Borz mosolya

Negyvenéves lett Borz, s életében először a mosolyát vizsgálta.

Milyen rég is nézett tükörbe! Fiatalkorában, s akkor sem az arcát, hanem a sörtéjét bámulta. Hogy később meggyérült, megfakult, meg... kopott annak a varázsa, mások szeméből olvasta ki, nem a tükörből.

Tükröt különben sem hordott, mert úgy tartotta, hogy annak, aki menekül, tanácsos a vágószerszámot eldobni magától. Ő pedig menekült. Legalábbis menekülésnek fogta fel addigi életét. Még hogyha ugyanabba az odúba vonult is vissza évekig, megszokott rejtekhelyére bújt is. Akár kint találkozott ellenségével, akár az odúban törtek rá, szemét lehunyva befele, önmagába menekült. Hitében kapaszkodott meg, amíg volt neki. Amíg el nem verték, el nem kopott.

Mosolyáról nem vett tudomást. Úgy gondolta, nincs miért mosolyognia, s mert magát következetesnek, érzelmi megnyilvánulásait peedig az utolsó rezzenésig elveihez igazodónak tartotta, mosolya létét kizárta. Ha időnként mégis megtörtént, hogy valami mulatságosra elhúzta a száját, akkor az vackor fanyarságára emlékeztető vakkantásnak tűnt. Hiszen szégyellte volna széles jókedvét párja, de még a borzcsemeték előtt is.

Hanem hogy negyvenévesen szembe akarván nézni önmagával, feltűnt neki az a furcsa alakzat az arcán. Odanyúlt, kitapogatta, megvolt az ujjainak is. Valami redőszerű, mely arcát legyezőhöz hasonlóan összehúzza, mintha szeme lenne a hegyes szög csúcsa. Amitől is szeme a gödrében elmozdult, következésképpen zavarossá vált a tekintete. Úgy tűnt neki, idegen lencse töri meg a pillantását.

Egy helyett az idegen lencse két arcát mutatta. Felszeletelt két arcát, s az egymásra csúszott csíkok zavarták látását. Maga Borz sem tudta, hova is néz ő valójában, érezte viszont, hogy enyhén szédül, illetve fordul fel a gyomra.

Döbbenten tapasztalta, hogy míg látása kifelé zavartalan, vagyis törés nélkül mutatja meg magát számára a külvilág, addig az ellentétes irányú, az ő arcához, gondolataihoz vezető út megtévesztő. Tükörképének két szeme van, két tekintete, mintha ő maga jelen is lenne, meg nem is; megtörténne vele is mindaz a szörnyűség, ami mással, kivonja mégis magát alóla; mintha ütne maga is, letagadná ugyanakkor egy vállrándítással. Mintha kristálytiszta lenne a tekintete, az egyik, ám zavaros, mint...

Odúja környékét megpróbálta tisztán tartani, mások elhatalmasodó szennye elől végül elmenekült.

... mintha ráfolyt volna a mocskos lé pupillájára. Odanyúlt, hogy letörölje, ám megint a legyezőbe botlott bele kutató tenyere. Megkísérelte szétnyitni ujjaival, nem sikerült. „Világos, hogy a mosolyom!”

Indulattal gondolta ezt. Azt értette rajta, hogy mosolya határozza meg szeme állását, valamint rontja látását, vagyis töri meg tekintetét, tiszta szándékát, szennyezi be ottlétét.

Mintha a döbbenettől belőle, Borzból jobbik énje, egy másik borz előtörne, s annak gereznájába kapaszkodva emlékek buknának önnön tudatából a külvilágra.

Az az emlék például, amelyikben megígéri, hogy lenyíratja a haját. Az, amelyikben elmegy a tömeggyűlésre, amelyikben a vétkesnek ítélt mondatot a kéziratból kihúzza, keziccsókolom, diktátor elvtárs!

Nem állította sorrendbe őket, intenzitásukat sem mérte. Szabadságát fenyegető gömbként érzékelte gomolygásukat. Melynek véget akarván vetni, akárcsak késsel vágna a gömbön lyukat, vádolta önmagát:

„Túrterebes!” Majd rövid szünet után: „Bukarest!

A szóvégi szótagok nyomatéka (Túrtere-bes, Buka-rest) ezt jelentette:

„Negyven évig megalázkodtál, s most nem tudod levakarni magadról ezt a szánalmas mosolyt!”

Mely, mint plakát a tűzfalon, vonzotta a tekintetet, s nem tehetett ellene mégsem.

Mészkő arca – hogy belemarta magát abba a szégyellt mosoly! Ezt gondolta. Meg – miután a jelenlétébe belenyugodott – ezt is: tökéletesre sikerült, bár még tükre sem volt, mellyel ellenőrizhette volna. Ráadásul milyen célszerűen alakult: kifelé mosolygott, míg erről odabent mit sem tudott.

Ekkor a másik, mely belőle bújt ki, és testét összejárta, az ő farzsebében kutatva, megvágta magát.

Egy tükörcserepet talált ott. Egy tükördarabkát emelt az ő szeme elé, mint aki kérdést tesz fel: „Mi ez?”

Kész! Nem volt hová menekülnie. Elmelegedett.

Farzsebében rejtőzködött a tükör, még ha belőle cserép is. Ott lapult, s ő tudott róla, bár belenézni félt. Félt belenézni, mert nem akarta látni, hogy arcán, vagyis a maszkon, melyet hordott, mosolya terpeszkedik, a megalázkodó.

„Apámtól örököltem.” Meg: „Személyes biztonságom...!” – próbál meg védekezni. Felmentést viszont hiába remél. Ujjai között, mintha tükröt tartana, csipetnyi, ám a mindenséget jelentő könyörtelen kék ég. Nap sugarára hasonlító kíméletlen penge kutatja át múltját.