„...újra és újra el kell mesélni a világot...”

Nem történettöredékek, cselekményszilánkok, eseménycserepek, életérzés-darabkák, emlékfoszlányok, álomtörmelékek mozaikjaként állnak össze az elbeszélések, ahogy az elmúlt években tért hódító minimalizmus prózai megfelelőiként hozzászokhatott az olvasó. Egész, kerek, szabályosan épített szerkezetek – történetek. Mintha a szerző megelégelte volna a töredékes világábrázolást, a sok-sok részre szakadt tudatot. Védekezés ez, a lélek védekezése, a rég elvesztett vagy talán csak képzelt harmónia iránti vágy fölerősödése, a biztonságra való törekvés. A kötet hangsúlyozott alcíme, „műfaji besorolása”: elbeszélések. Egy Magyar Napló-beli Darvasival folytatott beszélgetés alapján akár elmesélésekre is változhatna. A világ újramesélésére ugyanis többször visszatér a szerző. („Azt gondolom, hogy szerkesztőkben, olvasókban egyaránt valami új, különleges, a gyermeki naivitástól sem mentes igény támadt a történetek legendaszerű, meseszerű változataira, vagyis arra, hogy egy nyomasztó, lelketlen, korrupt és technokrata éra után újra el legyen mesélve a világ...”; „...újra és újra el kell mesélni a világot, éreztetni, hogy történjék bármi gazság, szemétség ezen a földön, valahol a szép mégis csak megvan, és vár bennünket.”) Hiszen a mese természeténél fogva megszépíti, elviselhetővé teszi a világot, teret ad a csodáknak, a titkoknak. A benne foglalt gonoszságok, harcok okozta a feszültség végül mindig békévé, nyugalommá oldódik. S mert apáról fiúra hagyományozódik, átjárást biztosít nemzedékek, korok, idők között. Ez is egyfajta biztonság, az átörökítés, a megmaradás biztonsága.

Az irodalmi hagyományápolás (mármint hogy fontos a történet!) Darvasi elmeséléseiben természetesen nem idillikus meseszövéshez vezet, melyben a jó és a gonosz látványos összecsapásában a jó győzedelmeskedik, és jutalma az életre szóló boldogság. A boldogság természetéről a mese is vajmi keveset árul el, hiszen mielőtt részletezné, véget ér. Darvasi történetei majdnem nyomasztóak, súlyos létélményekkel terheltek, erőteljes meghatározójuk valamilyen múltban lezajlott esemény, rég elkövetett bűn, a lélek kizökkenése, mely az elmesélés folytán könnyűvé válik, felszabadul a test és a lélek. Ilyenformán az elmesélés a vallásos gyónással rokonítható. Ezt a feltevést erősíti a történetek rendkívüli személyessége; tényszerűen: a tizenegy elbeszélésből hét egyes szám első személyben íródott, s bármilyen sötét, súlyos élmény vagy emlék nyomta a főhős-narrátor lelkét, végül a megtisztulás boldogsága tölti el.

„... azt akarom, hogy újra el legyen mesélve minden, ami én voltam, és lehettem volna” – szól az én-mítosz teremtésére vonatkozó kulcsmondat a Magyar Naplóban. Vagyis ez a nézőpont, az egyes szám első személy pozíciója a legmegfelelőbb módszer az önmegismerési folyamatban. Megvalósult vágyak, lelket elárasztó szenvedélyek, tudatalatti történések, öröklött személyiségjegyek, sebek, örvénylő egyéni titkok közelébe jut el a szerző. A nyilvánosságnak azonban nem fed föl aprólékosan mindent. A mítoszt a személyesség szemérmes korlátai között hagyja. Sok lényegesnek tűnő dolgot elhallgat vagy éppen csak sejtet. Ezzel a tények vagy egyáltalán a külső é belső világ megfogalmazhatóságának problémájával „bajlódik”, főbb a világnak és jobb az egyénnek, ha az elmondhatóság körén kívül is marad néhány – fontos vagy kevésbé fontos – részlet, ami véd és óv.

A személyiséggel függhet össze Darvasi prózájának rendkívüli líraisága (lapszéli jegyzetként: Darvasi költőként debütált). Mondatai egy pontosan kijelölt ritmus mentén szinte kegyetlenül tökéletesre szerkeszti, szemlátomást sokáig érleli, a szikár szavak moccanatlanul állnak egymás mellett, („csak mondatokat akarok, amelyek helyett már mást nem lehetne írni.”) A zárt szerkezetek mégis erősen érzelmi töltésűek. A látszólagos ellentmondásból gyakran születik olyan csoda, melyben egy-egy vers születésének lehetősége (vagy lehetetlensége) is megcsillan.

A személyesség „megjelenési formája” a Darvasi-írásokban hőseinek jól kivehető mássága. Ezek a hősök a többi embertől (szereplőtől) nagyon eltérnek már külsejükben is. Különös ismertetőjegyük van. Leggyakrabban kopaszak. A kopaszság azonban nem beteges fizikai állapot tünete, hanem tudatosan választott viselet. Van úgy, hogy a hős valakit (pl. az apját) utánoz kopaszságával. Tudomást szerezhetünk arról, hogy saját maga nyírja haját, esetleg más végzi el a rituális hajvágást (mindig ugyanaz a személy), és előfordul, hogy a kopaszság indítékait homály borítja. A hajnélküliség lehet valamiféle tudatalatti vágy a csecsemőkori ártatlanság és boldog tudatlanság állapota iránt. Ugyanakkor kifejezheti a feltételezetten káros szenvedélyek elfojtására tett igyekezetet. A kopaszsággal minden esetben szexuális aberráció párosul, a két jegy egymást erősíti. Ez a kettős „fogyatékosság” a hősök furcsa naivitását idézi elő, melynek különösségét az okozza, hogy csak látszólag naivak, valójában pontosan tudatában vannak a körülöttük és bennük zajló eseményekkel. Gyermetegségükben tisztaságuk nyilvánul meg, a jóra való törekvésük, még akkor is, ha főbenjáró bűnt (pl. gyilkosságot) követtek el, bűnük megbocsáttatik.

Ritkábban fordul elő a Darvasi-elbeszélésekben a másik erőteljesen megkülönböztető jegy, a kövérség. Mintha a kopaszság (valaminek a hiánya) ellentettje lenne (valamivel való túlzott ellátottság): a kövér ember uralja, irányítja a világot, csak éppen nem figyel oda rá. Megszerezhet mindent, ami megtapasztalható: tudást, vagyont, hatalmat. De míg a kopasz hős elesettségében is felülkerekedik a történteken vagy megbocsátást nyelve megtisztul, a kövér hős rendszerint elbukik, s vétkében – hogy mások és a világ terhére él – nem oldozható fel.

Darvasi a múltat faggatja mindig, vagyis a morális kérdéseket a múlt segítségével boncolgatja. Történetei vagy lineáris múltban (és múlt időben) játszódnak, vagy időben egymástól távoli múltak viszonyításával irányítja az eseményeket, hiszen a korábbi idők meghatározzák a későbbieket. Nyilvánvaló ez a történelemből, de ugyanaz érvényes az egyéni sorsok vagy a családok „történelmére” is. Szabályos időbeli fogódzót (pl. évszámot, évszázadot) sosem jelöl ki, azt tudjuk esetleg, milyen évszak vagy napszak az idő díszlet, vagy hány nap telik el a fontos események között.

Az időt tehát követhető, ellenőrizhető, vagyis nem fontos, nem kell tartani tőle. A hősöknek annyi idejük van, amennyit igényelnek saját élettempójukhoz, nem szenvednek időhiányban, sem nem időmilliomosok. Éppen ezért észre sem veszik az idő múlását, mint ahogy a levegővételt sem tudatosítja az ember. Az egyik hős elveszíti a naptárát, de nem kesereg miatta. Időtlenség van, egyéni és közösségi, ami meglehetős nyugalommal tölt el mindenkit. Csak egyvalaki figyelmeztet, egy mellékszereplő, hogy az időnek végül is tartozunk, amivel állandó cselekvésre ösztönöz.

Az elmesélések háttere az ég a maga végtelenségével, hangulati állapotaival, zenei aláfestése a csönd váltott ritmusaival és alakváltozatával, az üvöltéssel.

(A hegyen) A cím jelöli a helyszínt: az esemény a civilizációtól távol, az emberi társadalmon „felül” zajlik, ahol más törvények igazítják az életet. A két világ közti kapcsolat szűkre szabott, nem is igazán emberi. A hegylakó erdőirtók – eufemisztikusan favágók vagy fakitermelők –,  apa és fia önkéntes száműzetésben élnek. Nyilvánvalóan az apa szakított a civilizációval, s hogy megóvja, fiát is magával viszi. A fiú, mivel rendkívüli módon tiszteli az apát (a Darvasi-hősök apaképe szinte vallásos áhítattal övezett), elfogadja a lét ilyesfajta berendezését, nem kutatja az okokat. Egyszer kipróbálja ugyan a szelíd lázadást, amikor az alsó világ, a civilizáció követének hatására néven szólítja az apját. A lázadás ugyanilyen szelíden leveretik, a fiú ezután aláveti magát az apa szokásainak, mozdulatait utánozza, még a szeretkezésben is (az asszonyon is megosztoznak). Az apa halála után pedig teljesen azonosul vele. Tartania kell a kitermelt fa napi mennyiségét kettő helyett, s tesz ezt nemcsak a lenti világból jött parancsra, hanem belső ösztönzésre, oly erősen működik benne az apakép. Egyetlen apró ellenszegülés mégis felszakítja valamelyest az azonosulás burkát: a babkonzerv elutasításával régi elfojtott ellenérzése válik nyilvánvalóvá az egyéniség önállóságának halvány jeleként.

(Az első mese) Az életet kiismerhetetlen hatalmak irányítják. (Különösen kamaszkorban.) Mindenki kiszolgáltatott. Lidércnyomásos utazás. Asszony a fiával. Feltehetően a család egyesítése végett keresik az apát. A fiú csaknem szemtanúja az anya áldozathozatalának: a kapuban oda kell adnia testét, hogy baj nélkül bejuthassanak. Talán a boldogság tartományába, talán a haláléba. A történet egyes szám harmadik személyben íródott, mintha kívülről, mégis a kamasz fiú szemszögéből láttat. Minden bizonytalan, egyedüli biztos pont a szőke lány, akit ébredező nemiségével figyel, majd eltűnése után (erőszakos eltűnés!) szüntelenül keres. Mint a szépséget a kietlen építkezésen.

(Kutuzov unokája) A főhős világa egy bérház udvarára és körfolyosóira korlátozódik. Foglalkozása a szemlélődés és a gondolkodás, kapcsolatai álkapcsolatok: az anyjával a szülés-születés pillanatában lehetett volna igazán együtt, ha anyja el nem veszíti eszméletét. A másik meghatározó nő Magdika lehetne; kapcsolatuk azonban nem teljesedik be, mivel a lány csak csókolózni hajlandó. Ebben az elidegenedett világban halálos betegség árad szét a főhős testében, melynek következtében olyan tartományokba nyer bebocsáttatást, ahová csak kevesek juthatnak el. Kiválasztott ő is tehát, kopasz és szűz, akit ismeretlen hatalmak nagy feladatra szemeltek ki, melyeknek közvetítője a rossz lábával maga is megjelölt Hírhozó Keller. Halott felesége rádióját ajándékozza a főhősnek, utolsó evilági tárgyi bizonyítékot, hogy felkészítse a búcsúzásra. Az elbeszélés záróakkordjában együtt üvöltenek – a feladat végrehajtásának kezdeteként. Jól előkészített üvöltés ez, hiszen előzőleg Hírhozó Keller a felesége halálát adja a világ tudtára szinte elviselhetetlen egész napos üvöltéssel. Üvöltöttek a főhős álmában a börtönőrök és rabok, akik az egyik cellából a mennyországba vezető titkos ösvényt keresték, ennek hatására a főhős is üvölt álmában. Az üvöltés tehát egy igazabb, meghittebb, valóságosabb kapcsolatrendszerbe való átjutás motívuma.

(A világ legszomorúbb zenekara) Igazi történet, csattanóval. A kisváros lakóinak boldogsága és nyugalma a Zenekar hiányában veszélyben forog. Kern, a kövér (!) polgármester hiába tesz székfoglaló beszédében ígéretet a Zenekar megszervezésére, nem váltja be. Hiába van mintegy tervrajzként, mintaként Zsákos Ferdinánd hátán tetovált formában Bruno Walter a bécsi filharmonikusokkal. Az utolsó zenész – szinte az egész városka tiltakozásaképpen – az öngyilkosságot választja. A reményüket vesztett polgárok között nem véletlenül akadnak tehát lázadók, akik összeesküvést szőnek Kern ellen. Váratlan esemény a kövér (!) idegen, Gabriel fölbukkanása. Termetével konkurenciát jelent, lehetne megváltó is, a városlakók azonban talán éppen termete miatt nem bíznak meg benne feltétlenül, noha újonnan létesített állatkereskedésében számos jó tulajdonsága nyilvánvalóvá válik. Az összeesküvés nyílt vérengzéshez vezet, a két kövér meggyilkolásához. Csak utólag derül ki, hogy nem lett volna szükség emberáldozatra, hiszen Gabriel Zsákos Ferdinánd tetovált háta nyomán állataiból (a világ elállatiasodása?) megszervezte a Zenekart, s a városkában mindenki elégtétellel hallgathatta az Örömódát, még Zsákos Ferdinánd szívét is elöntötte a végső boldogság, hiszen a külső harmóniák egyesültek azzal a dallammal, mely a tetovált zenekar jóvoltából évek óta gyötrőn átjárta testét.

(A bolond gyerekek) Baljós, feneketlen csöndek. Magatehetetlen, nyáladzó, (igazán) fogyatékos gyerekek, amint létükkel megzavarják a falu lakóit, szeretetet és gyűlöletet ébresztve. Gyűlöletet a hatalmon levők részéről, szeretetet a valamilyen módon szintén elesettek, megbélyegzettek szívében.

(Pistuka) Fehér, fekete, piros. A kezdet és a vég, s a köztük levő melegség, szenvedély, szenvedés. Hóhullás, kórházi lepedők és a halál közelsége. Szén, a tudatlanság sötétje. Vér, a képzeletben félelmetesre duzzasztott véráldozat, egy kislány abortusza. A vétkes itt is kövér, a mesélő-jóvá tenni igyekvő kopasz. A jóvátétel és a remény színe zöld: a Kövér éjszakánként lerázza a kórház udvarán álló fenyőkről a havat, hogy a lábadozó gyereklány ne a végtelen, kietlen fehérséget lássa, nehogy állapota rosszabbra forduljon, hanem az élet jelét.

(A Vakk Bek) Az idillikus állapotnak vége. A nem véletlenül Aranykornak nevezett kocsmát ellepik az idegenek, az új korszak képviselői: „Az egészet akarták kicserélni, és mindent, ami eddig történt, negligáltak.” Természetesen a jó dolgoknak sem kegyelmezett az új „trend”. Épületeket kebelezett be kétes célok érdekében, baráti közösségeket robbantott szét olykor titokzatos gyilkossággal. Ezért kell a hősöknek eltűnniük időnként, hogy valamit megőrizzenek a régi rendből. Én-mítosz helyett itt valamiféle közösségi mítosz kerekedik, közös – az ősi vérszerződésekre emlékeztető – véráldozatot hoz a történet két állandó és egy sokáig csak említés szintjén szereplő hőse, mikor a régi szép idők legnagyobb ellenségének, a hadseregnek dolgozó Mosodásnak bevérzik az összes lepedőjét. A negatív új világ mégis ellenükre tör a torzszülött villamosellenőr személyében.

(Kalaf áriája) A rejtvények megfejthetők. A bűncselekmények kitervelt átruházása is kicselezhető, ha a kiszemelt egyén résen van, nagyon figyel, fölfejti a szálakat. Az ember sokszor akaratlanul nemcsak tanúja egy-egy eseménynek, hanem maga is részesévé, szereplőjévé válik. Az elbeszélés megjelölt (kopasz!) hőse súlyos múltat cipel szinte tudat alatt, kerékpárja jóvoltából rég halott nagyapja történetét. A fölöslegessé vált tejhordóét, aki akkor is naponta kibiciklizett a tanyákra, amikor már nem volt miért (fölsejlő árny, huszadik századi nyomasztó történelem: szövetkezetesítés?). Nem saját múltat tehát. A bűncselekmény sem a sajátja, amibe alaposan, fondorlatosan kitervelt módon belesodródik. A nagyapa kerékpárja eszköz volt itt is, a két sötét esemény összekapcsolója. Hogy szabaduljon a terhektől, eltemeti a biciklit, az árulkodó bűnjelet, a múlt árnyát. Mire minden megoldódni látszik, feltűnik az apa, az élő lelkiismeret, s az álmában kísértetként megjelenő nagyapa nevében követeli a kerékpárt. A történet „csavarja”: kezében ott a két tejeskanna, amit a családi emlékezet szerint a nagyapa magával vitt a sírba. Avagy: a múltat nem lehet eltemetni.

(A witembergi kőtörők) A kőtörők csapásainak és robbantásainak soha nem szűnő zaját egyszerre megállítja egy törékeny mandulavirág bomlása, vagyis valamiféle érzelem túláradása. A hirtelen csönd legszörnyűbb tulajdonsága, hogy az emberek hallani kezdik egymást, s ez egy-egy pillanatra elviselhetetlenné teszi az életüket. A fiú éppen ezért kommunikációt kezdeményez a nagybeteg apával. Életbölcsességet, útravalót, biztonságot keres. Ehelyett az apa – hajdani kő törő maga is – útnak indítja, talán hogy váltsa meg a várost az iszonyú csendtől. Nyomon követik, minden lépését követik és közvetítik a nyilvánosságnak, s mikor már majdnem eléri a kőbánya alatti erdőt, egy hang hatására nevetésben tör ki a város. A fiú sikertelenségein nevetnek, vagy saját kínjaikon. A kacagás következtében fölzúgnak a kőkalapácsok, a város megmenekül az érzelmek zajos elfojtásától. Az egyén meghozza áldozatát a közösségért.

(A veinhageni rózsabokrok) Legenda és bűncselekmény, vallomás és hallgatás ötvöződik. A földrajzilag meghatározhatatlan Veinhagen a csodálatos rózsák tartománya volt. A szépség azonban nemcsak áhítatot, hanem gyűlöletet is ébresztett, a rózsák vérrel borították, csaknem elpusztították a városkát. Véletlen folytán menekített meg egy bátor vállalkozó mégis néhányat, hogy a történet színhelyén meghonosítsa őket. Ennyi a legenda, mely a rózsák révén beköltözik a főhős életébe. A lány festményén megörökíttetett a rózsákkal. Ez csaknem végig rejtély maradt előtte. Hiszen éppen az volt a baj, hogy a festmény elkészült, s ő nem nézhette meg. Kudarc volt, s épp annyira fájdalmas, mint kamaszkorában, amikor anyja úgy próbált segíteni napok óta keservesen síró fián, hogy ő maga vette el szüzességét. Elhallgattatta azt az ismeretlent, aki belül sírt, a feltörekvő érzelmeket, szenvedélyeket, a talán igazabb énjét. Ha megnézhette volna a festményt, talán újra önmagára talál, egyensúlyba kerül önmagával, s nem követi el a gyilkosságot, több női erőszakot nem tudván elviselni. Vallomásának kezdete tehát a veinhageni rózsák lehányása (Szent Pál apostol napján, „amikor több a fény és kevesebb a mentség”!), s talán életének legszebb korszaka a vizsgálati fogságban eltöltött idő. A lassú, alapos vallatás és vallomástétel közben ugyanis lehetőséget kap végre egy igazi kapcsolat kialakítására: „...jólesett beszélni az életemről, és, azt hiszem, az emberek többsége is arra vár, nagyon várják, hogy végre elkezdhessék valaki olyannak, aki talán többet tud, mint ők maguk, és egyszer csak közbeszró1, és kijavítja az elrontott fejezeteket.” A kihallgatást vezető nyomozó a lélek sebeit szelíden felsimogatva a gyanúsítottban bizalmat kelt, olyannyira, hogy egy idő után apjaként tiszteli és szereti. A nyomozó valamelyest viszonozza ezeket az érzelmeket, s hogy szimpátiát talál a gyanúsított iránt, bizonyítja, hogy a beismerő vallomást végül egy kollégája provokálja ki a főhősből. A kapcsolatnak azonban a főhős számára szinte tragikus módon nem lehet folytatása, hiszen a nyomozó nem vehet részt a bírósági tárgyaláson, hivatásából kifolyólag nem hozhat fel mentségeket sem.

(A Kékszalag-történet) Bűnügy és nyomozás másképpen. A szigorú törvények, parancsok zárt folyosóin élő főhős (rendőr? katona?) engedélyt kap párnapos eltávozásra. Lazítás, kiszabadulás. A családját szétrobbantó régi bűncselekmény zárófejezete. Talán azzal indul, hogy bosszút áll, a precízen megszerkesztett terv azonban a körülmények hatására elveszti jelentőségét. A megszerzett bizonyíték, a levél már olyannyira nem érdekes az idő ekkora távlatából, hogy el sem olvassa, majd visszaküldi – leginkább szánalomból – annak az embernek, aki a család szétesésének, a szülők öngyilkosságának okozója volt. Kék szalaggal átkötve küldi a megbocsátást.

Nem A veinhageni rózsabokrok című kötetben, hanem a Jelenkor című folyóirat hasábjain jelent meg ugyan, ám rendkívül figyelemreméltó A Zord Apa avagy a Werner-lány hiteles története című Darvasi-írás. A fentiekhez képest „hosszútörténet”, megkockáztatható a kisregény műfajjelölés, hiszen a cselekmény több szálon fut, némely fejezete, epizódja önálló egységként is megállja a helyét. A „történetség” mint probléma újra felvetődik: „Lehet, hogy akkor egészséges az életünk, ha történet van benne, cselekmény és mindenféle fordulatosság?” A kérdés megválaszolatlan marad, de a teljes szöveg a történet létjogosultságát, fontosságát támasztja alá. A kórházi látomásban is felbukkan a történet, mint kígyó, mely a saját farkába harap: a zárt szerkezet vizuális formája némi mítosszal színezve.

A Zord Apa... kettős kísérlet. Darvasi egyrészt olyan korszakba helyezi hőseit (újra a kedvelt én-pozícióban szólalva meg), melyet olvasmányélményei alapján jól ismerhet és kedvelhet. A magyar századelő novellisztikájának hatását kelti alapos tudatossággal, azt az időszakot, amikor még erős a történet, a mese vonzása, de a szövegbe már belopakodnak életérzések, hangulatok, emlékek és álmok. Teszi ezt nemcsak témaválasztással, hanem szóhasználatával és pontosan szerkesztett, szép ívelésű mondataival. Kipróbálja tehát képességeit, rejtőzködik, szerepbe bújik. Másrészt a formát szólongatja, bolygatja, rendezget. Újdonságként illusztrál: a szövegbe szegedi látképes képeslapok ágyazódnak. Korhűek, igazi háttérhangulatot árasztanak. S nemcsak puszta hangulatot, hiszen az események színhelyeit vetítik elénk szinte valóságosan. A meglepetés az elbeszélés végén ér: a képeslapok katalógusszerű összegzését olvashatjuk (a szöveg belsejében van egy „ártatlan” utalás arra, hogy Mosolygós Mici képeslapokat vásárol Árvay papírkereskedésében) a történet kivonatával, sok esetben magyarázatával. Így lebben fel a fátyol az itt-ott érthetetlen részletről, kibogozhatatlannak tűnő összefüggésről.

A Zord Apa... egy nyomozás története, különös detektívregény. Ebben rokonságot mutat A veinhageni rózsabokrok némely történetével. A nyomozást „foglalkozásszerűen” űzi a fiatal főhős több szálon, hiszen törvényszéki orvos, aki (a mellesleg életművész) nagybátyja helyébe lép, s a börtönben hallott történetek nyomán a bűn testre gyakorolt hatását is kutatja. A felszíni rétegben, a történet fővonulatában egy titokzatos lány után nyomoz, akinek arca első látásra halott ugyan, mégis megbabonázza a főhőst, aki nem is sejti, hogy fellobbanó szerelme folytán belekeveredik egy súlyos bűncselekménybe (bankrablás), s mindezért a kalandért csaknem életével fizetett. (Így harap a történet saját farkába!) A mélyebb rétegek „nyomozása” összefügg a fentiekkel: az élet minél teljesebb megismerésére, a világ apró-cseprő rezdüléseinek tettenérésére való törekvésként fogalmazhatjuk meg. Az életművész nagybácsi szabadítja ki a főhőst az eljövendő, fülledten biztonságos, épen ezért unalmas polgári karrierépítő világból, a nagyváros helyett vidéken tervezve meg számára az élet élvezeteihez vezető fontos állomásokat. Életbölcsességekkel, jó tanácsokkal halmozza el előbb a fiút, „szellemi” örökségét rá testálja, majd magára hagyja a mélyvízben. Ez az igazi tanulóidőszak. Az egyéni sorsok fölfejtésének, a mások meghallgatásának képességét tanulja meg szállásadónőjétől, s az érett, túlérett nő testiségét. A lassanként föltáruló idegen utcákon csatangolva a magány formáit próbálgatja. Gasztronómiai élvezeteket fedez fel. Számtalan könnyű „szerelmi” ügy tágítja a világról szerzett ismereteit. Az igazán megrázó élmény viszont a halott arcú lány felbukkanása. A lány végig elutasítóan viselkedik, ahogyan parancsolják neki, a főhős mégis kitartó, s következetességének eredményeképpen a lány az övé lesz, kiderül nevének (Mosolygós Mici) eredete, s a halott arc megelevenedik egy rendkívül érzékletes mosolyleírás nyomán.

Az, hogy az összes történetszál, mely felbukkan az események sodrában, mint a lány, Mosolygós Mici körül forog, a katalógusszerű összegzésben, a Mosolygós Mici képeslapjai cím alatt derül ki. Bűnt bűnre halmoznak az egyes szereplők különös szenvedélyektől indíttatva, s a megtisztulás gyakran szokatlan formáit választják (Schwarz meggyilkolja feleségét és lányát, Hoffer Ilonka öngyilkos lesz, Leininger bosszújától indíttatva mindenkit, még a viszonylag ártatlan főhőst is meggyilkolná). De hogy a nagy végső vérengzésben ki kit késel, üt, szabdal, mégis homályban marad, hiszen maguk a túlélők (köztük a súlyos fejsérülést! szenvedett fiatal orvos-főhős) sem tud igazán pontos adatokkal szolgálni, hiszen sűrű volt a sötét a dulakodás színhelyén. Mégis az az erős gyanú marad meg az olvasóban, hogy végül a háttérből mindent a Rózsafény fogadó Madame-ja irányított. Hiszen kidobóembere talál rá a doktorra és az Áldozatokra, a doktort ő viszi el a kórház bejáratához, majd összezavarja a nyomokat. A rablott pénz, melyre a doktor még emlékszik a vérengzés idejéből, eltűnik, viszont a Rózsafény fogadó felvirágzik.

A doktort – felépülvén – nem izgatják a külvilág eseményei. A megtisztulás megtörtént, a boldogság ott van belül, hiszen Mosolygós Mici is oda menekült a világ elől.

„...roppant súlyos egy dolog az élet” – állapítja meg ennyi viszontagság után a főhős. De hiszen éppen ezért érdekes, sőt izgalmas. S éppen ezért érdemes elmesélni a világot. És újra meg újra el kell mesélni, kipróbálva a megfogalmazás különböző formáit. És olyan szépen kell elmesélni, ahogyan azt Darvasi László teszi.