozgósítsuk a kibékíthetetlen ellentéteket, mentsük meg a név becsületét.” Hangozzék bármilyen különösen is, csak a különbözőségek mozgósítása menthet meg bennünket a katasztrófától, s minél előbb tudatosítjuk ezt, annál nagyobb lehet a reményünk ennek a katasztrófának az elkerülésére.