Az Éneklő Borz futára a Vasmacskában

Aki idáig jutott az olvasásban – vagy akár a lapozgatásban –, láthatja, hogy egy szokatlan tartalmú-tördelésű Kalligram-lapszámmal van dolga. Hadd áruljam el hát, hogy amikor (néhány nappal a nyomdai leadás előtt) ezeket a sorokat írom, még én sem tudom, mi és hogyan helyezkedik el az előző százhuszonhét oldalon.

Az egész 1995. februárjában kezdődött, amikor a Kalligram (Tőzsér Árpáddal kibővített) különítménye a kies Erdély tájain portyázott. Akkori kalandozásunk célja elsősorban a bemutatkozás volt ugyan, mellesleg azonban az erdélyi magyar irodalmi fórumok (folyóiratok, könyvkiadók) és az alkotói csoportosulások bonyolult viszonyrendszerébe is bepillanthattunk. Ami a Romániában születő magyar irodalmat illeti, persze, nem voltunk teljesen tájékozatlanok, számos ott született irodalmi alkotást könyvtárunk díszeként tartunk számon, s tudjuk, utánpótlásból sincs hiány. De még mennyire nincs! Hogy csak a magyar irodalom élvonalába magukat felverekedett mai harmincasokat említsem, itt van például az Éneklő Borz címmel évek óta nagy sikerű élő irodalmi folyóirattal jelentkező és a legrangosabb magyar irodalmi lapokban publikáló csoport.

Nos (már erdélyi tapasztalatokkal is dúsulván), nyomban az ő székházuk, nyomdájuk, folyóirat-szerkesztőségük vagy legalább egy nyamvadt fiókirodájuk keresésébe kezdtünk – de mindhiába. Amikor aztán egy fiaskó jóféle erdélyi whisky társaságában végre néhányukra ráleltünk, kiderült, Börzék irodalma nem csak olyan értelemben élő, hogy izgalmasan friss és a legkevésbé sem áporodott, hanem olyan értelem is, hogy (legalábbis így, egyben), sajnos (ez az ő ,,sajnos”-uk!), tulajdonképpen nem több alakalmankénti dramat(urg)izált felolvasásoknál.

Alig néhány kupicába tellett, előrukkoltunk az ajánlattal – így lett a Kalligram jelenlegi negyvenhetedik lapszáma az Éneklő Borz nulladik száma.

Persze, amikor e sorok íródnak, még csak ott tartunk, hogy Láng Zsolt, a Borzok egyik oszlopa s választott futára táskájába süllyeszti az irodalomtörténeti jelentőségű fóliaköteget, s lepihen, hogy holnap az „élő” irodalomba vetett rendíthetetlen hittel átcsapjon legalább egy országhatáron, ...merthogy a másodikon – sokpecsétes meghívólevél híján – nem lobbanhat át.

A komáromi híd magyarországi hídfőjénél álló Vasmacska fogadóban fogadom, miközben – már csak a fölkínálkozó hasonlat okán is – szívből(!) kívánom, hogy egymást erősítő hangjaik eme albérleti horgony segítségével rögzüljenek egy saját folyóiratban.