Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. április – Éneklő Borz / Ágyazás

Ágyazás

Pina, picsa, fasz, baszás – itt az elején kimondom ezeket a szavakat, hogy egyértelmű legyen, nem kerülgetem őket. Utálom a körülírást, a kurzivált azutánokat. Mindazonáltal a felsorolt szavakat nem akarom a pennámra venni, sem a szárma. Baszni, csúf szó, amikor kimondom egy ismeretlen, szent és szigorú Hivatal tornyosul fölém.

                     

Egy kicsit még ma is úgy hiszem, hogy a természet lágy ölén, ahol zöld a fű, és kék az ég, és egyszerű az élet, az élvezetek csimborasszója vár reánk. Kiirthatatlan kamaszkori tévhitek. Az elmorzsolhatatlan gyönyöröket, a csapatostól megjelenő vereshangyákat, az akadályt nem ismerő gombászókat csak ideig-óráig őrzi az emlékezet, aztán újra feléled a bukolitikus természetkedvelő.

Alapjában véve megrögzött ágypárti vagyok. A teatralitás taszít. Az íróasztalon írni szeretek, a konyhaasztalom a nő metélje a hagymát, vagy gőzölögjön a leves, az ablakpárkányon a madarakat etetem, a zongora billentyűi – hát ez egyszerűen infantilis és fültépő, a bőrönd fedele amúgy is beszakadna, a ruhásszekrényben meg a molyok kergetőzzenek, a naftalinszagtól begerjedve. Elkerülök mindenféle kádakat meg székeket is, megpróbálok elsiklani a bútorzat zátonyai mellett, és hajótörés nélkül megérkezni az ágyig.

                 

Ha már benne vagyok az enumerációban, nem fogok egy ágyról beszélni. Aki a szerelemről értekezik, végképp nem mondhat le a számbavevő felsorolás műveletéről. Hiszen a szerelem eo ipso: enumeráció. 1, 2, 3, 4, 5. De az 5 után ott a 6, tudható. Azután meg a 6666. És a 6667. Nincs megállás, legalábbis képletesen szólva. Ha az angyal a jobb füledbe azt súgja, hogy három, akkor egy démon a balba azt, hogy négy.

Én most azt mondom, legyen tíz a határ. Tíznél tovább nem megyünk. Jó, mondja erre a szabadság matekosztályos démona (osztályfőnök Tóth Laci), akkor ott vannak a törtek, meg a komplex számok, az imagináriusokról nem is beszélve. 1 és 2 között is határtalan tér lakozik. Kitörni a határok közül. Inkább meghalok, mint hogy itt haldokoljak bezárva. (Persze, határ a határtalanság is, ti. hogy mindig van, pongyolán fogalmazva, egy eggyel nagyobb szám.)

Mennyi sápatag elképzelés! Aztán ráébredünk (idejöhetne egy pontosabb szó is), hogy szinte minden csupán pozitúra, szorgalom, segédeszköz, művelet, kellék. Pedig a mértannal már jóval az ivarérettségen innen (onnan) voltak hasonló kalandjaink: a derékszögű háromszögek, a Pithagorasz, de amikor a szemléltetőeszközt lombfűrésszel sperlemezből ki kellett vágni, egy napunk ráment, és akkor sem lett az igazi.

Semmi remény, hogy ez valaha másként legyen.

Idővel csak tapasztalatunk lesz több, a megoldáshoz nem jutunk közelebb.

                     

Ágyaimhoz visszatérve, az enumeráció nem jelent linearitást. A kialakult időrendi sor: a gyerekkori szivacstól, a tábori ágyon át a divatos és egészséges futonig ma már az intelligens és bonyolult csapongás biztosítéka. Például lehet épp a tábori ággyal kezdeni, tudván persze a veszélyekről, a rugók, a szakadnikész vászon – csintalankodni itt nem lehet, Mallarmé-versekből kell felolvasni, egy álmos és lassú nyári délután perceinek ólmos átfordulásait ajánlott követni, Mallarmé, igen. Mondjuk A hét című bukaresti hetilap vezércikkeit, kongresszusi beszámolóit, a Pártfőtitkárnak szentelt köszöntőit inkább a masszív és tág franciaágyban érdemes fennhangon előadni. Amennyiben a Pártfőtitkár nevét egy testrész nevével helyettesítjük, könnyeden pikáns, csiklandozva izgató szövegekre bukkanunk. Soha nem tapasztalt ováció fogadta a hőn szeretett ...-t. A retrózástól amúgy is felragyog a nő arca. Csak az arcába kell nézni, és tudni fogjuk, mit gondol.

De a tábori ágyat akár a végére is hagyhatom, és kezdhetem a baldachinossal, vagy az egyszerű szivacsbetéttel, esetleg a csattogó rézággyal. Előzetes tervek nélkül, a pillanatnyi hangulattól és dévaj ötletektől vezérelve, olykor már az ágyatérésből, a visszapattanó rugók adta lendülettel átszállva egy másikba, a dunnás parasztosba, vagy a nyikorgó kanapéba.

Az enumeráció divatját éljük. Ha csak az asztalomon frissen összegyűlt könyveket nézem: Rákóczi erdélyi kurucainak névsora, A szatmári diákok 1610-1852, Nádas-bibliográfia, Székely diákok Leidenben. Meg a lexikonok, új magyar, reprint régi, erdélyi, felvidéki. Ez eddig mintha nem lett volna.

Akkor kezdem én is. Szóval tíz a határ. Ja, és határ az is, hogy egy nő van. Nem a számokat kell birtokba venni, hanem a közöttük nyíló teret. Kevésbé nagyképűen fogalmazva: bizonyos szabályokat mi is fel tudunk állítani.

A baldachinos ágyat a szemben lakó szomszédtól kaptam, amiért nyolcvankilenc karácsonyán megengedtem neki, hogy a pincénkben bujkáljon. A szomszédunk az addig működő hatalmi gépezet egyik főgépésze volt, és az általa vezetett autódafék miatt bosszúállástól tartott.

Meg kell mondanom, nagyot csalódtam. Egy monstrum, ami szünös-szüntelen hullámzik. Ha levegő sem rezdül, akkor is. Nem vagyok nagyevő, de szeretek komótosan elcsámcsorászni, sokféléből egy-egy falatkát, órákon át. De a főgépész baldachinos hajóján pillanatok alatt tengeribeteg lesz az ember. A szocialista ipar grandomán tákolmánya ez is. A viharos tengertől messze még, már recsegnek-ropognak eresztékei, zuhan a baldachin, darabjaira hull szét minden. Nappal enyvezem, ami éjszaka szétmegy. Olykor fordítva.

A kudarcok ágya: a rökamié. Soha semmi nem sikerül. Egyszer, egy májusi, tomboló tavaszi délután, nyitott ablaknál mégis majdnem, de akkor meg akkorát tüsszentett a nő, hogy kitüsszentett magából, a sok kicsi ebédmorzsával együtt. Egy rugó rettenetes döndüléssel elpattant, hosszan kitartott dó (felső vagy alsó?).

A rugóról jut eszembe, hogy a nagymamámtól örökölt ágy közepén van egy gödör, egy kiszáradt tómeder. Oda minden belegurul. Lefekszik két idegen, gyűlölettel merednek egymásra a rideg hátak, aztán hajnalban a tó fenekén találják magukat, egymásba gabalyodva, közössé tett tagokkal. A béke tava.

Baloghéktól vettem a zenélő ágyát, mert ők kitelepedtek az NSzK-ba. Olcsón adtak mindent, én az ágyra csaptam le, meg néhány mulatságos könyvre (báró Brandenstein Hugó Etikája, Az inkvizíció katolikus szemmel, A gyónás általi megtisztulás stb.). Az ágyról csak később derült ki, hogy zenél, hónapok múltán, amikor Baloghék már fütyültek mindenre. Halk zene, román népdalok, indulók, olykor meccsek, Ceausescu beszédei, az ütemes tapsokkal. Amikor 89-ben látványosan összeszedték a poloskákat, hozzánk is eljöttek, és megoperáltak a matracot. Ekkor fény derült a titokra: kicsi mikrofon volt bekárpitolva, az erősítővel együtt, és amikor beindult a batizi átjátszóállomás, a térerősség akkora lett, hogy az adó vevőként is működött. A poloskát elvitték, de a lyuk miatt az ágy szelel, szellők száguldoznak a felszínén, olykor mulatságos, olykor kellemetlen.

A tábori ágyról volt már szó, a futonról szintén, a rézágyról még csak annyit, hogy mindig az ágyúk jutnak róla az eszembe, és ez bénítólag hat rám, de ha megpróbálok másra gondolni, akkor meg rögtön Réz Pál ugrik be, és mesmeg nem oldódnak gátlásaim. Az ócska szivacsbetét felgöngyölve áll a szoba sarkában, és minden szétbontáskor ezernyi szivacsszemcse morzsolódik le róla, mintha spóráit szórná szerteszét, hogy ezer meg ezer szivacságy népesítse be a földet, fészket adva ezer meg ezer kamasz vágyának, mert nőre vágyik valahány, forgolódnak a nőre várva, és amikor végre megérkezik a nő, tizennyolc év sűrű, forró álommasszája először a felszínre tör, ők meg rájönnek, hogy... Jó, nem tudom mire. Ímmel-ámmal készülnek az érettségire, a nő persze lelkiismeretesebb, otthon ül egész nap. A szív riadalma: a nő megorrolt, nincs mit kezdjen egy kétbalkezes szájhőssel. Könyvek beszerzése. Tanulás. Ivarérettségi. Persze hiába nő a test bölcsessége, az álmok mélyén ugyanaz a szorongás tér újra meg újra vissza. Hiába hordjuk a partokra a köveket, szigetünk nem lesz nagyobb, mert a víz a hátunk mögött ugyanannyit lopakodik előre, mint amennyit elvettünk tőle. Süllyeszthetjük kezünket a nő forró ölébe, álmunkban kiszolgáltatottan tévelygünk. Mi hát a lényeg?

Mi hát a lényeg? Esti kérdése a tévelygőnek. Most egyedül fekszik, a magány ágyán, az egyszemélyes heverőn. A priccsen. Ez a tisztaágy. Azért nevezi annak, mert úgy gondolja, Istene megorrolna, ha történetesen a római nagyharang díszletei közül, a kéj feldúlt fészkéből imádkozna hozzá. Jóllehet, Isten szeme mindent lát, mégis. A tisztaágy az valóban tiszta, nincsenek foltok a tengerifűbe barnulva, ez nem a vágy mocsarától áztatott matrac. A tisztaság keményre döngölt sivatag. Itt megpróbál kitárulkozni, hogy amilyen mélyen csak tud, önmagába pillanthasson, teljes és tűző napfényben. Kellékek nélkül most sem boldogul. Fölszúrja a csalit a horogra, a csaliból valami sárgás pép az ujjára kenődik, viszolyog, bedobja a horgot a sötét vízbe, olykor ki-kirántja. A zsákmány szájából, amikor a horgot üggyel-bajjal kiakasztja, folyni kezd a vér. De azért jó ez a borzongató élmény. Entomológia.

A tisztaágy tőszomszédságában áll a szárnyas ágy. Suhognak a szárnyai, lehunyhatom a szememet, a suhogást hallva magam előtt látom az alant elfutó tájat. Egy darabig tétováztam, hogy bevegyem-e a Bestáriumba, az ég madarai közé, de néha egészen undorító, nem repül, ilyenkor hideg és nyirkos, mint egy hüllő, hortyog és szortyog, és attól tartok, hogy váratlanul hátrafordul, és szép lassan befal, nősténysáska módjára.

Azt hiszem, megvan a tíz, jóllehet egy enumerációban törvényszerűek a missingek. A nő vádliján is találok minimum egy szőrszálat gyantázás után. Foggal kitépni nem szabad, mert akkor állítólag megerősödik. Különben erre nézvést nincsen megbízható módszere neki sem. Tíz ágy, és mi ebben a lényeg?

Mi a lényege ennek az enumerált tíznek? Jó, kimondom, de akkor már nem lesz az. Akkor már a kimondás jelenti a lényeget. De az meg nem a lényeg. Minden kimondott szó rettenetesen elborzasztja a hallgatót, aki képzeletben előkotorja a zsebkendőjét, és finnyásán törülgeti magát. A mi világunk a halába épül, ezért csúful hangzik az a szó, amely azt jelenti, hogy az életnél nincs fontosabb. Értetek basztam, emberek! Az ágyak szép lassan lemerülnek a fekete tó mélyére, a halak kilyugatta csontvázuk is szétázik, elroshadnak a rugók is, iszap temeti be őket, és az iszapból sarjadzó vízitök sárga virágaival sem fogja soha bevilágítani a rájuk borult örök sötétséget.