Együtt a lerben, avagy kis magyar gasztronómia
Kedves egybesültek!
Dinsztelt barátarai!
Baromfiak, sokféle szárnyasok!
Maradék ocsúnkat szemlélgetvén illene tán fölocsúdni végre,
Illene tán fölemelni mégis gondoktól egyre tarajosabb fejünket
Ebben a megtollasodott időben, hiszen hajnalköszöntő bizodalmunk
Legutolsó morzsáit csipegetjük össze magunknak hagyakoznivalóul,
Mert szól a kokas mán, mert majd megvirrad mán... Pitymallik tán
Kincstári pitypalattyal üzennek tűrő fürjek, hajdani foglyok,
Újdon bölömbikák messziredürgő hangja echózik réten, mezőben,
Élmezőnyben. Mi sem fogjuk be pörös csőrünk, ugye, Tyukodi pajtás?
Eleink sűrű sarkantyúpengetése számadásra kötelez: többezeréves
Majorságunk szellemi vezérei, kurucos récerucák, Esze Tamás kárvallott
Lúdtalpasai kacsáznak felénk a história árján, régi dicsőségünk
Kis pocsolyái között... Reménység eszi a zúzánkat, reménység veri a
Szívünket, mint gazdasszony a horpadt korpáslábas karimáját, ha enni
Csődít, enni csal magához. KOT-KOT-KOT-KOT. Ily hamis szókkal hívogatnak
A neokotalitarizmus újsütetű pecsenyesütögetői! Módszeresen leitatnak
Bennünket: lágyul a húsunk, harsányul énekünk... Tele a begyünk borral,
Búzával, békétlenséggel. Nem kukoricáznak velünk, csak megtömnek menten:
Mindent lenyonmak torkunkon, megfosztanak legtarkább tollainktól...
Jogainktól megkopasztva, leforrázottan állunk a konyhakés-villogású
Ítéletidőben. Mert üldözöttek, hajszoltak vagyunk mind: önnön álmaink
Tündérkertjében kergetnek körbe séfek, főszakácsok – hóhérló kukták
Hajkurásznak körösleg a történelem hátsó udvarán, ahol naponta
Levágnak valamiért... Pedig be nyugton elvolnánk a ketrecben! Csupán
Elülnénk, csöndesen kotolnánk, kárálnánk néha, kárpálnánk, ha kell...
Teremne tikmony! Lenne nagy tojás! Több böcsülettel ékeskedne a
Tojásosság máltósága is! Dehát mit ér a bölcs baromfibú, mit ér a
Búsmajorság itt és most? Mit ér az újházi vagy a tisztelt házi tyúkhúsleves,
Ha dívik a magyaros becsinált? Holott a titkon működő boszorkánykonyhák
Hívságos menüjéről mit sem tudunk. Másként nem tehetünk – mert az Örök
Étrendben nem mi vagyunk a ludasok... De díszpintyek sem volnánk! Balkáni
Gerlék sem! Ám galamblelkünket hattyúi pulykaméreg önti el, hiszen ismét
Fölszállott a páva vármegye csűrére, büszke baromfinép keserűségére!
De nem vagyunk mi balfácánok, sem palimadarak, habár akadnak, sündörögnek
Köztünk tyúkeszűek, kapari kappanelmék, taknyádi kakaskodók, akik már a
Lúdanyó meséiben sem hisznek! Modern téveszmék ganéhalmán ágáló kakócák,
Afféle kültelki csalogányok ők: nem zengnek többé czifrán, czinegésen,
Nem fújják sorsmelengetőn a dalt... Talán nem is pacsirtás hitvallás
Röpteti lelköket tanulságtételként a honi kerítések magasába! Nem azért
Mondom, de az ilyen álságos jómadaraknak, ezeknek a bizonyosság híjával való
Haszontalan énekeseknek régenten Rómában kitépték a nyelvét... Lucullusi
Pástétomot kavartak belőle ínyencségül a latinság kerekasztalára – noha
Annakidején még nem tiltakoztak sem a nőegyletek, sem a honmentő
Capitoliumi ludak, hiszen a gőgölő gágogás sem hat a séfig! Pláne a
Sakterig! Aki pedig csólent közé keveredik, megeszik a disznók. Bár sok
Lúd disznót győz! Hanem azért a majorságnak csak a majorság marad a
Legádázabb ellensége! Lám, féltő-követelő mondandóinkban is elszaporodtak
Holmi hírlapi kacsák, hitetlen hápogások! Mindhiába tudjuk, hogy a Fönnvalók
Torkán akadt püspökfalatot tokajival illőbb öblögetni – utólag úgyis
Helyettünk pattintják el a nyerőt... Struccpolitikák dúlnak: délceg, vad
Kakasviadalok kukorékolnak egy-egy külön, magasabb, ízesebb rakásért!
Nemhogy megtartanák, de szertehordják, szétbontják a közös szemétdomb
Ősi egységét! Bontod-e még? Tudakoljuk tőlük. Bontom. Mondják. Rontom.
Bontom. Maradj velünk, kaparj velünk! Igazítjuk sorsparancsra a csőrünk
Megtámogatván jótanáccsal vándorlóbb véreinket, akik csak kóvályognak a
Levegőben... A házban. A magasban. Bontod-e még? Bontom. Rontombontom.
Maradj velünk, kaparj velünk! Bíztatjuk veszendő mimagunkat. Maradj!
Kaparj! Neked is jut. Akad talán giliszta, kurta pondró... Lészen
Csimasznak átkos széthúzása! Szebb történelmet lúdbőröztet elménk!
Majd együtt ezt a békát is lenyeljük – egymást bolondul csipkelődvén,
Ugye, Tyukodi pajtás? Együtt voltunk, együtt vagyunk, együtt leszünk a
Lerben sülve-főve. Saját zsírunkban, lassúdad tűzön csak sercegünk
Fojtottan, mint a düh, rotyogva, mint baromfinép haragja. Pirulhatunk
Majd... Persze, lesz miért. Az összmajorság nevében, annak megtartó
Szellemében... Pirulhatunk majd sülve-főve együtt: tespedhetünk tálakban,
Tepsiben! Szétdaraboltan, bajokkal spékelten, vádakkal telítetten, reménnyel
Torkig töltve, mint a holtak. Pirulhatunk majd: végleg megmaradtunk.
Föltálalnak tán mindennel körítve az összamajorság megtartó nevében,
Nemde, Tyukodi pajtás? Pirulhatunk majd szárnyas szégyenünkben...
Szól a kakas már. Majd megvirrad már. Majd megvirrad már. Most vagy soha.